A Kézenállás, mint önmagad felé vezető út

Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a félelmeiden, a korlátaidon.

Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és harmóniát sugároznak.

Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd szövik a realitás fájdalmas börtönét.

Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor is belevágtál volna?

Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország, a Föld és az egész Kozmosz.

Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.

Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy hamarosan.

Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a derék környékén.

Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő aktiválásával érheted el.

A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is, hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.

·        Melyek az életedben azok a területek, amelyek túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?   

·        Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan erőforrások még benned?

·        Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz, amelyek kiesnek a látóteredből?

·        Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?

·        Mik azok a területek, melyek között egyáltalán nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új lehetőségeket hozna be az életedbe?

·        Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid elérését?

Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.

·        Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat arról, hogy merre lenne jó tartani,

·        amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a túlélésért,

·        amikor a különböző társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett,

·        amikor nincs párbeszéd, csak felülről osztogatott arrogáns parancs,

·        amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is működhetnének,

·        amikor a hozzáértőket elküldik azokból a pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek, akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani semmilyen értelmes javaslatot,

·        amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában, ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen szorongását,

·        amikor ellenséggé válik minden, ami természetes, valódi és magától értetődő,

·        amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlen szembesülést,

akkor egyszer csak megszólal benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged körülvevő helyzetre.

Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már nem lehet nem tudomást venni.

Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?

A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon, mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.

Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.

Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.

Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’, és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.

Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.

Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.

A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy része a dolognak.

Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy ne tudjál mozogni.

Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán múlik.

Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.

Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik. 

Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.   

 
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!

Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent, ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.

A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe. Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a reflexeid uralását jelenti.

A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi légzésre van inkább szükség. 

Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül, ahogy a levegő áramlik benned.

Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig a légzésen keresztül tudod megtalálni.

Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban kiterjeszted azt az egész testre. 

Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik, amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.

Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is megtaláld a saját helyedet.

Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi, hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt, mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a másikban gőg és hatalomvágy.

Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.

Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.

Mindenki?

A ’Mindenki’ című film Oscar Díjat nyert. Ennek sokan örülnek, mások nem értik, miért olyan nagy szám a film. Sokakat mélyen érintett, mások fikázzák vagy épp a film hibáira próbálják felhívni a figyelmet. Biztosan olyan is akad, aki film elkészítése és az Oscar mögött is politikai szándékokat sejt.

Bár a film társadalmi összhatásáról még korai lenne következtetéseket levonni, az viszont egyértelműen látszik, hogy valami megmozdult.

Attól függetlenül, hogy a mostani 30-as, 40-es generációnak milyen gyerek kora volt, az oktatási rendszert, mely lényegében nem sokat változott, végre kezdik egyre több szempontból megkérdőjelezni.

Lehet támadni a hatékonyságot, a tananyagot praktikus szempontból és lehet abból a szempontból is, hogy milyen emberek nevelődnek ki a több sebből vérző rendszer berkein belül.

Szinte már közhely, hogy a Pitagorasz tételt mindenki tudja, de azt, hogy

·        hogyan kezeljük hatékonyan a pénzügyeinket,

·        hogyan indítsunk be egy vállalkozást,

·        hogyan találjunk megfelelő szakembereket és hogyan készítsünk költségvetést, ha házat szeretnénk építeni, 

·        hogyan táplálkozzunk egészségesen,

·        hogyan osszuk be az időnket, hogy mindenre jusson, ami fontos,

·        hogyan vezessünk és tartsunk fent egy autót,

·        hogyan védjük meg magunkat,

·        hogyan készítsünk saját weblapot, mindenki az iskolarendszeren kívül kell, hogy megtanulja.

Sokáig lehetne még sorolni a hasonló horderejű kérdéseket és az oktatásra nagyon is érdemes témákat. Vannak azonban morális jellegű kérdések is, melyek szintén felmerülnek az iskolában töltött évek alatt. Ezekre pedig a szülőknek és a tanároknak egyaránt adniuk kell valamilyen választ. Itt jön be a képbe a használhatatlan tananyag mellett a két szélsőséges, iskolákban tapasztalható etikai felfogás.

Az egyik tökéletesen tekintélyelvű, a másik maximálisan liberális. Az egyik kiszolgáltatja a diákot, a másik elvesz tőle minden kapaszkodót és követhető mintát.

Mindkét felfogásról köteteket lehetne írni. A másodikról én most csak pár általános tapasztalatot írok le. Óriási károkat okoz az, ha a diák csak a jogaival van tisztában, a kötelességeivel nem. Egészséges határok nélkül a személyiség is szétfolyik. Ha nincsenek példaképek, ha nincs mire törekedni, nincs motiváció, az ember elveszik, és belefullad a nihilbe.

Nem terrorra van szükség, csak következetességre, hiteles útmutatásra és arra a biztonságra, hogy, ami ma igaz, az holnap sem válik hazugsággá.

A Mindenki című film valahol – a maga hibáival együtt vagy talán épp azoknak köszönhetően – mindkét végletet megfogta. Itt azonban még volt, aki fel mert lázadni a hazugság ellen. Ettől lesz a film kissé meseszerű. A valóságban, egy valódi tekintélyuralmi közegben egy ilyen lázadás vagy fel sem merül, vagy csírájában fojtják el.

A film sok vitát kavart és sokakat megihletett. Az egyik, ennek hatására írt blogban például régi, iskolai élmények vannak leírva. Olyanok, melyek több, mint 10 évvel ezelőtt történtek és, melyek valószínűleg eddig érintetlenül hevertek a szerző lelkének egyik mélyre temetett bugyrában.

Az írás, a legkülönbözőbb tanári visszaéléseket tárja elénk, melyben bőven akad szexuális zaklatás, etikátlan és sportszerűtlen anyagi nyerészkedés, időben és energiában való kihasználás és természetesen az elmaradhatatlan skatulyázások és megaláztatások széles tárháza.

A blog hatására azóta egyre többen osztották meg hasonló élményeiket. Úgy tűnik, mázlim van, hogy engem mindez jórészt elkerült. Nem mondom, hogy minden tanárommal felhőtlen volt a viszony, de összességében egyértelműen pozitív a mérleg. Mivel eddig a saját iskolai élményeimből indultam ki, azt gondoltam, a fenti, horrorfilmbe illő szituációkat csak egy elenyésző kisebbségnek kellett átélnie. A blogból és az arra érkező reakciókból viszont arra kellett, következtessek, hogy több olyan iskola is van, ahol a hasonló atrocitások teljesen általánosak voltak, sőt, van, ahol mind a mai napig azok.

A legszomorúbb, hogy sok esetben a szülők sem tudják, vagy akarják megvédeni a gyereküket, mondván, a szexuális bántalmazás sajnos az életre nevel! Ezen a ponton dobta le az agyam az ékszíjat.

Hú bazmeg!

A bántalmazáshoz három fél kell: A bántalmazó, a bántalmazott és az, aki a homokba dugja a fejét. Azt gondolom, hogy a harmadik szereplő a kulcsfigura a történetben. Megint ott tartunk, hogy egy bántalmazott országban a szülő sokszor nem tudja, hogyan védje meg a gyerekét, hisz sem őt, sem az ő szüleit, sem mindannyiunk szülejét, a magyar anyaföldet nem sikerült megvédeni már évszázadok óta. Honnan a fenéből kellene tudnunk így, hogyan védjük meg magunkat és azokat, akiknek a védelme rajtunk múlik?

Értem én a problémát, csak elfogadni nem tudom. „Ez van, ezt kell szeretni. Ha nem tetszik, el lehet innen menni…” Egy kedves ismerősöm elmesélte milyen leveleket és benne milyen ajánlatokat kapnak többen is a lánya osztálytársai közül az egyik tanárától. Amikor egy szülői értekezleten felemelte a hangját a zaklatás ellen, két jellegzetes dolog történt.

1.     Az igazgató felajánlotta, hogy elmehetnek az iskolából, és, hogy nem érdemes nagy port kavarni, mert egyrészt hitelrontásért beperelhetik, másrészt, lesznek még hasonló dolgok, amikhez jobb is hozzászokni, hisz az életben is előfordul ilyesmi. Szóval, ha már a tananyag nem az életre nevel, majd a szexuálisan zaklató tanár megteszi azt a maga módján, mindezt az igazgató és a rendszer védelme alatt…

2.     A többi szülő, akik pontosan tudták, mi zajlik, lapítottak. Még azok is, akiknek a lánya a zaklatást átélte. Egy sem állt fel, egy sem kelt a szülőtársuk és a gyerekeik védelmére.

Vajon mi történt volna, ha az összes szülő feláll? El lehet menni? Hát jó, akkor elmegyünk mind. Az egész osztály. Emellett esetleg elmeséljük még itt, ott, hadd menjen csak az iskola híre! Na, ezt is lazán bevállalja kedves igazgató úr?

Feljelent hitelrontásért, becsületsértésért egy egész osztálynyi szülőt? Kíváncsi vagyok, meg lehet-e nyerni ma, a 21. században egy ilyen pert. Lehet, hogy megint én vagyok a naiv, és tényleg nem tehetünk semmit. Nincs gyerekem, engem nem zaklatnak, lehet, hogy éppen más f@szával verem a csalánt, lehet, hogy csak egy felpaprikázott kibic vagyok. Nekem nincs veszteni valóm…

Valahogy mégis az, az érzésem, hogy ez már tényleg az a pont, ahol nem szabad mérlegelni. Vagy, ha mégis, akkor nézd meg, mi van a mérleg két serpenyőjében!

Az egyik oldalon egy megalkuvó szülő van, aki koncként odaveti a gyermekét egy rothadó rendszer hiénáinak. Egy szülő, aki képtelen megvédeni a saját vérét, aki békésen végignézi, hogyan nyomorítják meg lelkileg a gyerekét. Egy szülő, aki az utolsó pillanatban sem képes kiemelni a fejét a homokból, aki nem képes kockázatot vállalni, és ehhez mérten úgy fogja leélni az életét, hogy a saját gyereke is leköpi és mélységesen megveti. 

Ez a szülő még akár ’jó’ ember is lehet, csak épp tartása nincs, mert a gerince menet közben sajnos elkopott. Ennek a szülőnek a gyereke minden éjjel úgy fekszik le, hogy azért imádkozik, nehogy olyan ne legyen, mint a szülei...

A másik serpenyőben egy olyan szülő van, aki vállalja annak a kockázatát annak, hogy lehet, hogy másik iskolát kell, keressen a gyerekének. Ez a szülő fontosnak tartja, hogy tudjon tükörbe nézni, hogy igenis megtegye azt, ami rajta múlik, ha a gyermeke védelméről van szó. Ez a szülő, ha kell, elhagyja a komfortzónáját, ha kell, felvállalja a konfliktust akár tekintélyszemélyekkel szemben is, ha kell, akár kényelmetlen helyzetbe is belemegy, de nem tűri el, hogy a gyerekét tönkre tegyék.

Mindkét szülőmet súlyosan bántalmazták gyerek korában. Ennek ellenére azt kell, mondjam, volt és van is vér a pucájukban. Az én esetemben nem a tanárok éltek vissza a helyzetükkel, egyszerűen csak nem tudták megvédeni a diákokat agresszívebb társaikkal és azok szüleivel és rokonaival szemben. Mivel nem voltam egy beszédes gyerek, és inkább magamba temettem, ha fájt valami, elég hosszú időbe telt, mire a szüleimnek leesett, mi is a helyzet. Amikor teljesen egyértelművé vált, hogy még a tanárok is be vannak fenyítve, azonnal kivettek a suliból és átvittek egy másikba.

Mindeközben a munkahelyükön ők is megélték az elnyomás egy formáját, ami ellen nem igazán tudtak mit tenni.

Ha magukat nem is tudták megvédeni, engem valahogy mégiscsak sikerült. Hálás vagyok ezért nekik.

Egy munkahelyen a vezetőség olyan mértékben zsigerelheti ki az alkalmazottakat, amilyen mértékben azok hagyják. Kirúgják azt, aki ért hozzá és jól végezte a munkáját, azt, aki jól kijött a többiekkel, hogy a helyébe ültessék a csókost, akinek fogalma nincs a legalapvetőbb emberi működésekről, szükségletekről. Kommunikáció: zéró, együttérzés: zéró, szakmai tudás: zéró, lojalitás, következetesség, felelősség vállalás: zéró, de… Ő lett a kisfőnök, mert jól tudott helyezkedni...

Mostantól állandó feszültség lesz, állandó kiszolgáltatottság, az emberek lebetegszenek, a cég hatékonysága visszaesik, de, hát, mit lessen tenni? Most már ez van. Pont. Ha nem tetszik, el lehet menni...

Beiratkozol egy Okj-s képzésre. Az elején megvan, hogy milyen tematikában, milyen ütemezésben, milyen tananyag lesz leadva. Az is benne van a kedvcsinálóban, hogy mikor, milyen vizsgák lesznek, és azok hogyan fognak zajlani. Minden frankó, beiratkozol és befizeted a tandíjat. Aztán elindul a képzés és egyszer csak rájössz, hogy egy pszichopata tartja az órákat, aki leüvölti a fejedet, ha fél információkból nem rakod össze a lényeget, és, aki az óra 2/3-ában nem az anyagot tanítja, hanem a saját személyes problémáival és frusztrációjával terhel. Ezután kifejti, hogy a vizsga nem úgy, és nem akkor lesz, és nem is csak abból, amit leadott, hanem az anyag másik feléből is, amit találj meg a neten, légy szíves. Ha nem tetszik, el lehet innen menni, és ne szólj be bazmeg, mert nem mész át a vizsgán!

Wtf?!

Felnőtt emberek drága pénzen beiratkoznak egy szakképzésre, és teljesen nyíltan alázzák, átverik, lenyomják őket?!

Hát sajnos ez ma Magyarország. Jobb inkább csendben kussolni. Ha eléggé össze tudsz menni és meg tudsz hunyászkodni, talán nem veszted el a pénzed. (Pótvizsgadíj: 100.000,-, a francba is, muszáj megbuktatni pár tanulót, hogy felújíthassák a lakást..) Ha éjt nappallá téve meg tudod tanulni a le sem adott tananyagot és még a tanár sem pikkel rád, vagy épp nincs olyan napja, talán át is mész.

Hát igen. Így kell eztet csinálni kérem. Eltűnni, megszűnni, összemenni picikére, akkor hátha megkímélnek. Ez van Drága Barátom… Sajnos, sajnos… Szánalmas férgek vagyunk, de hát mit lehessen tenni…

Amikor a munkahelyen vagy a képzésen az egyetlen bátor ember feláll, és elmondja a véleményét kulturáltan, de határozottan, amikor az, az egy kezébe veszi a többiek érdekeit és próbál egy értelmesebb helyzetet kialakítani, mi a válasz? El lehet innét menni kérem…

A többiek pedig lapítanak, kummantanak, mert féltik a tyúkszaros állásukat, féltik azt a helyet, ahol minden nap megalázzák és leszívják őket, ahol minden nap egymásnak ellentmondó elvárásoknak kellene megfelelniük, ahol önállóságot várnak tőlük, mi közben az első önálló gondolatért kirúgják őket.

Az egy szem bátor ember pedig rájön, hogy igazából nem is a főnökkel van a baj, hanem a sok megalkuvó szarházival, akik a saját anyjukat is eladnák, csak hogy megússzák a konfrontációt. Rájön, hogy egész eddig bizony, gyöngyöt szórt a disznók elé. Ezek az emberek pontosan azt kapják, amit érdemelnek. Az életen át tartó szívást.

Ezután szépen feláll, és otthagyja az egész csürhét a szarban, mert van önbecsülése, és van kiállása. Tudja, hogy ő nem ezt érdemli.

A sors iróniája, hogy ezek az emberek általában, hamarosan a fontos lépésük után megtalálják a szerencséjüket, a cég pedig tovább süllyed, vagy akár össze is omlik, hisz pont az egyetlen tartó pillér lépett ki, az, az ember, akinek volt gerince.

Na, hát azt hiszem meg is van a válasz: Ezért tart itt ez a k..rva ország…

Térjünk még vissza egy kicsit az oktatási rendszerre. Tegyük fel, hogy nincsenek a suliban pederaszta tanárok, mindenki a tőle telhető legjobb tudása szerint teszi a dolgát. Csak a skatulyázást hagyjuk benne a rendszerben.

Vegyünk egy kicsit sutább, de legalábbis későn érő, alacsony önbizalmú gyerkőcöt. Te ismersz ilyet? Én igen. Sokat. Egyet egészen közelről…

A gyerkőc bontakozó kézügyessége elég lassan bontakozik, így hát a rajztanár elkönyveli fakezűnek, a technika tanár csakúgy. Bontakozó hallása és ritmusérzéke lassabban bontakozik, az ének tanár el is könyveli botfülűnek. Ő kezeli a magnót, addig sem énekel... Végül jöjjön a tornaóra. Történetesen a lurkó itt sem teljesít valami fényesen. Csapjunk hozzá egy jó kis gerincferdülést és barátunkat már fel is mentették testnevelésből.

Nekem itt is mázlim volt, hisz az új iskolában tiszta lappal kezdhettem és a fenti készségek hamarosan fejlődésnek indultak. Vigyük azonban tovább egy kicsit kevésbé szerencsés barátunk történetét!

A megbélyegzés és a kudarcok ellenére lehet, hogy próbálkozik még némi kreativitással, de tanárai (a szülők beleegyezésével és részvételével) azt is hamarosan elfojtják. Marad az ész nélküli magolás, és a teljes behódolás, ami droiddá tesz vagy épp az ellenkezője, a lázadás, ami rossz társaságba és drogok közé taszítja a delikvenst.

Nem túl szép perspektíva… Maradjunk most minden esetre az első esetnél. Persze nehéz összehozni, hogy valaki tényleg semmiben ne legyen tehetséges, az viszont simán kijöhet, hogy szunnyadó tehetségét nem jól kezelik, így az tovább szunnyad. Valahogy, nagy nehezen leérettségizik, a szülők meg egy, az egyben beszopják, hogy a gyerekük egy született lúzer.

„-Hülye vagy fiam/lányom, meg béna is, de hát mit lehet tenni…”

Emberünk tehát tele van frusztrációval, teljesen negatív önkép alakul ki benne, személyiségét pedig kudarcaiból építi fel. Mit várunk ettől az embertől?

Letiltották a zenéről, a mozgásról és mindenfajta kreatív, önkifejezésről, viszont a nemi erőszak az nem is olyan nagy gáz... Az belefér, már, ha elég csókos vagy. Mert ha csókos vagy, akkor akár még lúzer is lehetsz. Ahogy a mondás tartja: „Aki jól tud nyalni, annak nem kell szopni…”

A túlélés itt a sunyiság, a gyávaság, a megalkuvás lesz. „Fel felé nyalni, lefelé rúgni”.

Úgy tűnik, ennek a rendszernek a célja pontosan az, hogy minél több ilyen embert termeljen ki.

Ha nem tetszik, el lehet innen menni… El is megy, aki teheti. Van, aki az országból is, és egy szavunk sem lehet.

Mi hát a megoldás? A legrosszabbon talán már túl vagyunk. Azon, hogy úgy aláznak meg és tesznek tönkre már egész kora gyerekkorunktól kezdve, hogy még csak nem is beszélhetünk róla.

El lehet kezdeni akár kicsiben is. Minden nap beleállni egy konfliktusba. Ha nem állsz bele, magaddal lesz konfliktusod!

Mondok egy saját példát.

Pár nappal ezelőtt betértem egy török büfébe, hogy betoljam a szokásos kis gyros tálamat. Tisztán elmondtam, hogy szószok nélkül kérem. Aztán egyszer csak ott állt előttem a tál jól nyakon öntve szósszal. „Végül is, nem olyan rossz az a szósz.” Gondoltam, és már indultam volna el a tányérral, de egy hang megszólalt bennem: „Én szósz nélkül kértem.” Végül hallgattam a hangra, mert ismerem magam, és tudom, hogy nem tenném zsebre azt, amit akkor kapnék magamtól, ha elfogadnám így.

„-Elnézést, én szósz nélkül kértem.” 

„-Miért nem mondta?” 

„-De mondtam. Tisztán, érthetően.”

Erre az eladó kicsit pufogva épp készült a kukába önteni a tálat, mire a mellettem álló idősebb hölgy szólt, hogy neki jó lesz így.

Probléma megoldva. Azt kapom, amit kértem, a hús meg nem veszik kárba, ha már meghalt érte egy csirke.

Magammal veszekedni, a saját feszültségemmel összezárva lenni nem igazán jó. Én hosszú távon nem tudom elviselni ezt az állapotot. Ha kompromisszumot kötök, azt viszonylag jól viselem, hisz a másik fél is engedett és én is megtarthattam azt, ami igazán fontos. Ha megalkuvásba megyek bele, én vagyok a legrosszabb társaság magam számára. Talán ez az én nagy szerencsém.

Lehet, hogy nem Te vagy az, aki feláll egy adott helyzetben, hogy kimondja azt, ami a lelkét nyomja, de, ha ez a dolog a Te lelkedet is nyomja, jobban jársz, ha Te is felállsz. Hátha lesz más is, aki feláll, és az sem kizárt, hogy sikerül változást elérnetek. Ha meg emiatt elveszítenéd az állásodat, akkor egyrészt hálás lehetsz, hogy nem kell egy szemét helyen vesztegetned a drága idődet és nyertél egy barátot, meg egy tiszta lelkiismeretet. Néha tudni kell, kockázatot vállalni.

Azt gondolom, hogy, a változás az itt kezdődik.     

      

Olimpia-Nolimpia

Mostanában időről időre megjelennek azok a mindenkit érintő, társadalmi kérdés felvetések, melyek sokszor egyáltalán nem arról szólnak, amiről látszólag, vagy legjobb esetben is csak a jéghegy csúcsa látszik a felszínes szemlélő számára.

Ebben a világban, ahol a korlátlan szabadság illúziója szinte mindenhol szétverte az addig stabilnak tűnő értékrendeket, mindenkiben ott a kényszer, hogy találjon valami biztos fogódzkodót. Ilyen helyzetben újra erőre kapnak az ideológiák, politikai szlogenek, manipulatív törekvések, melyek mind-mind a tényleges helyzet elfedését szolgálják.

Ahhoz, hogy egy adott dolgot többféle nézőpontból is képes legyél elfogulatlanul szemlélni, nem kis bátorságra és kifinomult éberségre van szükséged.

-         Létezik-e politikamentes politika?

-         Létezik-e olyan közös érdek, mely összhangban van az egyén érdekeivel?

-         Lehet-e bármilyen, kis vagy épp nagy horderejű kérdésben érzelem mentes döntéseket hozni?

-         Van-e szükség egyáltalán érzelem mentes döntésre, és, ha igen, milyen egy érzelem mentes döntés?

-         Milyen belső biztonságérzet és stabilitás kell ahhoz, hogy el tudd engedni a sajátnak hitt nézőpontokat és ránézz egy helyzetre más, addig ismeretlen vagy akár letagadott nézőpontból is?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések pörögnek bennem, miközben a 2024-es olimpia körüli kialakult vitát próbálom megérteni.

Abba a generációba tartozom, akik gyerek fejjel élték meg a Rendszerváltást. Az előtte lévő rendszer véget ért, mire bármilyen benyomást szerezhettem volna róla. Kisdobos még voltam, de ez különösebb nyomot nem hagyott az identitásomon. Leginkább nem értettem az egészet. Azt sem tudtam, hogy akarok-e úttörő lenni és, hogy jó-e nekem valamire, hogy kisdobos vagyok, vagy sem. 

Utólag az derült ki számomra, hogy az a rendszer nem igazán kedvezett az önálló kezdeményezéseknek és a világmegváltó gondolatoknak, viszont azok, akiket kielégít egy normál, középszerű élet és a vegetatív szükségletek kielégítése, örömmel választanák most is az akkor felkínált életet.

Azóta lett egy rendszerváltás, ami sok mindent megváltoztatott és sok mindent változatlanul hagyott. Most látszólag van beleszólási lehetőséged abba, hogy merre menjen az ország szekere. Kevesebb a gátló tényező, ha az önmegvalósítási törekvéseiddel nem zavarod hatalmi helyzetben lévő embertársaid üzelmeit.

Akárki, akármit mond, most nagyobb a szabadságod, mint akkor. Ha nincs munkahelyed, amit elveszíthetsz, ha nincs hely, ahonnan kirúghatnak, nincsenek gyerekeid, akiknek a sorsáért esetleg aggódhatsz, és a másként gondolkodásoddal sem befolyásolod veszélyesebb számú ember gondolkodását, azt írsz, mondasz és csinálsz, amit akarsz.

Ez a helyzet azonban jelenleg keveseknek adatik meg, ők meg sokszor a tágasabb lehetőségek reményében külföldre helyezik át székhelyüket. Ebben az országban jelenleg a legtöbb embernek bizony van mit félteni, és ez a tény már önmagában véve óriási aduász a mindenkori hatalom kezében. Nem véletlenül nevezik a Rendszerváltást ’Gengszter váltásnak’.

Ha kicsit leegyszerűsítem a helyzetet, nem abba szólsz bele, hogy merre menjen az ország, hisz nincs most olyan erő, ami rákényszerítené bármelyik hatalmi pártot, hogy teljesítse a kampányában megígérteket. Amikor szavazni mész, arról döntesz, hogy a befizetett adódból melyik politikai csoport tagjai építsenek maguknak villákat, vagy költsék bármi másra, amire Te valószínűleg nem költötted volna (pl. a stadion, kisvasút, 100 milliós rezsijű irodaházak, stb.).

Ami egyáltalán nem változott, az a mindenkori hatalom és az ország lakóinak, választó polgárainak kapcsolata, ez pedig nem más, mint a büntető-jutalmazó (inkább büntető) felnőtt és az engedelmeskedő, vagy épp lázadó gyermek, alá-fölérendeltségi viszonya. A gyermek nem dönt a saját sorsát is nagyban érintő és befolyásoló helyzetekben. Lemond a szabad döntés előnyeiről, cserébe nem terheli a felelősség, hisz azt átengedte a szülőnek.

Ez a felállás teljesen természetes egy családban, ahol a szülő ténylegesen vállalja a gyermekéért a felelősséget, tartja a hátát, ha kell, elviszi a balhét rakoncátlan gyermekéért. Még, ha időnként el is csattan egy-egy pofon, az inkább a gyermek nevelésének vitatott hatékonyságú része, mintsem a saját feszültségének rendszeres és kiszámíthatatlan, bántalmazó jellegű levezetése.

Egy ország választó polgárai azonban elvileg felnőtt emberek, így nem mondhatnának le a saját életüket is érintő döntések felelősségéről. Közöttük és az ország vezetősége között felnőtt-felnőtt viszony kellene, hogy legyen. Ez praktikusan abban tudna megnyilvánulni, hogy a hosszútávon vitatott, nagyobb horderejű kérdéseknek legalább egy részéről népszavazást írnak ki. Így a választó polgárnak tényleges beleszólása és ennél fogva felelőssége is van abban a döntésben, mely végül megszületik.

Ehhez képest azonban a felállás változatlanul a felnőtt-gyerek viszony, annyi különbséggel, hogy itt a felnőtt sem vállalja a döntéseiért a felelősséget. Emellett gyermekeit leginkább büntetéssel, megfélemlítéssel és szándékos félrevezetéssel, butítással igyekszik kordában tartani, miközben természetesen nem bízik bennük, tevékenységüket rendszeresen – hol titokban, hogy felvállaltan – ellenőrzi.

Ez a szülő a család érdekeivel nincs is tisztában, így teljesen reménytelen, hogy azt méltó képen képviselje. A saját érdekeit és lehetőségeit viszont nagyon jól ismeri, és azokat képviseli is teljes mellszélességgel.

Előfordulhatnak még olyan helyzetek is, ahol már a csontvázak annyira kilógnak az ágy alól, hogy a félrevezetés önmagában nem elég a saját pozíció megszilárdítására. Ilyenkor dobnak be olyan ellenségképeket, melyekkel egyrészt hatékonyan lehet félelemben tartani a rakoncátlan lurkókat és, emellett akár egymás ellen is lehet őket fordítani. Ha a nemzet megosztott, ha az embereket félelem és az egymás iránti gyűlölet vezérli, a mindenkori kormány bármit megtehet.

Szép lassan csak megérkezünk az eredeti kérdés felvetéshez. Ki lehet írni nyugodt szívvel egy népszavazást, ha annak a meghozott döntésekre nincs tényleges hatása (pl: népszavazás a menekültekről), illetve, ha az ehhez szükséges kampány a fenti megosztottságot segíti. Nem volt olyan politikai csoport, aki ne foglalt volna állást a fenti témában. Tök mindegy, hogy mire, hogy érvényesen vagy érvénytelenül szavaztál menekült ügyben, valójában nem magadat, hanem egy pártot képviseltél. 

Normális estben a pártok az embereket képviselik. A helyzet sajnos rég óta fordítva van.

Az olimpia körül kialakult helyzet a menekült ügyi helyzethez hasonlóan megosztotta az embereket, viszont annyiban más, hogy itt a népszavazás indítványozása (amennyire én tudom) civil kezdeményezésre indult. Az eredeti felvetés nem az volt, hogy ne legyen 2024-ben Budapesten olimpia, hanem az, hogy legyen beleszólásunk, hogy legyen átláthatóság és tényleges párbeszéd az ügyben. A népszavazásról való indítványokat rendre elutasították, amit érdekes módon elfogadtak, az, az olimpia lefújásáért való aláírás gyűjtés volt.

Hogy ezt miért is, illetve miért pont ezt fogadták el, az nem teljesen tiszta, van, aki szerint ez egy előre nem látható, rendszerhiba következménye. Lényeg, hogy ez az aláírás gyűjtés nem vezethet népszavazáshoz, azaz tényleges beleszóláshoz, lopás-kontrollhoz, felnőtt-felnőtt kapcsolathoz, viszont kiválóan alkalmas arra, hogy azok a pártok, akik már rég óta nem rúgtak labdába, erre rárepülve, vélt vagy valós előnyhöz jussanak. 

Végül az olimpiát, párbeszéd és civil beleszólás nélkül a kormány fújta le, így az azt aláírók nem a döntésben csupán egy újabb politikai csatározásban vettek részt. Az olimpiát a kormány lefújta, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy az amúgy is vitatott meglétű (kölcsön?) pénzt, ezek után tényleges közfejlesztésekre (egészségügy, oktatás, vidék fejlesztés, stb.) költenék.  

Számomra az egész kérdés nem az olimpiáról szól. Az a kérdés, hogy van-e esély arra, hogy a kormány és a választó polgárok közötti felnőtt-gyerek kapcsolat, felnőtt-felnőtt kapcsolatra emelkedjen. Úgy tűnik, a kormány inkább lefújja az egészet, mintsem, hogy átláthatóságot és beleszólást engedne a megvalósulásba, míg az ellenzéknek csak az fontos, hogy a kormány minden tevékenységét akadályozza, még akkor is, ha az véletlenül a köz érdekével (van ilyen?) is egybe esik.  

A gyerek 4 évente új szülőt választ, de a szülők abban mindig megegyeznek, hogy akármelyikük is a szülő, a gyerek nem nőhet fel, mert onnantól vége a kizsákmányolásnak. Ha rajtuk múlik, soha nem növünk fel, és soha nem tanulunk meg igazán felelősség teljes döntéseket hozni. Milyen szerencse, hogy nem csak rajtuk múlik.

Mi az, amit itt és most megtehetsz? Feltettem magamnak a kérdést, hogy ebben a helyzetben milyen lehetőségeim vannak. Számomra két dolog volt fontos. Az egyik, hogy legyen beleszólásom, a másik, hogy a döntésemben a szívemre és ne a félelmeimre hallgassak.

Azt, hogy akarok-e olimpiát 2024-ben Budapesten, nem tudtam pontosan, hisz a várható következmények teljesen ellentmondásosak. Ha lenne népszavazás, lehet, hogy igennel szavaznék, de ehhez kell népszavazás. Ha aláírom a kezdeményezést, azzal az ellenzék (?) szekerét tolom, meg azokét, akik nem akarnak olimpiát. Ha nem írom alá, esélyem sincs, hogy hozzájáruljak a döntési helyzet kialakulásához.

Végül felfedeztem magamban a félelem csíráját. „Mi van akkor, ha azokat, akik aláírják a kezdeményezést, a kormány megbünteti, ellehetetleníti, hogy példát statuáljon és a megfélemlítés révén erősebb stabilitást nyerjen?” Ez volt az a pont, ahol megszületett bennem a döntés. 

Hogy a lázadó gyerek vagy a félelmeivel küzdő felnőtt férfi, esetleg a kettő valamiféle kombinációja győzött-e azt nem tudom, azt sem tudom, hogy jól tettem-e, de aláírtam.

Annyit tudtam biztosan, hogy azzal nem tudnék együtt élni, hogy félelemből kifolyólag nem tettem meg valamit, amivel, ha nem is értek egyet teljesen, de pillanatnyilag az tűnt a legvállalhatóbbnak. 

Ez én vagyok, ez az én döntésem, az én történetem. Lehet, hogy egy életen át lelkifurdalásom lesz, hogy az én kezem is benne van egy óriási lehetőség elszalasztásában, az is lehet, hogy belátom, ezen a szintem csak politikai döntés létezik, és, hogy az olimpia megrendezését az én döntésem ugyanúgy nem befolyásolta, ahogyan a Tiéd sem. 

Hogy Te aláírtad-e vagy sem és, hogy a döntésedben mi motivált, az a Te dolgod. Akárhogy is döntöttél, nem ítéllek el, és nem is magasztallak fel érte. Éljük az életünket, és közben különböző tudatos, és tudattalan motivációk vezérelnek minket.

Van, aki lehülyézi, legengszterezi az olimpia támogatóit, van, aki törli az ismerősei közül azokat, akik aláírták a petíciót. Van, aki szerint az igazi magyar nem írja alá, van, aki szerint azzal, ha nem írod alá, a közpénzek korlátlan lenyúlását támogatod. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó az erről való döntésükkel azonosítani és ez alapján szelektálni az embereket magam körül. 

Amikor valódi döntést hozol, annak érzed a súlyát. Tudod, hogy felelősséged van, tudod, hogy vállalnod kell a következményeket, akármik legyenek is azok.

Éppen ezért, amikor valódi döntést hozol, nem létezik jó vagy rossz döntés.

Csak a döntés van.             

Szemléletmód Váltás

„Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.” Ez az egyik legbosszantóbb, mégis legreménytelibb mondat, amit az áldott kereszténység reánk hagyományozott…

Nem akarásnak nyögés a vége, de sokszor az akarásnak is. Amikor az út, amit taposol, hosszú ideig egyenesen halad, könnyen ellustulhatsz, elbóbiskolhatsz. Biztonságban érzed magad, akkor kapsz csak észbe, mikor hirtelen kanyar vagy útelágazás elé érsz.

Na, most merre? Van időm bevenni a kanyart?

Van úgy, hogy nincs időd dönteni, van úgy, hogy a legjobb döntés is látszólag rossz döntés és fájdalommal jár. Fának mész, árokba borulsz, a választott út zsákutcába vezet. Az Élet megállásra vagy adott esetben akár térdre kényszerít.

De hát eddig olyan jól ment minden! Mi, a fene történt? Hol rontottam el? Miért ver engem az Isten? Azt hittem, jó úton vagyok... Dühös vagy és joggal, perelsz az Univerzummal, ez azonban nem változtat a tényen. Menet állj! Újra tervezés indul.

Az egyik legnagyobb hiba, hogy, ha elesel, még rúgsz is egyet magadon. Talán még látod is a banánhéjat, amit könnyen átléphettél volna, ha jobban figyelsz. „Miért nem figyeltem? Miért nem voltam éberebb, miért nem vettem észre a közelgő, baljós jeleket?” Utólag beugrik egy megérzés, amit akkor figyelmen kívül hagytál, egy mondat, amit nem akartál meghallani. Te vagy a hibás, magadra vess, miért nem voltál körültekintőbb?

Nem elég, hogy pofára estél, még jól be is olvasol magadnak.

Sokszor automatikusan belecsúszunk ebbe az önbüntető viselkedés mintába, hisz ezt tanultuk. Tett van és következmény, vállalni kell, a felelősséget, a balhét el kell, kérem vinni. Ez így rendben is van, de teljesen felesleges emiatt még bántanod is magad.

Visszanézel, hogy értékeld a helyzeted, hogy megtaláld a hibát és levond a tanulságokat. Ilyenkor legtöbbször meg is találod azt a pontot, ahol még menthető lett volna a helyzet, de az is lehet, hogy egyszerűen nincs ilyen pont.

Zavarba ejtő ez a felismerés. Igen, lehettél volna éberebb, hallgathattál volna a figyelmeztető hangra, de a baj, akkor is bekövetkezett volna. A kanyaron túl leszakadt az út, ha ott esel le, az még rosszabb lett volna. Kiderül, hogy az útelágazás másik felén is várt volna rád valami kellemetlenség.

- De hát hol rontottam el?

- Sehol.

- Akkor miért büntet az Univerzum?

- Nem büntet. Egyszerűen most ez van, ezzel kell kezdeni valamit.

- Akkor lehet, hogy mégsem velem van a baj?

- Nem, sőt, nincs is baj. Helyzet van.

- És akkor most, hogyan tovább?

- Hiába is agyalsz, erre most nem fogsz rájönni. Nem az a dolgod, hogy megold a problémát, hanem, hogy állj meg és nézz körül. Láss, érezz, tapasztalj! Szívd magadba azt, ami körülvesz. Érezd a hús-vér valóságot, hogy lüktet benned az élet, és, hogy Élet vesz körül minden pillanatban.

Ilyenkor valójában nem büntetést kapsz, hanem időt. Amint megérted ezt, hirtelen felértékelődik a pillanat.

Egy kapcsolat, egy munkahely, egy álom elveszik és vele vesznek az ötletek, a tervek, meg az illúziók is. Megáll az idő és neked nem kell, tenned semmit. Nem büntetés ez, még, ha fáj is a hiány, hanem ajándék, kegyelmi állapot, mikor egy pillanatra megláthatod a valóság illúzióktól mentes arcát, mely olyan, akár a fodrozódás nélküli víztükör. Tiszta és egyértelmű.

Aztán beesteledik és rád telepszik a ’Lélek Sötét Éjszakája’. Ezt nem lehet elkerülni, megúszni. A Kétség, Félelem, Szégyen és Bizonytalanság démonai vetik Rád magukat. Sokat nem alszol, viszont derekasan küzdesz, mert ösztönösen érzed, hogy most a túlélés a tét, és, ha nem adod fel, túl fogod élni.

Egy éjszakán keresztül harcolsz az értékeidért, kételkedni kezdesz mindenben, amiben korábban hittél, leginkább önmagadban és a léted értelmében. Nem érted, miért veszítesz el valamit, amit az eddig, önmagadon végzett, kitartó munka gyümölcsének értékeltél. Miért ad valamit az Ég az egyik kezével, mikor másnap, a másik kezével úgyis elveszi azt?

A kérdések jogosak, és később a válasz is megérkezik.

Nézd meg magad most, milyen felfokozott tudatállapotban vagy! Megtennél bármit, borítanál bármit az életedben, hogy visszakapd, amit elveszítettél. Kész vagy áldozatot, bátor tettet hozni, kész vagy kockázatot vállalni. Kilépsz a komfort zónádból, és megteszed azt, amit évek óta halogatsz és, amit már rég meg kellett volna tenned.

Az egész éjszakás küzdés után nyugodt és tiszta a hajnal. Értelmet nyer a veszteség. Nem ész nélküli önfeláldozásra készülsz, hanem arra, hogy átlépd a saját árnyékodat. Előtérbe kerül és megszólal a bölcsebbik részed, aki erős, és feltétlen szeretettel van Feléd:

- Most itt a pillanat, tedd meg, de nem azért, hogy megjavítsd, ami elromlott, mert lehet, hogy nem lehet már megjavítani. Tedd meg magadért. Most minden változik, minden bizonytalan. Az egyetlen dolog, ami mindig ott lesz Neked, az Te magad vagy. Add meg magadnak ezt az ajándékot! Dobd le magadról a kinőtt kígyóbőrt. Már nem segít, nem véd meg, csak akadályoz.

Bújj ki a bábból és bontsd ki a szárnyaidat!

Félelemből korlátoztad magad, hogy megfelelj? Már nem kell, szeretetet koldulj, mert van Benned elég, jut belőle Neked is.

Mi az, amit már rég meg akartál adni magadnak, de idáig halogattad?

Ha nem ijedsz meg a fájdalomtól, és végig harcolod ezt az éjszakát, végül Rád talál az az Erő, ami a tiszta (illúzióktól, hátsó szándéktól, elvárásoktól mentes) tett megvalósításához szükséges.

Pontokba szedtem néhány fontosabb felismerést, melyek mostanában tudatosultak bennem. Nem biztos, hogy minden esetben pont így, ebben a sorrendben történnek, de talán egyik másik része Neked is ismerős és segítő hatású lehet:

·        Eljön az idő, mikor megérted, nem büntetésből kapod az ívet az Élettől. Nem Benned van a hiba. Ami történik, az ugyanúgy az Élet része, mint a jóleső, boldog pillanatok.  

·        Állj meg és nézz körül, lásd meg, mennyi örömteli dolog maradt így is melletted.

·        Nézz szembe a veszteség fájdalmával. Ha engeded, ha átereszted magadon, előbb szabadulsz, és a végén, mint a mesében, „hétszer erősebben, és hétszer szebben” fogsz visszatérni.

·        Halld meg a bölcsebbik részed hangját. Olyan szeretet és erő rejlik ebben, melyhez hétköznapi élethelyzetben nehezebb hozzáférni. Ilyenkor döbbensz rá, micsoda érzelmi erőtartalékok rejlenek még Benned.

·        Adj minderre időt magadnak. Azzal tudod a legjobban sürgetni a folyamatot, ha nem sürgeted. Ilyenkor (valójában mindig) Tiéd a világ összes ideje és mégis mindez egyetlen, tökéletesen átélt, időtlen pillanatban sűrűsödik össze. Már nincs, hova rohanni, nincs, mitől félni, aggódni, szorongani. Lehet végre élni.

·        Ami régen vágyott lehetőségként szembe jön Veled, arra bátran mondj igent, mert megérdemled. Most van itt a lehetőség, hogy az életed egy új, megalkuvás mentes szakaszába lépj.

Ha bármikor hasonló helyzetbe kerülnél, kívánok hozzá Erőt, Kitartást, Bölcsességet és önmagad felé való teljes Elfogadást, Szeretetet.

Szép Karácsonyt, és Izgalmas, Önmegvalósításban Gazdag, Boldog Új Évet Neked, Kedves Barátom. 

A csóróság felszámolása

„Nincs lúzerebb dolog ma Magyarországon, mint közalkalmazotti fizetésből élni…” Ez a mondat hangzott el pár éve egy kedves ismerősöm szájából, és most, hogy egy jó, provokatív mondatot kerestem felütés gyanánt ehhez az igencsak húsbavágó témához, eszembe jutott.

Semmi bajom a közalkalmazottakkal, sőt, nélkülük nagy bajban lenne az ország, azt gondolom. Az azonban tisztán látszik, hogy ma a valódi megbecsülésért nem elég hasznos és jó munkát végezni. Nagyon meg kell dolgoznod azért, hogy ki tudj lépni azokból a lehetetlenül szűkre szabott keretekből, melyek között átlagos gondolkodással és működéssel leélheted a Számodra ’felkínált’ életet.

A 'családállításban' felmerülő három leggyakoribb téma, az Egészség, az Anyagi Stabilitás és a Harmonikus Párkapcsolat. Mindhárom témáról rengeteg, hasznos, önsegítő könyv született már.

Egészség és párkapcsolat témákban egyelőre nem tudok különösebben kiugrót írni, az utóbbi pár évben lezajlott anyagi rendeződésemnek viszont számos, megosztásra érdemes tanulsága van.

Lássuk csak, honnan is indult az én történetem.

Gyerekként az anyagiakba nem sok beleszólásod van. Nekem sem volt. Ebben az életszakaszban a szülők helyzete a meghatározó. Az én szüleimnek nem volt veleszületett érzéke a pénzhez, és nem volt senki, aki erre megtanította volna őket. Számos belső, önsors-rontó mintázat működött tudattalanul, amiből mi, öcsémmel annyit tapasztaltunk, hogy egyik adósságból a másikba zuhanunk, és minden hónap vége felé elhangzott a mély nyomot hagyó mondat anyám szájából: "Jaj, gyerekek, nincs pénz, összébb kell húzni a nadrágszíjat…"

Gyerekként ez egy rendkívül frusztráló mondat. Egy dolog tapasztalni a csóróságot, de azzal, hogy ez a mondat felénk jött, az az érzés kezdett kialakulni, hogy miattunk nincs pénz, különben miért mondanák ezt nekünk. Azt gondoltam, nélkülem a szüleim anyagi stabilitásban élhetnének, a belső mintázat tehát így szólt: ’Én vagyok a csóróság maga, s lételemem az adósság.’ Ezzel a mintával arra vagy ítélve, hogy örökké mínuszban legyél, és ez csak egy a sok lehúzó, destruktív minta közül.

A Csóróságnak van számos tudattalanban gyökerező oka, melyek – ha nem dolgozod meg, ha nem oldod fel őket, a végtelenségig képesek ezt az állapotot fenntartani. A Csóróságnak lehet öntudata, sőt, bizonyos keretek között még akár a ’Csóróság Romantikáját’ is megtapasztalhatod.

Lehetnek a háttérben családi hiedelmek, melyek talán számodra is ismerősen csengenek.

Például:

·        „Minden gazdag rohadék.

·        Tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni, anyagi stabilitást felépíteni.

·        Aki gazdag, az mások átverése és kihasználása révén szerezte vagyonát.

·        Lehet, hogy csóró vagyok, de legalább nem tettem tönkre másokat.

·        A pénz az Ördög műve/eszköze.

·        A gazdagok a pénzt imádják.

·        A pénz nem boldogít.

·        A pénz bajjal jár.

·        A pénzért meg kell, küzdeni/szenvedni,

·        A pénz mocskos,

·        Stb.” (Ide nyugodtan helyettesítsd be, ha még eszedbe jut hasonló.)

Amíg ezek a családi hiedelmek a háttérben, láthatatlanul kifejtik hatásukat, nem tudsz szintet lépni, hisz, azzal, ha anyagilag rendeződnél, a családod ’tisztes szegénységben’ tengődő tagjait árulnád el, ha pedig gazdaggá válnál, magadat is utálnod kéne, hisz ’minden gazdag rohadék’…

Ez egy örök probléma, egy belső ellentmondás. Ahhoz, hogy megvalósítsd az álmaidat, pénzre van szükséged. Minél merészebbek az álmaid, annál többre. A pénz itt eszközként jelenik meg, és, ha ’a pénz az ördög műve’, az álmaid megvalósításához el kell adnod a lelked az ördögnek.

A másik kényelmetlen velejárója az efféle hiedelmeknek, hogy ezek tükrében a ’Jó Isten’ azt akarja, soha ne érj el semmit az életben, hanem lehetőleg mások rabszolgájaként éld le szánalmas, jelentéktelen, ici-pici életedet…

Ha ezoterikus irányból közelítesz, ott is megtalálhatod az ehhez hasonló gond-olatokat. Például:

„Az igazán nagy szentek

·        egy szál ágyékkötőben éltek egy himalájai hegyi barlangban,

·        feloldották az egójukat,

·        nem kötődnek, nem ragaszkodnak, nem birtokolnak,

·        megszabadultak minden földi vágytól, melyek az emberi szenvedés legfőbb okai,

·        a Lélekkel és nem a testtel azonosulnak,

·        stb.”

Azt gondolom, ezek alapján, ha igazán nagy szentek lennénk, az emberiség hamarosan kihalna…

Ezek a gondolatok rendkívül veszélyesek lehetnék, ha nem a megfelelő helyen kezeljük őket. A világtól elzárkózott szenteket a tanítványaik, őket pedig világi emberek tartották el. Ebből következhet akár az is, hogy Neked választanod kell, világi vagy spirituális emberként akarsz élni.

Valójában azonban, a két életfelfogás között nincs igazi ellentét. Élhetsz világi emberként spirituális életet és élhetsz szerzetesi elvonultságban is teljesen beteg, önpusztító módon.

Ha nem érzel valódi hívást egy lemondottabb, önmegtartóztatóbb életmód felé, akkor ez nem a Te utad, még akkor sem, ha a közösségben cölibátust, önsanyargató, öröm-mentes diétát, házasság előtti önmegtartóztatást vagy akár élvezet-mentes, kizárólag gyereknemzés céljából művelt, csak praktikus szempontokat szem előtt tartó nemi életet várnak el tőled.

Ez az út, a kevesek útja, vagy a még kevesebbeké. Nem azzal leszel különleges, ha különleges módon szívatod magad.

Mindenki olyan Istent teremt magának, amilyet egyéni hajlamai alapján kényelmesnek talál, amilyen a leginkább képes az egyéni hiedelmeit kiszolgálni.

Az én Istenem kifejezetten hedonista. Az élet szerinte azért van, hogy élvezd, hogy minden tevékenységben meg tudd találni az örömöt, és, hogy ezt az örömöt lehetőleg meg is oszd azokkal, akiknek ez a javára válik. Ez nem azt jelenti, hogy az örömöt, a gyönyört, az élvezetet mindenképp hajtani kellene, akár mások tönkre tétele és kihasználása árán is.

Az a nagy misztérium, hogy megtaláld az örömnek és az önmegvalósításnak azt a formáját, amelyben leginkább otthon érzed magad és másoknak is leginkább a javára tudsz válni.

„Az öröm, ha megosztod, sokasodik, ha másoktól elveszed, beszennyeződik, megromlik és ártalmára lészen a világnak.” (Ismeretlen Zimbabwei Bölcs)

Mielőtt tehát nekivágnál a sok fájdalommal és számos kisebb és nagyobb megvilágosodással járó belső útnak, mellyel saját családi, önsors-rontó hiedelmeid gyökere után kutatsz, meg kell, értsd, hogy életednek és létednek célja van, mellyel mások javára és a sajátodéra is válsz.

Lehetnek, sőt, kell is, hogy legyenek álmaid, melyek motiválnak, melyektől felizzik Benned a tett vágy. Értelmetlen, szánalmas élettel, melynek egyetlen célja a puszta túlélés, nem használsz senkinek.

A második alaptétel, hogy ez az életcél, sajátos összefüggésben áll a Jó Istentől/Univerzumtól/Nagyszellemtől/Valami Nagyobbtól (vagy nevezd, ahogy akarod) örökölt/ajándékba kapott teremtő képességgel, kreativitással.

Lehet, hogy Te vagy az, aki létre hoz valamit, lehet, hogy Te vagy az, akinek a segítségével valaki létre hoz valamit, lehet, hogy másokkal együtt hoztok létre valamit, de semmiképpen nem lehet életcél az, hogy halott, élettelen, értelmetlen tevékenységekre pazarold a drága életedet.

Teremtő, önmegvalósításra születtél és ehhez pénzre is szükséged van!

A pénz akkor válik az Ördög művévé, ha az önmegvalósítás eszköze helyett célként tekintesz rá, ha ahelyett, hogy a közösséget szolgálnád vele, a mások elnyomása és kizsákmányolása révén szerzett hatalom megszilárdítására használod. Ezt teszik a politikusok és ’pénzemberek’, Te azonban náluk jóval egészségesebb lelkű vagy, azt gondolom. :)

Ezoterikus körökben általában ott csúsznak el sokan, hogy az álmaikat meghagyják álmoknak, nem találják a három dimenzióban való megvalósulás felé az utat. Ezt az utat ráadásul ez a világ nem nagyon támogatja és sokszor nincs is kitaposva. Neked kell ezt is létrehoznod és ehhez törhetetlen hitre és elszántságra van szükséged.

Egy spirituális központ, egy iskola, próbaterem, vagy alkotó ház létrehozásához például helyre, épületre van szükség. Az épületet meg kell találni, fel kell építeni/újítani, be kell, rendezni, a rezsijét pedig hónapról hónapra fizetni kell. Ahhoz, hogy legyen benne élet, hogy jöjjenek a tanítványok, marketingelni kell, tanulni kell, a tanfolyamok pedig szintén nem ingyen vannak. Mindehhez pénzt kell, teremts, ki kell, jöjj a csigaházból és ki kell, állj a világ elé, amit bátortalanul, csökevényesre pusztított egóval nem tudsz megtenni.

Most jutottunk el arra a pontra, hogy igenis szükséged van pénzre, méghozzá nem kevésre. Simán lehet, hogy olyan összegre van szükséged, melyet el sem tudsz képzelni, melyet nem is láttál még együtt soha.

Az tehát az első és legfontosabb feladat, hogy megtaláld azt, ami lelkesít annyira, hogy képes vagy érte nekimenni a legnagyobb félelmeidnek, korlátaidnak, és, amiért hajlandó vagy a saját legbelső poklod legmélyére is leásni azért, hogy a csóróságod gyökerét feltárd és kitépd. Nem csak a családi önkorlátozó hiedelmek az ellenségeid. Találhatsz olyan, társadalmi hiedelmeket is, mint például:

·        „Telített a piac a jóga bizniszben, masszázsban, pszichoterápiában, gyógyításban, tanításban, képzőművészetben, színházban, mozgásművészetben, harcművészetben, stb”.

·        „Az embereknek nincs pénzük arra, hogy a lelkükkel foglalkozzanak.”

·        „Sok az eszkimó, kevés a fóka”.

·        „Az állam megfojt, ha saját vállalkozásba kezdesz”.  

·        Stb.

Ha tehát önmegvalósításra adod a fejed, a társadalmi, csóróságot-igazoló hiedelmekből is ki kell, lépj, ehhez pedig még nagyobb elszántságra, bátorságra és leginkább a küldetésedben való mélységes hitre van szükséged. Nem kis feladatra vállalkoztál Barátom… :)

Az mindig is gyanús volt, hogy egy futószalagra tett életnél többet is ki lehet hozni egy emberi inkarnációból. Később az is egyre világosabbá vált számomra, hogy nem sok keresni valóm van a hagyományos munkaerő piacon. Nem kellek sem múltiba, sem állami intézményekbe, sem semmilyen társadalmilag elismertebb, elfogadottabb munkahelyre. Nekem kell, megteremtenem a saját munkahelyemet...

Rengeteg időt töltöttem önsegítő könyvek olvasgatásával, próbáltam üzletet építeni különböző, wellness központú MLM cégeknél. Úgy gondoltam, pár év kemény munka, sok telefonálás, nyomulás, és összejön a pénz, mehet a saját vállalkozás. Nem jött be.

Amihez igazából érzékem volt, az az improvizatív zene és színház, a mozgás, a gyógyítás, tanítás és az értő, segítő figyelem. Na, ebből hozz ki valami értékelhető megélhetést…

Hat évet töltöttem Buddhista Főiskolán, minden érdekelt csak a pénz nem, és ezt csak fokozta az ismerőseim értetlensége, miért nem valami olyat tanulok, ami lehet, hogy nem érdekel, de legalább el lehet vele helyezkedni és lehet vele jól keresni. Mikor kérdezték, miből élek tulajdonképpen, azt válaszoltam: „Isten kegyelméből…”

Miután végül megértettem, hogy tényleg szükségem van pénzre, és sok évnyi kemény munka révén sikerült feloldanom az ezzel kapcsolatos ellenszenvem nagy részét, el jött az ideje annak, hogy a mélyben rejlő, önsors-rontó mintáimmal is szembenézzek.

Akkoriban az Alternatív Cirkusziskola növendékeiből kinőtt társulatokkal jártuk az országot. Tavasszal és nyáron hakniztunk, ősszel már nehezebb idők jöttek, a tél meg szó szerint túlélésre ment.

Bekerültem az Utcaszínházi Alkotó Közösségbe, ahol pályázati pénzekből tartottunk előadásokat az ország mély-szegénység sújtotta vidékein. Sokat spórolhattam a kaján, mikor pár csapattársammal záráskor segítettem egy Krisnás étteremben a mosogatásban, takarításban. Cserébe elvihettük a maradék ételt.

Megvolt ennek az időszaknak a maga romantikája, de erre az életformára nem lehet sem egzisztenciát, sem tartós párkapcsolatot építeni. Durván fél milliós diákhitelem volt, és gyakran egyik adósságból a másikba sodródtam. A pályázati pénzek időnként nyugodtabb időszakot is hoztak az életembe, de sokszor ott is előre kellett dolgoznunk saját pénzen, és volt, hogy egy kormányváltás utólag elvitte a korábban megítélt összeg egyharmadát…

Az állandó anyagi bizonytalanság és kiszolgáltatottság keltette csillapíthatatlan szorongás szétzilálta a párkapcsolataimat és kezdte megmérgezni az életemet.

Eljött a pont, mikor elegem lett és átálltam a tanításra, ahol legalább rajtam is múlt, hogy mennyit keresek, és, hogy, hogyan építem fel a megélhetésemet. Rengeteg ötletelés, baráti segítség, online marketinges fogások tanulmányozása, vízió tisztogatás és cselekvési tervek kidolgozása zajlott a felszínen, azt azonban éreztem, hogy a mélyben van valami rejtett működés, ami mindig keresztül húzta a számításaimat. Mintha átok ült volna rajtam…

Nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezekben az időkben mellettem álltak és nem hagyták, hogy eluralkodjanak bennem a szuicid gondolatok. Hálás vagyok magamnak is, hogy, bár egyszerűbb lett volna feladni, mindezek ellenére mégis kitartottam.

Aztán szép lassan be került az életembe a 'családállítás', mint módszer, és az a közösség, melyben feltétlen elfogadás és az egymás iránti kölcsönös tisztelet volt az alapvető hozzáállás.

Itt volt igazán lehetőségem, hogy szembenézhessek az egzisztenciális bizonytalanságot okozó belső, öntudatlan működésekkel.

Lehet a háttérben vagyon és státuszvesztés, háborúban eltűnt családtag, halva született, elveszített gyerek, családon belüli, anyagi kizsákmányolás, átok és még sok más hasonló. Egy átlagosan terhelt családi rendszerben ezek akár mind jelen lehetnek…

Fontos, hogy megértsd, ezekben az esetekben a karma nem egészen úgy működik, ahogy azt ezoterikus körökben gondolni szokták. Nem azért vagy csóró, mert előző életedben másokat anyagilag tönkretettél. Ha így gondolkodsz, csóró is maradsz, hisz jogos, amit kapsz és kényelmesebb is elvinni mindezért a balhét. Miért akarnál kitörni?

Valójában azonban épp ennek fordítottja a helyzet. Mivel eddig is már sokszor vettek el tőletek dolgokat, a családi rendszerben is ez fog működni.

Az ’Igazság’ és az ’Igazságosság’ itt egészen mást jelent. Nem igazságos, hogy annyi veszteség után még mindig elvesznek tőled, mégis ennek a törvényszerűségnek az igazsága működik.

Mivel tudat alatt Te is sorsközösséget vállalsz a nagyapáddal, Te is a veszteség mintázatát működteted. Ezt tudatosan nem tudod megváltoztatni, mert ehhez a mintához tudatos szinten nem férsz hozzá. A megoldás lehet az, hogy mondjuk egy családállítás alatt mélyre mész, ahol a mintázat van és visszaadod a sorsát a nagyapádnak. Ő sem akarja, hogy Te is az Ő sorsát ismételd. Azt szeretné, hogy boldog ember légy, aki egészséges és teljes életet él, mert „semmi sem gyógyítja jobban a családi rendszert, mint az, ha egy utód végre mer boldog lenni.”

Azért mert a családban egyszer valaki nyomtalanul eltűnt, még nem kell, neked is eltűnnöd. Azért, mert egy fájdalmas esemény tabu témává válik, még nem kell, hogy Te is hazudj magadnak. Azért, mert gyilkos van a családban, még nem kell, hogy Te vezekelj helyette. Azért, mert valakinek egyszer megtiltották, hogy azt tegye, amit igazán szeret, még nem kell, hogy Te is megtiltsd magadnak, hogy önmagad légy.

Mások sorsát, mások fájdalmát, félelmeit, korlátait cipeljük magunkkal, amíg le nem rakjuk őket.

       

Itt pedig előjön egy újabb fontos törvényszerűség. Amíg mások sorsát éled, addig nem élheted a sajátodat. Amíg olyan felelősséget vállalsz, mely nem a tiéd, a sajátodat nem tudod vállalni. A szüleidet, nagyszüleidet nem tudod megmenteni, sőt, velük szemben ez az egyik legnagyobb tiszteletlenség, amit elkövethetsz, mert nem bízol benne, hogy elbírják a saját tetteik és sorsuk súlyát.

Ki élje a Te életedet, amíg Te másokéval vagy elfoglalva?

A kérdés költői, hisz mindez legtöbbször nem tudatos. Ha azonban egy, egy családállítás alkalmával sikerül a terheket és sorsokat visszaadni azoknak, akikhez azok valójában tartoznak, ajándékként magaddal viheted az Őseid áldását és a családi térben elindul a rendeződés.

Mindaz a feszültség, mely a családi tudattalanban kavargott akár emberöltők óta, és azelőtt folytonosan szétzilálta az anyagiak harmonikus áramlását, a párkapcsolatot, a testi-lelki-szellemi egészséget vagy az egymással való kapcsolódást, most enyhülni látszik, és Te szép lassan elindulhatsz a stabilitás felé.

Ez persze nem azt jelenti, hogy innentől semmi dolgod nincs, inkább olyan, mintha eddig ragadós sárban futottál volna, most viszont kényelmes, sík terepen futsz, melyet kellemes hátszél segít.

Ezután is dolgozni kell, de a munka könnyedebb, eredményesebb és izgalmasabb lesz, ugyanazzal az erőfeszítéssel sokkal tovább jutsz, mint azelőtt.

Amikor végre lerakod mások sorsát, nagy kő esik le a szívedről. Lassan elkezded látni azt, amit addig nem láttál. Saját magadat és a helyedet a világban.

Innentől elindulsz a valódi felelősség vállalás felé, mely egy felvállaltabb kockázatvállalással is jár.

Egyszer egy ismerősöm, akinek láthatóan jól ment a szekér, kérdésemre, hogy mi a titka, azt felelte, hogy ahogy a saját belső világának kitárulásával, elkezdte jobban látni a saját lehetőségeit is, és elkezdte a saját életéért is sokkal kiterjedtebb módon vállalni a felelősséget. Ez a felelősség vállalás hozta meg a külvilágból való elismerést és ezzel együtt az újabb és újabb lehetőségeket.

Aki vállalja az életéért és a döntéseiért járó felelősséget és kockázatot, az bátorságával kitűnik az átlagos módon gondolkodó emberek közül, és ez, egyfajta, karizmatikus kisugárzást is kölcsönöz neki.

Mikor az első táboromat szervezni kezdtem, vállaltam, hogy 2 hónappal a kezdés előtt előleget fizetek a helynek, amivel az időpontot foglalom. Még bőven nem volt annyi résztvevő, hogy a tábor megtartását biztosra vehettem volna. Ha időközben a résztvevők lemondják, én fizethettem volna vissza a részvételi díjat, amiből már az előleget kifizettem a helynek. Ebben az esetben nem hogy nem nyerek semmit, de még mínuszba is kerülhettem volna...

Amíg tudattalanul önsors-rontó mintákat működtettem magamban, nem vállaltam volna ennek a kockázatát. Ha mégis így tettem volna, annak valószínűleg nagy bukás lett volna a vége. Mivel azonban a gátló mintákat sikerült feloldanom, és az Őseim ott álltak mögöttem, vállaltam a kockázatot, és ezzel a döntéssel indult el az a folyamat, melynek végén, egy év leforgása alatt a teljes Diák Hitel tartozásomat sikerült kifizetnem.

Tudom, hogy sokaknak ennél jóval régebb óta és jóval nagyobb tartozása van, de 14 évnyi mínusz után végre kinullázódni rendkívül felemelő érzés. Olyan, mintha rabszolgaságból szabadultam volna.

Kidugtam a fejemet a vízből és megpillantottam a szárazföldet. :)

Amikor meghoztam a döntést, hogy vállalkozó leszek, még a saját könyvelőm is megpróbált elbizonytalanítani. Sokan pár hónap alatt belebuknak. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy pont nekem sikerüljön.

Azóta eltelt pár év és jelentem, még mindig itt vagyok. Feltett szándékom, hogy maradok is, ha az Égiek is úgy akarják.

Ahhoz, hogy szembenézz azokkal a történetekkel, melyek a családod megkövült fájdalmait rejtik magukban, nagy elszántságra és még inkább erős bizalomra van szükséged. Ha épp ez sérült Benned, évekbe telhet, hogy visszaépítsd, de hidd el, egy sérülésből gyógyulni, és ezáltal a csigaházból kibújni, százszor jobban megéri, mint egy életen keresztül rejtegetni önmagad elől a fájdalmat.

Nehéz elindulni ezen az úton, de, ha egyszer elindultál, nincs visszaút.

Jó utat, Barátom! :)