Akrojóga és párkapcsolat

Mikor annak idején elkezdtem a cirkusz sulit, a fő profil nagyon hamar a partner-akrobatika lett. Először egyszerűbb, statikus elemekkel kezdtük, aztán jöttek a dinamikus pörgetések, és az egyre összetettebb gyakorlatok. A páros akrobatikában jellemző módon egy stabil, erős férfi tart és emel egy könnyebb, légies nőt. Vannak persze egyéb variációk is, de általában ez a leggyakoribb és talán a legtermészetesebb felállás.

A nemek az archetipusuknak legmegfelelőbb mozgásokat végzik, így találkoznak és kölcsönösen kiegészítik egymást. Férfiként ilyenkor megélheted azt a férfierőt, melynek a közelében a nő igazán biztonságban és igazán nőnek érezheti magát.

Ebben a fajta gyakorlásban a férfi a nőt, sokszor a csípőjénél fogva emeli fel és tartja meg. Számtalanszor megkaptam a kérdést, hogy nem visznek-e el a szexuális késztetések, hiszen kívülről nézve mégiscsak van egy erős erotika ezekben a testhelyzetekben.

Persze, aki valaha próbálta már mások súlyát extrém helyzetben megtartani, tudja jól, hogy ilyenkor a technika biztonságos végrehajtására összpontosítasz, ami szimpatikus idegrendszeri működés, míg a szexualitás inkább a paraszimpatikushoz tartozik, szóval a kettőt egyszerre igen csak nehéz lenne összehozni…

Ezzel együtt, mikor együtt gyakorolsz egy ellenkező nemű társaddal, mindig kérdés, hogy a kettőtök közötti kapcsolat semleges vagy van némi kémia is köztetek.

Ha mindketten egyedülállóak vagytok és van bennetek nyitottság a másikra, vonzalmatokból könnyen párkapcsolat szökhet szárba. Ha azonban legalább az egyikőtök le van kötve, a felmerült vonzalmat érdemes egy mindenki számára elfogadható mederbe terelni. Ez persze vagy sikerül, vagy nem. Egy, már meglévő párkapcsolatot igen csak próbára tehet vagy akár szét is zilálhat egy ilyen szituáció. Hogy végül mi lesz a vég kifejlett, az számtalan tényezőn múlik. Benne van az érzelmi intelligenciátok szintje, a saját megdolgozottságotok és a kapcsolat épp aktuális állapota, dinamikája is.

Más a helyzet akkor, ha a partner-akrobatika gyakorlása a megélhetést jelenti, fellépések, előadások formájában, és más az, ha inkább egy közös hobbiként jelenik meg, mondjuk akrojóga tanulásakor.

Míg az előbbi helyzet kevesek életében van jelen, az akrojóga immár szinte bárki számára elérhető. Itt az első számú cél nem a közönség lenyűgözése, bár egy idő után ez is felmerülhet. Ehelyett inkább a jó hangulatban való játékos fejlődésen és a csoportenergia egyénre és közösségre gyakorolt áldásos hatásán van a hangsúly. 

Ami a fent leírt szituációkban közös, az az érintés és a test kontakt szokásosnál jóval intenzívebb jelenléte.

Ez azért különösen érdekes, mert a modern nyugati társadalomból az érintés kultúrája szinte teljesen kiveszett. Vannak családok, ahol nem ismerik az ölelést és vannak emberek, akik szinte a legfinomabb érintéstől is összerezzennek, az intimitás természetes és legális formáit pedig sok esetben gyanú övezi.

Talán pont a hiány miatt alakulhatott ki az a felfogás, miszerint az érintésnek szexuális jelentőséget tulajdonítanak, és összemossák az intimitást az erotikával.

Ezt a hiányt persze – tudatosan vagy öntudatlanul, de – mindenki igyekszik betölteni a maga módján.

Amikor partner-akrobatika gyakorlásánál, külső szemlélők a mozdulatokat erotikusnak találták, számukra az érintés és a szexualitás összemosódásából adódott ez a félreértés. Általában megfigyelhető, hogy minél jobba hiányzik az intimitás az ember életéből, annál inkább összecsúszik benne ez a két dolog.

Amikor a partnered emelésére készülsz, nem taperolod a testét, hanem egy erős, határozottságot és biztonságot sugárzó fogást adsz neki. A tekintetedből magabiztosság és koncentráció sugárzik, míg a partneredéből ugyanez a koncentráció és a beléd vetett bizalom árad. Az életét, a testi épségét helyezia kezedbe. Ez nem egy hétköznapi bizalom. Ezt nem adják ingyen, ezt ki kell, érdemelni.

Amikor a tekintetek találkozik, abban olyan erő van, hogy azt a nézők is megérzik, még akár nagyobb távolságból is. Még nem történt semmi, de a levegő már vibrál. Ebben az energiában évek kitartó gyakorlása van. E nélkül az egész előadás értelmét vesztené. Ez a jelenlét lesz a közös számotok lelke.

Előfordulhat, hogy több is van köztetek, mint partneri kapcsolat. Amikor a kölcsönös vonzalom a fenti energiát átjárja, az még jobban megemelheti az előadást és úgy kifeszítheti a pillanatot, hogy a néző szinte a saját testében érezheti szerelmetek bizsergését. Hogy aztán ki mit kezd a ’kölcsön kapott’ érzelemmel, az már mindenkinek a maga döntése.

Az érintés kultúráját nem lehet büntetlenül száműzni egy egész társadalom életéből. E nélkül nincs valódi intimitás, nincs meghittség, nincs bizalom és őszinteség. Van viszont helyette elfojtás és a legkülönfélébb lelki torzulások, perverziók, mert minden, amit elnyomsz magadban, előbb utóbb utat tör és medret váj magának…

Az a furcsa érzésem van, hogy az egyén, a közösségek és az egész társadalom, öntudatlanul a gyógyulást keresi. Az érintés kezd visszagyűrűzni az emberek életébe. Sokan rájöttek, hogy az intimitás igenis fejleszthető és tanulható.

Ma már, ha érintésre vágysz, számos lehetőséged van rá, hogy megkapd. Az érintés és a szexualitás azonban nem minden ilyen kezdeményezésben válik ketté. Ha tiszta intimitásra vágysz, jobb, ha fenntartással kezeled azokat a helyeket, ahol valójában intimitásnak álcázott, szexuális potyázás zajlik...

Elmehetsz kontakt táncolni, részt vehetsz különböző, tantrikus workshopokon, szembe jöhetnek veled az ’Ingyen Ölelés’ mozgalom tagjai, és persze elmehetsz egy akrojóga tanfolyamra is, ahol a finom és határozott érintés készsége, az egyensúly, a stabilitás és a közös mozdulatok összhangja egyaránt látványos fejlődésnek indulhat.

Az akrojógának alapvetően két főbb formája van:

·        a szolár, az aktívabb, dinamikusabb, akrobatikusabb, és

·        a lunár, a lazulós, nyújtós-csavarós, finomabb, masszírozós irány.

Mindkettőre jellemző a kölcsönös egymásra hangolódás és egymásra figyelés. A mozdulatokat, a pozíciókat együtt hozzuk létre és ez egy erős belső figyelmet, egyfajta meditatív jelenlétet igényel. Ebben a kölcsönös egymásra figyelésben és az ebben rejlő, megelőlegezett bizalomban már lehet intimitás is, ami még nem szexuális jellegű, de megjelenhet benne akár a kölcsönös vonzalom is.

Hogy az óra inkább aktív, dinamikus vagy inkább passzív, befogadóbb jellegű, az első sorban a tanáron múlik. A résztvevők, motivációjukat tekintve sokfélék. Vannak, akik egyedül, vannak, akik párban érkeznek. Láttam párokat, akiket megerősített a közös gyakorlás, de láttam olyanokat is, akiknél a már meglévő ellentétek és feszültségek jöttek ki jobban, és ez végül külön irányba sodorta őket. Láttam egyedül érkezőket, akik egymásra találtak, és azóta is együtt vannak. A párkapcsolat nem célja a gyakorlásnak, de ha két ember összeillik és találkoznak, az akrojóga könnyen katalizátorrá válhat.

A testmozgásnak ez a formája amellett, hogy edzi, erősíti és nyújtja az izomzatot, jó hatással van a keringésre és az idegrendszerre, egyfajta, természetes antidepresszánsként is hat. Az, hogy közösségben vagy, hogy viszonyulnod kell másokhoz, hogy egyszerre figyelsz magadra és másokra, hosszabb távon egy egészségesebb önbizalmat és önbecsülést eredményez, melyhez egy mélyebb és őszintébb önismeret is párosul.

A stabil önbizalom, önbecsülés (önértékelés) és önismeret hármassága felbecsülhetetlen értékkel bír az élet minden olyan területén, ahol másokkal is szót kell értened. Az önmagaddal való őszintébb kapcsolat, és az, hogy nem félsz az érintés természetes formáitól, segít, hogy felismerd önmagad és mások rejtett motivációit, törekvéseit és ki nem mondott gondolatait.

Ha önmagaddal jó kapcsolatot tartasz fenn, tudod kezelni a félelmeidet, szorongásaidat, a benned időnként megjelenő zavaró érzelmeket, az óriási lehetőség, hiszen mások is biztonságban érzik magukat a társaságodban. Aki pedig biztonságban érzi magát, az könnyebben nyílik meg és könnyebben lesz őszinte, így a vele való kapcsolat is tisztább és egyértelműbb lesz.

Akár kontakt táncról akár akrojógáról beszélünk, van egy olyan alapvető felfogás, hogy első sorban a mozgás öröméért, az önfeledt, tét nélküli, játékos kapcsolódásért mész oda. Mindkét műfajnak megvan a maga technikai háttere és a rá jellemző sajátos szemlélet módja. Ezeket nem lehet kikerülni.

Aki csak a napi érintés adagját akarja begyűjteni, az jobban jár egy olyan worksoppal, ahol nem kell mozgásrendszereket tanulni és tes-tudatot fejleszteni, hanem lehet közvetlenül az érintéssel dolgozni.

Nincs annál szánalmasabb, mint amikor valaki vadászni megy egy kontakt jam-re vagy akrojóga órára. A hátsó szándék mindig ordít. A párkapcsolat, a szexualitás sosem lehet célja az ilyen órák látogatásának. Lehet benned nyitottság arra, hogy párt találj magadnak, de az első rendű dolog a játékos fejlődés mind a technikák, mind az önismeret és a figyelmed mélyítése terén.

Volt már róla szó, hogy akiknek az életéből hiányzik az intimitás, az érintés, azok a fentieket könnyen összemossák a szexualitással. Részben ebből a félreértésből fakad az a jelenség is, amikor egy nőnek csak egy kis biztonságra, odabújásra van szüksége, amit a férfi szexre való felhívásként értelmez.

Mivel az érintés számára eddig szinte mindig a szexet jelentette, most nem érti, miért nem akar vele lefeküdni a másik.

Lassabb folyamat lehet, mire megérti, hogy a kettő nem ugyanaz. Intimitás létezik szexualitás nélkül is, és – bár létezik az intimitás nélküli szexuális együtt lét, - ha ez történik, az olyan, mintha az ételből maradna ki a fűszer… Sivár, kiábrándító és tátongó űrt hagy maga után.

Nehéz lehet bepótolni a gyermekkorban kimaradt ölelés hiányát. Nehéz lehet kedves és jól eső gesztusokat találni vagy szavakkal kifejezni a másik felé, amit érzünk, ha ezt a szüleink sose tették sem feléd sem egymás felé. Nincs gyilkosabb annál, mint amikor a szülők befelé élnek…

Sokáig nem értettem, hogy ezek a készségek, hogy tudnak valakinél hiányozni, mivel nálam ez a szülői minta ilyen téren mindig is rendben volt.

A jó hír az, hogy ebből a fájdalmas és tehetetlen állapotból lehet gyógyulás, amint felismered és meg tudod fogalmazni, hogy mi az, ami hiányzik. A hiány természetéből adódik, hogy mivel hiányzik, mivel nincs jelen, ezért nehéz beazonosítani.

Ha magadban vissza tudsz menni addig a pontig, ahol még jó volt, már tudsz mivel dolgozni. Itt már megvan, hogy mit keresel. Ha a hiány egész gyerekkorod óta fennáll, sokkal nehezebb dolgod van. Ekkor is tud azonban segíteni, ha ’kölcsön’ kapod a hiányzó mintákat. Erre lehet jó lehetőség például egy családállítás, ahol olyan szerepeket is megkaphatsz, melyekkel egyébként nem lenne módod találkozni.

Megélhetsz így feltétel nélküli szeretetet, elfogadást, támogatást és bizalmat, de megélhetsz olyan fájdalmas és nyomorúságos érzéseket is, melyeket mélyen a tudattalanodba száműztél, hogy ne keljen velük szembesülnöd. Ennek a fajta szembesülésnek persze megvan a maga ideje. Egy jó segítő – bármennyire is látja, hogy mire kellene ránézned, - nem fog beletolni az élménybe, hanem csendben kísér, és kivárja, amíg készen állsz a találkozásra.

A társas kapcsolódások, az önmagaddal és a pároddal való kapcsolat tehát kőkemény munka, sok-sok szembesülés és felismerés révén alakul az egyre tisztább, érzékenyebb és szeretettelibb megélés felé. Időbe telik, mire a ’macsó’ és az ’amazon’ szerepek mögül előbújik az érzelmi kockázatvállalásra képes, bátor és érzékeny férfi és nő. Időbe telik, mire a fájdalom leáztatja róluk a páncélt és ők végre meglátják egymást úgy, ahogy eredendően vannak, maszkok és játszmák nélkül, csupasz, meztelen lélekkel.

Az akrojóga erre is lehet egy eszköz.

Ha a pároddal jössz, és mindketten kezdők vagytok, különösen izgalmas folyamat előtt álltok. Tartó emberként (base) a legnagyobb kihívás első körben a láb függőleges kinyújtása szokott lenni hanyatt fekvő pozícióban. Ahhoz, hogy ebben a helyzetben, a talpadon meg tudd tartani partneredet (flyer), rugalmas combhajlító izmok kellenek, ami egy átlag, keveset mozgó, sokat ülő életmódot folytató ember számára sajnos nem adott. Persze, ha évek óta jógázol és már túl vagy a hátsó combok lenyújtásának folyamatán, a függőleges lábtartás nem fog problémát okozni, a többségnek azonban ezért is keményen meg kell dolgoznia.

Emellett, a másik nagy kihívást a közös egyensúly megtalálása fogja jelenteni.

Merev combhajlítók esetén, a medencédet egy összetekert jógamatraccal vagy más, erre alkalmas eszközzel megemelik, így hajlított lábbal is képes leszel megtartani a partneredet. Így persze sokkal nehezebb dolgod van, mivel a nyújtott láb esetén használt csontok megtartó ereje helyett, pusztán a combizmaidat használva kell a partneredet megtartaniod.

Férfiként nehéz lehet itt megélni azt, hogy amit hatalmas küzdelem árán is csak nagy nehezen tudsz megvalósítani, azt más, avatottabb versenyzők, könnyedén véghez viszik. Kívülről annyira könnyűnek tűnik. Nem érted, neked miért kell ezzel ennyire vért izzadnod. Itt az első nagy szembesülés egy olyan hiányosságról, amivel egyébként mások (akik nem akrojógáznak), simán leélik az életüket.

Nőként, a ’flyer’ helyzetben te is megélheted azt, hogy míg a haladóbbak könnyedén és félelem mentesen mozdulnak egyik elegáns pozícióból a másikba, te a legegyszerűbb, alap technikánál is a feltörni készülő pánikodat próbálod magadon legyűrni.

Próbálsz bízni a párodban, aki alattad épp az életéért küzd… Minden kezdet nehéz. Persze a biztonságos gyakorlás érdekében ilyenkor mindig ott kell, hogy legyen a segítő is (spotter), aki borulás esetén megfog titeket.

Megtörténhet, hogy a sikerélmény és az egyensúly megtapasztalása érdekében, a tanár mindkettőtöknek ’kölcsön ad’ egy avatottabb partnert. Egyikőtök megérzi, milyen, amikor stabilan meg van tartva, másikatok a saját megtartó erejével találkozik. Óriási élmény ez, minden szembesülés ellenére.

A nagy kérdés az, hogy visszajöttök-e, hogy folytatjátok-e a gyakorlást. Ha igen, azzal esélyt adtok magatoknak arra, hogy a testetek intelligenciája felfedezze a mozdulatokat. Az a tapasztalat, hogy második alkalommal, az előzőleg nehéznek, sőt, lehetetlennek tűnő gyakorlatok egy része jóval könnyebbnek tűnik, mivel a test számára már ismerősebb lesz, amit korábban csak kipróbált.

Ha kitartotok, bizonyosan ráéreztek az ízére és az alap technikákat hamarosan megtanuljátok. Még, ha merev combfeszítőkkel indultál is, tartóemberkén fél-1 év gyakorlás után nagy valószínűséggel eléred a kívánt hajlékonyságot. A hátsó combok lenyújtásra nem ismerek hatékonyabb módszert.

Ahogy túl vagytok az alapokon, az akrojóga izgalmas, sokoldalú világa egyre jobban kinyílik előttetek. Az önbizalmatok stabilabb lesz, és új lehetőségek, új kihívások jelennek meg előttetek.

Egy idő után találkozni fogtok egy érdekes kettősséggel. Míg a tartó ember a hátán fekve látja, hogy mi történik, addig a fyer nem látja, csak csinálja a mozdulatokat. Ezért van az, hogy a sorokra, koreográfiákra is általában a tartó emberek emlékeznek jobban. Viszont mivel ők csak látják, de nem csinálják a flyer mozdulatait, azok nehézségi szintjét sokszor nem jól ítélik meg.

Látod, hogy mit kellene a flyernek csinálnia, és nem érted, miért nem azt vagy nem úgy csinálja. Ez egy tipikus feszültségforrás, mely sokszor avatottabb gyakorlóknál is előfordul. Tartóemberként nagyon jót tesz, ha néha te is repülsz, így jobban megértheted, hogy némely mozdulat miért okoz a flyernek nehézséget. Fejlődik benned az együttérzés és jobban megbecsülöd a partneredet.

Ugyanígy, ha flyer vagy, neked is jót tesz, ha időnként tartó szerepbe kerülsz, így jobban megérted, hogy a párod milyen kemény munkát végez ahhoz, hogy a kellő stabilitást fent tudja tartani.

Ez a kölcsönös megértés és megbecsülés segít rendezni a „ki a hibás, amiért nem sikerül?” című kérdéseket, melyek a közös gyakorlást és a párkapcsolatot egyaránt próbára teszik.

Gyakran estem korábban abba a hibába, hogy a gyakorlás alatt annyira vérszemet kaptam, hogy nem vettem észre, a partnerem fáradtságát vagy kedvetlenségét. Olyan mozdulatokba hajszoltam bele, amelyekre nem volt még készen, ami komoly feszültséget okozott. Egy technikát fejben látni, összerakni nem egyenértékű annak a megvalósításával.

Hiába látod az odavezető utat tisztán, amíg nincs meg a közös, biztonságos tempó, addig borítékolható lesz az elakadás. Vissza kell, fogd a saját lendületedet és sokkal kisebb lépésekben kell haladnod. Arra jöttem rá, hogy a leghatékonyabb, gyorsító tényező itt is a türelem. Teljesen rá, kell, hogy érj. Akkor lesz meg, amikor meglesz, és nem kell rohanni, mert az oda vezető utat és a teljes folyamatot is élvezzed.

Fordított helyzetben, ha egy haladóbb flyer talál magának egy kezdőbb tartóembert, szintén lehetnek idegtépő pillanatok. Különösen akkor, ha a pároddal gyakorolsz, türelemre és érzékeny figyelemre van szükséged. Kell, hogy legyenek juti falatok is, amiket nem csak a sikeres gyakorlás végre tartogattok. Egy finom páros nyújtás, thai masszázs vagy az akrojóga ’lunar’ elemeinek bevetése segít, hogy egy kevésbé sikeres időszakot is túl tudjatok élni. Ha valami jól sikerül, mindkettőtöknek jól esik a dicséret és a megerősítés.

Egy-egy hibából, akár új technikák is születhetnek. Jól teszitek, ha időnként összejártok más párokkal is gyakorolni vagy ellátogattok egy-egy workshopra, ahol új irányokat találhattok és bővíthetitek az eszköztáratokat.

Az elején főleg a tartó ember ’pakolja’ a flyert mindenféle helyzetekbe, aki inkább csak hagyja, hogy a technikák megtörténjenek vele. Később egyre jobban leköveti, megérti a mozdulatokat és egyre jobban eltájékozódik a különböző, érdekes testhelyzetekben. Általában a tartóember irányít, mivel ő látja, hogy mi történik. Idővel azonban, ahogy a flyer egyre önjáróbb lesz, teret kaphat az ő improvizációja is.

Ilyenkor tartó emberként az a dolgod, hogy minél jobban lekövetsd a flyer mozdulatait, és ráérezz, mikor mire van neki szüksége. A fordított helyzet általában könnyebb és előbb szokott megtörténni.

Egy jó base képes a flyert úgy irányítani, hogy az gondolkodás nélkül megtegye a kívánt mozdulatokat és egyik pozícióból a másikba kerüljön. Ez egy idő után – főleg, ha eléggé össze vagytok szokva, - már szavak nélkül is tud működni, viszont ehhez az kell, hogy a tartóemberként kellő képen magabiztos legyél, tudd, hogy mit akarsz és azt megfelelően ki is tudd fejezni a mozdulataiddal.

Ha tudod, hogy mit akarsz, pontos vagy és határozott, egészen apró mozdulatokból is meg tudod értetni magad. Ilyenkor azt kell elérned, hogy a flyer megbízzon benned és megbízzon a saját képességeiben is annyira, hogy tudjon gondolkodás ’agyalás’ nélkül mozogni.

Nagyon szép és tanulságos pillanatok ezek. Számtalanszor voltam már ennek tanúja és tényleg olyan érzés, mintha az egész magától történne. Az, hogy nincs agyalás egyik fél részéről sem, nem azt jelenti, hogy ész nélkül csináljátok, hanem azt, hogy egy nagyon mély, közös figyelemben időztök. Ez a mély egymásra figyelés, ahol a lélegzetek is össze vannak hangolva, az, az állapot, ahol tér nyílik a spontaneitásra.

Kevesen jutnak el erre a szintre, mert ehhez nem csak kitartó gyakorlás kell, hanem az is, hogy vigyázni tudj a partneredre, függetlenül attól, hogy párkapcsolat vagy baráti kapcsolat van köztetek.

Az akrojóga gyakorlása visszarepít abba az állapotba, amikor gyerekként biztonságban érezted magad és megélhetted a felszabadult örömöt és az önfeledt játék élményét.

Emellett, a gyakorlás alatt, ha kitartasz, egy idő után elkezdesz lefinomodni és egy olyan személyiség fejlődésen mész keresztül, melyet az életed minden területen kamatoztatni fogsz. Göröngyös és egyben sok örömöt tartogató út ez, melyre érdemes rálépni és megéri rajta végig menni. Ha azon morfondírozol, elindulj-e rajta, csak bátorítani tudlak.

Jó utat és jó gyakorlást Barátom. J    

Félelem

Csak úgy, a poén kedvéért kiírtam egy posztot: „Most akkor a migránsoktól féljek vagy a pokémonoktól? ;)” Meglepően sok komment érkezett rá, sokan nem is poén részére, hanem inkább magára a félelemre reagáltak. Úgy tűnik, annyira benne van a téma a levegőben, hogy szinte azonnal harapunk rá.

Te mitől félsz?

Az egzisztenciális paráktól, a különböző fóbiákon keresztül az egészen zsigeri rettegésig mindent megélhetsz. Micsoda megkönnyebbülés! Nem kell többet horror filmet nézni, ha egy kis borzongásra vágysz. A félelem szembejön Veled úton, útfélen.

A nyári hónapokban, a táboroknak hála, többször is sikerült kiszakadnom a külvilág sodrából. Kisebb közösségek, örömmel, fájdalommal és katarzissal teli, belső történései kötötték le a figyelmemet, mialatt odakint zajlott a mészárlás. Amíg távol voltam a médiától, egy egész ’kis’ háborúról sikerült lemaradnom, bár állítólag a java még csak most jön.

Idehaza olyan, mintha mindezt megúsznánk egy könnyed, kis kampány-csihi-puhival, ebben meg ugye, nem muszáj részt venni. Ha kéket látok, már fordítom is el a tekintetemet…

Ez az ország, ahonnét nem rég a többség még menekülni akart, most Európa egyik legbiztonságosabb helyévé léphet elő. Megbüntetett a parkoló őr, feljelentett a szomszéd, főnököd és munkatársaid szívják a véred? Mindez eltörpül ahhoz képest, mintha egy pszichopata tömeggyilkos karóra tűzné a fejedet, csak azért, mert épp rosszkor voltál rossz helyen.

A végén még megbecsüljük és értékelni kezdjük a mi kis, ici-pici, búval cseszett magyar valóságunkat.

Mire jó a félelem? Honnét ered és mi a célja? Milyen mélyre kell alászállni, ha meg akarjuk érinteni a gyökerét?

Mostanában üldöznek az utópisztikus filmek. A forgatókönyvek megdöbbentően hasonlóak. Megvalósul a tökéletes béke és jólét társadalma. Minden digitalizált, szinte alig van ember, aki kétkezi munkát végez. Senki sem gondol és érez mást, mint, amit a béke és jólét fenntartása érdekében szabad. Mindenkinek megvan a maga helye, senki sem akarja a másikét, teljes a biztonság.

Cserébe az emberek beáldozzák a saját lényüket. Egységes dobozok vannak, ezekbe kell beleférnie egy személyiségnek, és ami kilóg, azt a társadalom könyörtelenül lemetéli. Ehhez a fajta békéhez teljesen droiddá kell, válni.

Az egészséges lélek persze lázad ez ellen és előbb utóbb megtalálja a sérthetetlennek hitt pajzson a rést.

Amikor egy társadalmat a büntetés, ellenőrzés és megfélemlítés hármasa tart össze, két kérdés merül fel bennem.

1.     Ha mindez nem lenne, mi történne a társadalommal?

2.     Mi húzódhat meg a fenti hármas mögött?

Azt gondolom, hogy, aki meg akar félemlíteni, az maga is fél, és a saját félelmét tolja rá másokra, mert együtt félni mégis csak könnyebb, mint egyedül, elszigetelten és magányosan. Emellett, ha tőled is félnek, az ideiglenesen a hatalom és erő érzését kelti benned, mely egy ideig be tudja tölteni a belül tátongó űrt, és el tudja nyomni az ebből fakadó rettegést.

Az örökös ellenőrzés és büntetés mögött pedig végtelen bizonytalanság és bizalmatlanság rejlik. Hisz lehetne az embereket jutalmazással is motiválni, de akkor egy idő után túlnőnének a rendszer számára biztonságos, jól áttekinthető kereteken.

Bár sosem dolgoztam multinál, azt biztosan tudom, hogy, ha túl jól teljesítesz, az ugyanolyan nagy, vagy talán még nagyobb hiba, mintha tökéletlenül végzed a munkádat. Ha a vezetőid féltékenyek lesznek Rád, esetleg félteni kezdik Tőled a pozíciójukat, könnyen bajba kerülhetsz...

A dobozon belül van a hamis biztonság, amit a félelem, bizalmatlanság és bizonytalanság hármasa tart össze. Ami ezen túl van, az meg az Élet. Egy halott rendszer ellen az a legveszélyesebb dolog, amit elkövethetsz, hogy életet viszel bele.

Hogy ilyenkor mi lesz, azt többnyire még csak fejben merjük kipróbálni. Ezekből a kísérletekből lesznek aztán a fent említett, jó, kis utópisztikus filmek.

Ilyen témában legutóbb ’A Beavatott’ című nagy sikerű alkotást sikerült megnéznem. A béke és nyugalom (stabilitás) fenntartása érdekében az embereket a személyiségük alapműködése szerint különböző csoportokra osztják, ahol mindenki az ezeknek megfelelő tevékenységeket végzi.

A hiba ott van, hogy születnek olyan egyének is, akik mindegyik kategória jellegzetességeit hozzák, emiatt egyikbe sem passzolnak igazán, azaz veszélyes, társadalomidegen elemmé válnak. 

Valójában ők hordozzák az életet, egy egészséges közösségben ők lennének a vezetők, a félelem-vezérelt társadalomban viszont ők lesznek az üldözött ’elfajzottak’, akik veszélyt jelentenek a társadalom rendjére.

Főszereplőnk, egy fiatal, elsőre átlagosnak tűnő lány, aki természetesen az utóbbiak közé tartozik. Kalandvágyó természete a ’Bátrak’ csoportjába vezeti őt, ahol megkapja a rendőrök, katonák és harcosok kőkemény kiképzését.

Számomra a kiképzés legérdekesebb része egyfajta mentális tréning volt, ahol a jelöltnek a saját, legbelsőbb félelmeivel kellett szembenéznie, majd a helyzetet egy túlélhető módon megoldania.

Ezt a részt lehet, hogy érdemes lenne alaposabban kibontani.

Jöhetnek olyan, egészen zsigeri félelmek, mint lezuhanni egy felhőkarcoló tetejéről, beszorulni egy barlangba, élve eltemetődni. Megélheted, milyen az, ha bogarak, férgek, darazsak lepik el a testedet. Létezik tériszony, klausztrofóbia, pók, rovar madár és mindenféle egyéb fóbia. Rettegéssel tölthet el a kiszolgáltatottság és a közelgő, elviselhetetlen fájdalom egy középkori szintű kivégzés esetében, legyen szó kerékbe törésről, karóba húzásról vagy keresztre feszítésről. Retteghetsz attól, hogy egy ragadozó állat széttépi a testedet.

Ezek egészen zsigeri szintű félelmek. Modern társadalmunkban azonban az ezekkel való találkozás esélyét akár egészen minimálisra csökkentheted. Ami sokkal inkább előtérben van az, az egzisztenciális félelmek széles skálája.  

Gyerekkorom belvárosi utcája már akkor is tele volt hajléktalanokkal. Tudtam, hol van a nekik fenntartott kocsma, tudtam, hol van a központjuk, ahol az általuk vezetett újság szerkesztősége székelt, láttam őket a kapuajakban, boldog öntudatlanságban heverni. Mivel anyám nagyon sokszor panaszkodott rá, hogy kevés a pénz és gyakran kellett kölcsön kérnünk, attól kezdtem félni, hogy előbb utóbb én is az utcán végzem.

Ezzel a félelemmel azóta nagyon sokat dolgoztam és elmondhatom, hogy bár most sem tudhatom, mit hoz a sors, ettől már nem félek többé.

Ha most mélyen magamba tekintek, olyan félelmeket látok, mint elveszíteni számomra fontos embereket, az önállóságot, a mozgás és a gondolkodás képességét. Ha alkalmatlanná válnék az általam végzett feladatokra, ha elveszíteném a mozgás, a gondolkodás és a kreatív alkotás örömét, az borzasztó lenne, csak úgy, mint ráterhelődni másokra, és végig nézni, hogy, amit eddig sikerült elérnem, azt valaki más viszi tovább. Megszégyenülés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság és pozíció veszítés.

Ez végső soron a teljes megsemmisüléstől való félelem. Ismerős?

Azzal a félelemmel kell, szembenézzek, hogy mi van, ha gyávaságból kifolyólag nem élek azokkal a fantasztikus lehetőségekkel, melyek az életem során szembe jönnek velem.

Ha belegondolok, az igazán nagy hibákat, amiket tényleg megbántam, mind félelemtől vezérelve követtem el. Ebből pedig az következik, hogy legjobban magától, a félelemtől félek. A tanulság ebből mindössze az, hogy a félelmen felül kell, kerekedj, különben bezár, megkötöz, megbénít, és végül oda vet az elmúlás és a halál hiénáinak.

A legjobb formádat adhatnád, teljes intenzitással tehetnéd azt, amiért ide születtél, de nem ez történik, mert félsz, mert elóvatoskodod az életedet!

A spártai katonáknak voltak olyan fizikai és mentális gyakorlataik, melyek a félelem legyőzését szolgálták. Az első két világháborúban vodkát, pálinkát adtak a lövészárkokból kitörni készülő katonáknak.

Hogy honnét is ered a félelem, arra a történelem is megadja a maga válaszát. Az emberiség, egy nemzet, egy család, egy személy tudattalanjába beleég minden véres, szégyenteljes, kiszolgáltatottsággal terhes esemény. A lelked mélyén Te is tudod, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, megtörténhet még egyszer. A lelked mélyén Te is tudod, hogy bármikor bárkit elveszíthetsz.

Semmi garancia nincs rá, hogy a számodra kellemes állapotokat fenn tudod tartani és, hogy a fájdalmas történéseket el tudod kerülni. Amikor olyasmi történik, ami kicsit is ezekre emlékeztet, megjelenik Benned a félelem, rosszabb esetben kitör a pánik.

Ezért menekülünk vallásokba, hiedelmekbe, babonákba, sematikus gondolati mintákba.

Az előbbi filmben, a ’Bátrakkal’ ellentétben, akik a félelmeiket racionális megoldásokkal győzték le, hősnőnk, aki az ’Elfajzottak’ közé tartozott, egy belső hang segítségével megértette, hogy a félelme nem valóság, így a félelem-szimulációs program egyfajta tudatos álommá vált számára, melyből könnyedén és frappánsan fel tudott ébredni.

Bár ezt a képességét idővel el kellett rejtenie, az általa gyakorolt tudat-váltás számunkra is nagy tanítást hordoz.

A félelem egy bénító érzés, de a valóság alapja sokszor megkérdőjelezhető, és soha nem vezet valódi megoldásokhoz. Amikor feltűnik, Neked is meg kell, találnod azt az erőt, mellyel úrrá lehetsz rajta.

Mi van, ha nem sikerül, mi van, ha beégek, ha nem élem túl, ha megsérülök? Ezek a kérdések a figyelmed jelentős részét lekötik, így a siker, mely a célra való maximális koncentráción is múlik, egyre nehezebben lesz elérhető.

Az életidegen rendszer, a biztonságot jelentő doboz Benned is ott van. A félelem szüli a kontrollt, mely benne tart abban a filmben, melyben visszanézheted életed összes eddigi megbánt pillanatát.

Valamit nem tettél meg, valamit nem mondtál ki vagy épp félelemtől vezérelve cselekedtél. Lényeg, hogy helyrehozhatatlan hiba, megbánt pillanat lett belőle. Ha újra élhetnéd, most másként cselekednél.

Félelemtől vezérelve a biztonságosat, a jól megszokottat, a könnyebb utat választottad. A bátorság ott kezdődik, mikor kockázatot vállalsz, mikor nyitott vagy az újra, mikor érzékennyé válsz a saját intuíciódra, mert felébredt benned a bizalom. A Bizalom a Valami Nagyobb felé.

Amikor megérted, hogy az életednek nem csak oka, de célja is van, az irányítást szép lassan elengeded és – ahogy egy kedves barátom mondta – megadod magadat az Életnek. Vezessen bárhová is az utad, nem félsz, mert végtelen Lét-Bizalom szegődött melléd útitársul.

Aki soha nem fél, nem ismerheti meg azt a bátorságot és azt a bizalmat, mely a félelmek meghaladásából születik.

Mind a bátorságnak, mind a bizalomnak a Szív Középpontod a székhelye. Ha félelmek törnek Rád, legyenek azok egzisztenciális vagy zsigeri félelmek, itt találsz menedéket.

Érdekes megfigyelés, hogy miközben minden félelem a Halál Félelemhez vezethető vissza, az egyik legmegnyugtatóbb könyv számomra a Köztes Lét Könyve, amit a Tibeti Halottas Könyvként ismerünk. Amikor ezt olvasom, a Halál tényleg sokkal inkább tűnik életünk nagy lehetőségének, mintsem borzalmas végnek.

Létezik egy egyszerű gyakorlat, mely amellett, hogy felkészít a halál pillanatára, nagyon hatásos eszköz a félelmek meghaladásához is.

Képzelj el egy ragyogó, sugárzó, Nap-szerű gömböt a szív középpontodban, ahogy meleg fényével feltölti egész lényedet. Izzik, akár a lenyugvó vagy felkelő Nap és három minősége van: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

Egyszer, még gyerekkoromban elég kemény leckét kaptam.

Akkoriban viszonylag sűrűn jártam templomba. Jól volt ott, különösen, mikor egyedül voltam vagy csak néhány kósza, imádkozó lélek lézengett itt, ott. Fürödtem abban a biztonságot sugárzó erőben, melyet egyfajta, isteni jelenlétnek szoktunk megélni. Akkoriban úgy gondoltam, természetes, hogy az Isten Házában ilyesmit érzünk.

Kíváncsi voltam azonban a másik oldalra is. Vajon milyen lehet az Őrdög? Meghívtam magamhoz, egy, úgymond, baráti beszélgetésre. Eltelt pár nap, el is feledkeztem az egészről, aztán egy éjjel hirtelen valami egészen másmilyen jelenlétet kezdtem érzékelni. Már nem tudom, álmodtam-e vagy ébren voltam, de azt tudom, hogy nem tudtam mozdulni. Olyan tömény gonoszság vett körül, amilyet korábban elképzelni sem tudtam. Inkább érzés volt, mint hang és csak ennyit mondott: „Itt vagyok.” 

Ami ezután jött, az az a szintű rettegés volt, melyhez foghatót nem ismerek.

Vérfagyasztó nevetés jött, olyan, amilyet sem hallani, sem érezni nem akarsz. Nagyon, nagyon pici voltam, ami körül vett, az meg felfoghatatlanul nagy, sűrű és áthatolhatatlan. Azóta sem imádkoztam úgy, mint akkor. Mélyen befelé fordultam és ösztönösen a szív középpontomban keretem menedéket.

Lassan egy egészen apró fény jelent meg, olyan, mint egy mécses pici lángja. Csak erre koncentráltam, ebbe kapaszkodtam, ebbe vetettem minden bizalmamat. Ezután valahonnan egy keskeny fénysugár érkezett, mely végül elért a szívemig. Már nem tudom, hogy, de belekapaszkodtam, mintha az Isten Lábát fogtam volna meg, az meg mintha kihúzott volna a sűrű, fekete masszából.

A feketeség és a gonosz jelenlét oszlani kezdett és tudtam, hogy hatalmas mázlim van.

Ez a történet eddig úgy hangzik, mint egy klasszikus megtérés történet, azzal a különbséggel, hogy ennek hatására mégsem lettem hívő keresztény. Nem utasítok el más vallásokat és nem kerülök minden olyan helyzetet, ahol a saját, sötétebbik oldalammal találkozhatok.

Persze nem is keresem az ilyen helyzeteket, ha egy társaságban asztalt akarnak táncoltatni, valószínűleg lelépek, mielőtt belekezdenének.

A fenti, gyerekkori élményemet azonban cseppet sem bánom. Azt gondolom, hogy vannak félelmetes helyzetek, melyekben saját magadtól is könnyen frászt kaphatsz, az ijedség viszont néha jót tesz, mert felráz abból a tetszhalott működésből, melybe a megszokások révén kerülsz.

Ha nem ismered meg a saját sötétebbik oldaladat, ha nem szembesülsz mindavval, amit utálsz magadban, ha nem találkozol a saját démonaiddal, ijesztően felkészületlen leszel majd a valódi veszélyhelyzetekben.

Lehet az állásod, a pozíciód vagy a testi épséged a tét, lehet, hogy a saját vagy mások életéért aggódsz, de mind között a legfélelmetesebb, mikor a lelked kerül veszélybe. A fényért néha nagyon mélyre kell menni, és ott nem árt, ha van Nálad egy kis hamuba sült pogácsa…

Erről szólnak az Alsó Világba való alászállós meséink is. Ahhoz, hogy ne ijedj halálra, Fehér Ló Fiává vagy Lányává kell, válnod. A legnagyobb sötétségbe csak a legtisztább éneddel tudsz sértetlenül leereszkedni és onnan visszatérni.

Kívánok Neked is soha el nem fogyó hamuba sült pogácsákat, mikor nehéz útra kell, indulj. Legyen a szívedben izzó Napkorong, a zsebedben pedig csillagok: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

           

Párkapcsolat és bizalom

Nem rég elém került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port kavart, valóságos kommentháború indult el.

Röviden arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban, és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük számára.

Az ügy, melyért együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye. 

Alárendeltségről, hierarchiáról szó sincs.

A kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…

Valóban szörnyű egy világ volna.

A másik terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában tengetheti majd...

Mindkét ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés. A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a felvetés valóban megértésre talál.

Ha a nők eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is megsinylenék. Erre semmi szükség.

Amit a magam részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje. 

A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége, miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.

Jöhet persze a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.

Erre a gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell, és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…

Ez sajnos jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!

Miért kell elszakadni, ha ennyire jó együtt!?

Volt idő, mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció, nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…

Ehhez képest ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.

A beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert ez nyitja fel a szemet új igazságokra.

Ez Buddha 1. nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só… Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.

Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.

Lásd, hogy mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.

Napjaink szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is beszélve...

Sokadik házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.

Mit jelent valakivel együtt megöregedni?

Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa! 

Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.

„A kihagyott lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…” 

Mi lett volna, ha akkor van elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön? 

Haldoklókkal foglalkozók szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni. Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat, mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.

Egy ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az elkülönülés üzenete benne van a térben.

Egy, egy családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk. Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a kapcsolatokba.

Rajtunk múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.

Megtudtam, hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don Quijotéja.

Ez a könyv sosem volt még ennyire aktuális, mint most.

Egy őrült, társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett, befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták és eldobták. 

A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa, hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.

Don Quijote a történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen elkövetett.

Családállításkor az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja, hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem lesz szüksége a férfira.

Márpedig kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva, tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.

Idealista? Naiv? Irreális?

Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...

Intimitás

Az intimitáshoz nagy bátorság kell manapság. Mindannyian vágyunk rá, hogy megéljük, de az egyre csak pusztuló családi mintákból ez sokszor szinte teljesen hiányzik.

Szerinted hol kezdődik az intimitás? Mikor először találkozol a szerelemmel? Mikor odabújsz szerető szüleidhez? Vagy, mikor először veszed kezedbe a saját kisbabádat?

Szerintem az intimitásunk ott kezdődik, amikor a szüleink először találkoznak. 

Pontosabban akkor, amikor először indul be közöttük az a fajta kémia, aminek az eredményeként, végül megszületünk. Nem az első szeretkezésre gondolok, hanem az első olyan vonzalomra, amikor a két lélek kölcsönösen vonzódni kezd egymáshoz.

Azt mondod, ez nem minden párkapcsolatban vagy házasságban történik meg? Sajnos, könnyen lehet, hogy igazad is van.

Ha a lelkek nem látják egymást, nincs intimitás. Attól még persze lehet szexelni, lehet szerelmet játszani, udvariaskodni, de, ha ebből a találkozásból gyerek születik, az a gyerek nem intimitást, hanem a férfi és nő közötti hazugságot fogja megtanulni.

Márpedig az első a szülői minta.

Ha a családban eddig minden házasság válással végződött, nagy valószínűséggel a többi is erre a sorsra jut majd. Hisz kitől tanulta volna meg a gyerek, hogy miként is kell valakivel együtt maradni, mikor a családban ezt senki sem tudja?

Elmondom, hogyan látom a párkapcsolatok terén végbemenő, napjainkig tartó furcsa degenerációt.

Arra az időszakra, mikor még ritkaság számba ment a válás, nem emlékszem. Már óvodás koromban is mi voltunk az egyetlen család a csoportban, ahol a szülők együtt voltak.

Később már egy ember 2-3 válása is teljesen hétköznapinak számított, és úgy tűnt, a családok sorsa, az elkerülhetetlen felbomlás.

A felnövekvő generáció ettől nem kapott igazán kedvet. Láttam olyanokat, akik boldog párkapcsolatban éltek hosszú évekig, egészen addig, amíg össze nem házasodtak. Rá egy évre, de lehet, hogy csak félévre elváltak.

Addig jók voltak együtt. Mi változott meg?

Az a néhány kivétel sem túlbiztató, ahol békés nihilben, vagy egymás kölcsönös utálatában élik le a házastársak életüket. Emlékszem, egyszer, a lépcsőházban odalépett hozzám Tibi Bácsi, a nyugalmazott, ex-hentes szomszédunk, kifújta a cigi füstöt, majd megkérgesedett hangján így szólt: „Fiam, egy hibát nem kövess el az életben. Soha ne nősülj meg…”

Ez a következő szint. 

Az én generációmban már sokan egyáltalán nem házasodnak meg. Ki vállalna ilyen elköteleződést egy válásra ítélt világban?!

Ma már nem ciki, ha házasságon kívüli gyereket nevelsz. Se neked, sem a gyereknek. Így hát a párkapcsolatból gyerek lesz, ami házasság híján a könnyedség illúziójával kecsegtet, de legalábbis, válás helyett egy szakítással is meg lehetett úszni a dolgot.

Amelyik gyerek ilyen családban nő fel, az, az érzelmi felelősség alól való kibújást tanulja meg, és azt, hogy egy kapcsolatba sem engedheti bele magát igazán, még akkor sem, ha a szerelemből gyerek születik. Mindig készen kell, hogy álljon egy esetleges szakításra.

Nehéz az intimitást megélni, ha ennyire nincs meg a biztonság és az együtt maradásban való hit.

Aztán, eljött az, az idő is, mikor a 30 körüli nő, pánikszerűen gyereket szült, és aztán, a saját szüleivel karöltve nevelte fel a kicsit. Apát már sokan tudatosan nem akarnak gyermekük mellé, mert arra nincs szükség, így viszont legalább lehet pasizgatni még a gyerek mellett.

Az idő azonban múlik, és lassan ezek a gyerekek is felnőnek. Apa nélkül, pasizgató anyukával. Már a válást is csak hírből ismerik, hisz házasság sincs.

Vajon milyen mintát szív magába egy ilyen, kezdettől fogva, kényszeresen csonka család gyermeke, aki sokszor azt sem tudja, melyik férfi termékenyítette meg az anyját annak idején?

Ezek a kamaszok már inkább nem hoznak létre párkapcsolatot.

A mai ’Zs-generáció’-ként megjelenő fiatalok nem csak azért vannak teljesen elveszve, mert belezuhantak az internet keltette illúzió hálóba. Inkább azt mondanám, hogy az intimitás teljes hiánya, az örökös bizonytalanság és az élhetetlen minták elől menekülnek a virtuális drogok közé.

Itt tartunk most, és bízom benne, hogy ez már tényleg a mélypont.

Egy tanár ismerősöm szerint ma, a 13-éves lányok jelentős része aktív nemi életet él, és nem kizárt, hogy szüzességét 12-évesen veszítette el… A fiúk ehhez képest testileg visszamaradottak. Sokszor magam is elcsodálkozom, mikor belépek egy 15 évesekkel teli osztályba, ahol a lányok nagyjából a koruknak megfelelő szintet hozzák, a fiúk viszont (tisztelet a kivételnek) 10-11 évesnek néznek ki és úgy is viselkednek.

Nem akarnak még fejlődni sem. Inkább ott ragadnak pubertás szinten, mert abban, ami rájuk vár, nem akarnak részt venni.

Te mit tennél a helyükben?

Eszembe jut az a fajta, szexuális felvilágosítás, amiben annak idején, iskolai keretek között részem volt.

Már az sem az intimitás megéléséről, hanem az aktus mechanikus működéséről szólt. Nem embereknek, hanem biomechanoidoknak szólt. Később meg jöttek az akár „hogyan ne…” címet is viselhető drogos filmek, mind, mind az elrettentést szolgálva.

Most eljött az idő, hogy valahonnan, a tudatunk mélyéről előrántsuk a „hogyan igen…” című történetet, hogy végre megállítsuk a zuhanást, és pozitív példát mutathassunk az utánunk jövő generációknak.

Emlékszem pár éve egy kedves barátommal éppen párkapcsolatokról beszélgettünk. Akkoriban én sem mertem magam beleengedni a kapcsolatokba, hogy, ha majd úgyis nem sokára vége lesz, ne kelljen belehalni a szakításba, hanem lehessen könnyedén, fájdalommentesen odébb állni. Erre ő elmondta, hogy egy igazi belehalós szerelemre vágyik. Az sem baj, ha nem viszonzott, sőt talán jobb is, így igazán érezhet, igazán fájhat, igazán élhet.

Ennek hallatára nagyon elszégyelltem magam, és megértettem, érzelmi kockázatvállalás nélkül nincsenek boldog pillanatok, nincs fejlődés, nincsenek valódi kapcsolatok és főleg nincs intimitás.

Ha nem mered magad egy kapcsolatba beleengedni, mert félsz, hogy majd sérülsz benne, magadon hagyod a páncélt. Megközelíthetetlen maradsz, és nem tudsz bízni sem magadban, sem a másikban, sem az Ég Akaratában.

Azt mondom, ha van vér a pucádban, leveszed a páncélt. Az igazi bátorság az, ha vállalod a kockázatot, ha mersz bízni a másikban, ha mersz sérülni és mersz gyógyulni a sérülésből.

Ami alapvetően sérült, az a bizalom és a hit. Nem a Te bizalmad és hited, hanem több generációé. Ha ezek a sérülések benned gyógyulnak, azzal az egész generáció sebeit gyógyítod magadban.  

Merj ott lenni, merj figyelni a másikra. A párodra, a társadra. A figyelmesség erről szól. Nem agyból, okoskodva, hanem a másik lelkére ráérezve keresem azt, ami neki igazán jól esik. Az ő bizalmán is dolgozom, mert tudom, hogy a bizalmat elég drágán mérik manapság. A bizalom olyan érték, ami ritka és törékeny.

Ha egyszer megjelenik a kapcsolatodban, már tudod, hogy van mit veszítened. Ettől kezdve gyengéd vagy, ettől kezdve puhán lépsz, mert közös álmaitok törékeny növénykéi bújnak ki mindenhonnét.

Ahhoz, hogy mindehhez legyen elég bátorságod, fel kell ébresztened magadban a hitet, abban, hogy az Univerzum a javadat akarja. Isten rajtad keresztül tapasztalja a világot, és ha ráfekszel akaratára, a személyesen neked szánt úton fogsz haladni.

Ez a létbizalom.

Amelyik gyerek ebben az állapotban fogan meg, az nagyon közel kerül a boldogsághoz.

Amelyik családban ez az érzés megjelenik, azt az Égiek is segítik a fejlődésben, növekedésben, egyben maradásban.

Manapság, ha egy család szeretetteljes egységet alkot, az nem csak ritka, de óriási kegyelem is.

Ezt a kegyelmet pedig érdemes kiérdemelni.