Gondolatok Yoganandához

A legelső példaképem gyerekkoromban, ha jól emlékszem ’Crocodile Dundee’ volt, a hatalmas késével. Aztán lettek tanáraim, emberek, akiket próbáltam tisztelni több, kevesebb sikerrel, de ahogy telt, múlt az idő, ez egyre nehezebb lett.

Most az a feladatom, hogy találjak egy szent jógit, akit valamiért közel érzek magamhoz, és írjak róla. Nem kell, hogy példakép legyen, még csak az sem kell, hogy tiszteljem (bár ez nyilván nem hátrány). Érezzem magamhoz közel, ennyi elég.

Paramahansa Yoganandára akkor figyeltem fel, mikor hallottam, hogy az első angolul tartott előadásánál teljesen lefagyott. Vagy fél óráig állt a hallgatóság előtt némán, mire meg tudott szólalni. Ezek után viszont fergeteges beszédet tartott, óriási sikerrel, amiből utólag egy szóra sem emlékezett. Nekem is vannak hirtelen lefagyásaim, de ha egyszer beindulok, senki sem állít meg, így rögtön szimpatikus lett. Ő az én emberem!

Hogy jobban képbe kerüljek, el kezdtem olvasni az önéletrajzát (’Egy jógi önéletrajza’), amiben több rokonszenves vonást is felfedeztem. Ő is született mázlista volt, edzett őrangyallal. Sokan vigyáztak Rá, annyi szent. Az életét kisebb, nagyobb csodák kísérték, melyek Isten megkérdőjelezhetetlen és folyamatos jelenlétét igazolták számára. Ezek a csodák olyan praktikus területen is megnyilvánultak, mint levizsgázni olyan tantárgyakból, melyekre be sem nagyon járt. Mikor annak idején az érettségire készültem, én is megéreztem, melyik tételt húzom majd, és valóban, úgy is történt. A saját józan eszem, több, kevesebb, vagy minimális tanulás és az isteni gondviselés a főiskolán is elég volt a sikeres vizsgákhoz. Yogananda még a szigorlatait is tanulás nélkül tette le. Egyszerűen átnézte a nyerő tételeket a vizsga előtti napon és a többit Istenre bízta. Igaz, Neki volt mentsége az iskolákból való lógásra, hisz minden rendelkezésre álló időt mesterével töltött.

Istenben és a fizikai világot meghaladó létsíkokban való szilárd meggyőződése azért is esik jól nekem, mert én mindenben hiszek, miközben a lelkemet sokszor ateista kételyek rágják.  

Vallásomat tekintve 'akasztott ember' még nem voltam (bár a Tarotban egy időben sokszor kihúztam ezt a lapot), de végig jártam már jó néhány helyet.

Voltam római katolikus, még bérmálkoztam is. Menedéket vettem a buddhizmus három ékkövében, részt vettem ősi, pogány szertartásokon, imádkoztam együtt hithű muszlimokkal, hallgattam Síva-hitű, ’hippi-yogi’ vallásos fejtegetéseit. Hogy ezek után mi is vagyok, azt magam sem tudom. Nincs is kedvem eldönteni. „Vagyok, aki vagyok.”

Keresztényként kifejezetten rossz keresztény voltam. Mindig csak akkor imádkoztam, ha problémám volt vagy kellett valami. Csak úgy dicsőíteni az Urat, ez nem nagyon jutott eszembe. Imáim azonban ennek ellenére meghallgatásra találtak. Tékozló fiú voltam, aki őszinte bűnbánattal borult elfeledett Atyja lábaihoz, hogy aztán újból elfelejtse és átadja magát a kétely farkasainak.

Yoganandában egy olyan embert ismerhettem meg, akinek gyerekkorától kezdve töretetlen hite, sőt Isten Tudata volt. Nem hagyta magát eltéríteni attól a sors feladattól, mely számára kijelöltetett.   

           

Ahhoz, hogy Őt megértsük, mindenképp ismernünk kell mestereinek láncolatát, akik mint egy spirituális család, tartoznak össze, és, akik a tér és idő által meghatározott valóságból könnyedén kilépve, Jézusi csodák tömkelegét hajtották végre. (Yogananda olyan természetesen ír csodás élményeiről, hogy, semmi kétség nem fér azok valóságához.)

Még gyermekkorában elkapta az ázsiai kolerát, ami abban az időben halálos volt. Aki ebből a betegségből végül megmentette, az nem más, mint az Ő későbbi mesterének a mestere Lahiri Mahasaya. (Elmondhatjuk tehát, hogy spirituális szempontból előbb ismerte a nagyapját, mint az apját.)

Ez a találkozás azonban cseppet sem volt hétköznapi, mondhatni felért egy Lsd élménnyel. Mikor a láz a tetőpontra hágott, Yogananda mesterének mestere, Lahiri Mahasaya, a saját fényképén keresztül megelevenedett, és egy pillanat alatt meggyógyította a hozzá imádkozó fiút. A látomásnak a fiú anyja is szemtanúja volt, aki nem mellesleg szintén a nagy mestertől kapott beavatást.

Még mielőtt szvámivá avatták, Yogananda a Mukunda névre hallgatott. Mukundának nem kellett a szomszédba menni egy, egy jól sikerült szamádhiért. Kora gyerekkorától kezdve könnyen került mély meditációba, és édesanyja halálát követően, rendszeresen jelent meg Neki az imádott Isten Anya is, aki bőségesen kárpótolta anyja haláláért.

A hit, úgymond nem volt hitkérdés Számára. Élő valóságként tapasztalta folyamatában az anyagon túli világot, míg végül éppen az anyagi világ vált illúzióvá számára. Isten létét nem kell bizonyítani, mert olyan mélyen hat át minden létező dolgot, hogy Rajta kívül nem is létezhet semmi. Hogyan is létezhetne bármilyen Rajta kívül álló dolog, egy Általa teremtett világban? Így gyakorlatilag az egész univerzum az Ő létének végső tanúbizonyságául szolgál.

Ennek fényében pedig nincsen törékenyebb dolog, a materialista tudatnál, mely saját korlátaira alapozva, éppen a Korlátozhatatlant próbálja korlátozni.

Mukunda kezdettől fogva szenvedélyesen kereste mesterét. Soha fel sem merült Benne, hogy világi életet éljen. Sorsa eleve el volt döntve, és Mukunda boldogan vállalta ezt a sorsot.

Két, egymásnak teljesen ellentmondó jövendölés, és az ezekhez való személyes hozzáállása nagyon beszédesen mutatja a későbbi Yogananda tiszta, hajthatatlan, erőt sugárzó jellemét. Asztrológiai képlete azt a sorsot mutatta, ami akkor történik, ha belenyugszik apjának akaratába. Eszerint Mukunda világi életet él, kétszer nősül és mindkét felesége idő előtt hal meg. Mukunda számára ez a felállás teljességgel elfogadhatatlan volt. Rituálisan elégette hát a képletet és minden megházasítására irányuló szülői törekvésnek ellenállt.

Mukunda még nem is élt, mikor egy alkalommal, későbbi mestere (Sri Yukteshvar) az Ő mesterének mesterével (Baba Ji) találkozott, aki azt a jövendölést közvetítette Yuktesvar felé, hogy eljön majd az idő, mikor Ő, Baba Ji, elküldi Neki azt a tanítványt, aki később, a tanításaikat és a Kriya Jógát nyugatra (Amerikba és Európába) is elviszi. Ez a tanítvány nem más, mint Yogananda, aki természetesen inkább ezt a jövendölést preferálta.

Nekem személy szerint mindig is rejtély volt a guruk felé való feltétlen odaadás. Minthogy a kétely egy fajta alapműködés nálam, eleve alkalmatlannak tartom magam arra, hogy egy guru lába előtt térdepeljek, ugyanakkor mégis vágyom rá, hogy legyen a közelemben egy olyan ember, akiben feltétlen megbízom és, aki felette áll az emberi létformát jellemző szenvedésnek, így nekem is segíthet megtalálni az onnan való kiutat.

     

Ahogy az önéletrajzot olvasom, fény derül erre a hihetetlen odaadásra is, mellyel a tanítvány viseltet guruja iránt.

Ezek a mesterek, a folyamatos, spirituális útbaigazítás mellett, nem ritkán tanítványaik rossz karmáját is magukra vállalták, így halálos betegségeket hordtak ki, vagy akár meg is haltak értük.  

Tanítványaik sorsát jobban szívükön viselik, mint a legodaadóbb apa. Ha kell, betegeket gyógyítanak, halottakat támasztanak fel, vagy akár saját testüket teremtik újra haláluk után, hogy ezzel is tanítványaikat lelkesítsék és a dolgok végső viszonylagosságára mutassanak rá. Az a legkevesebb, hogy alkalom adtán tárgyakat materializálnak, vagy éppen egyszerre vannak két helyen. Ez csupán ujjgyakorlat számukra, hiszen minden kötöttséget meghaladtak.

Akárcsak mestere, Yogananda is hozzáfért minden olyan információhoz, mely a közönséges halandók korlátolt tudatán túl található. Egy alkalommal fiatal tanítványai érdeklődtek jövőjük felől. Ő készséggel válaszolt, és minden úgy is történt, ahogy ott elhangzott. Mikor egyik legkedvesebb tanítványa is rákérdezett várható jövőjére, Yogananda megrázó őszinteséggel árulta el neki, hogy az ő sorsa hamarosan a halál lesz. Próbálta megmenteni a fiút, de a karma győzedelmeskedett, és a fiatal tanítvány hamarosan valóban meghalt.

Yogananda értesült a fiú következő inkarnációba lépéséről, megtalálta, és újból tanítványai közé fogadta egykori tanítványát, aki nemcsak hasonlított előző inkarnációjára, de még a neve is ugyanaz volt.

Spirituális családjából meg kell említenünk a „Dédnagypapát”, mestere, mesterének mesterét, Baba Ji-t, aki azt a feladatot kapta, hogy ebben a világkorszakban ne haljon meg, hanem örökifjú testben járja a Hímalja hegyeit és az arra tévedő, arra érdemes egyéneket beavassa a Kriya jóga misztériumába, ezáltal segítve elő a világ spirituális felemelkedését. 

Ő, maga is végig kísérte tanítványát a túlvilágon túlra, hogy aztán újra születve ismét magához kalauzolja és tanítványává fogadja a későbbi, Lahiri Mahasaya néven ismerté vált megvilágosodott jógit.

Egy alkalommal, elszánt jelölt érkezett Hozzá, hogy tanítványául szegődjön, azzal fenyegetőzve, hogy leveti magát a közeli szakadékba, ha a mester megtagadja tőle a tanítást. „-Ugorj hát!” Felelte Baba Ji, az illető spirituális fejletlenségére hivatkozva. A jelölt erre valóban levetette magát a szakadékba, mire Baba Ji felhozatta tanítványaival az összeroncsolódott testet, életre keltette, visszaadta neki testi épségét és tanítványul fogadta. „-Kiálltad a próbát, megtisztítottad a karmád. Most már alkalmas vagy rá, hogy a tanítványom légy.”

Hát ezt nevezzük odaadásnak…    

A tér és az idő korlátain túllépve, Yogananda is képes volt jelenlegi életét, előző életeinek számtalan sorát és mindent, ami még Rá várt, egy végtelen folyamként érzékelni. Meditációba merülve, bármikor átélhette bármely embertársának érzéseit, képes volt feloldani azonosulását és azt bárkire és bármire kiterjeszteni. Ettől kezdve a halál nem volt több Számára, mint egy kapu, melyen a tudatát uraló jógi számára szabad az átjárás. 

Emellett Yogananda páratlan humorral és éleslátással is rendelkezett. Egy percig sem tagadta, hogy hazájában hemzsegnek a hamis guruk, és meglehetősen szellemes módon osztotta őket már fiatal, siheder korában is, rámutatva tevékenységük értelmetlenségére. 

   

Történt egyszer,  hogy egy olyan guru tanítványai közé keveredett, aki képes volt bármilyen virágillatot virággal, vagy anélkül, kedve szerint materializálni. Számtalan tanítvány vette körül a nagy bűvészt, aki szemlátomást nagyon el volt telve tudományával, ám a valódi, szellemi megvalósítás területén semmilyen különösebb előrehaladást nem mutatott. „Valószínűleg nagy konkurense lehetsz a parfümgyáraknak…” jegyezte meg Mukunda, majd faképnél hagyta a meglepett yogit.

Mukunda szenvedélyesen vonzódott a Hímalja misztikus ködben úszó hegyeihez. Fiatal korától kezdve több kísérletet tett az odajutásra, ám ezek az utak, az Őt féltő rokonoknak köszönhetően minden alkalommal meghiúsultak. Mukunda azonban nem adta fel. Volt, hogy mesterétől szökött el, és már a hegyek lábánál járt, mikor elé jött az általa keresett jógi és végképp megértette Vele, hogy, az a tudás, amit a Hímalájában keres, nincs a Hímaljához kötve.

Mikor Mukunda visszatért, még nagyobb odaadással és sokkal szabadabb módon szolgálta mesterét, aki végül, mikor eljött az ideje, maga is elkísérte tanítványát egy kellemes Hímalja túrára.

Utazási szenvedélye később sem csökkent, ám minőségében jóval tisztább, ragaszkodástól mentesebb lett. Meditációjában többször átélte, hogy, mint minden az univerzumban, Ő, maga is fény atomokból épül fel, a fény pedig bárhová eljuthat, mégpedig a leggyorsabb, legtökéletesebb módon.

Yogananda, a Végtelen Szabadság megszállottjaként, emberi példát mutat az Ember Felettire, felvillantva annak lehetőségét, hogy a mindenkiben benne rejlő, szunnyadó isteni minőségek felébresztetők, és segítségükkel, minden karmikus tehertől mentes, kristály tiszta megvilágosodás érhető el.          

Ami ebből talán a legfontosabb üzenet lehet a hétköznapi ember számára, az az, hogy nincs olyan, hogy ’hétköznapi ember’. Mindannyian felbecsülhetetlen értéket őrzünk magunkban, és ennek kibontakoztatása személyes felelősségünk.

Építő és lebontó gondolatok Matszjászana gyakorlásához

Újabb érdekes házi feladatot kaptunk a jógaoktató képzésen. Hogyan mesélnéd el a tanítványaidnak matszjászana (halpóz) gyakorlása közben az ászanáról szóló mitikus történetet, úgy, hogy annak tanulsága is legyen? Minderre összesen 7 lélegzetnyi időd van (1 lélegzetre belekerülnek, 5 lélegzetig tartják, 1 lélegzetre kikerülnek belőle).

Úgy tűnik, megint az intuíciómra kell, hagyatkozzak, ugyanis már maga a történet is meglehetősen kaotikus, és elég sokféle változat kering róla szerte a világban.

Az alap sztori úgy néz ki, hogy Síva, nagy megvilágosodását követően, éppen adja át a jóga esszenciáját párjának Párvatinak, miközben Matszja, Visnu első avatárja, félig ember, félig hal testben, galád módon kihallgatja Őket, és úgy, ahogy van, lenyúlja Síva minden tudását… Gyakorlatilag Ő, az első Visnu avatár lesz az első jóga tanítvány.

Ezt, mint tényt közlik, anélkül, hogy a történetben bárkinek a viselkedését is minősítenék.

Egy másik történetben, ugyanez a mitikus hős (Matsya) menti meg Manut, az első embert, a nagy Özönvíztől. Először figyelmezteti a várható vészre, majd elhúzza a bárkát az első szárazföldig, gondolom a Himalája valamelyik csúcsához. Komment, tanulság, vagy bármilyen magyarázat ehhez sincs. Teljesen ránk bízzák, mit kezdünk vele.

Nincs mese, nekem kell, előrántanom valami frappáns tanulságot mindebből.

Azért eléggé embert próbáló feladat ez. Ha megnézem, elsőre milyen tanulságok jönnek, csupa olyan dolgot kapok, amitől bizony könnyen rekeszizom sérvet kaphat a röhögéstől szegény tanítvány, különösen ebben a pózban.

Mondhatom például ezt: „Ha valakit ki akarsz hallgatni, feltétlenül halpózban tedd, mert így senkinek nem fog feltűnni, hogy hallgatózol…”

Vagy nézzük a másik történetet: „Ha özönvíz közeleg, figyelj a halakra. Nem tudhatod, melyikben rejtőzik Visnu…”

Na de félre a tréfát! Nézzük meg, mi lehet e történetek tanulsága, mai, nem kicsit romlott világunk számára. „Légy óvatos, ha valami új, szenzációs dologra jössz rá. Mindig ólálkodnak a közeledben olyanok, akik készséggel lenyúlják az ötleteidet. De akár meg is fordíthatjuk. „Légy résen, hisz bármikor bukkanhatsz lenyúlni való ötletekre. Alkalom szüli a tolvajt… „

Még mindig nem érzem, hogy karcolnám a lényeget. Ha az a végső tanulság, hogy senkiben sem szabad bízni, legjobb, ha veszek egy jó erős kötelet, és felkötöm magam…    

Nem, itt valami egészen másról van szó.

Egyszerűbb, ha magából, a pózból indulok ki.

Ahogy a fejtetőd a talajt érinti, a feje tetejére áll a világ, Te pedig, kitárt mellkassal, nyugodt, nyitott és befogadó állapotba kerülsz. Ebben a pózban annyira kiemelkedik a szív, hogy egyszerűen nem lehet rosszindulatot dédelgetni senki felé.

„Légy Te az a hegycsúcs, amin fennakad minden, ami igazán fontos. Engedd, hogy intuíciód hala elvezessen a megszabaduláshoz. A megbocsátásra, nem azoknak van szüksége, akikre neheztelsz, hanem Neked, hogy tovább tudj lépni.

Légy hát nyitott, és engedd el zavaró érzelmeidet. Engedd, hadd folyjék ki Belőled természetesen minden harag, félelem, szorongás, sóvárgás, ragaszkodás és betompultság. Most tudsz igazán könnyedén tanulni, üres tudattal. Engedd, hogy kitisztuljon Belőled minden akadály, és feltörjön legbelsőbb, kristály tiszta lényed hűsítő forrása. Mosd meg benne a lelked. Fújj ki magadból mindent, amire már nincs szükséged.”

Most helyezkedj kényelmes hanyatt fekvésbe, fejjel a tanárod felé, és hosszan fújd ki a levegőt. Megérkeztél. Végre jöhet egy igazán finom savászana.

Jó gyakorlást, jó útkeresést kívánok Neked.

Melyik a legrégebbi ászana?

Előre szólok, hogy erre a kérdésre nem tudok választ adni.

Nem is biztos, hogy van rá bármilyen elfogadható válasz. Már a hagyomány is 84 ászanáról beszél melyet Síva tanított meg először hitvesének Párvatinak, azután meg a 7 Bölcsnek (a Szapta Rishik). Hogy ezek közül melyik a legelső arról nem nagyon van infó, talán mert ez a fajta hierarchia (első és legfontosabb), nem jellemző a jógára.

Az első jóga tanítás ideje természetesen mitikus korokba nyúlik vissza, miután Síva, (itt, mint Ádijógi, az első jógi) megvilágosodását követően, hirtelen transzba esett, és eljárta táncát, melyben a legvadabb önkívület (mostanában inkább önbevület), őrült megnyilvánulásai és a tökéletes nyugalom pozíciói követték egymást.

Mindez a Himalája hegyei, azon belül is a Kailásza felett történt.

3 dolog tűnik fel nekem ezzel a történettel kapcsolatban:

• ·        Mitikus idő,
• ·        Mitikus tér,
• ·        Az Ős-Jóga, mint vad táncmozdulatok és a tökéletes béke mozdulatlanságának sajátos találkozása.

A mitikus idő annyira régi időt jelent, ami már szinte túl van az időn. Egy olyan korban történt, ahol „még” nem volt IDŐ… Ha jól belegondolunk, ez inkább egy állapotot, mégpedig a tökéletes jelent jelenti, mely teljesen érintetlen a múlt és a jövő démonaitól.

Mindenki úgy jön a világra, hogy hoz magával egy olyan, archetipikus, ős-tudást, melyet tanulás nélkül is tud. Minden gyerek tuja, hogy néz ki a Boszorkány. A Királylányt pedig, állítólag még az afrikai gyerekek is szőkének rajzolják.

A mitikus tér és a mitikus idő ugyanígy, mindenki számára elérhető. Ez, az „ITT és MOST”, téren és időn kívüli birodalma.

Van a tibetieknek egy mitikus királysága, a Sambala, melyet, ha nagyon helyhez akarnak kötni, a Kailásza Hegység környékére teszik. A Sambala egy olyan királyság, ahol csak megvilágosodott uralkodók és megvilágosodott népek élnek. 

Ez a királyság később eltűnt, hogy a romlottabb korok embere ne találhassa meg. Érdekes kapcsolás, hogy ezek szerint, a romlottabb korok embere elvesztette kapcsolatát a jelen pillanattal, s talán éppen ez okozta romlását. Vannak azonban Sambalai Útikalaúzok, melyek az avatott olvasót elvezethetik ebbe a (most már) téren és időn kívüli birodalomba. Hogy ez az út valóságos út, vagy egyfajta szimbolikus, spirituális utazás, arról megoszlanak a vélemények. Az viszont feltűnik, hogy Síva első táncának helye és a Sambala birodalma ugyanott található.

A Kailásza Hegység a Manaszarovar Tóval, azóta is kedvelt zarándokhelynek számít, főleg buddhisták körében.

A jógát, és a megvilágosodott uralkodók királyságát tehát az Itt és Most Mitikus, Téren és Időn kívüli Birodalmában érdemes keresnünk.

Hogy ez az Ős-Jóga konkrétan milyen ászanákat is tartalmazott, az lehet, hogy mellékes ahhoz képest, hogy ezekben az ászanákban mi történik valójában. (Síva is csak 84-et adott át a 84 ezerből...) A fékeveszett tombolásban is megtalálhatjuk a tökéletes nyugalmat és a legmélyebb meditáció mozdulatlansága is lehet végtelenül intenzív. 

Lényeg, hogy mindkét állapot tökéletesen uralt legyen. Ebben az összefüggésben, a jóga, mint a tudatfolyamatok igába hajtása és a jóga, mint egyesülés, egyaránt értelmet nyer. Tudatosan jelen lenni egy magasabb vezérlésű, extatikus táncban, vagy követni az intuíciónkat egy elmélyültebb, meditációs állapotban, a jóga szempontjából, akár az érem két oldala is lehet.

Ha ezt megértjük, abban a hihetetlenül színes, heterogén világban is könnyebb lesz eligazodnunk, ami a mai Jóga piacot jellemzi, és ami egyébként könnyen összezavarhatja az  jelen pillanat varázsától elszakadt embert.

Jó gyakorlást és tisztán látást kívánok Neked.