A Kézenállás, mint önmagad felé vezető út

Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a félelmeiden, a korlátaidon.

Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és harmóniát sugároznak.

Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd szövik a realitás fájdalmas börtönét.

Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor is belevágtál volna?

Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország, a Föld és az egész Kozmosz.

Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.

Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy hamarosan.

Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a derék környékén.

Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő aktiválásával érheted el.

A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is, hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.

·        Melyek az életedben azok a területek, amelyek túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?   

·        Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan erőforrások még benned?

·        Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz, amelyek kiesnek a látóteredből?

·        Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?

·        Mik azok a területek, melyek között egyáltalán nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új lehetőségeket hozna be az életedbe?

·        Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid elérését?

Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.

·        Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat arról, hogy merre lenne jó tartani,

·        amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a túlélésért,

·        amikor a különböző társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett,

·        amikor nincs párbeszéd, csak felülről osztogatott arrogáns parancs,

·        amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is működhetnének,

·        amikor a hozzáértőket elküldik azokból a pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek, akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani semmilyen értelmes javaslatot,

·        amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában, ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen szorongását,

·        amikor ellenséggé válik minden, ami természetes, valódi és magától értetődő,

·        amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlen szembesülést,

akkor egyszer csak megszólal benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged körülvevő helyzetre.

Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már nem lehet nem tudomást venni.

Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?

A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon, mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.

Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.

Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.

Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’, és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.

Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.

Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.

A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy része a dolognak.

Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy ne tudjál mozogni.

Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán múlik.

Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.

Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik. 

Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.   

 
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!

Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent, ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.

A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe. Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a reflexeid uralását jelenti.

A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi légzésre van inkább szükség. 

Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül, ahogy a levegő áramlik benned.

Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig a légzésen keresztül tudod megtalálni.

Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban kiterjeszted azt az egész testre. 

Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik, amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.

Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is megtaláld a saját helyedet.

Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi, hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt, mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a másikban gőg és hatalomvágy.

Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.

Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.

Mi a baj a kereszténységgel...

Nem gondoltam volna korábban, hogy ezzel a címmel egyszer blogot írok, de hát úgy látszik felültem a provokációnak, ezen kívül, akkora már a sötétség, hogy ideje gyertyát gyújtani.

Ez a bejegyzés valójában a „Mi a baj a jógával” és a „Miért Jézus és nem Buddha” című írásokra adott személyes válaszom. Lehet vele egyet érteni és lehet vele vitatkozni, sőt, még akár fel is lehet háborodni. Van, akin talán pont az segít, ha jól felháborodik.

Az én nézőpontomból szemlélve számos olyan pont van, ahol a kereszténység hitelét veszítette. Vegyük ezeket szépen sorba.

·        Az egész ott kezdődik, hogy Jézus nem volt sem keresztény, sem vallásalapító. Jézus tanító volt és voltak követői. A tanításait leírták, és később, mikor már a világi és egyházi hatalom volt a tét, mindent kiszedtek belőle, ami az egyház érdekeivel nem volt összeegyeztethető. Ezen kívül fordították, ferdítették, csűrték, csavarták. Mikor valamelyik új keresztény szekta hittérítői azzal a transzparenssel próbálnak figyelmet felhívni, hogy „Miről szól a Biblia valójában…”, az az érzésem támad, hogy erre a kérdésre senki sem tudja a választ (Egyáltalán melyik bibliáról beszélünk?), legtávolabb pedig épp azok állnak az Igazságtól, aki leginkább beavatottnak hiszik magukat.

·        A Jézus tanításaira épülő szeretet vallás, amit az őskeresztények követtek, kezdetben elég határozott ellenérzést váltott ki a kívülállókból. Talán a ’Ha megütnek jobbról, tartsd oda a balt is’ passzust értették félre, és a gyengébb elpusztul elvet követve kezdték üldözni őket. Ha van a kereszténység történelmében számomra hiteles időszak, az ez volt és ez addig tartott, míg Róma végül államvallássá nem tette. Számodra melyik vallás hitelesebb, az, amelyiknek a követőit üldözik, vagy az, amelyik minden más vallás hívőit üldözi?

·        Jöhet a jogos kérdés, miért is tettek államvallássá egy olyan vallást, melyet nem is olyan régen még üldöztek. A válasz egyszerű. Kizárólag politikai okokból. Egy olyan vallás követői, akik jámbor birkaként mindent eltűrnek, sokkal könnyebben kezelhetőek, mint azok, akik még képesek a gondolkodásra. „Add meg a királynak, ami a királyé, az Istennek, ami az Istené.”

·        Ezek után nem sokkal meg is fordult a kocka. Mivel az ókori Rómában a „kenyeret és cirkuszt a népnek” elv érvényesítésével tartották kordában a népet, az elsőre békésnek tűnő vallásba is be kellett hozni a véráldozatot. Vagyis a gladiátor mérkőzéseket felváltotta a más vallásúak és az eretnekek (másként gondolkodók) üldözése. A nyilvános kivégzéseknek 3 fő csoport esett áldozatul:

o   A más vallásúak, különösen a zsidó vallás követői, mivel ők (ők mind?) ölték meg Jézust. (Jézusnak elvileg az volt a sorsa, hogy megöljék, hiszen hogyan támadhatott volna fel, ha előtte nem ölik meg, ezen kívül maga Isten áldozta fel, a mi bűneink miatt, szóval itt már egy kicsit szaporodnak az ellentmondások.) Később pedig sorra kerültek a muszlimok a keresztes hadjáratok alatt, majd a gyarmatositás révén a különböző természeti népek, akik mindig is a saját, számukra hiteles, ősi, természetvallásukat követték, amíg módszeresen ki nem irtották őket.

o   Az eretnekek, akik Jézus tanításait nem pont úgy értelmezték, mint ahogy az, az egyház számára épp elfogadott volt (Inkvizíció, 'Szent Bertalan éjszakája, stb.).

o   Végül pedig azok, akiket koncepciós, boszorkányperekben ítéltek halálra. Őket többnyire elevenen megégették, miután olyan fajta kínzásoknak vették őket alá, melyek révén korábban a saját mártírjaikat avatták szentté…

·        Miután szintén politikai célból létrehozták a cölibátus intézményét, hogy az egyházi birtokok egyben maradjanak, a papok jelentős része, elfojtott szexualitását, mindenféle perverz, beteges módon élte ki. Ez a jelenség mind a mai napig előfordul, melynek akkoriban szegényebb szülőktől vásárolt gyermekek, mostanában pedig főleg ministráns fiúk esnek áldozatul…

·        Ezek a jelenségek a keresztény (jelen esetben a Római Katolikus) egyház hosszúra nyúlt útkeresésének lehetnek akár olyan mellékhajtásai is, melyek, ha nem is bocsánatosak, de legalábbis bocsánatkérésre méltóak (ahogy azt II. János Pál Pápa meg is tette), illetve erős bűnbánatra és a történtekből való okulásra kellene, késztesse követőit. Ehelyett azonban még most is végtelen arrogancia, korlátoltság, a gondolkodás elutasítása és a más vallásúak, máshogy gondolkodók buzerálása inkább a jellemző.

Úgy gondolom, keresztény oldalon épp itt az ideje az önkritikának, a befelé fordulásnak, és annak, hogy végre, az eredetileg szereteten, nyitottságon és megbocsájtáson alapuló hitükhöz méltóan gyakorolják vallásukat.

Nekünk meg, másként gondolkodóknak ott van a középső ujjunk, amit néha bizony fel kell mutatnunk...

A cikk, mely ezt az írást is ihlette, egyike azoknak az írásoknak, melyek a katolikus (és más) keresztények, jóga, ezotéria és a keleti vallások ellen indított hadjáratát képezik.

A jóga legalább olyan sokféle és ellentmondásos (Bikram Jóga - Asthanga Jóga - Kundalíni Jóga, stb.), mint a kereszténység, és valóban megvannak a maga veszélyei, csakúgy, mint a kereszténységnek. Akár egy kés, lehet éles és lehet tompa, vághatsz vele kenyeret és elvághatod vele a saját kezedet, illetve elvághatod vele mások torkát is, ha épp így akarod és lehetőséged van rá…

Dönthetsz úgy, hogy nem vagy elég ügyes, elszánt, felkészült, erkölcsileg megalapozott ahhoz, hogy használd. Talán félsz, hogy magadnak vagy másoknak ártasz vele, talán már meg is vágtad magad. Ez azonban nem a kés hibája lesz, bármennyire fáj is a sérülés. Lehet a Te utad és lehet nem a Te utad, de attól, mert Te nem jársz rajta, még út marad, nyitva azok számára, akik ezt az utat választják.

Azt el kell ismernem, hogy katolikus és általában keresztény gondolkodással a jóga gyakorlása nem éppen zökkenőmentes történet. A kettő hosszútávon valóban nem összeegyeztethető, ez azonban nem jelenti azt, hogy a Jézusi tanítással sem férne össze.

Volt már róla szó, hogy a zsinatok alkalmával, Jézus tanításából kiszedtek minden olyan tételt, mely a Katolikus Egyház érdekeit sértette (Pl: reinkarnáció). Tetszik vagy sem, de Jézus soha nem volt keresztény. Soha nem dogmákat tanított. „Akinek van füle, hallja meg!” Ahhoz, hogy értsd, nyitottnak kell lenned, értő füleket kell növesztened, ki kell, lépned a megszokott mintáid közül. Jézus tanításai kinyitnak, a dogmák pedig bezárnak és megkötik a gondolkodásodat.

Ha belépsz egy katolikus templomba, mindenhol kereszteket látsz. Még a ’keresztény’ név is arra utal, hogy Krisztus meghalt értünk a kereszten. Ennek a kereszthalálnak azonban semmi értelme nem lett volna a Feltámadás nélkül!

Ahhoz, hogy feltámadj, előbb meg kell, halnod. Amikor hosszú ideje gyakorolsz egy mozgásrendszert, próbálsz megszelídíteni egy hangszert, magadévá tenni egy zsonglőr eszközt, előbb, utóbb eljön egy pont, ahonnét egyszerűen nem tudsz tovább fejlődni. Gyakorolsz, küzdesz, megnöveled a befektetett energiád, mégsem sikerül továbblépned. Egy darabig próbálkozol még, aztán eljön az a pont, amikor feladod. Nem dühösen, sértődött egóval, hanem belátással, valódi elengedéssel. Ami ilyenkor jön az maga a csoda. Hirtelen kikerülsz abból a rád szűkült keretből, mely a továbblépésben gátolt. Akár egy kígyó, levedled a régi, elhasznált bőrt, és újjászületsz az újban, mely sokkal kényelmesebb, testhezállóbb.

Meghaltál azért, hogy feltámadj.

Az egyik legszemléletesebb példa erre egy japán íjászatot gyakorló tanítvány története, aki, miután hosszú éveken keresztül hiába próbálkozott, végül feladta és éppen az elengedés pillanatában engedte el az ideget, így a nyílvessző végre a cél közepébe talált.

A keresztény tanításban dogmák vannak. Megtanulod, hogy mit kell gondolnod (’Hittan’), és a világod nagyon, nagyon picire zsugorodik össze. Ebben a picire szabott burokban van egy látszat biztonság, emellett kevésbé megterhelő, hisz nem kell gondolkodnod. Ezért vállalják be annyian, hogy keresztényként éljék le az életüket. Érthető viszont, hogy zavarja őket, amikor mások egy ennél jóval tágasabb világban élnek, ahol ugyan több a veszély és nagyobb a felelősség, viszont ennek megfelelően a lehetőségek is jóval biztatóbbak.

A kereszténység legfőbb üzenete, hogy Jézus meghalt a bűneinkért. Az enyémért és a Tiédért egyaránt. A feltámadásban való lehetőség szinte egyáltalán nem téma, csak az, hogy bűnös vagy, és, hogy nem tudod ezért a felelősséget vállalni. Kell egy isteni személy, aki elviszi helyetted a balhét.

Érezd tehát bűnösnek magad, legyen bűntudatod és ne legyen önbizalmad, önbecsülésed, lehetőleg ne is álmodj önállóságról, önmegvalósításról, hanem legyél, csak hitvány porszem az egyház gépezetében.

Jézus vajon mikor utasította el a gondolkodást, mint veszélyes aktust, mellyel a démonok haragját magára ránthatja az ember? Mikor utasította el a valódi spiritualitást? Az ima nem veszélyes, a meditáció igen? Ha Isten hangját nem kint keresed, hanem magadban mélyen, az veszélyes, az bűn, az eretnekség?

Ne csináld, még a végén rájössz valamire…

Számomra a hiteles spiritualitás egy fajta bátorsággal kezdődik. Nem kell elutasítanom mások hitét, ahhoz, hogy a magamé biztonságban legyen. Isten igenis sokféle, különben hogyan tudott volna ennyiféle embert teremteni? (Ha én lenék az Ő helyében, nagyon unatkoznék, ha csak kizárólag keresztények lennének a világban...) A teremtés képességét pedig a saját kreativitásunkon keresztül mi is megörököltük. Persze mindezt elutasíthatjuk, és helyette választhatjuk a biztonságos, de szűkre szabott dobozt.

Keresztények szeretik azt gondolni, hogy biztonságban vannak, hogy Jézus vigyáz rájuk és így a démonok nem férnek hozzájuk. A démonok azonban éppúgy benned vannak, mint a saját megvilágosodott természeted. Kerülheted a velük való összecsapást egy életen keresztül, legkésőbb azonban a halálod órájában szembe kell, nézz velük, és ha akkor látod őket először, könnyen lehet, hogy bénító félelem lesz úrrá rajtad...

"Jézus szeret, Jézus segít." Ez lehet, hogy így van, de sz@rt sem érsz vele, ha Hit helyett, csak vallásod van, ha valódi Lét-Bizalom helyett csak az élettelen dogmáidba tudsz kapaszkodni.

Jézus sosem mondta azt, hogy „meggyógyítottalak.” Még az egyház által cenzúrázott evangéliumokban is úgy mondja: „Menj, hited meggyógyított.” „Bizony mondom néktek, ha csak akkora hitetek van is, mint egy mustármag, hegyeket mozgathattok vele.” Érzed az erőt ebben a mondatban?

Az erő nem Jézusban van, hanem abban, hogy visszaadja neked az erőt a Hiten keresztül. Így működik egy valódi tanító. Nem függővé teszi a követőit, nem csinál zombit belőlük, hanem önállóságra és felelősségvállalásra neveli őket. Szomorú igazság, de, ha Jézus megjelent volna az inkvizíció idején, Ő lett volna az első, akit megégetnek... 

Bűn és büntetés helyett tettekben és azok következményeiben gondolkodik.

Egy igaz tanító – akármilyen vallás, nézet vagy spirituális irányzat képviselője is legyen – azon munkálkodik, hogy felébressze tanítványaiban azt a természetes módon bennük rejlő bölcsességet és tisztánlátást, mely segít eligazodni a spirituális világban és abban, hogy a bennük dúló erőket megszelídítsék.

Sokszor hallom keresztényektől, hogy az emberi természet rosszra hajló, hogy ha nem segít egy lelkipásztor, akkor valószínű, hogy a Pokolban kötünk ki. Emellett ott van még az Eredendő Bűn és, hogy a Sátán, különböző, látszólag a szabadság felé vezető utakat kínál nekünk, különösen a jóga, az ezotéria, a spiritualitás, a szex, a földi örömök, a földön túli örömök, a tudományok, a természet élvezete és más hasonlók formájában. 

Szerintük, ha van bármi, ami segíthet rajtunk ebben a hihetetlen kísértés arzenálban, az bizonyosan egy rajtunk kívül álló, tőlünk független erőben rejlik, melyhez csak külső közvetítő révén férhetünk hozzá. Ez pedig számos végzetes következménnyel jár. Említek néhányat a teljesség igénye nélkül:

·        Ha így gondolkodsz, az egyenes út a bezombulás, a függés és a kiszolgáltatottság felé. Biztos Te is láttál már holt sápadt keresztény zombikat, akik elutasítanak mindent, ami egy egészséges élethez hozzátartozik, mondván, hogy ezek mind Ördögtől valók.

·        Ha így gondolkodsz, azzal elismered azt, hogy Isten korlátolt és a világot, az Úr Aszketikus Ketrecén kívül a Sátán teremtette...

·        Ha így gondolkodsz, felmerül a kérdés, vajon jó cselekedet volt-e Jézus nevében annyi embert megölni, megkínozni, kifosztani, egész népeket kiirtani, tönkre tenni. Ha igen, akkor a Jó Isten kifejezésben a jó szót nyugodtan idézőjelbe teheted és akkor II. János Pál pápa is nagyot tévedett, mikor mindezekért bocsánatot kért. Ha azonban nem, akkor a Sátán sajnos a keresztény ember életébe épp úgy be tud férkőzni, mint bárki máséba.

·        Ha így gondolkodsz, akkor nagy bajban vagy, mert Téged is a Sátán teremtett rosszra hajló természettel, vagy – ami ugyanolyan rossz – Isten teremtett szándékosan eredendően gonosznak – és mivel Ő maga sem jó, Téged sem képes megmenteni a Pokoltól...

   

Felmerül a kérdés, vajon a kereszténység jelenlegi, ellentmondásokkal tarkított dogmatikája, véres, áldozatokkal teli történelme és arrogáns, minden mást elutasító gondolkodása mellett létezhet-e egyáltalán hiteles lelki vezető, aki ténylegesen a Jézusi utat képviseli. Ennek lehetőségét természetesen nem lehet kizárni. Szerencsére a keresztény tanításon belül is léteznek nyitottabb irányzatok.

Az is kérdés, ha a Jézus tanításából kivágott, megmásított részek visszakerülnének az Evangéliumokba, az mennyire változtatná meg a keresztény hitrendszert.

A jóga és az ezotéria valóban tartogat veszélyeket, melyeken csúnyán el lehet vérezni, ha felkészületlenül vágsz bele a gyakorlásukba. Itt isvannak tévutak, vannak sarlatánok, hamis guruk. Itt is be lehet zombulni, be lehet csavarodni, lehet guru-függővé válni.

A jóga nem játék és nem is terápia, hanem szellemi út. Azok, akik minden gyökerüktől elvágják magukat, akik lelkileg teljesen megborult állapotban vannak, akik a saját testüktől és az Anyaföldtől elszakadva próbálnak utat törni maguknak magasabb dimenziók felé a Kundalíni erőltetett felébresztésével, transzcendentális meditáció és mindenféle más létsíkhoz tartozó energiák alkalmazása által, igen kemény következményekkel számolhatnak. A spiritualitás nem arra való, hogy sértődött egóval elmenekülj a világból, ahol nem találod a helyedet.

Ebben az állapotban tényleg nem sok védelmed van, így ne csodálkozz, ha olyan ártó természetű lények is hozzád férnek, melyeknek korábban a létezéséről sem hallottál. Egy katolikus lelkipásztor, egy stabil közösség és a templom ilyenkor természetes menedék lehet számodra. Ilyenkor egyfajta földelés történik. Ég a házad és az egyház minden hibájával együtt jó tűzoltónak bizonyul ebben a helyzetben.  

Tegyük fel azonban, hogy magaddal rendben vagy, van kapcsolatod az őseiddel és az Anyafölddel. Tegyük fel, hogy eredendően nem bűnösök vagyunk, hanem tiszták és bölcsek, így mindannyiunkban ott rejlik ez az eredendő bölcsesség és tisztánlátás. (Ennek felébresztése nem azonos a Kundalíni felébresztésével.) Kicsit elcsendesedve, befelé figyelve, megérzés vagy belső hang formájában Te is találkozhatsz vele. Megnyugtató, szeretetteljes és egyáltalán nem démoni, hanem tiszta és romlatlan, mint a gyermek, mielőtt először találkozik a gonoszsággal. Ha lokalizálni szeretnénk, leginkább a szív környékén lehet érezni és bátran hagyatkozhatsz rá, mert meglepően pontosan jelzi a számodra legmegfelelőbb utat a tévutaktól megkülönböztetve. Nincs más dolgod, mint, hogy hagyod szóhoz jutni. Ezzel a természetes bölcsességgel nem fogsz fejest ugrani olyan spirituális gyakorlásba, melyre nem vagy még felkészülve és amely hosszabb-rövidebb távon ártalmas lehet a számodra.

Ezt a bölcsességet hívhatjuk nyugodtan Megkülönböztető Bölcsességnek is. Vedd észre végre, hogy a világ nem fekete-fehér. Az életben nem minden Isteni vagy Ördögi. A kettő sokszor együtt van jelen és Te vagy az egyetlen, aki különbséget tehet a kettő között.

Szinte már közhely az ezoterikus világban, hogy Jézus, a Bibliából hiányzó, 12-től 30 éves koráig tartó életszakaszának egy részét Indiában töltötte, és ottani mesterektől tanult. A Kriya Jóga hagyománya, tanításait szintén Jézustól eredezteti. Számomra teljesen mindegy, hogy Jézus Volt-e Indiában vagy sem, ha azonban kiderülne, hogy valóban tanult Indiai mesterektől, az némiképp megváltoztatná a kereszténység jógához való viszonyát is.

Nagy kérdés, hogy vallásod van-e vagy valódi Hited.

Aki az utóbbival rendelkezik, az képes az önmegvalósításra, mert tudja, hogy így válik leginkább mások és a saját javára. Tudja, hogy nem céltalanul, hanem küldetéssel, feladattal érkezik és, ha ezen munkálkodik, megkapja az ehhez szükséges, isteni segítséget is.

Lehet úton járni, és lehet otthon maradva, a kényelmes fotelből az útonjárókat fikázni. Ha egyszer elindulsz, már nem választhatod az utóbbit, mert tudod mennyire nehéz egy, egy lépést megtenni és tudod, hogy csak így juthatsz előrébb, míg az örök kritikusok sosem lépik át a saját árnyékukat.

Az úton járás megterhelő és veszélyes mégis örömteli. Érzed, hogy élsz, tudod, hogy teszed a dolgod, a Hited pedig minden egyes megtett lépéssel erősödik. 

Azt kívánom Neked, légy bátor, indulj el, és nézz szembe azzal, ami szembejön Veled. Jézus az Út, az Igazság és az Élet. Te se érd be kevesebbel! J

"Szedd össze magad!"

Ezt a bejegyzést magamnak is írom, úgymond, ínséges időkre egy kis lelki muníciónak. Emellett talán Neked is lesz benne ismerős élmény, egy pár jó szó, arra az esetre, ha azt éreznéd, ellened fújnak a bírók.

„Szedd össze magad!” De sokszor hallottam ezt a mondatot, és hogy utáltam!

Annyira rázott tőle a hideg, hogy a valódi értelmébe bele se gondoltam idáig. Mi az, hogy szedjem össze magamat? Azt értem, hogy szét vagyok esve, de mi a fenét kezdjek ezzel a mondattal?

Aki szét van esve, az nem is biztos, hogy rálát a saját, szétesett részeire. Meg lehet Benned a szándék, és neki is állhatsz, mint egy puzzle kirakós elemeinek, de lesznek részek, amiket nem fogsz elsőre megtalálni. Nem találhatod meg, mert, ha meg lenne, nem tudtál volna szét esni sem.

Egy szétesett állapotban rendszerint azt sem tudod, mi az, ami hiányzik, nem hogy azt, hogy hol is keresd a hiányzó részed. Emellett a különböző személyiség részeid sem biztos, hogy ugyanazt akarják, míg végül, már Te sem tudod, melyik is vagy a sok közül. Nem csoda hát, hogy csak ülsz a földön magad elé bámulva, és azt sem tudod ki vagy, és mit akarsz. Ilyen állapotban nem tudsz cselekedni, nem tudsz döntéseket hozni.

Először meg kell, egy kicsit nyugodnod, kiemelned a fejed a homokból és szépen, csendben körül kell, nézned. Ha egy kosárlabda csapat lennél, most kéne időt kérned.

Olyan nincs, hogy mindenestül elveszíted magad. Hagyd az önsajnálatot, emeld fel a fejed, és nézd meg, mi maradt meg az egészből és mi az, ami hiányzik. Abból tudsz kiindulni, ami most is ott van körülötted. Például, akármekkora krízisben is vagy, az életed valamely területén (párkapcsolat, karrier, egészség, stb.), lehet, hogy megmaradt a humorod, maradt néhány barát vagy segítőkész ismerős, aki meghallgat, lehet, hogy van egy tanya, ahová kicsit elvonulhatsz rendezni a soraidat.

Háborúban nincs depressziós ember. Egy dolog számít ilyenkor: hogy életben vagy. Háború pedig akad bőven békeidőben is. Háború az, hogy a túlélésed érdekében folyamatosan dolgoznod kell. Nem állhatsz le, mert akkor bedarálnak a rendszer fogaskerekei. Háború az, ha a pozíciódra pályáznak, ha az élet el akar venni tőled valamit, amiről megszoktad, hogy azt gondold, a tiéd.

Számtalan háborút és kisebb csatát vívunk életünk során. Néha Neked is jogod van tűzszünetet kérni.

Szóval térjünk vissza az alapkérdésünkhöz: mi az, ami hiányzik? Mi kellene ahhoz, hogy újra egésznek érezhesd magad? Motiváció, hit, lelkesedés, új ötletek, felfrissülés? Kapcsolódás a gyökereidhez, egy szülői ölelés, egy nagyszülői áldás?

Sok minden lehet, ami hiányzik, és könnyen lehet, hogy az üresen maradt helyeket oda nem illő dolgokkal próbálod pótolni. Így kerülhet be a rendszerbe, mondjuk a fásultság, a csalódottság, az elkeseredettség és a félelem.

Ezek az állapotok könnyen megidézhetik az önsajnálat és a dagonyázás szellemét. Amikor valaki ilyen állapotban van, azt látod a szemén. Olyan, mintha nem is vele beszélnél, hanem magával, az Önsajnálattal. Az Önsajnálatnak pedig nem a helyzet megoldására van szüksége, csak a puszta sajnálatra.

Ez az állapot nem más, mint függés. Egy rossz álom, amiből fel kell ébredned, mert amíg alszol, csak még nagyobb veszélyben vagy.

Az ébredés pedig fájdalmas, könyörtelen és józanító. A temetéseden már hiába sajnálnak. „Jó ember volt, jól próbálkozott, de elbukott…” Jó kis sírfelirat, mi? "Szegény pára! Nyugodjék békében…" Ezzel Barátom, nem mész semmire. Ebből az álomból fel kell ébredned! Egy vödör jéghideg patakvíz a nyakad közé! Érezd, hogy csíp, érezd, hogy égeti a bőröd, érezd, hogy felébredtél, hogy jelen vagy. 

Háború van. Aki depresszióból ébred, háborúra ébred. Itt kérem, lőnek, és a töltények élesek. Ha eltalálnak, Neked annyi. Hideg fejjel, tiszta tudattal menj, és keress fedezéket magadnak. Később majd ráérsz átgondolni, hogyan tovább. Most csak a tett számít. Azt kell használnod, amid van.

Olyan ez, mint egy zen pofon. Lényege a kizökkentés.

Egyszer apám a következőt mondta egy nem túl átgondolt pillanatában: „Fiam, eljön majd az ideje, mikor neked is be kell, hajtanod a fejedet az igába…” Ezt bírta mondani, szó szerint. Le is ordítottam a fejét. Hát jót akar nekem, aki ilyet mond?

Később, egy letisztultabb pillanatban megértettem a mondat mélyebb értelmét. A ’jóga’ szó az egyesülésen kívül ’igázást’ is jelent. Igába hajtani minden öntudatlan működést, reflexszerű reakciót. Aki ezt teszi, szabadon cselekszik, mert tudja, mit, miért csinál, számol a következményekkel és vállalja a felelősséget a döntéseiért.

Az, hogy a jóga útjára lépsz, nem azt jelenti, hogy jógázol, nem eszel húst és szentiratokat olvasgatsz. Mindezt teheted öntudatlanul, mindenféle saját, mélyről jövő meggyőződés nélkül is.

Ha egyszer „bele hajtod a fejed az igába”, elszánt és kitartó belső munkába kezdesz. Szembe nézel magaddal, bármilyen szörnyű is a kép, amit látsz. Megismered, megérted és feltérképezed a saját, belső működéseidet. Innentől folyamatos szembesülés van, és már nem fordulhatsz vissza. Nem a Boldogság, hanem az Igazság megszállottjává válsz. Elkezdted, így végig is kell csinálnod, és az út cseppet sem lesz fájdalommentes.

Most jöhet a kérdés: Mi az, ami hiányzik a teljességhez, és mi az, amivel pótolni próbálod? A pótszer nem segít rajtad, csak elveszi az eszedet. "Öl, butít és nyomorba dönt," akár az alkohol, meg a drogok. Báránybőrbe bújt farkas, aki az anyaméh biztonságával kecsegtet, de valójában nem tudja megadni azt. Amit elvesztettél, benned van, kívül sosem találhatod meg.

Fontos, hogy mindezt meg tudd fogalmazni, fontos, hogy az elveszett részedet néven tudd nevezni.

Ha ez megvan, jöhet a következő kérdés: Hol és mikor veszítetted el? Erre a kérdésre már elindulsz befelé. Mélyen magadba kell nézned. Engedd, hogy a tekintetedet szeretet és bizalom vezesse. Több erőszakot nem tehetsz magadon. Engedd, hogy a válasz Rád találjon. Elég, ha megnyitod magad, és nyugodt, befogadó állapotba kerülsz. Nem csak Te keresed, amit elvesztettél, hanem Ő is keres Téged.

Amikor végre újra találkoztok, megtörténik a ’jóga’ szó másik jelentése, az egyesülés, kiegészülés. Egy újabb puzzle darabka került a helyére. Ilyenkor katarzis van. Ebben az egyesülésben olyan energia szabadul fel, mint mikor elveszett gyermek talál vissza a szüleihez. Biztonság van, szeretet van, találkozás van, Te pedig zokogsz, mert átengeded magadon az öröm fájdalmát.

Amikor teljesebbé válsz azáltal, hogy egy elveszett részedet visszakapod, feltámad az önbizalmad, a lelkesedésed és az életed újra felizzik, mint a parázs, ha megfújja a szél. Ilyenkor új lendület és karizmatikus erő ébred fel benned. A félelem helyét izgalom és vállalkozó kedv veszi át. Megnő a személyiséged vonzereje és olyan emberek keresik a társaságodat, akik azelőtt észre sem vettek.

Ez nem azt jelenti, hogy megvilágosodtál, és innentől csak kellemes tapasztalások fognak veled történni. A megvilágosodás sem jelenti a negatív, fájdalmas tapasztalatok megszűnését, csak azt, hogy innentől másként fogsz ezekre nézni. Elfogadod a fájdalmat is az élet részeként, így kevésbé fog fájni, és az életedben megjelenik a Derű.

Emellett ez az időszak alkalmas arra is, hogy kilépj a magány kalitkájából, és társulj azokkal, akik a teremtés folyamatában szegődnek melléd. A hasonló a hasonlót vonzza. Az ilyen, kiteljesült emberek megtalálják egymást, és közös terveket kezdenek szövögetni.   

Vigyázz, ne bízd el magad! Vannak még elveszett részeid. Újabb fájdalmas, belső utazásra kell, indulj, mikor itt van az ideje. Itt azonban már erősebb ön –és létbizalmad van. Bízol abban, hogy sikerülni fog.

És, hogy mikor jön el az ideje ennek? A kríziseid jelzik, hogy mikor állsz készen az utazásra. A veszteni valód, és, amit nyerhetsz az út során, egyaránt Te magad vagy. A ’Lélek sötét éjszakáján’ sajnos nem elég egyszer átmenned, de tudd, hogy minden utazás végén hazatérsz önmagadhoz, és egy újabb részeddel egészülsz ki.

Amíg bekötött szemmel és mezítláb indulsz el a saját belső poklod felé, sokszor esel hasra, és hegyes kövek sebzik fel a lábadat. Később, ahogy melléd szegődik a Tisztán Látás, lekerül a kendő is a szemedről. Már nem kell vakon tapogatózni, és megtalálod azt az utat, ahol kevesebb a kavics és mégis a célod felé vezet.

Mikor a bizalom is melléd szegődik, hátas állatot is kapsz magad alá. Ez nem csak azt jelenti, hogy innentől nem kell gyalogolnod, de azt is, hogy nagyobb a felelősséged, mert innentől a hátas állatodra is vigyáznod kell, és a Bizalom érzékeny jószág. Könnyen sérül, nehezen gyógyul, és időről időre, tápláló legelőkre kell vezetned.

Mikor a bátorság is melléd szegődik, már egy sas hátán repülsz ugyan oda. Jól kell kapaszkodnod, és innentől nem élvezheted a láthatatlanság előnyét. Könnyen lehet, hogy viharba kerülsz, és villámok közt kell cikáznod, de ha bízol a Bátorságodban, itt is sikerrel jársz majd.

Életed részévé válik a Bölcsesség, és egészen váratlan módon megjelenik egy gyermeki erény is, a Játékosság. Ettől még nem válsz gyerekessé, csak felszabadultabb módon élvezed az életedet, és megéled a pillanatot, mely egyszeri, és megismételhetetlen.

Ahogy szintet lépsz egyre embert próbálóbb helyzetek kerülnek eléd, melyek a növekvő erődet, az éberségedet és a teljességhez való közeledésedet is jelzik. Nő a veszély, nő a felelősség, innét nagyobbat lehet esni, nagyobbat lehet sérülni. Az ellenfelek is egyre keményebbek, és a legsötétebb démonaidtól nem szégyen, ha néha vereséget szenvedsz. Ezzel együtt egyre nagyobb szabadságot is élvezel majd, és a vereségekből csak még erősebben térsz vissza újra a belső harcmeződre, míg végül nem marad ellenfél, akivel ne tudnál farkas szemet nézni.

Már nem kell, hogy lásd a fényt az alagút végén, mert a fény ott táncol benned, és „nincs az a sötétség, mely képes egy gyertya fényét eloltani.”

Bármilyen bosszantó is, a végső tanulság ez: Szedd össze magad! Nincs más út.

Magyar lélek

Ez az eddigi legnehezebb téma. Azt hittem, megúszhatom, de egyre inkább látom, elkerülhetetlen, hogy írjak róla. 

Van egy furcsa ellentmondás ebben az országban a politikával kapcsolatban.

Egyrészt inkább ne politizáljon az ember, mert azzal biztos, hogy legalább a baráti köre felét magára haragítja, ugyanakkor mégis nagyon sokan kényszeresen politizálnak. Vagy nyíltan állást foglalva, vagy a konfliktus elkerülése végett inkább homályosan utalgatva, senkit sem nevén nevezve.

Furcsa egy állapot ez.

Nekem a politikával az a bajom, hogy vannak témák, amelyekről szinte lehetetlenség politika mentesen beszélni. 

Teljesen természetes, alap dolgokról van szó, de mivel a politika mindet áthat, szinte minden igazán fontos dolog tabuvá vált, a politikát mellőzni kívánók számára.

Sokat hallom, hogy „mindig is rossz volt, de ennyire még soha…” Ezt minden korábbi csapatnál is lehetett hallani, teljesen mindegy milyen volt a felállás. 

Mindig rosszabb, mint azelőtt, aztán meg még rosszabb…

És közeleg az április. Fogjunk össze! Most majd jobb lesz…

Nem lesz jobb. Nem is lehet jobb. Olyasmit várunk, ami lehetetlenség. A rothadó almát hiába kened be lakkal, attól még rohadt marad. Lehet politizálni a végtelenségig. El lehet terelni a figyelmet újra, meg újra az ordító fekélyes sebről, és helyette lehet lényegtelen dolgokról beszélni, de…

A politika mindig is 2 dimenziós volt és az is marad. Jobb van, bal van, közép van. A lent és a fent, az elől és a hátul hiányzik. Az élet 3 dimenziós. Mindig ki fog lógni a politika síkjából. Éppen ezért azt várni, hogy majd jobb lesz, illúzió.

Ha Te, mint ember, teszel azért, hogy jobb legyen, ha Te, mint ember példát mutatsz, ha Te, mint ember, kiemeled a fejed a homokból és körül nézel, megváltoztathatod a világot. Először persze magadat, a világ meg változik majd veled a maga tempójában. Közhelynek tűnik, de akkor is így van.

Én nagyon sokáig rühelltem a Magyar Himnuszt, különösen Szilveszterkor. Nem értettem, miért kell minden évet azzal indítani, hogy a bús-magyar, nemzeti gyászhimnusszal jól lehúzzuk magunkat.

Azóta ez a dolog bennem megváltozott.

Idén a Szilvesztert olyan társaságban töltöttem, ahol nem tudtam megúszni. Hiába próbálkoztam, az egyik jelenlevő közölte, hogy ő így nőtt fel, neki így természetes. Nekem nem?

Ezen el kellett gondolkodjak. Mi bajom is van a Himnusszal? Nem mi írtuk, bármikor, bármelyikünk átírhatja. Mindenkinek lehet saját, privát himnusza, olyan, amilyet csak akar. Hát akkor mi a gond? Rajta, írjál kedvedre valóbbat!

Amikor a Himnusz íródott, már sok mindenen túl volt az ország, de a java még csak ezután jött. 2 vesztes Világ Háború minden fájdalmával, értelmetlenségével és megaláztatásával. Aztán 56, az Átkos meg a mai napig tartó mélyrepülés…

Vajon milyen himnuszt írna ma Kölcsey?

Komolyan gondoltam, hogy egy új himnusszal az egész magyar történelem fájdalmát elkerülhetem? Én ezt nem akarom, erről nem én tehetek, nekem ez nem kell! Nem lehetne elkerülni, megúszni ezt valahogy? Nem.

Nemzeti Gyász-Himnusz… Igen, Mohács óta gyűlik a fájdalom, és az ezzel járó gyászt inkább magunkba folytjuk, mert olyan mértékű, hogy nem bírnánk elviselni.

A ’sírva mulat a magyar’ kifejezés pontosan erről szól. Panaszkodunk, sírunk, nem tudjuk, mi bajunk van, pedig napnál világosabb.

Gyászolnunk kellene, de még ehhez is gyávák vagyunk! Az egyetlen dolog, ami felhívja a figyelmet a lelkünkön tátongó fekélyes sebre, az a saját, nemzeti Himnuszunk.

Meghatva hallgatjuk az Olimpián, mikor aranyat szerzünk, de ott a büszkeség elnyomja a fájdalmat.

Szilveszterkor meg mulatsz, iszol, táncolsz, aztán egyszer csak ott az éjfél, ott a Himnusz, és hirtelen rád szakad a kínos, néma, feszengés. Megáll a buli, megfagy a levegő. Nem tudsz igazán mit kezdeni a helyzettel. A Magyar Nemzeti Himnusz valójában annyira szorongató, hogy inkább bele se gondolsz. Nem mered érezni…

Mikor vesszük észre, hogy kollektív fájdalmat örököltünk?!

Aki magyar, annak a lelkén fekélyes seb tátong. El lehet takarni politikával, tabuvá lehet tenni, de attól még így van.

Nem politizálok, természetes dolgokról beszélek, melyek magától értetődők lennének minden normális országban, de nálunk az ember a fájdalomból inkább a hülyeségbe menekül!

Besenyő Pista Bácsi megmondta: „Hát ez hülyeség, kérem.”

Mondok néhány hülyeséget. Olyanokat, amelyek nap, mint nap szembejönnek velem is, veled is.

Egyik nap, a 4-es, 6-os megállójában megtalált egy jóra való, részeg ember. Megkérdezte, szerintem érdemes-e még piacra menni. Mondtam, hogy igen és mutattam, merre van a piac. Persze tudtam, hogy túl szép lenne ilyen könnyen megszabadulni valakitől, akinek mondanivalója van…

Beszélgetni kezdtünk, amiből kiderült, hogy dolgos, becsületes ember, aki bánatában iszik. Eddig semmi meglepő, igaz? Később megjegyezte, hogy azt utálja bennünk, magyarokban, hogy olyan rohadt gyávák vagyunk…

Erre már kíváncsi lettem. „Miért, Te mi vagy Drága Szép Testvérem?” Kérdeztem tőle. „Én cigány vagyok.” Felelte teljes öntudattal.

Hirtelen kiszakadtak belőlem a kérdések: „Ember, te milyen nyelven beszélsz? Milyen nyelven gondolkodsz? Milyen nyelven álmodsz? Milyen nyelven kérsz enni, ha éhes vagy?”

Ha most történne mindez, azt is megkérdezném: „milyen országnak a történelmét és fájdalmát örökölted?”

Bármilyen részeg is volt, úgy tűnt, elgondolkodott ezen. Aztán valamivel halkabban megkérdezte: „Szerinted lesz itt még forradalom?”

Le kellett szálljak, így nem derült ki, mire is gondolt.

Sokféle definíciója lehet annak, hogy ki a ’magyar’. Mi a döntő, a származás, az, hogy hol él, hogy milyen nyelvet beszél? Sokáig úgy gondoltam, az a magyar, aki annak érzi magát. Most azt gondolom, ezen kívül az is magyar, akinek magyar az anyanyelve, az is magyar, akinek magyarok az ősei. A ’vegy tiszta magyar’ kifejezés teljes képtelenség, de, ha csak részben, vagy kicsit is magyar valaki, akár beszéli ezt a nyelvet, akár nem, a magyar történelem összes vereségét, összes elbukott próbálkozását, megaláztatását és fájdalmát örökölte.

Ez nem fog megváltozni, ezzel együtt kell élni akár tetszik, akár nem.

A bátorság ahhoz kell, hogy egymásra mutogatás nélkül szembe tudjunk ezzel nézni, együtt. Külön, külön nem fog menni. Ahhoz túl nagy a fájdalom. Egyenként csak belefulladni tudunk.

Mi bajom van a politikával? Az, hogy el akarja hitetni velem, hogy egyedül vagyok, hogy azt üzeni, kiszolgáltatott vagyok és mások döntésein múlik a személyes boldogságom. A politika kiszínezi azt, amit mondok, és bele akarja erőszakolni egy nem létező kategóriába.

Most, ha azt mondom, nekem Trianon fáj, azt mondják, fasiszta állat vagyok, meg, hogy nem is éltem még akkor, hogyan tudna fájni?

Trianon minden magyar embernek fáj! Ez nem politika. Ez tény. Nem arra van szükségünk, hogy visszakapjuk az elcsatolt területeket, csak arra, hogy elismerhessük és megsirathassuk a fájdalmunkat.

Jobb oldal, baloldal, közép? Nem számít. Összefoghat az egész pereputty, az is kevés, ha mi, magyar emberek nem nézünk szembe a sorsunkkal és a fájdalmunkkal!

Az egész ország nem más, mint BÁNTALMAZOTT GYEREKEK GYÜLEKEZETE!!!

Az őseinket bántották, megalázták, elnyomták. Beléjük fojtották a saját mélyről fakadó, teremtő erejüket, elvették a szabadságukat, és mi még meg sem sirathatjuk őket?

Hallottam olyat, magyar ember szájából (!), hogy Trianon jogos volt… Ha magyar vagy, bármelyik irányba húzhat a szíved, nem gondolkodhatsz így! Veszélyes így gondolkodnod. Ha megérdemeltük a büntetést, ha mi vagyunk HITLER UTOLSÓ CSATLÓSAI (!!!), akkor most is megérdemeljük a büntetést. Ezen az alapon most is bármit meg lehet csinálni velünk, és meg is csinálnak velünk bármit, pontosan ezen az alapon. 

Önként hajtjuk a fejünket a pallós alá, mert bűnösök vagyunk, mert megérdemeljük. 

Nem bűnös vagy, hanem mélyen bántalmazott.

Ezt vedd véresen komolyan Kedves Barátom!

Egyik közösségi oldalon láttam olyan posztot, ami arról szól, hogy bizony, a fronton, magyar katonák is követtek el szörnyű tetteket… Ember, melyik ország katonái nem követtek el háborúban szörnyű tetteket?! Egyáltalán, miért kell erre felhívni a figyelmet? 

Azért, mert Trianon olyan igazságtalan történelmi húzás, és olyan mértékű kollektív pofon, amelytől még mindig nem tértünk magunkhoz! Muszáj valahogy igazolást találni erre, különben betör a fájdalom a mély tudatból és darabokra tépi a személyiségedet. 

„Trianon, az régen volt, én még fiatal vagyok, engem nem érint…”

Óriási tévedés. Akkor is érint és korlátoz, ha nem tudsz róla, sőt!

Bántalmazott gyerekek vagyunk és úgy is viselkedünk. Fel mentjük a bántalmazóinkat, különben összedől a világunk. Ez nem politika, ez pszichológia. Amíg ez a helyzet, addig a magyar ember nem tud felnőni!

A magyar ember lelke összehúzódott. Töpörödött, picike, szánalomra méltó lények lettünk. 

Próbálunk viselkedni, próbálunk jó gyerekek lenni, hogy legalább egy picinyke szeretetet ki tudjunk sajtolni. 

Ez azonban lehetetlen, mert ott, ahol a törvényeket írják, csak ítélkezés van, és ahol ítélkezés van, ott nincs tere a szeretetnek.

Az a szomorú, hogy nagyon sokan gyűlölik saját magukat. Gyűlölik magukat azért, mert így könnyebb a fájdalmat viselni.

Nem a vezetőinkkel van a baj, hanem velünk. Gyávák lettünk, hitványak lettünk. Ha valakit fényes nappal, a nyílt utcán kirabolnak a szemünk láttára, inkább elfordulunk. Féltjük a filléres életünket. Még, ha meg is védjük a társunkat, a törvény a tettest védi. Mindenkinek igaza lehet, csak nekünk nem… 

Még a saját hozzá tartozóinkat sem tudjuk megvédeni, mert bűnösök vagyunk. Annyi év után, még mindig.

Jön az április, fogjunk össze, lájkoljuk, buktassuk meg!

Kit akarsz megbuktatni Drága Szép Testvérem? Nem mindegy ki a főnök odakint, ha belül egy ocsmány szörnyeteg ül a trónon?!

Minden ott kezdődik, hogy felemeled a fejed és azt mondod: igen, vállalom a sorsomat. Igen, magamhoz ölelem és elsiratom a magyar történelem minden fájdalmát. Elsírom az összes elsíratlan könnyet. Leteszem a páncélt a lelkemről, és végre merem érezni.

Ha magyar vagy, ha tetszik, ha nem, súlyos terhek nyomják a vállaidat. A teher nehéz, de le lehet tenni. Nem azért, hogy ott hagyd, hanem azért, hogy nyitott szívvel ránézhess. Ha már tudod, mit cipelsz, könnyebb és édesebb is lesz a teher.

A fájdalmat el kell fájni, mert a fájdalom megtisztít. „Ha meg nem öl…” Tette hozzá egyik barátom. Ha egyedül vagy, megöl. Ha együtt vagyunk, együtt elbírjuk.

Mindenki ismeri azt a finom kis sztereotípiát, hogy "a magyar ember a saját fajtáját utálja a legjobban".

Feljelentgetések, áskálódás, irigység. "Dögöljön meg a szomszéd tehene is", ugye?

Miért van ez így? Egyáltalán, tényleg így van? Nem lehet, hogy ez csak egy öngerjesztő tévhit, amellyel túl sokáig azonosultunk, hogy kicsik lehessünk és nyomorultak? Elhittük ezt csak azért, hogy még jobban utálhassuk a saját fajtánkat. Kinek jó ez?

Itt az idő, hogy ezt az ítéletet visszaküldjük a feladóhoz, mert mi eredendően nem vagyunk ilyenek! 

„Szegények az emberek ebben az országban.” Ez megint nem igaz. 

A magyar ember lelke kifogyhatatlanul gazdag. Nem vagyok fasiszta! Minden nép gyermekeinek kifogyhatatlanul gazdag a lelke, de most a sajátunk forog kockán. A magyar nyelv maga a gazdagság, maga a kreativitás. Ennek a nyelvnek teremtő ereje van.

Nem Drága Szép Testvéreim, nem vagyunk szegények, és még mindig nem vagyok fasiszta, amiért a nyelvünket, meg a lelkünket fényezem. Egyszerűen csak normális próbálok lenni egy őrült, ön-sors-rontó világban. 

Milyen abszurd dolog tabut csinálni a szépségből, az erőből?! Hova a fenébe korlátozzuk még magunkat?!

Gazdagok vagyunk, de nem férünk hozzá a kincseinkhez, mert nem ismertük fel és nem fájtuk el a fájdalmunkat. Nem tisztítottuk még ki a sebet. Minden mozdulat fáj. Nem csoda, ha nem mozgunk, inkább a négy fal közé zárjuk és egy dobozban rohasztjuk a lelkünket és a szellemünket.

„Lesz-e ebben az országban még forradalom?” Ha lesz, az szellemi és lelki forradalom lesz. 

Végre felismerjük magunkat egymás szemében. Erről szól a 'Magyarország' című dal.

A jógában azt mondják a lélek természetéről, hogy „szat, csit, ánanda”, amit sokféle módon fordítanak és értelmeznek.    

Most csak egyszerűen leírom azt, amit erről tanultam, és, azt, ami jön.

A ’Szat’ azt is jelenti, hogy igaz, azt is, hogy tiszta, azt is, hogy létező. Sok minden mást is jelenthet még, de ez a három már önmagáért beszél, csak nézd meg. Tiszta, tehát nem fogja semmilyen szennyeződés, igaz, tehát nem lehet hazugsággal megrontani és létező, azaz létezik a végtelen jelenben, folyamatosan. 

Kevés olyan dolog van, amiről ez mind elmondható, és ez még csak az egyik természet a háromból!

A ’Csit’ azt is jelenti, tudatosság, azt is, valaminek a tudatában lenni, azt is, valamit megérteni. Amikor valódi megértés történik nincs ’te és a dolog, amit megértesz’, mert a rátekintő tudat egyé válik a tárgyával. Csak a tudatosság van, csak a megértés van. Ez az, az állapot, ami meditációban történik. Ilyenkor kapcsolódsz össze a mindenséggel, vagy, ahogy a jógában mondják, az Átman, az Egyéni Lélek, összekapcsolódik a Brahmannal, a Kozmikus Lélekkel. 

Ilyenkor halhatatlan vagy, mert azzal a részeddel azonosulsz, amin nem fog a halál. Olyan fajta egység élmény ez, amilyet kicsiben valószínűleg mindannyian éltünk már át, ihletett pillanatainkban.

Ez sem hangzik rosszul, ugye? 

De jöjjön a harmadik!

’Ánanda’, vagyis öröm, üdv, boldogság. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

A középkorban nem örülnének ezért a mondatért, de azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a ’Paradicsomból való kiűzetést’ úgy is felfoghatjuk, mint ennek az eredendő, őstudásnak az elveszítését.

Ez a mi lelkünk igaz természete, melyet ügyesen eltakarunk magunk elől médiával, álhírekkel, szorongással, bosszankodással.   

    

Mi történik, ha ezt a tudást újra felfedezzük és kiterjesztjük az életünkre?

Akkor érünk meg az Új Himnuszra.

Erdélyi cigányok átírták a Cigány Himnusz legfájdalmasabb sorát.

Ilyen volt: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.”

Ilyen lett: „Megáldottál, feloldoztál, országodba befogadtál.” 

Ennek a sornak ereje van. Egy baranyaifaluban már érezni a hatását. Ez a mondat nem más, mint tiszta lelkű cigányok válasza a 'cigánykérdésre'.

Nekünk, mi a válaszunk a 'magyar kérdésre'? 'Szebb jövőt?' Inkább szebb jelent!

Kimondjuk végre az Igazságot, hogy megnyugodjanak az őseink? Kiemeljük végre az önbecsülésünket a porból? Elismerjük végre az értékeinket?

Rajtunk múlik.

A megváltás nem ’felülről’ érkezik, hanem csakis belülről, a Lélek Igaz természetéből.

Mantra

Neked mi a mantrád? Hogy nincs? Hogy, hogy nincs?! Olyan nincs. Mantrája, kérem, mindenkinek van…

Lássuk csak, mire is gondolok. Ismerős ’kedvencek’ például a „Már megint…” kezdetűek. „Már megint feltúrták a k…va 4es, 6ost!” „Már megint el fogok késni!” „Már megint én szívok!” Stb….

Szép csendben duruzsol a füledbe, akár egy pihentető program.

Lehetne  még hosszan sorolni a listát, de minek? Már most belefáradtam…

Ész-osztó Gergő „már megint” mondja a magáét…

Egy árnyalatnyival komolyabbra fogva a szót, a számtalan lehetséges fordítás és értelmezés közül én a mantrát, leginkább ’az elme eszközének’ szeretem tekinteni.  

A mantra, mint az elme eszköze, ha tetszik; járműve. Hogy ez mennyire tudatos, és, hogy merre visz, azt már mindenki maga dönti el.

Sokféle, klasszikus értelembe vett mantra létezik. 

Vannak ’bija (azaz mag) mantrák’, vannak ’shanti (azaz béke) mantrák’ és az egyes, spirituális minőségekhez tartozó istenségeknek is meg vannak maguk mantrái. Mantrákat használnak a különböző hindu, buddhista, muszlim és keresztény tradíciókban egyaránt.

Működésük egyetemes, és eredetük arra az időre vezethető vissza, mikor még a szavaknak teremtő erejük volt. Még a világ teremtését is innen eredeztetik szinte minden vallásos hagyományban. 

„Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél vala, és az ige Isten vala.” – ahogy az Ó Testamentumban olvashatjuk.

A manapság rendkívül divatos, minden valamire való, spirituálisan túlfűtött egyén testére ’kötelező módon’ feltetovált, jóga stúdiók falát muszájból díszített, ’Aum’ szótag is méltán híres és népszerű, hiszen ez az első mantra, mely a világ teremtésével egyidős. Ennek zengetése foglalja keretbe a legtöbb jóga órát. 

Még a hírhedten materialista természet tudósok is ős-robbanásról beszélnek, amit nehéz elképzelni valamiféle hangjelenség nélkül.

A mantra tehát hang, a hang rezgés, a rezgés hullám, a hullám hátán pedig jól esik szörfözni.

Hogy működik, afelől semmi kétség. Már csak az útirányt kell meghatározni.

Hová szeretnél eljutni? Ez a kérdés.

Mantrát lehet tudatosan és öntudatlanul is használni. Természetesen az utóbbi a veszélyesebb. Úgy szörfözni, hogy nem is tudod, hogy szörfözöl, eléggé vakmerő dolog…

Közelítsük hát meg praktikusan a kérdést.

Mindannyian belekerülhetünk olyan szituációba, ahol nagyfokú bölcsességre és tisztán látásra van szükségünk. Ilyenkor, ha vallásunk nem tiltja, nyugodtan használhatjuk ’A Végtelen Bölcsesség Bódhiszattvájának’, Manjushri-nek a mantráját. Ez a mantra már sok vizsga előtt segített abban, hogy erősen összpontosított tudatot érjek el.

  

Így hangzik: ’Om-á-rá-pá-cá-nádhi-hum’.  

Persze, ha egyáltalán nem tanultál, nem valószínű, hogy segít Rajtad, de a benned rejlő nyugalmat és bölcsességet mozgósítva, esetleg ki tudsz magadnak dumálni egy második esélyt…

Ha a szituáció nagyfokú együttérzést igényel, a megfelelő, tiszteletteljes hozzáállással (ez természetesen az előzőre is vonatkozik), segítségül hívhatjuk ’Csenrézit’, ’A határtalan Együttérzés Bódhiszattváját’.

Az Ő mantrája, a jól ismert ’Om Máni Pádme Hum’.

Egy időben rendszeresen használtam autó-stoppolásra, de mostanra ’le lettem tiltva’ az efféle huncutságokról, mert ez a tevékenység sajnálatos módon elősegíti a ’nincs pénzem’ mantra térnyerését, mely a csóróság meleg ágyaként, maga a fertő, minden kedves kibontakozni vágyó számára.

Ezzel vissza is értünk a kezdőponthoz, azaz, a ’Neked mi a mantrád?’ kérdéshez.

Az öntudatlanul ismételgetett mondatok, bizony könnyen 'önbeteljesítő' jóslatokká válhatnak, azaz (ne legyünk naivak) válnak.

Vajon melyik uralkodó örülne annak, ha országában csupa boldog, szabad és tudatos lény lakna? Ugye, hogy költői a kérdés?

Valószínűleg a ’Jó Isten’ az egyetlen ilyen uralkodó (furcsa is ezt a kifejezést használnom)… Nem hiába gondolták már a középkorban is, hogy igazságra és boldogságra egyedül a Mennyek Országában lelhet az ember…

A lényeg tehát annyi, hogy, ha magadnak és nem a ’Nagy Testvérnek’ akarsz jót, kénytelen vagy tudatosítani automatikusan pörgetett mantráidat, és, ha azok nem oda visznek, ahová jutni szeretnél (például a kétségbe esés szélére, önbizalmad és önbecsülésed teljes összeomlásába, vagy, ’ne adj Isten’ a katatón, mélabús, halálváró depresszióba), érdemes lecserélni őket a Neked megfelelőekre.

A közkedvelt ’Válság van, jön a baj. Nincs pénze az embereknek (pl: jógára, vagy bármire, amit tanítani szeretnél)…’ - mantrát például, érdemes máris jó messzire elhajítani és helyette találni valami célravezetőbbet.

Nekem életmentő a saját, tudati transzformációmhoz például a ’Minden élethelyzetben tökéletes létbizalmam (micsoda varázsszó!) vezérli gondolkodásomat pozitív, áldásos irányba.’ - mantra. 

Amikor a dolgok látszólag összefognak ellenem (Veled is történik ilyesmi?), és ezért a jogosnak vélt kétségbeesés kerülget, igyekszem bedobni az ’Akármi történik velem, értem történik és mindig, a számomra legáldásosabb módon alakul.’ hit-erősítő mantrát.

Mert a ’hit’ egy olyan dolog, ami nélkül a spirituális útkeresésünk sajnos halálra van ítélve. 

A hit azt jelenti, hogy tántoríthatatlan bizonyosságod van a saját sikeredben (ami jóval több, mint csak a saját sikered) és az Univerzum támogatásában még akkor is, ha minden jel ennek épp az ellenkezőjére utal.

Erre bátorított Jézus is, mikor azt mondta: „ha csak akkora hitetek is van, mint egy mustármag, hegyeket mozgathattok vele.”

Egy próbát megér, nem?