Emléktisztítás

Hogy mit utálok a Karácsonyban? Lerágott csont. Nem bírok már erről írni. Hogy mit szeretek a Karácsonyban? Valószínűleg azt, amit bárki más.

Akkor mi az, ami a legjobban foglalkoztat Karácsonnyal kapcsolatban? Na, ez az igazán jó kérdés.

Te szoktál Karácsonykor takarítani? Csak nem jöhet a Jézuska koszos lakásba, ugye? Miért takarítunk karácsonykor? Én is takarítok, pedig utálok takarítani. Lehet, hogy egész évben nem takarítok, de Karácsonykor valamiért muszáj.

Tetszik, vagy nem, de előbb, utóbb rá kell vennem magam, és, ha egyszer elkezdtem, nem állok le addig, míg minden sarokból ki nem söpörtem a kisöpörnivalót.

Először csak ott tisztogatsz, ahol látszik. Közben rá jössz, hogy máshol is látszik, s mire észreveszed magad, már nyakig vagy a nagytakarításban. Azt hitted megúszod?

Tavaly Karácsony óta bizony összegyűlt a kosz az egész lakásban. Eddig nem akartad látni, de a fény, ami ilyenkor a szívedbe költözik, minden sarkot bevilágít, így az életed rendezetlenebb területei is feltárulnak előtted.

Eljött az önvizsgálat, a számadás ideje. Mi valósult meg tavaly óta a terveidből, az álmaidból? Mi az, ami még mindig fontos, mi az, ami már nem az? Mi az, amit feladtál, mi az, amit feláldoztál, mik az új célok? Csak jönnek és jönnek a kérdések. 

Szembesülés van.

Ilyenkor kénytelen vagy megállni, és a saját szemedbe nézni. Furcsa egy mélypontja ez az évnek.

Újjá kell születni, de előtte meg kell halni. Miért kell? Tényleg kell? Igen KELL. Ez az a kényszer, amely a gyereket és az anyát egyaránt belehajtja a születésbe.

Valami véget ér, hogy valami más elkezdődhessen. Nem rekedhetsz meg félúton a szülőcsatornában.

A születés pedig fájdalmas, talán ez a legfájdalmasabb élmény az életben. Előfordul, hogy mindketten belehalnak, de akkor is a világra KELL, jönni.

Mi köze mindehhez a Karácsonynak és a takarításnak?

A takarítás kényszere hasonlatos a születéshez abban az értelemben, hogy meg kell, szabadulj mindentől, ami már nem kell, mindentől, ami már idejét múlt, hogy helyet teremts az újnak.

Karácsonykor rengeteg porfogó tud felhalmozódni. Ajándékokat kapsz azoktól, akik így fejezik ki, hogy fontos vagy a számukra. Évek múlnak el, és az életedből sokan eltűnnek, mert az út, ami összesodort titeket most szétválik, és messze visz egymástól.

Már más a fontos, már mások vesznek körül, de az emlékek még ott vannak az életteredben, sokszor olyan, egykori ajándékok formájában, melyeknek sosem volt igazán funkciója.

Most eljött a Karácsony, a megtisztulás, a takarítás ideje. Szembe kell, nézned a tárgyakkal, amik körül vesznek, és a hozzájuk tapadó emlékekkel.

Lehet, hogy már alig van számodra hely a saját lakásodban. Szeretnél újra levegőt kapni, szeretnél helyet magadnak az életedben és szeretnéd beengedni az életedbe azokat az új impulzusokat, amikre szükséged van a fejlődésed érdekében.

Talán máskor nem veszed észre, most azonban érzed, hogy le kell, számolj magadban minden olyan emlékkel, ami az életed szabad áramlását akadályozza.

Ez eddig oké, de kinek lenne szíve kidobni vagy (Úristen!) tűzre vetni, mondjuk egy plüss macit?!

A szíved szakad meg már a gondolattól is, nem?   

Pedig egy régi szerelmedtől kapott tárgy könnyen lehet nehezítő tényező a továbblépésben. Borzasztóan nehéz döntések ezek. Ha helyet akarsz adni az újnak, meg kell, szabadulj a régitől…

Nem arról van szó, hogy minden kapcsolatod, elmúlt barátságod emlékét ki kell, törölnöd a szívedből. Ehelyett, sokkal inkább az a lelki munka áll előtted, hogy a benned keringő emlékeket a helyére tedd magadban.

A szíved hatalmas hely, elfér benne mindenki. Engedd, hogy az emberek elfoglalják benne a nekik fenntartott helyet. Ha ezt sikeresen megteszed, nem lesz már szükség a porfogókra sem.

Mindezt magadért teszed, nem őértük. Hidd el, egyik volt szerelmed sem fogja számon kérni tőled, hogy hova lett a lakásodból a sok évvel ezelőtt, tőle kapott angyalka, plüssállat, kulcstartó, vagy bármi más.   

Ha ténylegesen nincs már szükséged a tárgyra, azt mondom, szabadulj meg tőle és tartsd meg az emléket magadnak. Az élmény, az emlék, a tapasztalat mind, mind gazdagabbá tesz, ha nem háborog tovább, mert megtalálta benned a helyét.

Hogy ezek után mi lesz a plüssmacival, az már részletkérdés. Lehet, hogy tényleg az a legjobb, ha rituálisan elégeted valahol, a természet lágy ölén, és a hamvait szétszórod a szélben. Ha úgy érzed, ezt kell tenned, az könnyen lehet, hogy rég eltemetett fájdalmat ébreszt fel, és végre lehetőséget kapsz, hogy meggyászold azt a kapcsolatot, amiben egykor megcsillant a boldogság és a közös jövő lehetősége. Ha megsiratod, meggyászolod, elhamvasztod be nem teljesült álmaidat, képessé válsz leválni az emlékeidről, megtisztulsz és idővel beléphetsz majd egy új, érett párkapcsolatba. 

Mert a fájdalom, ha magadhoz öleled, megtisztít.

Az is lehet, hogy rituálisan kimosod a plüssmacit (ha bírja a mosást), így szétválasztod őt, a hozzá tapadó emlékektől. Ezek után - engedve, hogy új életet kezdjen, és örömöt okozzon, mondjuk egy kisgyereknek - felajánlod egy árvaháznak, vagy bármilyen gyerekközpontú intézménynek. Fontos azonban, hogy ne valami ismerősnek ajándékozd. Ez a maci olyan helyre kell, kerüljön, ahol garantáltan nem jön többet szembe veled.

Hagyd a sebet begyógyulni!

Fenn áll azonban a kérdés, hogy mit tegyünk azokkal a tárgyakkal, amelyek a hétköznapi életben is betöltik funkciójukat. Lehet szó bögréről, takaróról, hangszerről, ruhadarabról, vagy más használati tárgyról.

Ebben az esetben ugyanúgy ott a lehetősége annak, hogy egy alapos emléktisztítás után ismeretlen helyre adományozd, és megszabadulj tőle.

Mivel azonban nem csupán porfogóról van szó, ha tényleg szükséged van rá, azt is megteheted, hogy az emléktisztítás után megtartod magadnak, hisz van helye az életteredben. Ha valóban megtisztítod a hozzátapadó emlékektől, bátran tudod használni anélkül, hogy akadályozna a tovább lépésben.

Az emléktisztítás ebben az esetben sem azt jelenti, hogy elfelejted a tárgy származását. Nagyon jól tudod, kitől kaptad, és mivel a mindennapi életedben jó szolgálatot tesz, hálával és minden fájdalom nélkül gondolsz arra, aki annak idején neked adta.

A karácsonyi takarítás halogatása mögött tehát könnyen lehet, hogy a porfogó-gyűjteménnyel való szembesülés kerülése áll.

Ehhez képest egy zen kolostorban – a tudat tisztogatásának eszközeként – gyakorlatilag folyamatosan takarítanak. A söprés, itt meditáció. Jelenlét a pillanatban, időzés a mostban. 

Amikor egy gondolat megjelenik, még nem több, mint egy gondolat, és, ha nem foglalkozol vele, hamar tovasuhan. Abban a pillanatban viszont, hogy a múlt emlékei és a jövő reményei hozzá tapadnak, olyan tudati folyamatok indulnak el, melyek menthetetlenül kiszakítanak a jelen varázsából.

Amikor a szerzetes söpör, épp ezeket a folyamatokat söpri ki az elméjéből. 

Ahhoz, hogy Te is hódolj ennek a nemes tevékenységnek, nem kell szerzetesnek lenned.

Ezt a gyakorlatot Te is bármikor alkalmazhatod, így élmény lesz a takarítás, mosogatás és minden olyan tevékenység, mellyel egy tárgyat megtisztítasz.

Figyeld a kezed, ahogy mosogat, figyeld a tested mozdulatát söprés közben. Merülj el a cselekvésben, miközben az elméd nem cselekszik. Ez az üres tudat ad teret a spontán cselekedeteknek. Ne tudd, hogy mit csinálsz, és jól fogod csinálni. Válj eggyé a mozdulattal, és az életed újra lüktetni kezd.

Pezsgés van, erő van, áramlás van. Az elme csendjében tisztán szétválik, mi tartozik hozzád és mi az, amit el kell engedned, mint a tovasuhanó felhőt.

Szép Karácsonyt és jó megtisztulást kívánok Neked. Erőt, hitet és bátorságot a tisztánlátásra.  

Engedély a boldogságra...

Bátorság, humor és önirónia kell azokhoz a tiszta pillanatokhoz, mikor végre rálátunk saját, kényszeres, önsorsrontó működéseinkre. A szembesülés fájdalmas és felkavaró, de hát „bírni kell”, ahogy azt egyik kedves tanítóm mondta valamikor.

Bírni kell! Egyszerű tőmondat. Rövid és tömör, mégis hányszor mentett már meg a totális kétségbe eséstől!

Ijesztő, hogy a ’boldogtalanság’ mennyire otthonos érzés lehet. Sokaknál ez jelenti a biztonságot. Ezt ismeri, ezt szokta meg, inkább nem kockáztat.

Te hogy állsz a boldogsággal? Mersz boldog lenni? Voltak boldog pillanataid mostanában? Ismersz boldog embert?

Mennyi abszurdnak látszó kérdés! Miért kellene félni a boldogságtól?

Sokáig nem értettem, látszólag egészséges, normális emberek – nők és férfiak egyaránt – hogyan képesek szemlátomást beteg, sok szenvedéssel járó párkapcsolatokban dagonyázni hosszú, hosszú évekig, vagy akár életük végéig.

Végig néztem, amint annyi gyötrelmes év után, végre talál magának valakit, aki tényleg szereti, és, aki egészséges irányba terelgeti bimbódzó kapcsolatukat, mire a lány végül visszamegy elnyomójához, hogy újból a jól megszokott lelki terror vegye körül. Kiszállt a saját boldogságából, mielőtt az megvalósulhatott volna. Eldobta magától a lehetőséget, mert megijedt, hogy így elveszíti a régi, jól megszokott mintázatot.

A biztonságot az jelenti, amit megszoktál.

’Biztonság’. Ez van kiírva hatalmas neon betűkkel az egyik ház tetején valahol a Déli Pályaudvar környékén. Egészen megdöbbentem, mikor észrevettem. Valaki nagyon sokat fizet azért, hogy ez az üzenet folyamatosan hatással legyen az emberek tudatára.

’Köss biztosítást!’ Hátha egyszer bajod lesz, vagy meghalsz. Mi lesz akkor? Ki fog majd vigyázni rád? Ki fogja majd a jól ismert mintáidat köréd pakolni?

Biztonság, biztonság, BIZTONSÁG…

Tényleg nagyon bátornak kell lenned ahhoz, hogy felismerd, mekkora illúzió ez az egész.

Mennyi pénzt fizetünk ki azért, hogy a biztonság illúzióját fenntartsuk magunknak! Senki sincs biztonságban, és nem is lesz soha. A gyermekeid, rokonaid, a családod Isten kezében vannak, veled együtt, nem a biztosítóéban.

Nem azt mondom, hogy ne fizess tébét, vagy soha ne fizess utasbiztosítást egy, egy veszélyesebb, távolibb utazás esetén. Inkább az elv a lényeg. Csökkentheted egy helyzet veszélyességét, de, ha folyamatosan pénzért akarod megvenni a biztonságodat, nem csak a pénzeddel, de a szabadságoddal is fizetsz mindezért. 

Mindig mérlegeled majd, hogy mit tehetsz meg, mi mennyire veszélyes, mivel mit kockáztathatsz és miért fizet a biztosító. A halálfélelem pedig mindig ott lapul majd a bőröd alatt.

Félni fogsz, mert az élet elevenségét, és a létbizalmon alapuló spontaneitást áldoztad be egy olyan dologért, ami soha nem is létezett. Ha ez megtörténik, bár fizikailag még élsz, ténylegesen halott vagy már. Nem csoda hát, ha nyughatatlanság gyötör.

A lelked tudja mi igaz és mi hazug. Amikor olyan élethelyzet közelít, ami hazugságon alapul, választás elé kerülsz. Megteheted, hogy valamilyen módon nemet mondasz a hazugságra, és tiéd a lelki béke, meg az árral szemben úszás küzdelme, ami egy idő után nagyon kimerítő lehet.   

Választhatod persze a megalkuvást is. Csinálhatsz úgy, mintha nem látnád, mi történik ’Karácsonykor’, a közös családi pofaviziteken, az iskolákban, az egészségügyben. Elfogadhatsz minden hazugságot kényelmi szempontok miatt. Hadd mérgezzenek csak a beteg társadalom rabszolgái, hisz egy fecske úgysem csinál nyarat…

Vigyázz, az Ördög nem alszik. A lelked a tét.

Ha sosem voltál boldog, talán fel sem tűnik, hogy boldogtalan vagy. Lehet, hogy sosem láttál senkit a családban, aki a saját életét élte volna. A lehetőség azonban mindig ott van, hogy felülemelkedj az önkorlátozó mintákon.

Ahogy sokan megtorpannak és kihátrálnak egy egészséges párkapcsolat kapujában, sokan a siker súlyától ijednek meg, vagy attól, mi lesz majd, ha a fizetésük a többszörösére emelkedik. A magas fizetés olyan felelősséggel jár, ami a ’született csóróknak’ és 'lúzereknek' nagyon ijesztő.

Ha megszoktad az alacsony életszínvonalat és az ezzel járó biztonságot, bizony nehéz lesz kitörni ebből. Teljesen új működésre, új gondolkodásra lesz szükséged ahhoz, hogy meg is tartsd, amit megszereztél. Ezért zuhannak a lottó milliomosok rendszerint még mélyebb nyomorba, miután frissen szerzett vagyonukat sikeresen elúsztatták...

Attól a pillanattól, hogy tényleg önmagad akarsz lenni, tényleg a saját életedet akarod élni, a biztonság többé nem lesz a barátod. Onnantól ő a legádázabb ellenséged. Mézes mázas szavai mind veszélyes hazugságok, amiket többé nem szabad elhinned!

Bátorság, Kaland, Kihívás, Felelősség és szüntelen Tanulás lesznek a szövetségeseid. 

Innentől döntésképesnek kell lenned, a legfájdalmasabb helyzetben is. Nem az lesz a fontos, hogy egyszer majd boldog nyugdíjas legyél, hanem az, hogy az élet virágában termő nektárt magadba szívd, az utolsó cseppig.

Hedonista egy felfogásnak tűnik, mi? Ha bármikor kész vagy meghalni, az életed minden pillanata értéket nyer. Nem lesz időd önszívatásra.

Ezzel a hozzáállással hozod meg azt a döntést, hogy kerül, amibe kerül, de utána jársz a családi tudattalan mélyén rejlő, féltve őrzött fájdalomnak.

A hazugságon alapuló párkapcsolat, a megalkuvó megélhetés és a félrekezelt egészségügynek való végletes kiszolgáltatottság, nem az a sors, amit a Lelked neked választ. Ha mégis belenyugszol ezekbe, azt sosem fogod megbocsátani magadnak.

Gyakori jelenség, hogy a családból valaki boldogtalanságra kárhoztatta magát, és, ha Te mégis megengeded magadnak, hogy boldog légy, azzal úgy érzed, őt árulod el. Pedig könnyen lehet, hogy akinek a szeretetéért tönkreteszed magad, nincs is már az élők sorában.

Nem érted, miért nem vagy sikeres abban, amit csinálsz, pedig jól csinálod, értesz hozzá és szereted is csinálni. Benned az X-faktor, benned a szenvedély, karizmatikus tűz hevít át, mikor egyé válsz avval, amire születtél, amihez tehetséged van. Mégis mások kapják a megbízást, mégis körmödre égnek a számlák és minden vállalkozásod kudarcra ítéltetett...

Miért van ez? Átok ül rajtad? Könnyen lehet. Talán meg akarsz felelni valakinek a kudarcaid által. Valójában egy boldogtalan sorssal azonosultál, ami nem a Te sorsod. Bárki lehet a családban, aki helyett a terhet cipeled, mindketten jobban jártok, ha szépen visszaadod neki. Az, az ő sorsa. Nincs hozzá jogod, hogy átvedd tőle. Ha tudnád, milyen dühösek tudnak lenni ilyenkor az Ősök! Láttam már, nem egyszer…

Sok, fura félreértés és kényszeres hiedelem rejlik az önszívatás mögött.

Mikor megérted, hogy kinek az életét élted eddig, hogy kitől nem kértél engedélyt, ahhoz, hogy végre önmagad lehess, az olyan, mint amikor hosszú idő után kiemeled a fejed a vízből.

Levegőt kapsz, megkönnyebbülsz. Nem csak magadat, az egész családi rendszeredet gyógyítod ilyenkor. Kitisztítasz egy mélyen ülő sebet az Ősök tudatában. Hálásak lesznek érte, és ez a hála sokáig simogatja még a lelkedet.

Egy csomaggal kevesebb, tisztábban látod és bátrabban vállalod magad. Máris tettél egy hatalmas lépést önmagad felé.

Szerintem megéri a munkát.

Intimitás

Az intimitáshoz nagy bátorság kell manapság. Mindannyian vágyunk rá, hogy megéljük, de az egyre csak pusztuló családi mintákból ez sokszor szinte teljesen hiányzik.

Szerinted hol kezdődik az intimitás? Mikor először találkozol a szerelemmel? Mikor odabújsz szerető szüleidhez? Vagy, mikor először veszed kezedbe a saját kisbabádat?

Szerintem az intimitásunk ott kezdődik, amikor a szüleink először találkoznak. 

Pontosabban akkor, amikor először indul be közöttük az a fajta kémia, aminek az eredményeként, végül megszületünk. Nem az első szeretkezésre gondolok, hanem az első olyan vonzalomra, amikor a két lélek kölcsönösen vonzódni kezd egymáshoz.

Azt mondod, ez nem minden párkapcsolatban vagy házasságban történik meg? Sajnos, könnyen lehet, hogy igazad is van.

Ha a lelkek nem látják egymást, nincs intimitás. Attól még persze lehet szexelni, lehet szerelmet játszani, udvariaskodni, de, ha ebből a találkozásból gyerek születik, az a gyerek nem intimitást, hanem a férfi és nő közötti hazugságot fogja megtanulni.

Márpedig az első a szülői minta.

Ha a családban eddig minden házasság válással végződött, nagy valószínűséggel a többi is erre a sorsra jut majd. Hisz kitől tanulta volna meg a gyerek, hogy miként is kell valakivel együtt maradni, mikor a családban ezt senki sem tudja?

Elmondom, hogyan látom a párkapcsolatok terén végbemenő, napjainkig tartó furcsa degenerációt.

Arra az időszakra, mikor még ritkaság számba ment a válás, nem emlékszem. Már óvodás koromban is mi voltunk az egyetlen család a csoportban, ahol a szülők együtt voltak.

Később már egy ember 2-3 válása is teljesen hétköznapinak számított, és úgy tűnt, a családok sorsa, az elkerülhetetlen felbomlás.

A felnövekvő generáció ettől nem kapott igazán kedvet. Láttam olyanokat, akik boldog párkapcsolatban éltek hosszú évekig, egészen addig, amíg össze nem házasodtak. Rá egy évre, de lehet, hogy csak félévre elváltak.

Addig jók voltak együtt. Mi változott meg?

Az a néhány kivétel sem túlbiztató, ahol békés nihilben, vagy egymás kölcsönös utálatában élik le a házastársak életüket. Emlékszem, egyszer, a lépcsőházban odalépett hozzám Tibi Bácsi, a nyugalmazott, ex-hentes szomszédunk, kifújta a cigi füstöt, majd megkérgesedett hangján így szólt: „Fiam, egy hibát nem kövess el az életben. Soha ne nősülj meg…”

Ez a következő szint. 

Az én generációmban már sokan egyáltalán nem házasodnak meg. Ki vállalna ilyen elköteleződést egy válásra ítélt világban?!

Ma már nem ciki, ha házasságon kívüli gyereket nevelsz. Se neked, sem a gyereknek. Így hát a párkapcsolatból gyerek lesz, ami házasság híján a könnyedség illúziójával kecsegtet, de legalábbis, válás helyett egy szakítással is meg lehetett úszni a dolgot.

Amelyik gyerek ilyen családban nő fel, az, az érzelmi felelősség alól való kibújást tanulja meg, és azt, hogy egy kapcsolatba sem engedheti bele magát igazán, még akkor sem, ha a szerelemből gyerek születik. Mindig készen kell, hogy álljon egy esetleges szakításra.

Nehéz az intimitást megélni, ha ennyire nincs meg a biztonság és az együtt maradásban való hit.

Aztán, eljött az, az idő is, mikor a 30 körüli nő, pánikszerűen gyereket szült, és aztán, a saját szüleivel karöltve nevelte fel a kicsit. Apát már sokan tudatosan nem akarnak gyermekük mellé, mert arra nincs szükség, így viszont legalább lehet pasizgatni még a gyerek mellett.

Az idő azonban múlik, és lassan ezek a gyerekek is felnőnek. Apa nélkül, pasizgató anyukával. Már a válást is csak hírből ismerik, hisz házasság sincs.

Vajon milyen mintát szív magába egy ilyen, kezdettől fogva, kényszeresen csonka család gyermeke, aki sokszor azt sem tudja, melyik férfi termékenyítette meg az anyját annak idején?

Ezek a kamaszok már inkább nem hoznak létre párkapcsolatot.

A mai ’Zs-generáció’-ként megjelenő fiatalok nem csak azért vannak teljesen elveszve, mert belezuhantak az internet keltette illúzió hálóba. Inkább azt mondanám, hogy az intimitás teljes hiánya, az örökös bizonytalanság és az élhetetlen minták elől menekülnek a virtuális drogok közé.

Itt tartunk most, és bízom benne, hogy ez már tényleg a mélypont.

Egy tanár ismerősöm szerint ma, a 13-éves lányok jelentős része aktív nemi életet él, és nem kizárt, hogy szüzességét 12-évesen veszítette el… A fiúk ehhez képest testileg visszamaradottak. Sokszor magam is elcsodálkozom, mikor belépek egy 15 évesekkel teli osztályba, ahol a lányok nagyjából a koruknak megfelelő szintet hozzák, a fiúk viszont (tisztelet a kivételnek) 10-11 évesnek néznek ki és úgy is viselkednek.

Nem akarnak még fejlődni sem. Inkább ott ragadnak pubertás szinten, mert abban, ami rájuk vár, nem akarnak részt venni.

Te mit tennél a helyükben?

Eszembe jut az a fajta, szexuális felvilágosítás, amiben annak idején, iskolai keretek között részem volt.

Már az sem az intimitás megéléséről, hanem az aktus mechanikus működéséről szólt. Nem embereknek, hanem biomechanoidoknak szólt. Később meg jöttek az akár „hogyan ne…” címet is viselhető drogos filmek, mind, mind az elrettentést szolgálva.

Most eljött az idő, hogy valahonnan, a tudatunk mélyéről előrántsuk a „hogyan igen…” című történetet, hogy végre megállítsuk a zuhanást, és pozitív példát mutathassunk az utánunk jövő generációknak.

Emlékszem pár éve egy kedves barátommal éppen párkapcsolatokról beszélgettünk. Akkoriban én sem mertem magam beleengedni a kapcsolatokba, hogy, ha majd úgyis nem sokára vége lesz, ne kelljen belehalni a szakításba, hanem lehessen könnyedén, fájdalommentesen odébb állni. Erre ő elmondta, hogy egy igazi belehalós szerelemre vágyik. Az sem baj, ha nem viszonzott, sőt talán jobb is, így igazán érezhet, igazán fájhat, igazán élhet.

Ennek hallatára nagyon elszégyelltem magam, és megértettem, érzelmi kockázatvállalás nélkül nincsenek boldog pillanatok, nincs fejlődés, nincsenek valódi kapcsolatok és főleg nincs intimitás.

Ha nem mered magad egy kapcsolatba beleengedni, mert félsz, hogy majd sérülsz benne, magadon hagyod a páncélt. Megközelíthetetlen maradsz, és nem tudsz bízni sem magadban, sem a másikban, sem az Ég Akaratában.

Azt mondom, ha van vér a pucádban, leveszed a páncélt. Az igazi bátorság az, ha vállalod a kockázatot, ha mersz bízni a másikban, ha mersz sérülni és mersz gyógyulni a sérülésből.

Ami alapvetően sérült, az a bizalom és a hit. Nem a Te bizalmad és hited, hanem több generációé. Ha ezek a sérülések benned gyógyulnak, azzal az egész generáció sebeit gyógyítod magadban.  

Merj ott lenni, merj figyelni a másikra. A párodra, a társadra. A figyelmesség erről szól. Nem agyból, okoskodva, hanem a másik lelkére ráérezve keresem azt, ami neki igazán jól esik. Az ő bizalmán is dolgozom, mert tudom, hogy a bizalmat elég drágán mérik manapság. A bizalom olyan érték, ami ritka és törékeny.

Ha egyszer megjelenik a kapcsolatodban, már tudod, hogy van mit veszítened. Ettől kezdve gyengéd vagy, ettől kezdve puhán lépsz, mert közös álmaitok törékeny növénykéi bújnak ki mindenhonnét.

Ahhoz, hogy mindehhez legyen elég bátorságod, fel kell ébresztened magadban a hitet, abban, hogy az Univerzum a javadat akarja. Isten rajtad keresztül tapasztalja a világot, és ha ráfekszel akaratára, a személyesen neked szánt úton fogsz haladni.

Ez a létbizalom.

Amelyik gyerek ebben az állapotban fogan meg, az nagyon közel kerül a boldogsághoz.

Amelyik családban ez az érzés megjelenik, azt az Égiek is segítik a fejlődésben, növekedésben, egyben maradásban.

Manapság, ha egy család szeretetteljes egységet alkot, az nem csak ritka, de óriási kegyelem is.

Ezt a kegyelmet pedig érdemes kiérdemelni.