Intimitás

Az intimitáshoz nagy bátorság kell manapság. Mindannyian vágyunk rá, hogy megéljük, de az egyre csak pusztuló családi mintákból ez sokszor szinte teljesen hiányzik.

Szerinted hol kezdődik az intimitás? Mikor először találkozol a szerelemmel? Mikor odabújsz szerető szüleidhez? Vagy, mikor először veszed kezedbe a saját kisbabádat?

Szerintem az intimitásunk ott kezdődik, amikor a szüleink először találkoznak. 

Pontosabban akkor, amikor először indul be közöttük az a fajta kémia, aminek az eredményeként, végül megszületünk. Nem az első szeretkezésre gondolok, hanem az első olyan vonzalomra, amikor a két lélek kölcsönösen vonzódni kezd egymáshoz.

Azt mondod, ez nem minden párkapcsolatban vagy házasságban történik meg? Sajnos, könnyen lehet, hogy igazad is van.

Ha a lelkek nem látják egymást, nincs intimitás. Attól még persze lehet szexelni, lehet szerelmet játszani, udvariaskodni, de, ha ebből a találkozásból gyerek születik, az a gyerek nem intimitást, hanem a férfi és nő közötti hazugságot fogja megtanulni.

Márpedig az első a szülői minta.

Ha a családban eddig minden házasság válással végződött, nagy valószínűséggel a többi is erre a sorsra jut majd. Hisz kitől tanulta volna meg a gyerek, hogy miként is kell valakivel együtt maradni, mikor a családban ezt senki sem tudja?

Elmondom, hogyan látom a párkapcsolatok terén végbemenő, napjainkig tartó furcsa degenerációt.

Arra az időszakra, mikor még ritkaság számba ment a válás, nem emlékszem. Már óvodás koromban is mi voltunk az egyetlen család a csoportban, ahol a szülők együtt voltak.

Később már egy ember 2-3 válása is teljesen hétköznapinak számított, és úgy tűnt, a családok sorsa, az elkerülhetetlen felbomlás.

A felnövekvő generáció ettől nem kapott igazán kedvet. Láttam olyanokat, akik boldog párkapcsolatban éltek hosszú évekig, egészen addig, amíg össze nem házasodtak. Rá egy évre, de lehet, hogy csak félévre elváltak.

Addig jók voltak együtt. Mi változott meg?

Az a néhány kivétel sem túlbiztató, ahol békés nihilben, vagy egymás kölcsönös utálatában élik le a házastársak életüket. Emlékszem, egyszer, a lépcsőházban odalépett hozzám Tibi Bácsi, a nyugalmazott, ex-hentes szomszédunk, kifújta a cigi füstöt, majd megkérgesedett hangján így szólt: „Fiam, egy hibát nem kövess el az életben. Soha ne nősülj meg…”

Ez a következő szint. 

Az én generációmban már sokan egyáltalán nem házasodnak meg. Ki vállalna ilyen elköteleződést egy válásra ítélt világban?!

Ma már nem ciki, ha házasságon kívüli gyereket nevelsz. Se neked, sem a gyereknek. Így hát a párkapcsolatból gyerek lesz, ami házasság híján a könnyedség illúziójával kecsegtet, de legalábbis, válás helyett egy szakítással is meg lehetett úszni a dolgot.

Amelyik gyerek ilyen családban nő fel, az, az érzelmi felelősség alól való kibújást tanulja meg, és azt, hogy egy kapcsolatba sem engedheti bele magát igazán, még akkor sem, ha a szerelemből gyerek születik. Mindig készen kell, hogy álljon egy esetleges szakításra.

Nehéz az intimitást megélni, ha ennyire nincs meg a biztonság és az együtt maradásban való hit.

Aztán, eljött az, az idő is, mikor a 30 körüli nő, pánikszerűen gyereket szült, és aztán, a saját szüleivel karöltve nevelte fel a kicsit. Apát már sokan tudatosan nem akarnak gyermekük mellé, mert arra nincs szükség, így viszont legalább lehet pasizgatni még a gyerek mellett.

Az idő azonban múlik, és lassan ezek a gyerekek is felnőnek. Apa nélkül, pasizgató anyukával. Már a válást is csak hírből ismerik, hisz házasság sincs.

Vajon milyen mintát szív magába egy ilyen, kezdettől fogva, kényszeresen csonka család gyermeke, aki sokszor azt sem tudja, melyik férfi termékenyítette meg az anyját annak idején?

Ezek a kamaszok már inkább nem hoznak létre párkapcsolatot.

A mai ’Zs-generáció’-ként megjelenő fiatalok nem csak azért vannak teljesen elveszve, mert belezuhantak az internet keltette illúzió hálóba. Inkább azt mondanám, hogy az intimitás teljes hiánya, az örökös bizonytalanság és az élhetetlen minták elől menekülnek a virtuális drogok közé.

Itt tartunk most, és bízom benne, hogy ez már tényleg a mélypont.

Egy tanár ismerősöm szerint ma, a 13-éves lányok jelentős része aktív nemi életet él, és nem kizárt, hogy szüzességét 12-évesen veszítette el… A fiúk ehhez képest testileg visszamaradottak. Sokszor magam is elcsodálkozom, mikor belépek egy 15 évesekkel teli osztályba, ahol a lányok nagyjából a koruknak megfelelő szintet hozzák, a fiúk viszont (tisztelet a kivételnek) 10-11 évesnek néznek ki és úgy is viselkednek.

Nem akarnak még fejlődni sem. Inkább ott ragadnak pubertás szinten, mert abban, ami rájuk vár, nem akarnak részt venni.

Te mit tennél a helyükben?

Eszembe jut az a fajta, szexuális felvilágosítás, amiben annak idején, iskolai keretek között részem volt.

Már az sem az intimitás megéléséről, hanem az aktus mechanikus működéséről szólt. Nem embereknek, hanem biomechanoidoknak szólt. Később meg jöttek az akár „hogyan ne…” címet is viselhető drogos filmek, mind, mind az elrettentést szolgálva.

Most eljött az idő, hogy valahonnan, a tudatunk mélyéről előrántsuk a „hogyan igen…” című történetet, hogy végre megállítsuk a zuhanást, és pozitív példát mutathassunk az utánunk jövő generációknak.

Emlékszem pár éve egy kedves barátommal éppen párkapcsolatokról beszélgettünk. Akkoriban én sem mertem magam beleengedni a kapcsolatokba, hogy, ha majd úgyis nem sokára vége lesz, ne kelljen belehalni a szakításba, hanem lehessen könnyedén, fájdalommentesen odébb állni. Erre ő elmondta, hogy egy igazi belehalós szerelemre vágyik. Az sem baj, ha nem viszonzott, sőt talán jobb is, így igazán érezhet, igazán fájhat, igazán élhet.

Ennek hallatára nagyon elszégyelltem magam, és megértettem, érzelmi kockázatvállalás nélkül nincsenek boldog pillanatok, nincs fejlődés, nincsenek valódi kapcsolatok és főleg nincs intimitás.

Ha nem mered magad egy kapcsolatba beleengedni, mert félsz, hogy majd sérülsz benne, magadon hagyod a páncélt. Megközelíthetetlen maradsz, és nem tudsz bízni sem magadban, sem a másikban, sem az Ég Akaratában.

Azt mondom, ha van vér a pucádban, leveszed a páncélt. Az igazi bátorság az, ha vállalod a kockázatot, ha mersz bízni a másikban, ha mersz sérülni és mersz gyógyulni a sérülésből.

Ami alapvetően sérült, az a bizalom és a hit. Nem a Te bizalmad és hited, hanem több generációé. Ha ezek a sérülések benned gyógyulnak, azzal az egész generáció sebeit gyógyítod magadban.  

Merj ott lenni, merj figyelni a másikra. A párodra, a társadra. A figyelmesség erről szól. Nem agyból, okoskodva, hanem a másik lelkére ráérezve keresem azt, ami neki igazán jól esik. Az ő bizalmán is dolgozom, mert tudom, hogy a bizalmat elég drágán mérik manapság. A bizalom olyan érték, ami ritka és törékeny.

Ha egyszer megjelenik a kapcsolatodban, már tudod, hogy van mit veszítened. Ettől kezdve gyengéd vagy, ettől kezdve puhán lépsz, mert közös álmaitok törékeny növénykéi bújnak ki mindenhonnét.

Ahhoz, hogy mindehhez legyen elég bátorságod, fel kell ébresztened magadban a hitet, abban, hogy az Univerzum a javadat akarja. Isten rajtad keresztül tapasztalja a világot, és ha ráfekszel akaratára, a személyesen neked szánt úton fogsz haladni.

Ez a létbizalom.

Amelyik gyerek ebben az állapotban fogan meg, az nagyon közel kerül a boldogsághoz.

Amelyik családban ez az érzés megjelenik, azt az Égiek is segítik a fejlődésben, növekedésben, egyben maradásban.

Manapság, ha egy család szeretetteljes egységet alkot, az nem csak ritka, de óriási kegyelem is.

Ezt a kegyelmet pedig érdemes kiérdemelni.