„-Már megint?” „-Még mindig…”

Sokak számára ismerős ez a párbeszéd, akik elindultak feltárni a lélek, számtalan rétegét. Annyi ideje dolgozol már egy, egy fájdalmas, önsorsrontó mintán. Annyi sírás, annyi találkozás és magadra csodálkozás után, mikor már azt hiszed túl vagy rajta, egyszer csak ott csücsülsz megint ugyanabban a jól ismert bugyorban. Már megint? Még mindig…

Jogos a kérdés, mit ér a hosszú éveken át tartó, kitartó munka, az önfejlesztés, az önfeltárás, ha még mindig ugyanott tartasz, ha semmi sem változott? Nem igaz, hogy semmi sem változott. Túl vagy már sok mindenen. Valóban, ugyanazt a jéghegyet bontjuk, de már egy másik rétegét, egy sokkal mélyebb szinten, mint ahonnét annak idején elindultál. Vége lesz egyszer? Egyszer biztosan. Mi van, ha addigra egészen megöregszem? Mi van, ha már semmi élvezet nem marad addigra az életben? 

Le lehet késni a boldogságról, a szerelemről, az önmegvalósításról?

Ezekről a dolgokról csak azok tudnak lekésni, akik a fájdalommal való szembenézés helyett, gyávaságból inkább a passzív szenvedést választják. Magukba rohasztják a fájdalmat és ez megkeseríti az életüket. Öntudatlan rettegésüket azzal próbálják oldani, hogy letompítják magukat médiával, pánikszerű zabálással, alkohollal, drogokkal. A gyáva embert a kifogásairól lehet felismerni. Ilyen letompított emberekből áll a társadalom összes, működésképtelen intézménye. Olyan ez, mint egy rákos daganat. A szervezet önmaga ellen fordul, de még ilyenkor sem feltétlen késő szembenézni az igazsággal.

Amikor magadon dolgozol, nem késhetsz le a legfontosabb dologról: magadról. Nem létezik ennél értékesebb munka. A hatékonyság érdekében pedig szembe kell, nézned a legnagyobb félelmeiddel újra meg újra. Ki tudja, ki helyett rettegsz, ki helyett fájsz, kinek a batyuját viszed! Egy családi rendszerben a pokol összes bugyra benne van, és ezen mind át kell rágnod magadat, ha el akarsz jutni önmagadhoz. El kell fájni a fájdalmat, bármilyen fájdalmas is, és addig kell fájni, ameddig tart.

Végtelen jéghegy nem létezik. Lehet egy szülőcsatorna hosszú, de egyszer a végére jutsz, és akkor végre meg lehet születni. Még sajog a seb, de már a gyógyulás felé tartasz és a világod tágasabb, a mozgástered nagyobb, mint azelőtt.

A boldogság nem az Út végén fog rád várni, mert az olyan lenne, mint a lónak az orra előtt himbálózó répa. Boldog pillanatok vesznek körül. A Boldogság ott van mindig, csak Te nem tudsz mindig benne lenni. Nem azért, mert nem vagy elég spirituális, hanem azért, mert a Boldogság túl erős, túl nagy, túl sok. Hosszabb ideig nem bírjuk elviselni. A Lélek tudja jól, hogyan adagolja úgy, hogy értékeld, de ne fulladj bele.

Valójában nem a Boldogságért dolgozunk magunkon. Nem is a boldog pillanatokért. Hát akkor miért? Azért, mert egyszerűen nem tudunk jobbat. Ha egyszer elindultál, már nem fordulhatsz vissza, mert azzal mélyebbre zuhannál vissza, mint ahonnét elindultál. Persze néha meg kell állni kicsit pihenni, erőt gyűjteni, rendeződni. A favágó is meg, meg áll, élezni a baltáját, és így jobban is halad, mint azok, akik csak ész nélkül vágják a fát.

Bármi, amit a BOLDOGSÁG-ért teszel, csapba öntött víz. Nem ott van, ahol keresed. Olyan, mint egy ritka és óvatos madár. Nem lehet direktben megközelíteni. Azzal kell, beérd, ha a szemed sarkából látod. Már ez is óriási ajándék. Ha közvetlenül ránézel, észreveszi, hogy nézed és elillan.

A Boldogság valójában nem is létezik, csak pillanatok vannak, melyekben átélheted. A Boldogság egy nagyon erős, egzotikus fűszer. Ha tényleg az ízét akarod érezni, elég, ha cseppekben adagolod. Vannak ennél viselhetőbb állapotok is, mint a megelégedettség, a derű, az ihletettség és a másokkal való összhang.

Azt viszont fontos megérteni, hogy ezek, a viselhetőbb állapotok akkor kezdenek igazán az életed részévé válni, ha már szembenéztél a legnagyobb félelmeiddel, és magadhoz ölelted a fájdalmat. Ez kell ahhoz, hogy végleg befejezd az önszívatást.

Már hosszú évek óta dolgozol magadon, de a látható világban alig tapasztalsz változást? Ugyanaz a lehúzó környezet vesz körül, nem becsülnek a munkatársaid, primitív, rosszindulatú embereknek vagy kiszolgáltatva, mások hoznak döntéseket (nélküled) a Te sorsodról?

Lehet, hogy ez a helyzet, mégis hiba lenne, ha feladnád. A jéghegy lefelé szélesedik. Itt nagyobb elszántság és energia kell a magadon való munkához, mint amit megszoktál. Itt kell megállni egy kicsit, és összeszedned magad, mert most nagy lépésre készülsz.

Azt vettem észre, hogy, a belső munkában, ha az elérendő célt helyezed előtérbe, hamar kifáradsz, és nem tudod végigcsinálni. Ha viszont elengeded a célhoz való görcsös ragaszkodást, megkönnyebbülsz és elönt valami mélyebb nyugalomból fakadó erő. Már nem egy véges időn belül gondolkodsz, hanem a végtelenben tevékenykedsz.

A világ minden ideje a Tiéd. Itt már nem egy időben korlátozott lényként tekintesz magadra. Elfogadod, hogy a gyümölcs, amiért dolgozol, lehet, hogy csak egy következő életben fog igazán beérni. Ez a fajta elengedés paradox módon felgyorsítja a fejlődést, így lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokat tudsz majd meglépni, mint amelyekre egyébként képes volnál. Ha a semmibe készülsz kilépni, egy ismeretlen, komfort zónádon túli világba, jobb, ha nyugodt szívvel, mintha szorongással telve teszed. Ha engeded, még kellemes izgalmat is érezhetsz.

Végre elengeded a görcsöt. Kilőtted a nyílvesszőt és már nem nyúlsz utána, hogy módosítsd az útját, mert már bízol benne, hogy célba talál. Nem vagyunk mindenhatók. Vannak nálunk nagyobb dolgok is a világon. Az igazi nagyságunk éppen abból fakad, ha ezt felismerjük. Többé nem avatkozol Isten dolgába.

Amit kapunk, az jogos és értünk van. Ha ebben bízol, nyugodt pillanatokat és elégedettséget kapsz érte cserébe. Ebben a szellemben nyer értelmet a „Kérjetek és megadatik nektek” mondat igazsága. 

Más kérni és más követelni.

Kérni lehet úgy is, hogy egyszerűen nem állsz a megvalósulás útjába. Ez is egyfajta kegyelem. Addig működik, amíg nem te akarod működtetni, hanem csak engeded, hogy működjön. Ehhez pedig valódi Lét-Bizalom kell. Ez az egyik legnagyobb ajándéka a terápiának.

Ha elkezdted, csináld végig, és meglesz a gyümölcse.

  

Spiritualitás 2.

Az előző bejegyzésben 3 témát sikerült egybegyúrnom, néhány lényeges dolog azonban így sem fért már bele. Következzék hát, ami kimaradt!

Mit is művelünk mostanság spiritualitás címszó alatt? 

Tanulunk, gyűjtjük a rengeteg infót és igyekszünk megszabadulni az EGOnktól, miközben egy fél napig sem maradnánk életben nélküle. Különlegesek akarunk lenni, pedig azok vagyunk, de ezt valamiért képtelenek vagyunk elhinni.

Azt gondolod, ahhoz, hogy szeretve legyél és ne veszítsd el ennek a biztonságát, állandóan tenned kell valamit. Különlegesnek kell lenned, ezért különleges képességeket akarsz fejleszteni magadnak, de az ehhez szükséges árat már nem vagy hajlandó megfizetni.

Jógi vagy, egy világi jógi, aki a Fogyasztói Társadalomtól sem igazán eltávolodni, sem abba beilleszkedni nem tud. Lázadsz, de elfogadod az alamizsnát, a könyöradományt, és a legnagyobb árat pont ezért a döntésképtelenségért fizeted.

Gyógyulni akarsz, miközben azt sem vagy képes elismerni, hogy beteg vagy, így aztán egy helyben toporogsz, az élet meg lassan, de biztosan elsuhan melletted, a maga lehetőségeivel együtt.

Az a baj (szereted az így kezdődő mondatokat, ugye? :)), hogy egyből a csúcsra akarsz jutni, és közben néhány lépcsőfok mindig kimarad. Mivel csak a messzi célt látod, ami az orrod előtt hever, azt nem veszed észre. Így aztán az Élet lesz kénytelen belenyomni a fejedet abba, ami ténylegesen van. A Valóságba…

Vedd észre végre, hogy a Megvilágosodás egy távoli, megfoghatatlan és meg nem világosult tudattal fel nem fogható fogalom. Hogyan is tudnál valóban erre vágyni? Nem is Te vágysz rá, hanem az Egód, azért, hogy különlegesnek érezhesse magát.

Ami ehhez képest az orrunk előtt hever, az a saját tökéletlenségünk, az, hogy igenis terápiára szorulunk, mert bár sok mindent tudunk és megtapasztaltunk, de ettől a személyiségünknek még lehetnek (vannak) sérült, éretlen részei.

Hiába nőttél fel, mégsem értél meg. Ez a világ ilyen. Itt nem fogsz magadtól megérni, mint régen, mikor csak a valóban érettek maradhattak életben. Ma a legnagyobb spiritualitás az, ha van bátorságod szembenézni a saját félelmeiddel, fájdalmaddal és a benned lakó démonokkal.

Az ’igázás’ (jóga) itt nem mágikus képességek fejlesztéséről szól, hanem a gyógyulásról, az egésszé válásról, mert csak így vagy képes meghozni a saját döntéseidet és valóban a saját életedet élni.

Mi az, ami hiányzik?

Mi az, amit elrejtettél magad elől?

Mikor találkoztál utoljára azzal a benned lakó kisgyerekkel, aki azóta is a falat nézi, és várja, hogy vissza gyere hozzá?

Mikor hagytad magára magad?

A szembesülés pillanatában mindannyian lelepleződünk önmagunk előtt.

Figyeld, hogy mire ugrasz, mitől leszel feszült, mi az, ami mindig kiveri nálad a biztosítékot.

Félelmek, szorongás, düh és rengeteg ítélet, amelyekből a számunkra biztonságot jelentő ketrecet magunk köré rakjuk, és közben ki tudja, mivel (kivel) vagyunk ott bent menthetetlenül összezárva…

Bizony meg kell tanulni látni magunkat. Meg kell tanulni érteni a saját reakcióinkat.

Nem rég szembejött velem egy nagy port kavaró videó klipp, ami számtalan ítéletet robbantott ki. Ott kapirgálja meg a lelkedet, ahol a legjobban félsz magadtól.

Mocskos, perverz és pedofil késztetések, zavaros érzelmek törnek föl, mint a vulkán.

’Úr Isten, milyen mocskos! És én ezt nézem… Lehet, hogy én is mocskos vagyok? Lehet, hogy belül én is pont így működök? Megkívánom a saját gyerekeimet, és ezért inkább elmenekülök előlük? Inkább kárt teszek magamban, felsebzem a saját lelkem, csak, hogy ne másokat bántsak? Miféle démonok tombolnak bennem?! És én még azt hittem magamról, hogy normális, egészséges ember vagyok, aki egészséges normáknak megfelelően éli az életét… Minden ott romlott el, hogy megnéztem ezt a provokatív videó klippet, mely felhívta a figyelmemet saját romlottságomra…’

Na, Kedves Barátom, ha idáig eljutsz magadban a klipp megnézésekor, akkor Isten irgalmazzon a közeledben levőknek, mert hamarosan megkezded a ’boszorkány üldözést’.

Ha akarod, most itt egy lehetőség, ahol lemérheted, hol tartasz épp, ebben a pillanatban. Persze kíméletlenül őszintének kell lenned magadhoz, különben nem működik a dolog.

Neked mit mond az említett klipp?

Ha betegnek, perverznek és romlottnak látod, tudd, hogy vannak még titkaid önmagad előtt. Ha csak egy szántszándékkal provokatívnak szánt videót, egy agresszív marketing húzást látsz benne, talán a félelmeidet próbálod felcicomázni, hogy ne legyenek olyan ijesztőek.

Ugyanez a helyzet akkor is, ha az énekes és a klippben szereplők emberi hátterét kezded el vadul kutatni, csak hogy találj róluk valami megnyugtatót. Lényeg, hogy elvedd a látottak élét, hogy kihúzd a valóság méregfogát.

’Ó, hát ez egy sérült kislány, és egy szerencsétlen, béna gyerek, aki szakállat eresztett és kicsit kigyúrta magát a videó kedvéért. A kislány nem is kislány, csak játszanak, nem is történik semmi…’

Dehogy nem, Barátom, nagyon is sok minden történik ebben a videóban. Akár mindent elkövethetsz, hogy ne találkozz a benne lévő, rettegett valósággal, de így bukod a benne rejlő igazságot, és tanítást is.

Ha meglátod benne a valódi szépséget, ha mered hagyni, hogy lenyűgözzön, ami igazából történik, ha képes vagy észrevenni, hogy a klipp valójában a szeretetről és a gyógyulás felé vezető útról szól, akkor nem beteg vagy, hanem olyan útkereső, aki lehet, hogy egy lépést sem tett, de az úton már elindult.

Szerintem ez egy zseniális klipp.

Engem nem érdekel az énekes és a szereplők élete, nem érdekel, milyen céllal készült, nem érdekel, van-e benne hátsó szándék. Egyetlen dolog érdekel, az, hogy engem hogyan érint meg. Az, hogy én, mit látok benne, hogy nekem, mit üzen.

Az, az egyik legzseniálisabb húzás benne, hogy több síkon is értelmezhető. Lehet, egy pszichésen terhelt ’apa-lánya’ kapcsolatot vagy akár társadalomkritikát is látni benne.

Számomra azonban az a felvetés a legizgalmasabb, hogy mi van akkor, ha az izmos férfi és a törékeny kislány, a ketreccel együtt valójában egy személy.

Egy olyan belső harcot láthatsz benne, mely sokunk harca. Egy mélyen megsebzett, szomorú vagy épp veszettül tomboló belső gyermek megszelidítése nem kis feladat. Egy erős, maszkulin férfinek szembenézni a saját női oldalával szintén elég nagy lelkierőt és belső bizalmat igényel.

Mi van akkor, ha van a személyiségednek egy része, aki nem hajlandó az általad tákolt ’biztonsági’ ketrecben maradni? Tartasz tőle, mert nem a Te szabályaid szerint játszik. Ijesztőek a reakciói és valamiért még a látványától is feláll a szőr a hátadon. Mégis muszáj megismerned, muszáj együtt működnöd vele, mert Ő is Te vagy…

Végül megjön a bizalmad és a bátorságod (végül is csak egy törékeny kislányról van szó...). Te vagy a nagy, az erős, Te ismered a szabályokat, elkezded hát szelidíteni, szocializálni, hogy jobban passzoljon a világodba. Egy darabig minden jól megy, mert az őszinte szeretettel és megengedő kíváncsisággal való közeledés oldja a bizalmatlanságot. Talán már játszotok is, mint szülő a gyermekkel.

Végül azonban kijönnek a különbségek. A saját gyermeki lényed megszeret Téged, és szeretete jeléül ki akar vezetni, szabadítani Téged a korlátaid közül, hogy Te is olyan szabad és boldog lehess, mint ő. Ez talán a legnehezebb rész, ehhez kell a legnagyobb bátorság. Az sem biztos, hogy ezt meg kell lépned. Lehet, hogy tényleg csak a rácsok közt vagy biztonságban. Lehet, hogy ahhoz, hogy kiférj a rácsokon, olyan dolgokat kell elengedned, amelyekbe túl régóta és túl görcsösen kapaszkodsz.

Egy ismerősöm egyszer, egy beavatása előtt megkérdezte a mesterét, mi a garancia rá, hogy a beavatástól nem fog megőrülni. A mester válasza az volt: semmi.

Ha biztosan tudnád, hogy minden rendben lesz, nem lenne olyan nagy kunszt kimerészkedni a rácsokon túlra. Persze kell a felkészülés, az alapozás, de a kockázatot mindig Neked kell vállalni.

Csak akkor kérdezz, ha nem félsz a választól.

Csak akkor áss le magadba, ha rá mersz majd nézni, arra, amit ott találsz, bármi is legyen az.

Csak akkor engedd el a rácsokat, ha képes vagy nem kapaszkodni.

Lehetne még sorolni ezeket a spirituális bátorság próbákat, de amiről itt szó van, az nem az ’utánam az özönvíz' virtusa. Ezeket a belső mozdulatokat nem vakmerőségtől hajtva fogod megtenni, hanem bizalomtól és szeretettől vezérelve. Először el kell, nyerd a sebzett részed bizalmát, hogy egyáltalán közel engedjen magához. Nem eltávolítani akarod őt az életedből, hanem meggyógyítani, és a méltó helyére helyezni.

Amikor erre a pontra eljutottál, megértél a terápiára. Sokat dolgoztál magadon, de az igazi munka még csak most kezdődik.

Sokan azt hiszik, terápiára csak a betegeknek, a ’hülyéknek’ van szüksége. Valójában azonban mindenki terápiára szorul, de csak kevesen vannak ’terápiázható’ állapotban. Legtöbben odáig sem jutnak el, hogy észre vegyék, hogy baj van velük, így aztán nem tesznek semmit, és azt gondolják, ők a normális többség.

Soha ne legyen azért kisebbségi érzésed, mert pszichológushoz jársz. Ha emiatt a környezeted megvet és hülyének néz, az máris a bátorságodat és elszántságodat bizonyítja. Te meg merted lépni azt, amit ők nem. Ez persze zavarja őket, mert ez már önmagában azt a hamis biztonságot fenyegeti, amiben ők ringatják magukat.

Védd meg magad, de ne akard őket megmenteni, megváltoztatni. Ez a Te döntésed, az meg az ő sorsuk.

Egy idő után, ahogy önmagad felé tartasz, egyre több visszaigazolás érkezik majd, hogy jó úton jársz. Ha elesel, hálás leszel, hogy fel tudsz állni, ha meg kell, hogy állj egy időre, értékelni fogod a mozdulatlanságot is, és bízni fogsz abban, hogy idővel folytathatod majd megkezdett utadat.

Nem leszel se több, se kevesebb, mint most vagy, de nem is fogsz többre vágyni.

Ami van, az pont jó. Ez a kegyelem állapota. Nem azért van, mert Te létre hoztad. Mindig is ott volt, Te voltál máshol.