Spiritualitás 2.

Az előző bejegyzésben 3 témát sikerült egybegyúrnom, néhány lényeges dolog azonban így sem fért már bele. Következzék hát, ami kimaradt!

Mit is művelünk mostanság spiritualitás címszó alatt? 

Tanulunk, gyűjtjük a rengeteg infót és igyekszünk megszabadulni az EGOnktól, miközben egy fél napig sem maradnánk életben nélküle. Különlegesek akarunk lenni, pedig azok vagyunk, de ezt valamiért képtelenek vagyunk elhinni.

Azt gondolod, ahhoz, hogy szeretve legyél és ne veszítsd el ennek a biztonságát, állandóan tenned kell valamit. Különlegesnek kell lenned, ezért különleges képességeket akarsz fejleszteni magadnak, de az ehhez szükséges árat már nem vagy hajlandó megfizetni.

Jógi vagy, egy világi jógi, aki a Fogyasztói Társadalomtól sem igazán eltávolodni, sem abba beilleszkedni nem tud. Lázadsz, de elfogadod az alamizsnát, a könyöradományt, és a legnagyobb árat pont ezért a döntésképtelenségért fizeted.

Gyógyulni akarsz, miközben azt sem vagy képes elismerni, hogy beteg vagy, így aztán egy helyben toporogsz, az élet meg lassan, de biztosan elsuhan melletted, a maga lehetőségeivel együtt.

Az a baj (szereted az így kezdődő mondatokat, ugye? :)), hogy egyből a csúcsra akarsz jutni, és közben néhány lépcsőfok mindig kimarad. Mivel csak a messzi célt látod, ami az orrod előtt hever, azt nem veszed észre. Így aztán az Élet lesz kénytelen belenyomni a fejedet abba, ami ténylegesen van. A Valóságba…

Vedd észre végre, hogy a Megvilágosodás egy távoli, megfoghatatlan és meg nem világosult tudattal fel nem fogható fogalom. Hogyan is tudnál valóban erre vágyni? Nem is Te vágysz rá, hanem az Egód, azért, hogy különlegesnek érezhesse magát.

Ami ehhez képest az orrunk előtt hever, az a saját tökéletlenségünk, az, hogy igenis terápiára szorulunk, mert bár sok mindent tudunk és megtapasztaltunk, de ettől a személyiségünknek még lehetnek (vannak) sérült, éretlen részei.

Hiába nőttél fel, mégsem értél meg. Ez a világ ilyen. Itt nem fogsz magadtól megérni, mint régen, mikor csak a valóban érettek maradhattak életben. Ma a legnagyobb spiritualitás az, ha van bátorságod szembenézni a saját félelmeiddel, fájdalmaddal és a benned lakó démonokkal.

Az ’igázás’ (jóga) itt nem mágikus képességek fejlesztéséről szól, hanem a gyógyulásról, az egésszé válásról, mert csak így vagy képes meghozni a saját döntéseidet és valóban a saját életedet élni.

Mi az, ami hiányzik?

Mi az, amit elrejtettél magad elől?

Mikor találkoztál utoljára azzal a benned lakó kisgyerekkel, aki azóta is a falat nézi, és várja, hogy vissza gyere hozzá?

Mikor hagytad magára magad?

A szembesülés pillanatában mindannyian lelepleződünk önmagunk előtt.

Figyeld, hogy mire ugrasz, mitől leszel feszült, mi az, ami mindig kiveri nálad a biztosítékot.

Félelmek, szorongás, düh és rengeteg ítélet, amelyekből a számunkra biztonságot jelentő ketrecet magunk köré rakjuk, és közben ki tudja, mivel (kivel) vagyunk ott bent menthetetlenül összezárva…

Bizony meg kell tanulni látni magunkat. Meg kell tanulni érteni a saját reakcióinkat.

Nem rég szembejött velem egy nagy port kavaró videó klipp, ami számtalan ítéletet robbantott ki. Ott kapirgálja meg a lelkedet, ahol a legjobban félsz magadtól.

Mocskos, perverz és pedofil késztetések, zavaros érzelmek törnek föl, mint a vulkán.

’Úr Isten, milyen mocskos! És én ezt nézem… Lehet, hogy én is mocskos vagyok? Lehet, hogy belül én is pont így működök? Megkívánom a saját gyerekeimet, és ezért inkább elmenekülök előlük? Inkább kárt teszek magamban, felsebzem a saját lelkem, csak, hogy ne másokat bántsak? Miféle démonok tombolnak bennem?! És én még azt hittem magamról, hogy normális, egészséges ember vagyok, aki egészséges normáknak megfelelően éli az életét… Minden ott romlott el, hogy megnéztem ezt a provokatív videó klippet, mely felhívta a figyelmemet saját romlottságomra…’

Na, Kedves Barátom, ha idáig eljutsz magadban a klipp megnézésekor, akkor Isten irgalmazzon a közeledben levőknek, mert hamarosan megkezded a ’boszorkány üldözést’.

Ha akarod, most itt egy lehetőség, ahol lemérheted, hol tartasz épp, ebben a pillanatban. Persze kíméletlenül őszintének kell lenned magadhoz, különben nem működik a dolog.

Neked mit mond az említett klipp?

Ha betegnek, perverznek és romlottnak látod, tudd, hogy vannak még titkaid önmagad előtt. Ha csak egy szántszándékkal provokatívnak szánt videót, egy agresszív marketing húzást látsz benne, talán a félelmeidet próbálod felcicomázni, hogy ne legyenek olyan ijesztőek.

Ugyanez a helyzet akkor is, ha az énekes és a klippben szereplők emberi hátterét kezded el vadul kutatni, csak hogy találj róluk valami megnyugtatót. Lényeg, hogy elvedd a látottak élét, hogy kihúzd a valóság méregfogát.

’Ó, hát ez egy sérült kislány, és egy szerencsétlen, béna gyerek, aki szakállat eresztett és kicsit kigyúrta magát a videó kedvéért. A kislány nem is kislány, csak játszanak, nem is történik semmi…’

Dehogy nem, Barátom, nagyon is sok minden történik ebben a videóban. Akár mindent elkövethetsz, hogy ne találkozz a benne lévő, rettegett valósággal, de így bukod a benne rejlő igazságot, és tanítást is.

Ha meglátod benne a valódi szépséget, ha mered hagyni, hogy lenyűgözzön, ami igazából történik, ha képes vagy észrevenni, hogy a klipp valójában a szeretetről és a gyógyulás felé vezető útról szól, akkor nem beteg vagy, hanem olyan útkereső, aki lehet, hogy egy lépést sem tett, de az úton már elindult.

Szerintem ez egy zseniális klipp.

Engem nem érdekel az énekes és a szereplők élete, nem érdekel, milyen céllal készült, nem érdekel, van-e benne hátsó szándék. Egyetlen dolog érdekel, az, hogy engem hogyan érint meg. Az, hogy én, mit látok benne, hogy nekem, mit üzen.

Az, az egyik legzseniálisabb húzás benne, hogy több síkon is értelmezhető. Lehet, egy pszichésen terhelt ’apa-lánya’ kapcsolatot vagy akár társadalomkritikát is látni benne.

Számomra azonban az a felvetés a legizgalmasabb, hogy mi van akkor, ha az izmos férfi és a törékeny kislány, a ketreccel együtt valójában egy személy.

Egy olyan belső harcot láthatsz benne, mely sokunk harca. Egy mélyen megsebzett, szomorú vagy épp veszettül tomboló belső gyermek megszelidítése nem kis feladat. Egy erős, maszkulin férfinek szembenézni a saját női oldalával szintén elég nagy lelkierőt és belső bizalmat igényel.

Mi van akkor, ha van a személyiségednek egy része, aki nem hajlandó az általad tákolt ’biztonsági’ ketrecben maradni? Tartasz tőle, mert nem a Te szabályaid szerint játszik. Ijesztőek a reakciói és valamiért még a látványától is feláll a szőr a hátadon. Mégis muszáj megismerned, muszáj együtt működnöd vele, mert Ő is Te vagy…

Végül megjön a bizalmad és a bátorságod (végül is csak egy törékeny kislányról van szó...). Te vagy a nagy, az erős, Te ismered a szabályokat, elkezded hát szelidíteni, szocializálni, hogy jobban passzoljon a világodba. Egy darabig minden jól megy, mert az őszinte szeretettel és megengedő kíváncsisággal való közeledés oldja a bizalmatlanságot. Talán már játszotok is, mint szülő a gyermekkel.

Végül azonban kijönnek a különbségek. A saját gyermeki lényed megszeret Téged, és szeretete jeléül ki akar vezetni, szabadítani Téged a korlátaid közül, hogy Te is olyan szabad és boldog lehess, mint ő. Ez talán a legnehezebb rész, ehhez kell a legnagyobb bátorság. Az sem biztos, hogy ezt meg kell lépned. Lehet, hogy tényleg csak a rácsok közt vagy biztonságban. Lehet, hogy ahhoz, hogy kiférj a rácsokon, olyan dolgokat kell elengedned, amelyekbe túl régóta és túl görcsösen kapaszkodsz.

Egy ismerősöm egyszer, egy beavatása előtt megkérdezte a mesterét, mi a garancia rá, hogy a beavatástól nem fog megőrülni. A mester válasza az volt: semmi.

Ha biztosan tudnád, hogy minden rendben lesz, nem lenne olyan nagy kunszt kimerészkedni a rácsokon túlra. Persze kell a felkészülés, az alapozás, de a kockázatot mindig Neked kell vállalni.

Csak akkor kérdezz, ha nem félsz a választól.

Csak akkor áss le magadba, ha rá mersz majd nézni, arra, amit ott találsz, bármi is legyen az.

Csak akkor engedd el a rácsokat, ha képes vagy nem kapaszkodni.

Lehetne még sorolni ezeket a spirituális bátorság próbákat, de amiről itt szó van, az nem az ’utánam az özönvíz' virtusa. Ezeket a belső mozdulatokat nem vakmerőségtől hajtva fogod megtenni, hanem bizalomtól és szeretettől vezérelve. Először el kell, nyerd a sebzett részed bizalmát, hogy egyáltalán közel engedjen magához. Nem eltávolítani akarod őt az életedből, hanem meggyógyítani, és a méltó helyére helyezni.

Amikor erre a pontra eljutottál, megértél a terápiára. Sokat dolgoztál magadon, de az igazi munka még csak most kezdődik.

Sokan azt hiszik, terápiára csak a betegeknek, a ’hülyéknek’ van szüksége. Valójában azonban mindenki terápiára szorul, de csak kevesen vannak ’terápiázható’ állapotban. Legtöbben odáig sem jutnak el, hogy észre vegyék, hogy baj van velük, így aztán nem tesznek semmit, és azt gondolják, ők a normális többség.

Soha ne legyen azért kisebbségi érzésed, mert pszichológushoz jársz. Ha emiatt a környezeted megvet és hülyének néz, az máris a bátorságodat és elszántságodat bizonyítja. Te meg merted lépni azt, amit ők nem. Ez persze zavarja őket, mert ez már önmagában azt a hamis biztonságot fenyegeti, amiben ők ringatják magukat.

Védd meg magad, de ne akard őket megmenteni, megváltoztatni. Ez a Te döntésed, az meg az ő sorsuk.

Egy idő után, ahogy önmagad felé tartasz, egyre több visszaigazolás érkezik majd, hogy jó úton jársz. Ha elesel, hálás leszel, hogy fel tudsz állni, ha meg kell, hogy állj egy időre, értékelni fogod a mozdulatlanságot is, és bízni fogsz abban, hogy idővel folytathatod majd megkezdett utadat.

Nem leszel se több, se kevesebb, mint most vagy, de nem is fogsz többre vágyni.

Ami van, az pont jó. Ez a kegyelem állapota. Nem azért van, mert Te létre hoztad. Mindig is ott volt, Te voltál máshol.

Te mennyire vagy spirituális?

Képzeld el, milyen lenne, ha lenne egy teszt, aminek segítségével a spiritualitásod szintjét mérheted. Jó mi?

Minden beavatás 10 pont.

Jógázol? 10 pont.

Minden nap, reggel 5-től 7-ig jógázol? 20 pont.

Nem eszel döglött állatot? 30 pont.

Nem eszel tejterméket, tojást, paradicsomot, péktermékeket sem és a többit is csak nyersen, naponta kétszer? 40 pont.

Ugyanazt naponta egyszer: 50 pont.

Nem eszel semmit, csak I.E.-t (Isteni Energia), azt is csak napkeltekor, kelet felé fordulva? 100 pont.

Anyanyelvi szanszkrit, tibeti, ó-tibeti, latin és ógörög nyelvtudás: 10-10 pont.

Eredeti ó-atlantiszi nyelvtudás + telepátia: 100 pont.

Minden reggel Világ Mandalát foltozol Théta állapotban, ó-atlantiszi mantrákat pránanadival közvetítve, vipasszaná meditációban, dzog csen vizualizációt és kundalini gyakorlatokat végezve, lélegzetedet és szívverésedet a beteg pingvineket gyógyító rezgéseknek és a Szíriusz aktuális energiájának megfelelően alakítva? 100.000 pont.

Bírod még? Akkor folytatom, de innét csak erős idegzetűeknek ajánlott e  kicsiny szösszenet olvasása.

Szóval van ez a szuper kis tesztecske, amit sokan kitöltenek, és a legjobb eredményt elérők egy bajnokságon mérhetik össze spiritualitásuk erejét. Napokig zajlik a küzdelem, míg végül a ’Spiri Olimpia’ kihirdeti az első három helyezést.

Óriási a felhajtás. A győztesek bekerülnek a tévéműsorokba, újságokba, reklámokba, és még ki tudja hova. Tantrikusan beavatják fiatal, szexis rajongóikat, majd elvonulnak meditálni egy, egy barlangba. Az első helyezett egy tibeti szent barlangjába, a második egy indiai jógi kunyhójába költözhet be, míg a harmadiknak be kell érnie egy Sri lankai erdei kolostorral…

Időnként persze jönnek új kihívók, akik mind, mind az első helyezett pozíciójára és barlangjára pályáznak. Szegény győztesünknek pedig nincs nyugta a ’spiri lovagok’ állandó zaklatásától.

Végül megérkezik Neó a Mátrixból, és egy időre rendet rak. Az egykori győztes már csak ex-győztes, mehet a bukott sztárok klubjába, a harcias titánok meg mehetnek vissza a spiri-képzőbe alázatot tanulni…

Neó trónol a világ tetején, ex-győztesünknek meg nem jut más, mint a vereség szégyene és a jól megérdemelt lelki béke.

A történet itt indul be igazán.

(Köszi, ha eddig kitartottál. Hidd el, tudom milyen érzés ennyi agyrémet ilyen töménységben olvasni. Kicsit olyan, mintha összegyúrnánk a South Parkot és a Bibliát…. Hát ennek a gyökérnek semmi se szent?! Kérdezed jogosan, miközben próbálod a sokkot feldolgozni. Pedig a java még csak most jön...)

Szóval bukott hősünk a halálos ágyán épp azon gondolkodik, hol is indult el a lejtőn tulajdonképpen. És akkor bevillan a kép, amint elkezdte kitölteni a spiri tesztet. Ez vezetett a Spiri Olimpiához, majd a kétségbe esett spirituális harcokhoz, melyeket címének és barlangjának védelméért folytatott. Miért is kellett kitöltenie a tesztet? Miért is indult a spiri olimpián? Egyáltalán ki készítette ezt a tesztet és ki szervezte meg a spiri bajnokságot?

Emberünk itt már nem akar semmit, hisz tudja, hogy súlyos hibát követett el. Már a válaszokért sem küzd, csak annyi kegyelmet kér, hogy legyen ereje feltenni a kérdést, mert ezen a ponton a kérdés sokkal jobban kifejezi lényének kétségbe esett kiáltását, mint bármilyen előre gyártott válasz, amilyeneket még annak idején a ’zen-katalógusban’ összeolvasott…

Valami mindig kimaradt, s most úgy érezi magát, mint egy méh, aki mindenkinél több virágot porzott be rövid, kis életében, de a nektárt sosem kóstolta és a virág valódi lényéről – akár csak a sajátjáról – semmit sem tud.

Végül, utolsó sóhajként ez az ima szakad ki belőle:

„Csak még egyszer visszamehetnék, hogy életem virágjának nektárját megízlelhessem! Folyton csak harcoltam, sohasem szerettem. Hadd szálljak magasba, hadd hulljak a mélybe! Minden szándékom, célom elengedem. Szánalmas életem tenyeredbe teszem. Utolsó ajándékként fogadd el minden kudarcom, tévedésem és fájdalmam egy, végső könnycseppbe gyúrva. Ez voltam én, akinek egykor hittem magam, pedig mindig is TE voltam…”

Na, itt akár vége is lehetne ennek a furcsa, ellentmondásos, kis irománynak. Mivel azonban régóta érik már bennem ez a gondolatkör, úgy tiszta, ha némi konklúzió is levonódik a történetből.

Szeretném felhívni a figyelmet 3 olyan dologra, melyek a mai, modern spiritualitást könnyen zsákutcába terelhetik.

Az első a ’spirituális gyökértelenség’, a második a ’dogmák és tévképzetek’, a harmadik pedig az ’ítélkezés’ csapdája.

Ezek mind, mind olyan dolgok, melyeket legtöbbünk megtapasztal, és amelyek felismeréséhez nagy bátorság kell, mert ilyenkor a spirituális válság elkerülhetetlen.

Lássuk az elsőt, a ’spirituális gyökértelenség’ csapdáját.

Napjainkban számtalan olyan irányzattal és rendszerrel találkozhatunk – akár keleti, ezoterikus, akár új keresztény vonalon – melyek két fontos jellemzője, hogy készen érkeznek többnyire Amerikából, s így az ősi, magyar gyökerekhez semmilyen módon nem kapcsolódnak, emellett többnyire azonnal oldódó fájdalomcsillapítóként is funkcionálnak.

Ha kicsit megvizsgálod az indiai, a tibeti, az amerikai indián vagy bármelyik ősi kultúra spiritualitását, azt fogod látni, hogy mind az ottani kultúra talajából nőttek ki, vagy abba finoman beleszövődtek, a helyi sajátosságokat tiszteletben tartva. Ezért ezek a hagyomány vonalak közvetlenül kapcsolódnak az ottani emberek lelkével és az ősök szellemével egyaránt. Miközben dolgoznak a saját spiritualitásukon, ahelyett, hogy mindenkitől elkülönülnének, egy láncszemmé válnak a teljes családi láncolatban, így az ősök és az utódok felé egyaránt közvetítik azt az erőt, melyet egy fa tud nyújtani önmagának a gyökerektől, a törzsön át, a levelekig és a termésig.

Ehhez képest a magyar ember végtelenül magányos. Évtizedekig voltunk elvágva mindenféle szellemiségtől, leginkább a sajátunktól. Üres tekintettel, kimosott aggyal és önmagunk elől is titkolt félelemmel néztünk egymásra.

A rendszerváltás óta egymást érik az újabb és újabb, amerikai termékek, melyek könnyen fogyaszthatóak, és gyorsan terelik a figyelmet arról a mérhetetlen fájdalomról, amelyen az ősökkel való kapcsolódásért át kellene mennünk.

Házat csak biztos alapra érdemes építeni, a biztos alaphoz pedig először le kell ásni, és megismerni azt az örökséget, melyet a magyar föld rejt. Ez, hosszú éveken keresztül tilos volt. Kész, eldobható, műanyag házat, benne eldobható, műanyag életet kaphattál helyette.

Mi hát a megoldás, hisz az ősi, magyar hitvilágot keresztény királyaink kiirtották. Ami maradt, azt a magyar kereszténység magába olvasztotta, ezt pedig később bedarálta a napjainkig tartó materialista zúzás.

Tényleg nem sok minden maradt, nagy bajban vagyunk barátom. Hiába gyűjtögetjük a beavatásokat kétségbe esve, a házunk össze fog dőlni. Talán már össze is dőlt, csak még nem merjük észrevenni, csakúgy, mint a saját kétségbeesésünket.

Azt kérdezd meg magadtól, milyen istenhez imádkoznál, ha most kellene meghalnod. Kitől kérnéd utolsó kegyként, hogy feltehesd életed kérdését? Hová vezet Téged az a fájdalom, mely nem csak a Tiéd, hanem az összes előtted járó nemzedéké.

Ahogy egyszer Máté Imre Bácsa mondta: „Áss le magadba mélyen az Ősállatig, aki még érintkezik Istennel…”

Keresd magadban azt a hangot, mely a saját nyelveden szól Hozzád. Rágd keresztül magad az összes megaláztatás, kudarc és csalódás fájdalmán, mely a magyar történelem során felhalmozódott és mind ezidáig érintetlenül hevert a föld alatt!

Ha valódi erőt és valódi spiritualitást akarsz, ezt nem úszhatod meg. Ha magyar nyelvet örököltél, akkor magyar történelmet és magyar fájdalmat örököltél. Bántalmazott gyerekek vagyunk mindannyian. Az Ősök keze már régóta ki van nyújtva feléd. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e, vagy inkább a cukros vízben oldódó, instant spiritualitást választod.

Ha ezt sikerül magadban meglépned, már teljesen mindegy, melyik spirituális vonalat követed, milyen jógát gyakorolsz, mit eszel, és mit nem eszel, mert az Ősök ott állnak mögötted, és azt teszed, ami Neked jó. Nem leszel többé magányos, megtalálod a saját helyedet a világban.

Azt hiszem, ez a lépés a legnehezebb és talán a legfontosabb a három közül.

Menjünk azonban tovább a következőre! Ez a ’dogmák és tévhitek’ csapdája.

Sokszor nem maga a tévhit a téves, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzá. Nem arról van szó, hogy nem úgy van, hanem arról, hogy lehet úgy is, meg lehet akár máshogy is.

Buddha sosem kérte a tanítványait, hogy az általa megtapasztalt és megvalósított igazságokat anélkül fogadják el, hogy azokat ők maguk megtapasztalták és megértették volna. Tudta jól, hogy a ’kölcsön igazság’ illúzió és többet árt, mint használ. Mi viszont sajnos gyarló emberek vagyunk, és jobban szeretjük a kész, előre gyártott, előrágott igazságokat. Ezért csinálunk a tanításból vallást, a vallásból rendszert, a rendszerből halott, mechanikus gépezetet, melyből kiveszik a lélek és kiveszik az élet is.

Ilyenek vagyunk. Minden tanítással, minden igazsággal ezt csináljuk, mert így kényelmes és biztonságos, mert így nem kell gondolkodni, nem kell ébernek maradni, nem kell a döntéseinkért valóban felelősséget vállalni. Ezzel azonban bukjuk a szabadságot, a valódi erőt, a bölcsességet, a tisztánlátást, és még sok minden mást, ami felé úgy áhítozunk eldobható világunkban.

Mondok egy klasszikus példát: „Az vagy, amit megeszel…” Ezt nyilván nem kell teljesen szó szerint érteni, és igazság tartalmát nem kell minden helyzetben érvényesnek tekinteni. (Persze lehet, de nem kell.) Mégis hányszor vágjuk rá gondolkodás nélkül, mikor valaki olyan dolgot eszik meg, ami számunkra nem minősül ételnek!

Amit megeszel, az hat rád. Ez nyilvánvaló. Csakúgy, mint az, amit megnézel, látsz, olvasol, minden, amit teszel, és minden, ami történik veled, az hat rád. Ha csak az lennél, amit megeszel, akkor lehetnél sertésborda, rakott krumpli, de azt hiszem, a nyers uborka sem túl hízelgő. Néha bizony ’zöldségeket’ beszélünk…

Miért pont az lennél, amit megeszel, mikor annyi mindennel azonosulhatsz és azonosulsz is nap, mint nap? Amikor valaki tényleg egyáltalán nem törődik vele, hogy mit eszik és, hogy mivel etetik, amikor gondolkodás nélkül fogad el valamit, akkor ez a mondat értelmet nyer és a benne rejlő igazság felragyog. A következő pillanatban azonban jön egy új helyzet, ahová már nem fog igazán jól passzolni. Ha ekkor is gondolkodás nélkül rávágod ezt a mondatot, akkor már Te vagy az, akit csúnyán megetettek ezzel a mondattal...

Hány értelmetlen babonával és korlátozott igazságtartalmú hiedelemmel vesszük magunkat körbe nap, mint nap!

Lássunk egy-két sztereotípiát, amivel leszűkítjük a valóságunkat látszólag biztonságos keretek közé.

„Minden táncos buz.. bocs, meleg.”

„Minden művész életképtelen (és az előző is persze igaz rá).”

„Minden szép nő buta.”

„A papok mind pederaszták.”
"Nincsen férfi 100 kiló alatt."

„Aki konditerembe jár, annak kicsi a fa…”

Azért nehogy már így legyen! Mármint, hadd legyen már máshogy is! Arról már nem is beszélve, hogy aki nem a Te vallásodat követi, az a Pokolba kerül.

Innét már csak egy lépés, hogy ideológiák nevében egymást pusztítsuk. Nincs olyan vallás a Földön, amelyiknek a nevében ne öltek volna embert. Nem a tanításokkal és nem is a vallásokkal van a baj, hanem velünk. A valóság rugalmas, a dogmák, hiedelmek, ideológiák pedig ridegek, merevek, embertelenek és főleg törékenyek. Csak arra jók, hogy látszat biztonságot adjanak, de cserébe magát, az életet áldozzuk föl.

Nem azt mondom, hogy dobj a kukába minden hiedelmet és sztereotípiát, csak azt, hogy vizsgáld meg józan ésszel, tiszta szívvel az érvényességüket, mert kulcs, a kulcs és zár, a zár, de ettől még nem lesz jó minden kulcs minden zárba…

Azt hiszem, ugorhatunk a harmadikra, az ’ítélkezés’ csapdájára. Ez sem lesz könnyű.

Az ítélkezés ugyanazt teszi velünk, mint a dogmák. Megdermeszti a valóságot és kiszedi belőle az élet eleven lüktetését. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy emberek vagyunk. Más egy igazságot megérteni, magadévá tenni és megvalósítani. Sok mindent megértünk, megtanulunk, megtapasztalunk, megvalósítunk, de ettől még gyarló lények maradunk ösztöneinknek, késztetéseinknek és az egónknak kiszolgáltatva. Sajnos megvilágosodott mesterek nem teremnek minden bokorban. Ügyes, hozzáértő, tapasztalt emberek viszont igen, és tőlük lehet és érdemes is tanulni, a többit meg jobb rájuk hagyni.

Hogy ne ítélj el egy spirituális mestert, aki szexuálisan zaklatja a tanítványait?

Hogy ne ítélj el egy politikust, aki mások elszegényítésével növeli a vagyonát?

Hogy ne ítélj el egy vadászt, aki megöli egy állatfaj utolsó példányát, és hogy ne ítéld el a többi vadászt, aki számos fajt a kipusztulásba taszított?

Háború, éhínség, népirtás, környezet szennyezés, globalizáció, hazugság, árulás, visszaélés, hülyének nézés, gyűlölet, fanatizmus… Ezek mögött mind, mind gyarló emberek vannak, talán olyanok, mint mi, csak más helyzetben, más körülmények között. (Ki tudja, mi hogy tennénk a helyükben...)

Ezek a dolgok valószínűleg minden emberben indulatokat váltanak ki. Dühösek vagyunk, egy kanál vízben megfojtanánk azokat, akik ilyesmiben vesznek részt. Ezzel nincs is baj, a düh természetes reakció és némi belső alkímiával tetterővé alakítható.

Az ítélet azonban nem törvényszerű következménye a dühnek, hanem rögzült szokás, ami segít, hogy levezessük a tehetetlenség feszültségét.

Egy pillanatig sem akarom ezeket az embereket felmenteni. Én is dühös vagyok rájuk, és – bár tudom, hogy az ítélettel a saját életemet nehezítem, - elítélem őket, mert nem tartok ott, hogy felszámoljam a saját ítéleteimet. Mindössze törekedni tudok az ítéletmentességre.

Ha keresztény lennék, azt mondanám, igyekszem az ítéletet Istenre bízni, miközben megteszem azt, ami tőlem telik.

Ahhoz, hogy egy veszélyes helyzetben megvédd magad, nincs szükséged ítéletekre. Egy, egy józan döntés meghozatalában Neked is segítségedre vannak a tapasztalataid, a tudásod és a megérzéseid, az ítéletek azonban gátolják a tisztánlátásodat és könnyen zavaró érzelmekbe, dühbe, félelmekbe, türelmetlenségbe csaphatnak át.  

Ha használod a benned rejlő, megkülönböztető bölcsesség képességét, nem kell ítéletekkel szűkítened a világodat ahhoz, hogy biztonságosan eligazodj benne.

Keresed a megvilágosodott mestert, de amíg nem vagy megvilágosodott, honnan tudhatod, milyen is egy megvilágosodott mester? Mi van akkor, ha a megvilágosodás a Te fogalmaiddal egyáltalán nem leírható? Csak mert nem a Te meg-nem-világosodott elvárásaidnak megfelelően viselkedik, már biztosra veszed, hogy tényleg nem az? Mi van, ha csak álcázza magát? Csak, hogy megtévesszen, lehet, hogy olyan dolgokat tesz, amelyeket megvilágosodott mester nem tehetne.

Iszik, drogozik, csajozik, önön fényében tetszeleg. Ellenszenves hólyag. Aztán egyszer csak kikacsint, és betolja neked a tutit…

Kemény dió. Nem tudhatod, hogy a megvilágosodott játsza a meg-nem-világosodottat, vagy fordítva.

Van erre egy frappáns megoldás.

Úgy tekintesz mindenkire, mint álruhás bódhiszattvára, vagy olyan megvilágosodott lényre, aki saját megvilágosodottságát még talán önmaga előtt is titkolja. Mi van, ha Te is ilyen vagy? Ezzel a hozzáállással egy hajléktalan, alkoholistától is kaphatsz olyan életbölcsességet, mely talán pont megoldást hoz az életedben valamire, amiben el vagy akadva. 

Nem vagyunk tökéletesek, de ettől még törekedhetünk a tökéletességre. Az ember ellentmondásos, egyszerre nagy és kicsi, emberfeletti és gyarló. Ha felmagasztalod, csalódni fogsz, ha elítéled, nem hallod meg a lényéből áradó eleven igazságot.

A megvilágosodás csírája Benned is ott van. A világ túl egyszerű lenne, ha mindig mindenről egyből tudnád, hogy micsoda.

Őrizd az éberséged és a nyitottságod. Engedd, hogy szóhoz jusson a Benned lakó bölcs. Ha nem szorítod a valóságot a saját korlátaid közé, előbb, utóbb a valóság szabadít ki Téged a korlátaid közül.

Önmegtartóztatás

Te sokszor találkozol ezzel a kifejezéssel? „-Önmegtartóztatás, gyakorolj alázatot!” Szinte hallod, ezt a jógás és spiri körökben oly kedvelt mondatot. „Csak azért alázlak, hogy segítsek leépíteni az egódat…” Ez is nagy kedvenc, ugye? Mert az egónak nincs is jobb szórakozása, mint mások egójának ostorozása. Ha valaki szét akarja csapni az egódat, azért inkább légy óvatos. Valószínűleg felpuffadt egóval állsz szemben....

Mindig találsz olyanokat, akik készséggel és nagy örömmel végzik eme nemes cselekedetet. Légy pici, légy szerény, húzd össze magad. Legjobb, ha nem is látszol. Inkább gyakorolj alázatot.

Nagy divat ma a szerénység megszállottjának lenni. Van, aki ki megy Indiába, és direkt a legszemetebb mestereket keresi, mondván, igaz, hogy egy vagyont fizettem érte, de legalább jól móresre tanította a csúnya, gonosz egómat… Úgy látszik, tényleg ennyire betegek vagyunk…

Vigyázat, előre szólok, sajnos beindult az ’észosztó Gergő’ – üzemmód. Mindentudó Nagyanyám, most levenné bölcs bagoly szemüvegét, és szigorú arccal imígyen szólana: „Na, akkor mondom…” A folytatás nem minden esetben tűri a nyomdafestéket, de azért én igyekszem visszafogni magam.

Saját tapasztalataim alapján, a következő módon foglalom össze, az egóval kapcsolatos tévhitek széles tárházát:  

1.     Szeretjük azt gondolni, hogy ’nekünk van egy egónk’. Hogy kinek van, mije?  Még a gondolat is mókás, hogy ’én birtoklok, egy egó nevű dolgot’. Ilyet csak az egó képes gondolni, melynek egyik kedvenc játéka épp a birtoklás. Amikor tehát azt gondoljuk: ’nekünk van egy egónk, a birtokviszony (sajnálatos, ám elkerülhetetlen módon), éppen fordítva van.

2.     ’Minden szenvedésem oka, az ego.’ Ugye, milyen klasszikus?! Az egó nem azért van, hogy neked rossz legyen, hanem azért, hogy életben maradj. Hogy miként is lehet az egót erre használni, azt az iskolákban persze nem tanítják, nehogy ’le egoistázzák’ a bátor, céltudatos és nem utolsó sorban praktikus tanárt.

3.     Ha sikerül megszabadulnom az egómtól, majd boldog/megvilágosodott/szent, stb. LESZEK!!! „Hát nooormális?!” Ez kérem, az egó legnagyobb csapdája. Azt, hogy vagy, voltál és leszel, az egónak köszönheted. Az egó adja lényed szűkre szabott keretét. Ha nincs egód, Te sem vagy, mert megszűnik minden, ami Téged a Végtelentől elválaszt. Nem te vagy boldog, hanem a boldogság van, és ez így van a megvilágosodással is. Ezekre a dolgokra nem lehet gyúrni…

4.     Akinek fejlett egója van (Mintha egy kövér háziállatot tartana, nem?), az egoista… Akinek fejlett egója van, az valójában tisztában van a saját, jól felfogott érdekével, így kevésbé megvezethető, biztonságban és többnyire jól érzi magát. Nem fél Tőled, ezért nem is akar elnyomni sem. Tehát bármilyen hihetetlen is, a fejlett egójú ember, jó társaság. A túlburjánzott egó, és a gátlástalanság, nem egy egészséges egó velejárója, sőt. Ezek sokkal inkább az elnyomott egó furcsa, beteges kitüremkedései.

5.     Végül következzék az egyik legjobb – és ezzel végre sikerül visszakanyarodnom eredeti témámhoz – ’Van olyan gyakorlat, amit, ha sokat csinálok, elmúlik az egóm…’ Ez a tévhit valószínűleg sokakat kergetett már az őrületbe…. Megszabadulni attól, hogy ’Te vagy, Te’? Ettől a gondolattól nem nehéz begolyózni. Az ezt segítő gyakorlatot (például a rosszul értelmezett ’önmegtartóztatást’) meg nevezzük bátran Halálnak.

Mi lehet, hát a megoldás?

Az egó mentes állapot, az alázat és az önmegtartóztatás, érdekes módon függ össze. 

Mit is nevezünk alázatnak? Először is azt, hogy, bár te nem az egó vagy, mégis elfogadod, hogy együtt kell, élj vele. Nem bántod, szeretettel elfogadod, és megköszönöd neki, hogy megvéd. Más szavakkal, a helyén kezeled. Ezen kívül feltétel nélkül szereted és tiszteled magadat (azt a lelket, aki benned bontogatja szárnyait), továbbá, tiszteled és elfogadod mások egóját is (még akkor is, ha azok éppen pöfeteg módra felpuffadtak a félelem és ön/létbizalom hiány következtében.).

Az egó szerepe, a védelem, így, ha egy egó-bajnokkal érezteted, hogy biztonságban van, a hisztéria rövidesen csillapodni kezd. Amikor az egó megnyugszik, az olyan, mint amikor ki süt a nap. Egyszerű és magától értetődő. Az alázat jele, ha ilyenkor mégis a hála jelenik meg benned. A lélek szabadon táncol, nincs halál, nincs félelem. Béke, és hála önti el a szívedet (halál, hála… jó ez a két szó együtt), és végtelen türelem.

Az egész teljesen paradox. Miközben tiéd a világ minden ideje (mert nincs idő, csak a végtelen most van), mindezt úgy köszönöd meg, mint isten ajándékát, mely bármikor véget érhet. Véget is ér. Nem a tiéd. Ez a fogalom nem is létezik ilyenkor. Ha megpróbálod birtokolni, abban a pillanatban elveszíted.

Csak benne lenni tudsz, azt is csak addig, amíg nem kapaszkodsz bele. Abban a pillanatban, hogy kívülről ránézel, hogy meg akarod fogalmazni, el akarod mesélni, vagy csak egyszerűen büszke vagy az élményedre, mert azt hiszed, hogy te hoztad létre, az él-mény meghal. Jó, jó, de hogy jön ide az önmegtartóztatás? Mitől tartóztatod meg magad?

Ha előszeded bármelyik vallást, mindegyiknél találsz egy erkölcsi kód rendszert, ami alapján élni érdemes. Ezeket a legegyszerűbben úgy foglalhatjuk össze, hogy légy jó magadhoz és másokhoz. Nem azért, mert így majd megvilágosodsz, vagy nagy szent leszel, hanem azért, mert e nélkül hozzá sem érdemes kezdeni semmilyen szellemi gyakorlathoz. Ez az alap. Ez teremti meg számodra azt a belső biztonságot, amitől az egó megnyugszik, és a lélek kisimul, láthatóvá válik.

Ha minden áron meg akarsz világosodni, felizgatod az egót, és kezdheted elölről az egészet. Először nyugodj meg, és engedd meg magadnak a biztonságot. Légy nagylelkű magadhoz.

Ne habzsolj! Valójában nem te habzsolsz, hanem az egó, ha úrrá lesz rajta a félelem. Ilyen például a ’kapuzárási pánik’.

Lássunk most néhányat, a pánikoló egó mondatai közül: „-Gyorsan szexelnem kell, mert aztán majd nem lehet…” Íme a lélek, egy lehetséges válasza: „-Dehogy nem. Bízz az ’Ég akaratában. Majd szexelsz, ha itt van az ideje. Ha meg nem lesz ideje, akkor meg úgyis hiába erőlködsz.” (Itt jegyzem meg, hogy az alázat biztos jele a fejlett humor érzék.)

Figyelj, jön egy kedvenc: „-Most kell, bezabáljak, mert holnaptól böjtölök…” Nincs szánalmasabb, mint egy éjfélkor, kétségbe esetten zabáló társaság, akik a nagy spirituális elvonulás alatti böjtre készülnek (dugi kaja a kéménynyílásba rejtve… -Ilyen van? -Szerinted leírnám, ha nem lenne?)

„-Gyereket kell, szüljek… most…” Ezt valószínűleg mindenki ismeri szegről, végről. Ez az egyik legfájdalmasabb.

Vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni.

Ilyen az önmegtartóztatás is. Az önmegtartóztatás, mértéktartást jelent. Szó sincs önsanyargatásról. Buddha kipróbálta az aszkéta életmódot is, de nem jött be Neki. 

Ő a középutat javasolja, ami egyforma távolságot jelent az önsanyargatástól és az élvezetek hajszolásától. A megvilágosodásért nem tehetsz semmit, csak engedheted a tudatodnak, hogy oda forduljon a lelked felé. Ez egy döntés, amit Te hozol meg teljes szabadsággal és felelősséggel. Pontosan erről szól az önmegtartóztatás. Ki látott már szomorú szentet?!

A szentek mindig örömmel mondtak le azokról az örömökről, melyek rövid életűek és csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmedet a Végtelenről.

Megfegyelmezed érzékeidet, örülsz az ízeknek, az illatoknak és elfogadod őket olyannak, amilyenek. Mentes vagy a két szélsőséges tudati attitűdtől: a ragaszkodástól és az elutasítástól. Ilyenkor a szexet és az intenzív érzeteket nem azért kerüljük, mert a lelki vezetőnk így látja jónak, hanem azért mert így könnyebb elkerülni a fenti szélsőségeket, és így tudsz magadban helyet engedni a Végtelennek, így tudod a saját lelkedet végre megízlelni.

Óriási felismerés volt, mikor rájöttem, miért utálok böjtölni. Azért, mert ilyenkor nem ehetek. Aztán egyszer csak ott volt a megoldás gondolata is: "Dehogy nem! Ki tiltja meg? Akkor eszem, amikor akarok. Most épp nem akarok. Én döntöttem így." Ettől kezdve nincs bajom a böjttel, mert ilyenkor a felelősség ízétől bőven jól lakom.

Az önmegtartóztatás a Te döntésed. Nem sanyargatod, hanem szereted magad. Élhetsz a lehetőséggel, de el is utasíthatod azt. Tarthat egy ideig, tarthat egy életen át. Nincs benne erőszak. Ahogy egy kedves ismerősöm egyszer találóan megfogalmazta: „-Semmit sem kell, mindent csak lehet.”