Akrojóga – Út a kapcsolódáshoz

„-Amúgy az akrojóga csajozáson kívül jó még valamire?” Megkaptam a kérdést, és milyen jó, hogy megkaptam! Eszembe nem jutott volna, hogy kicsit ebből a nézőpontból is elgondolkodjak a témán. Ez a kérdés nem egy ember kérdése, hanem mindazoké, akik kívülről nézve ezt látják benne.

Az akrojóga számomra az egyik legnagyobb közösségi örömforrás, mely folyamatosan tanít egymásra hangolódásról, figyelemről, kapcsolódásról, lélegzetről, ritmusról, egyé válásról, vezetésről, követésről és még ki tudja, mennyi mindenről.

Használtam már örömszerzésre, lazításra, kommunikációra, az összehangolt mozdulatok demonstrálására, de az, hogy direktben csajozásra használjam, még nem jutott eszembe. Talán azért, mert az, hogy egy találkozásból végül lett-e párkapcsolat, az sosem ezen múlt.

Olyan ez, mint a tánc vagy bármilyen közösségi mozgásforma. Ha nem szereted magát a tevékenységet, a mozdulatokat, a játékot, a közösséget, és a csajozás az elsődleges motivációd, nem fog működni a dolog. Ha csajozásra szeretnéd használni, ahhoz előbb jónak kell lenned benne, ahhoz meg hosszú időn át tartó, megszállott gyakorlás szükséges.

Az akrojógába bele kell szeretned, különben nem fogod eleget gyakorolni. Ez jó esetben megtörténik spontán és akkor nem kérdés, hogy gyakorolsz, de az is lehet, hogy nem, mert ez egyszerűen nem a te sportod.

Tegyük fel, hogy az első verzió jön be. Lehet, hogy volt benned csajozási szándék is, az is lehet, hogy nőként egy erős és egyben kellőképpen játékos férfit kerestél magad mellé, aki figyel és vigyáz rád. Bármi is vezérelt, lényeg, hogy itt vagy, rácuppantál az akrojóga mézesmadzagjára, és, mire észbe kapsz, már jön is a tanítás.

Ha magányos sportot űzöl, elég, ha magadra figyelsz, magaddal összhangban vagy, elég, ha a saját mozdulataidat kontroll alatt tartod, bár ez sem feltétlen séta galopp.

Amikor azonban akrojóga gyakorlására adod a fejed, az élet pontosan ebből a működésből kezd el kihozni. Az a kérdés, hogy kinyílsz-e a közösen végrehajtott mozdulatok harmóniája és a másikba vetett bizalom felé vagy inkább ellenállsz és visszavonulsz a biztonságos csigaházba.

A gyerekek fejlődésében van az az időszak, amikor egymás mellett, de még egymástól külön játszanak, és van az, amikor elkezdenek együtt játszani. Óriási nagy fejlődés ez az ő életükben.

Egymásközt, akik az akrojóga ösvényére lépnek, a közös gyakorlást sokszor csak játéknak nevezik. A játék képességét fedezzük fel újra és azt a képességet, hogy tudunk játszva tanulni.

Mint az életben, itt is vannak szerepek. Általában 3 félét különböztetünk meg. A ’Base’ a tartó ember, akinek lábain, kezein a ’Flyer’ lerepüli a mozdulatot, miközben a ’Spotter’ vigyáz rájuk vagy, ha kell, akár megsegíti a mozdulatot.

Mindhárom szerep egyformán fontos. Bár avatottabb szinten, a rutinná vált technikákat már sokszor spotter nélkül csináljuk, az elején különösen fontos, hogy a harmadik résztvevő teljes figyelmével és jelenlétével részt vegyen a mozdulatokban.

Nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy nem figyelünk kellő képen oda ennek a szerepnek a gyakorlására. Biztonságosan lekövetni egy mozdulatot úgy, hogy közben teret is adj mindkét félnek a kibontakozásra, nem is olyan könnyű feladat.

Most azonban térjünk vissza a base és a flyer közös fejlődésének dinamikájához, ami talán a legizgalmasabb az akrojógában.

A bizalomnak nagyon sokféle fajtája van. Ez azért ilyen fontos, mert itt szinte minden a bizalomról szól. Bíznod kell magadban, abban, hogy a tested képes a tanulásra, hogy képes vagy megtartani magadat vagy akár másokat. Bíznod kell a társadban is, akit tartasz vagy aki téged tart. Bíznod kell abban, hogy megrekedés esetén, ha lelassultok és újra felépítitek a figyelmet egymás felé, ha hagyjátok, hogy a közös lélegzet vezesse a mozdulatot, túl tudtok lépni az elakadáson.

Kezdetben, a legegyszerűbb alap technikáknál, tartó emberként (base) a koncentrált erőkifejtésre és aztán az egyensúlyozásra összpontosítasz. Mikor téged tartanak, arra figyelsz, hogy a tested feszes legyen, és hogy az egyensúlyt teljes mértékben átengedd a base-nek.

Bár ezek a szerepek bizonyos szintig felcserélhetőek, a leggyakoribb felállásban mégis a férfi tartja a nőt. Lehet, hogy maradinak hangzik, de a mai ’felszabadult’ világban rendkívül áldásos, támogató hatása van annak, amikor a férfi és a nő megélheti magában a legősíbb alapminőségeket.

Azaz az erős férfi tartja a kecses nőt. Az egyik bizalmat kap, a másik a könnyedség élményét. Ma egy férfi leélheti az életét úgy, hogy a saját megtartó erejével szinte egyáltalán nem találkozik. Ugyanez igaz lehet egy nőre, aki az életben mindent egyedül old meg, így nem tudja, milyen az, amikor igazán biztonságban van és végre lehet ’gyenge’ nő.

Mivel a mozdulat még új, az elején mindketten arra figyelnek, hogy a saját részüket a lehető legjobban csinálják. Aztán a tartásból hamarosan mozgatás lesz. A flyer még mindig inkább a saját feszességére figyel, keveset mozdul, inkább a base ’pakolgatja’ egyik pozícióból a másikba.

Aztán szép lassan egyre több teret kap a kibontakozásra. Lehetnek kitartott dekor pozíciók, könnyed, elegáns mozdulatok vagy épp lazulásra, nyújtásra, masszázsra való testhelyzetek.

A két szerep között van még egy alapvető különbség. Míg a base többnyire a hátán fekve az egész mozgássort látja, addig a flyer nem látja, csak végrehajtja a mozdulatokat. Ennek van egy olyan következménye, hogy azonos szint esetében szerencsésebb, ha a base irányít, azaz vezet, míg a flyer a követés tudományát tökéletesíti magában.

Ez nem azt jelenti, hogy ne adna a flyer is visszajelzést, csak míg ő az alapján ad visszajelzést, amit érez (pl: több alátámasztást, stabilabb kezet, lábat kér), a base az alapján jelez vissza, amit lát és érez (pl: súlyáthelyezést, nyújtott vagy épp hajlított lábat kér).

A követés tudománya nem alávetett pozíció. Valójában sokkal inkább kényelmes és jól eső. Nem kell gondolkodni és kitalálni, hogy mi lesz a következő mozdulat, csak ráfeküdni arra a hullámra, amit a base indít el, mert így a legegyszerűbb és legharmonikusabb.
    

Ahhoz, hogy ez történhessen, mindkettőjüknek végig kell menni egy egymáshoz képest ellentétes folyamaton. A flyer akkor tudja elengedni a kontrollt és átadni magát a ’flow’-nak, ha a base nagyon is tudja, hogy mit akar és aszerint cselekszik. Az ő magabiztos és tudatos vezetése teszi lehetővé, hogy a flyer a mozdulatban követő lehessen.

Sokszor átéltem már, hogy a flyernek fogalma nem volt merre mentünk, milyen technikák kombinációjából rögtönöztünk akrojóga sort, mégis gyönyörűen lekövetett minden mozdulatot.

A következő szint az, amikor mindketten tisztában vannak a technikák neveivel, a lehetséges átkötésekkel és saját megoldásokkal.

Aztán jönnek az egyre bonyolultabb, összetettebb mozdulatok, melyek már a flyertől is nagyfokú önállóságot követelnek. Ilyenkor tud megtörténni az, hogy mindketten annyira a saját mozdulataikkal vannak elfoglalva, hogy pont az összehangolódás és a közös ritmus fog hiányozni.

’Szerencsére’ ezek a próbálkozások nem is szoktak sikerülni, így elég gyorsan megkapják a visszajelzést, hogy valamit másként kell csinálni. Jöhet a feszültség, a frusztráció, különösen akkor, ha máskor ugyanez a technika már sikerült.

A váltás az, amikor elengeditek a feszültséget és inkább lelassultok, elkezdtek egymásra és a lélegzetetekre figyelni. A két lélegzet varázslatos módon magától összehangolódik, a figyelem mélyül, a mozdulatok pedig könnyeddé és harmonikussá válnak.

Sokszor elég annyi, hogy a tekintetek újból találkoznak. Ez már létre hozza a közös fókuszt.

Megjelenik a könnyedség, a játékosság, így egyre felszabadultabban lehet megélni azt a gyermeki örömöt is, melyet sokan már rég elfelejtettek a mindennapok monotóniájában. Ahhoz, hogy ezt az örömöt megéld valakivel, nem kell, hogy párkapcsolatban legyetek, csak az, hogy szeressétek és megszállott módon gyakoroljátok ezt a mozgásformát. Dolgozzatok mindketten önmagatokon, ismerjétek meg a félelmeiteket és korlátaitokat, tegyetek kirándulásokat a komfortzónátokon kívüli birodalmakba.

Akivel sokat gyakorolsz, azzal összeszoksz, csukott szemmel is rá tudsz hagyatkozni, ismered a mozdulatait, a lélegzetét, a számára kényelmes mozgás ritmusát és dinamikáját.

Emellett, az egymásra hangolódás, mint képesség is fejlődik. Még, ha meg is szoktad a partneredet, mikor valaki mással gyakorolsz, az olyan, mint egy rutinos sofőr számára egy másik autót vezetni. Pár kanyar és kiismered a másik működést.

A különbség egy autóhoz képest talán annyi, hogy itt a partnered is rád hangolódik, így együtt keresitek a számotokra legmegfelelőbb, közös ritmust és dinamikát.

Az akrojóga egy sajátos mozgásnyelv, melynek az elsajátítása személyiségfejlődést, önismeretet és önmagadon való megszállott munkát igényel. Mindezt azért, hogy minél harmonikusabban tudjál kapcsolódni önmagaddal és másokkal az együtt végzett, közös mozdulatokban.

Az akrojógát csajozásra használni kicsit olyan, mint a tokaji aszút kólával keverve inni, vagy mint egy Michelin csillagos étteremben zsíros kenyeret rendelni. Lehet, hogy a közös gyakorlás egy szuper jó párkapcsolat kezdetét is jelenti, de ez sosem cél, inkább csak egy a számtalan áldásos mellékhatás mellett.

Amit nyersz, az személyiségfejlődés a kapcsolódás, a figyelem, a türelem, a bizalom és az egymásra hangolódás képessége.

Azt kérdezed, mire jó az akrojóga? Nem ismerek a fentiek fejlesztésére alkalmasabb eszközt, főleg olyat nem, ami ekkora öröm felszabadulásával járna.   

Ha kedvet kaptál, azt mondom, vágj bele barátom! Egy próbát Neked is megér. J

A Kézenállás, mint önmagad felé vezető út

Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a félelmeiden, a korlátaidon.

Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és harmóniát sugároznak.

Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd szövik a realitás fájdalmas börtönét.

Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor is belevágtál volna?

Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország, a Föld és az egész Kozmosz.

Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.

Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy hamarosan.

Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a derék környékén.

Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő aktiválásával érheted el.

A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is, hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.

·        Melyek az életedben azok a területek, amelyek túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?   

·        Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan erőforrások még benned?

·        Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz, amelyek kiesnek a látóteredből?

·        Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?

·        Mik azok a területek, melyek között egyáltalán nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új lehetőségeket hozna be az életedbe?

·        Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid elérését?

Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.

·        Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat arról, hogy merre lenne jó tartani,

·        amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a túlélésért,

·        amikor a különböző társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett,

·        amikor nincs párbeszéd, csak felülről osztogatott arrogáns parancs,

·        amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is működhetnének,

·        amikor a hozzáértőket elküldik azokból a pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek, akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani semmilyen értelmes javaslatot,

·        amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában, ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen szorongását,

·        amikor ellenséggé válik minden, ami természetes, valódi és magától értetődő,

·        amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlen szembesülést,

akkor egyszer csak megszólal benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged körülvevő helyzetre.

Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már nem lehet nem tudomást venni.

Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?

A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon, mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.

Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.

Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.

Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’, és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.

Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.

Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.

A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy része a dolognak.

Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy ne tudjál mozogni.

Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán múlik.

Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.

Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik. 

Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.   

 
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!

Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent, ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.

A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe. Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a reflexeid uralását jelenti.

A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi légzésre van inkább szükség. 

Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül, ahogy a levegő áramlik benned.

Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig a légzésen keresztül tudod megtalálni.

Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban kiterjeszted azt az egész testre. 

Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik, amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.

Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is megtaláld a saját helyedet.

Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi, hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt, mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a másikban gőg és hatalomvágy.

Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.

Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.