A Férfi még egyszer...

A ’Hová lettek a férfiak’ című bejegyzés óta bőven volt időm tovább gondolni a témát. Rengeteg komment érkezett rá, ami egyrészt örvendetes, mert látszik, milyen sokan érintve érzik magukat, ugyanakkor elég sok félreértés, félre értelmezés is történt.

Mivel a férfiak eltűnését elég komoly problémának találtam, az akkori blogot kissé provokatív felütéssel indítottam. Sikerült is érzelmeket kiváltani, viszont a két nem egymásnak ugrasztása egyáltalán nem állt szándékomban.

Egyik nem képviselői sem vonhatóak felelősségre a férfiak ’kihalása’ miatt. Hogy melyik volt előbb, a gyenge, erélytelen férfi, vagy az erős, elférfiasodott nő, arra valószínűleg az a válasz, hogy a kettő nagyjából egyszerre alakult ki, és kölcsönösen egymást erősítő tendenciát mutatnak.

Az a fajta, nőkben egyre gyakrabban megjelenő gondolkodás, hogy ’ha ő férfiasan viselkedik, a pasi majd össze szedi magát’, sajnos teljesen tévút. Ennek épp az ellenkezője történik. Minél férfiasabb a nő, annál inkább megdöglik a pasiban a férfi….

Az e témában írt blogban odáig jutottam, hogy a férfi eltűnésének és a nők elférfiasodásának oka egyaránt az elmúlt, 2 Világ Háborúban rejlik. A történet, lépésről, lépésre, teljesen logikusan levezethető.

Azóta azonban tovább gondoltam a dolgot, és még néhány érdekes összefüggés tudatosodott bennem.

Tiszta sor, hogy a minden addigit felülmúló, teljesen értelmetlen mészárlásból csonkán, megtörten, vesztesen hazatérő honvédek nehezen találtak vissza abba az életbe, ahol a nő – ha életben maradt – megtanult egyedül túlélni, és sok esetben, a távollévő férj helyett a családot is megvédeni. 

Ennek ellenére egy egészben maradt férfi, a frontról hazatérve összeszedhette volna magát. Visszavehette volna asszonyától az irányítást, aki akkor még valószínűleg készséggel vissza is adta volna azt. Mégsem ez történt. A férfi nem csak a háborút veszítette el, de a lelkesedését, az erejét, a bizalmát, életkedvét is.

A férfiasság és a becsület értelme megkérdőjeleződött…

Még talán a harcmezőn maradt hősi halottak jártak a legjobban. Nekik nem kellett tovább élniük úgy, hogy minden, amivel annak idején lelkesítették őket hazugsággá vált.

Itt újra felmerül a kérdés, mitől is férfi a férfi, és melyek a legfontosabb különbségek a férfi és a pasi között.

Vannak szerepek, mint a ’férj’, az ’(élet)társ’ és az ’apa’, melyek a férfi, vagy a pasi szerepei és mint ilyenek, tanulhatóak. A FÉRFI azonban nem szerep, hanem minőség. 

Nem tanulható, csak felébreszthető.

A pasi élhet a mának, a holnapnak. Még tervei is lehetnek. Szerepeit többé, kevésbé tudja hozni, de már nincsenek az életében olyan dolgok, melyek a saját életénél fontosabbak lennének számára. Az eszmék, melyekért annak idején a honvédek meghaltak, hazugsággá váltak. A honvédeket becsapták. A hősi halál illúzió volt csupán. Az életüket áldozták és cserébe nem kaptak semmit, sőt… Mindent elveszítettek.

Éppen ezért, ma, ha az életedet áldozod egy ügyért, a hátad mögött mindenki azt gondolja, hogy lúzer vagy! Ma ciki az önfeláldozás. Ma ez a legnagyobb öngól, amit belőhetsz magadnak, hisz mások karriert csinálnak a halálodból. A családod meg ott marad nélküled, talán még a biztosító sem fizet…

Bármilyen fájdalmas is ezt kimondani, de be kell, lássuk, hogy a HŐS-ök ideje lejárt.

Amit a férfi tud, az ma se nem menő, se nem kifizetődő.

Nézzük most meg, milyen eszmék zászlaja alatt vonultak hadba, halálba a magyar honvédek, akik még ismerték a férfit. 

Ha ma azt mondom: ’Isten, Haza, Család’, az ember összerándul kínjában. Annyira rossz, hogy már sok évvel ezelőtt is az egyik legcikibb választási propaganda szövegnek számított.

Pedig a FÉRFI-t az e szavak mögötti értelem tette halhatatlanná.

Nem attól vagy halhatatlan, hogy az örökké valóságig húzol egy szánalmas, félelmektől korlátozott életet. Attól leszel halhatatlan, hogy nem félsz a haláltól, mert vannak az életednél sokkal fontosabb dolgok számodra.

Volt idő, mikor ezek nélkül nem is volt érdemes egy életet leélni. Persze, most mondhatod, hogy idealista vagyok, és, hogy milyen jogon ítélek meg egy kort, egy másik, rég letűnt világ tükrében, és részben igazad is lenne.

Mégis, ha igazán körül nézel, azt látod, hogy minden egészséges fiú, srác, pasi és fickó keresi magában a férfit, és azt, ami a férfit halhatatlanná teszi.

Elástuk ezt a minőséget mélyen magunkba, hogy megvédjük a totális pusztulástól, az értelmetlenségtől. Nagyon sok réteget pakoltunk rá, jobban mondva nem is mi, hanem az őseink. Mi már rendszerint azt sem tudjuk, mi bajunk van, csak érezzük, hogy hiányzik valami. Nem ismerjük a FÉRFI-hoz vezető utat. Számos olyan háborús propaganda szöveg létezik, mely nem a gyűlöleten keresztül szól ember tömegekhez, hanem közvetlenül a férfi lelkét szólítja meg. 

Az egyik ilyen tipikus hármas, az ’Isten, Haza, Család’...

Nézzük meg ezeket egy kicsit közelebbről, mit jelentett ez egykor, és mit jelent ma.

’Isten’. Régen mindenki vallásos volt? A többség az lehetett, ha ez a szó ennyire célba tudott találni. Ma mérhetetlen a vallásos káosz…

• ·        Rengeteg ateista ember van, köztük sokan még mindig csak az anyag valóságában, a tudományban és a technika vívmányaiban hisznek.
• ·        Ennek ellenpólusaként óriási tömegeket vonz az, az ezoterikus katyvasz, melyben éppen az anyaggal, az anyafölddel való kapcsolat tűnik el.
• ·        A történelmi egyházak a történelem folyamán sajnos eléggé hitelüket vesztették, így az ezekhez való tartozást is egyre kevesebben merik vállalni.
• ·        Ennek ellenpólusaként egyre inkább jelen vannak a különböző, új-keresztény gyülekezetek, melyek zászlójukra többnyire a csúnya, gonosz, katolikus egyház elleni hőbörgést tűzték ki... (A közös ellenség, amelytől lehet félni, és amit lehet utálni, az egyik legjobb ’ragasztó’ egy gyülekezet számára. A katolikus egyház pedig sajnos mindennél alkalmasabb erre a szerepre.)
• ·        Maradt még jó néhány felekezeten kívüli, akik sokszor akár az egész palettát végigjárják. Elmennek a ’Caminóra’, pedig nem keresztények, elmennek buddhista meditációs elvonulásra, pedig nem buddhisták. Végig járják az összes, divatos, spirituális útkeresési állomást, számos mély, szellemi tapasztaláson vannak túl, de azt az istent, amely egykor egy országot lelkesített, és amelyért a férfi gondolkodás nélkül odavetette az életét, ők sem találják.

Senkinek a hitét nem akarom leszólni. A spirituális útkeresés az egyén számára rendkívül fontos. Azt azonban tudni kell, hogy azt az ISTENT, aki a férfit éltette, egy óriási, kollektív trauma hatására temette el magába a magyar ember. Egyénileg bármilyen megvilágosodottak lehetünk, ebből az istenverte nihilből, csak kollektív ébredéssel tudunk kijönni. Nem külön, hanem együtt.

Vissza kell, adjuk a szó eredeti jelentését! ’Isten’ maga a hit, mely az embert, ember feletti tettekre, ember feletti kitartásra, ember feletti szeretetre és tudatosságra készteti. Ez az a hit, mely az embert önmaga fölé emeli. Nem csak a férfié, a nőé, a gyereké is. Ez a hit, az emberé. Semmilyen hatalomnak nincs hozzá joga, hogy ezt a hitet az embertől elvegye.

Mégis ezt tették, pontosabban, elhitették az emberrel, hogy ezt el lehet tőle venni. Ez az oka belső fényünk általános elrejtésének.

’Haza’. A másik ciki szó. Most már nem is ciki. Egyszerűen csak nem tudjuk, mit is jelent. Valami ’otthon’ félére utalhat… Ennyit tudunk, meg, talán annyit, hogy a történelem folyamán, a szabadságért vívott nagy csatákban sokan meghaltak érte. Még a népdalok is megőrizték: „Édes Rózsám, a hazáért el kell válnom tőled…” Még a szerelemnél is fontosabb volt!

Trianon tükrében ennek a szónak a jelentését megint csak el kellett, temetnünk magunkba, mert az ehhez kötődő kollektív fájdalmat az egyén nem bírná elviselni. 

Harcolsz az országért, amelyet jobban szeretsz a szerelmednél, a családodnál, a gyermekeidnél. Jobban szereted a saját életednél. A legdicsőbb dolog, amit tehetsz, ha meghalsz érte. Sokan így is tettek. 1848-ban, a 2 Világ Háborúban, 56-ban. És mi a végeredmény? Egy elkurvult ország, melyet körülmetéltek, megbélyegeztek, megaláztak, lejárattak. Egy olyan országért haltak meg sok millióan, ami ma Európa szégyene!!!

Ennyit a HAZÁ-ról, az Édes Anyaföldről… Jobb inkább csendben kussolni, és hétköznapi problémákkal pepecselni.

’Isten’ halott. A ’Haza’ halott. A ’Férfi’ halott. A ’Család’?

’Család’. Írjak erről is valami finomat? Fölösleges, lerágott csont. Ami nincs, arról különben sem lehet mit írni….

Most annyit tudunk, hogy milyen volt a család, és, hogy milyennek kellene lennie. A család a legkisebb közösség, a legkisebb egység, melyből egy nemzet felépül. A családok minősége ezért rendkívül fontos, és meghatározó egy ország lakói számára.

Azt az összetartó erőt, melyet magában rejt, régen a családi tűz szimbolizálta.

Az ország (állam?) érdeke a családok segítése, és ennek a családi tűznek az óvása lenne. Ma mégis inkább széthúzás van mindenütt. Az országban, a családban, az egyénben. A fejekben, a szívekben. Nem tudjuk, mit érzünk, nem tudjuk, mit akarunk.

Miért halna meg ma bárki is, egy széthullott, értéktelen dologért. Család?

A kötődés, az intimitás, az egység és összetartozás-tudat ott rejlik most is mélyen a szívünkben, ahová az őseink temették. A férfi alszik a pasiban, a nő egyszerre viszi mindkét szerepet.

Nincs mese, a férfit fel kell támasztani! Most jöhet a jogos kérdés: na, de hogyan?

Ha tudnám a pontos választ erre a kérdésre, akkor valószínűleg Te is tudnád.

Ugyanúgy, a megérzéseimre, az intuíciómra vagyok utalva, mint Te, vagy bárki más. Ebben kell, bíznunk.

Először azt gondolom, fontos, hogy gyújtsunk egy gyertyát azokért, akik megjárták a Világ Háborúk borzalmát. Csendesítsd el az elméd zaját, és szentelj pár percet Nekik, az életedből. Ne akarj semmit, csak hagyd, hogy felébredjen Benned a szeretet és tisztelet Feléjük.

Másodszor szeretnék tisztázni két súlyos félreértést.

1. Az, hogy ’a férfi számára vannak értékek (Isten, Haza, Család), melyekért bármikor képes meghalni’, nem azt jelenti, hogy önmagát feláldozva, idő előtt kellene meghalnia.

Mi értelme lenne annak, ha egy országban az életerős férfiak mind meghalnának, mielőtt felnevelhetik a gyerekeiket?! A gyerekek azt tanulnák meg, hogy a férfiaknak mind meg kell halni, így a fiúk vagy nem akarnának férfivé válni, vagy kihalna az ország. Ez történik ma. Nem csak holtan lehetsz hős!

A férfire mindenkinek szüksége van. Nem halhat meg! Kell a nőnek, hogy nő lehessen, hogy védelmet, támogatást és szerelmet kapjon. Kell a fiúnak, hogy kapjon követhető mintát, és kell a lánynak, hogy fel tudja ismerni azt a férfit, aki majd a gyermekei apja lesz.

Egy erős, szabad országban a társadalomnak is szüksége van a férfira. Ez a társadalom feláldozta a Férfit. Most nem érdemli meg Őt, amíg le nem rója Előtte tiszteletét és vissza nem helyezi a méltó helyére.

2. Az, hogy ’a férfi számára vannak értékek, melyekért bármikor képes meghalni’, nem jelenti azt, hogy a Nő számára ne lennének ezek az értékek ugyanolyan fontosak, sőt. A Nő is, feláldozza az életét ezekért az értékekért, de ezt nem a halálával, hanem az életével teszi. Békeidőben mindketten ezt teszik a maguk módján. Nem önmagukat megtagadva, hanem önmagukat megvalósítva, szabadon, boldogan és tudatosan.

Térjünk most vissza a háborúk okozta, mind máig be nem gyógyult sebekhez.

Minden magyar családnak megvannak a halottai, a hősei ezekből az időkből. Ők már elmentek, de a fájdalmat, az elkeseredést és a dühöt, hogy mindez hiába történt, itt hagyták nekünk. Ez a mi örökségünk, a Tiéd és az enyém is.

Ezeknek az érzéseknek a lenyomata itt van a térben. Bármikor – egy pici ráhangolódással - beleléphetsz ezekbe a lenyomatokba, és átélheted, amit ők éltek át. 

Ezen a működésen alapszik a ’család állítás’ gyakorlata. Ami pedig átélhető, az gyógyítható is.

Nem szellemidézésre, hanem szembenézésre van szükségünk. Nézz a szemébe az Őseidnek! 

Vértezd fel magad a bátorságukkal, és merd átélni a sorsukat, merd érezni a fájdalmukat! Vállald a kockázatát annak, hogy megszakad a szíved! Nem fog, mert az ősök megtartanak és vigyáznak Rád. Amit ilyenkor teszel, arra az áldásukat adják. 

Nem csak a fájdalmat kapod meg, hanem az erőt is, amellyel el tudod azt viselni. Az Ősökhöz való közeledést egyénileg, és együtt, közösségileg is érdemes megtenni. 

Nem történelmi sebnyalogatásról van szó. Az csak arra jó, hogy beleragadj a fájdalomba. Ha sajnáltatod magad, hogy milyen balszerencsés történelmet örököltél, azzal nem mész semmire!

Abban a percben, hogy képes vagy siránkozás nélkül szembenézni a múlttal, a fájdalom elkezdi megtisztítani a szívedet. 

Az ősök fájdalmát azonban nem kell magadban tartanod, mert az megkeseredéshez vezet. Épp azért kell, hogy átéld, hogy el tudd engedni. Ha igazán közel engeded magadhoz, úgysem tudod magadban tartani.

Mikor üvöltöttél utoljára, mikor tomboltál, mikor zokogtál úgy, ahogy a születésedkor? Ha megadod magad az ősök fájdalmának, zokogni fogsz, mint egy kisgyerek, aki elveszítette, majd visszakapta a szeretetet. 

Sírsz fájdalmadban és sírsz örömödben egyszerre (nem siránkozol!). A hazaszeretet nem csak egy mítosz. Most is létezik, és nem csak arról szól, hogy szeretsz egy helyet, de arról is, hogy a hely is szeret téged!

Az, az ország, akit a becsapott honvédek az életük árán sem tudtak megvédeni, az anyaföld, akinek kezét, lábát levágták, akinek testét a szemünk láttára meggyalázták, még mindig szeret minket!

Borulj le, öleld át, szorítsd magadhoz ezt a földet (akár szó szerint)! Érezd a szeretetét! Öleld úgy, mint eltévedt gyermek az anyját. Lélegezz úgy, mint mikor még nem ismerted a hazugságot!

Nem csak magadért teszed. Az őseidért, az országodért, a gyermekeidért teszed. Más szóval, ’Istenért, a Hazáért, a Családért’. 

Azért, hogy ezek a szavak végre visszakapják eredeti jelentésüket. Azért, hogy visszakapják a ’szentségüket.’

A szív erős, a lélek halhatatlan. Az erős, tiszta magyar szív pedig ott dobog mélyen, a fájdalom alatt.

„Zuhanó gépen nincs ateista”. Márpedig az ország, ma zuhanó gép…

Keresd magadban azt a hitet, amely túlvisz, a fájdalmon túlra! Kell, hogy legyen erő, mely megtisztítja ezt a sebet. Ez a hit, ez az erő, már itt van körülöttünk, már csak el kell fogadnunk!

Ez a hit újra élni akar. Rajtad és rajtam keresztül.  

Magyar lélek

Ez az eddigi legnehezebb téma. Azt hittem, megúszhatom, de egyre inkább látom, elkerülhetetlen, hogy írjak róla. 

Van egy furcsa ellentmondás ebben az országban a politikával kapcsolatban.

Egyrészt inkább ne politizáljon az ember, mert azzal biztos, hogy legalább a baráti köre felét magára haragítja, ugyanakkor mégis nagyon sokan kényszeresen politizálnak. Vagy nyíltan állást foglalva, vagy a konfliktus elkerülése végett inkább homályosan utalgatva, senkit sem nevén nevezve.

Furcsa egy állapot ez.

Nekem a politikával az a bajom, hogy vannak témák, amelyekről szinte lehetetlenség politika mentesen beszélni. 

Teljesen természetes, alap dolgokról van szó, de mivel a politika mindet áthat, szinte minden igazán fontos dolog tabuvá vált, a politikát mellőzni kívánók számára.

Sokat hallom, hogy „mindig is rossz volt, de ennyire még soha…” Ezt minden korábbi csapatnál is lehetett hallani, teljesen mindegy milyen volt a felállás. 

Mindig rosszabb, mint azelőtt, aztán meg még rosszabb…

És közeleg az április. Fogjunk össze! Most majd jobb lesz…

Nem lesz jobb. Nem is lehet jobb. Olyasmit várunk, ami lehetetlenség. A rothadó almát hiába kened be lakkal, attól még rohadt marad. Lehet politizálni a végtelenségig. El lehet terelni a figyelmet újra, meg újra az ordító fekélyes sebről, és helyette lehet lényegtelen dolgokról beszélni, de…

A politika mindig is 2 dimenziós volt és az is marad. Jobb van, bal van, közép van. A lent és a fent, az elől és a hátul hiányzik. Az élet 3 dimenziós. Mindig ki fog lógni a politika síkjából. Éppen ezért azt várni, hogy majd jobb lesz, illúzió.

Ha Te, mint ember, teszel azért, hogy jobb legyen, ha Te, mint ember példát mutatsz, ha Te, mint ember, kiemeled a fejed a homokból és körül nézel, megváltoztathatod a világot. Először persze magadat, a világ meg változik majd veled a maga tempójában. Közhelynek tűnik, de akkor is így van.

Én nagyon sokáig rühelltem a Magyar Himnuszt, különösen Szilveszterkor. Nem értettem, miért kell minden évet azzal indítani, hogy a bús-magyar, nemzeti gyászhimnusszal jól lehúzzuk magunkat.

Azóta ez a dolog bennem megváltozott.

Idén a Szilvesztert olyan társaságban töltöttem, ahol nem tudtam megúszni. Hiába próbálkoztam, az egyik jelenlevő közölte, hogy ő így nőtt fel, neki így természetes. Nekem nem?

Ezen el kellett gondolkodjak. Mi bajom is van a Himnusszal? Nem mi írtuk, bármikor, bármelyikünk átírhatja. Mindenkinek lehet saját, privát himnusza, olyan, amilyet csak akar. Hát akkor mi a gond? Rajta, írjál kedvedre valóbbat!

Amikor a Himnusz íródott, már sok mindenen túl volt az ország, de a java még csak ezután jött. 2 vesztes Világ Háború minden fájdalmával, értelmetlenségével és megaláztatásával. Aztán 56, az Átkos meg a mai napig tartó mélyrepülés…

Vajon milyen himnuszt írna ma Kölcsey?

Komolyan gondoltam, hogy egy új himnusszal az egész magyar történelem fájdalmát elkerülhetem? Én ezt nem akarom, erről nem én tehetek, nekem ez nem kell! Nem lehetne elkerülni, megúszni ezt valahogy? Nem.

Nemzeti Gyász-Himnusz… Igen, Mohács óta gyűlik a fájdalom, és az ezzel járó gyászt inkább magunkba folytjuk, mert olyan mértékű, hogy nem bírnánk elviselni.

A ’sírva mulat a magyar’ kifejezés pontosan erről szól. Panaszkodunk, sírunk, nem tudjuk, mi bajunk van, pedig napnál világosabb.

Gyászolnunk kellene, de még ehhez is gyávák vagyunk! Az egyetlen dolog, ami felhívja a figyelmet a lelkünkön tátongó fekélyes sebre, az a saját, nemzeti Himnuszunk.

Meghatva hallgatjuk az Olimpián, mikor aranyat szerzünk, de ott a büszkeség elnyomja a fájdalmat.

Szilveszterkor meg mulatsz, iszol, táncolsz, aztán egyszer csak ott az éjfél, ott a Himnusz, és hirtelen rád szakad a kínos, néma, feszengés. Megáll a buli, megfagy a levegő. Nem tudsz igazán mit kezdeni a helyzettel. A Magyar Nemzeti Himnusz valójában annyira szorongató, hogy inkább bele se gondolsz. Nem mered érezni…

Mikor vesszük észre, hogy kollektív fájdalmat örököltünk?!

Aki magyar, annak a lelkén fekélyes seb tátong. El lehet takarni politikával, tabuvá lehet tenni, de attól még így van.

Nem politizálok, természetes dolgokról beszélek, melyek magától értetődők lennének minden normális országban, de nálunk az ember a fájdalomból inkább a hülyeségbe menekül!

Besenyő Pista Bácsi megmondta: „Hát ez hülyeség, kérem.”

Mondok néhány hülyeséget. Olyanokat, amelyek nap, mint nap szembejönnek velem is, veled is.

Egyik nap, a 4-es, 6-os megállójában megtalált egy jóra való, részeg ember. Megkérdezte, szerintem érdemes-e még piacra menni. Mondtam, hogy igen és mutattam, merre van a piac. Persze tudtam, hogy túl szép lenne ilyen könnyen megszabadulni valakitől, akinek mondanivalója van…

Beszélgetni kezdtünk, amiből kiderült, hogy dolgos, becsületes ember, aki bánatában iszik. Eddig semmi meglepő, igaz? Később megjegyezte, hogy azt utálja bennünk, magyarokban, hogy olyan rohadt gyávák vagyunk…

Erre már kíváncsi lettem. „Miért, Te mi vagy Drága Szép Testvérem?” Kérdeztem tőle. „Én cigány vagyok.” Felelte teljes öntudattal.

Hirtelen kiszakadtak belőlem a kérdések: „Ember, te milyen nyelven beszélsz? Milyen nyelven gondolkodsz? Milyen nyelven álmodsz? Milyen nyelven kérsz enni, ha éhes vagy?”

Ha most történne mindez, azt is megkérdezném: „milyen országnak a történelmét és fájdalmát örökölted?”

Bármilyen részeg is volt, úgy tűnt, elgondolkodott ezen. Aztán valamivel halkabban megkérdezte: „Szerinted lesz itt még forradalom?”

Le kellett szálljak, így nem derült ki, mire is gondolt.

Sokféle definíciója lehet annak, hogy ki a ’magyar’. Mi a döntő, a származás, az, hogy hol él, hogy milyen nyelvet beszél? Sokáig úgy gondoltam, az a magyar, aki annak érzi magát. Most azt gondolom, ezen kívül az is magyar, akinek magyar az anyanyelve, az is magyar, akinek magyarok az ősei. A ’vegy tiszta magyar’ kifejezés teljes képtelenség, de, ha csak részben, vagy kicsit is magyar valaki, akár beszéli ezt a nyelvet, akár nem, a magyar történelem összes vereségét, összes elbukott próbálkozását, megaláztatását és fájdalmát örökölte.

Ez nem fog megváltozni, ezzel együtt kell élni akár tetszik, akár nem.

A bátorság ahhoz kell, hogy egymásra mutogatás nélkül szembe tudjunk ezzel nézni, együtt. Külön, külön nem fog menni. Ahhoz túl nagy a fájdalom. Egyenként csak belefulladni tudunk.

Mi bajom van a politikával? Az, hogy el akarja hitetni velem, hogy egyedül vagyok, hogy azt üzeni, kiszolgáltatott vagyok és mások döntésein múlik a személyes boldogságom. A politika kiszínezi azt, amit mondok, és bele akarja erőszakolni egy nem létező kategóriába.

Most, ha azt mondom, nekem Trianon fáj, azt mondják, fasiszta állat vagyok, meg, hogy nem is éltem még akkor, hogyan tudna fájni?

Trianon minden magyar embernek fáj! Ez nem politika. Ez tény. Nem arra van szükségünk, hogy visszakapjuk az elcsatolt területeket, csak arra, hogy elismerhessük és megsirathassuk a fájdalmunkat.

Jobb oldal, baloldal, közép? Nem számít. Összefoghat az egész pereputty, az is kevés, ha mi, magyar emberek nem nézünk szembe a sorsunkkal és a fájdalmunkkal!

Az egész ország nem más, mint BÁNTALMAZOTT GYEREKEK GYÜLEKEZETE!!!

Az őseinket bántották, megalázták, elnyomták. Beléjük fojtották a saját mélyről fakadó, teremtő erejüket, elvették a szabadságukat, és mi még meg sem sirathatjuk őket?

Hallottam olyat, magyar ember szájából (!), hogy Trianon jogos volt… Ha magyar vagy, bármelyik irányba húzhat a szíved, nem gondolkodhatsz így! Veszélyes így gondolkodnod. Ha megérdemeltük a büntetést, ha mi vagyunk HITLER UTOLSÓ CSATLÓSAI (!!!), akkor most is megérdemeljük a büntetést. Ezen az alapon most is bármit meg lehet csinálni velünk, és meg is csinálnak velünk bármit, pontosan ezen az alapon. 

Önként hajtjuk a fejünket a pallós alá, mert bűnösök vagyunk, mert megérdemeljük. 

Nem bűnös vagy, hanem mélyen bántalmazott.

Ezt vedd véresen komolyan Kedves Barátom!

Egyik közösségi oldalon láttam olyan posztot, ami arról szól, hogy bizony, a fronton, magyar katonák is követtek el szörnyű tetteket… Ember, melyik ország katonái nem követtek el háborúban szörnyű tetteket?! Egyáltalán, miért kell erre felhívni a figyelmet? 

Azért, mert Trianon olyan igazságtalan történelmi húzás, és olyan mértékű kollektív pofon, amelytől még mindig nem tértünk magunkhoz! Muszáj valahogy igazolást találni erre, különben betör a fájdalom a mély tudatból és darabokra tépi a személyiségedet. 

„Trianon, az régen volt, én még fiatal vagyok, engem nem érint…”

Óriási tévedés. Akkor is érint és korlátoz, ha nem tudsz róla, sőt!

Bántalmazott gyerekek vagyunk és úgy is viselkedünk. Fel mentjük a bántalmazóinkat, különben összedől a világunk. Ez nem politika, ez pszichológia. Amíg ez a helyzet, addig a magyar ember nem tud felnőni!

A magyar ember lelke összehúzódott. Töpörödött, picike, szánalomra méltó lények lettünk. 

Próbálunk viselkedni, próbálunk jó gyerekek lenni, hogy legalább egy picinyke szeretetet ki tudjunk sajtolni. 

Ez azonban lehetetlen, mert ott, ahol a törvényeket írják, csak ítélkezés van, és ahol ítélkezés van, ott nincs tere a szeretetnek.

Az a szomorú, hogy nagyon sokan gyűlölik saját magukat. Gyűlölik magukat azért, mert így könnyebb a fájdalmat viselni.

Nem a vezetőinkkel van a baj, hanem velünk. Gyávák lettünk, hitványak lettünk. Ha valakit fényes nappal, a nyílt utcán kirabolnak a szemünk láttára, inkább elfordulunk. Féltjük a filléres életünket. Még, ha meg is védjük a társunkat, a törvény a tettest védi. Mindenkinek igaza lehet, csak nekünk nem… 

Még a saját hozzá tartozóinkat sem tudjuk megvédeni, mert bűnösök vagyunk. Annyi év után, még mindig.

Jön az április, fogjunk össze, lájkoljuk, buktassuk meg!

Kit akarsz megbuktatni Drága Szép Testvérem? Nem mindegy ki a főnök odakint, ha belül egy ocsmány szörnyeteg ül a trónon?!

Minden ott kezdődik, hogy felemeled a fejed és azt mondod: igen, vállalom a sorsomat. Igen, magamhoz ölelem és elsiratom a magyar történelem minden fájdalmát. Elsírom az összes elsíratlan könnyet. Leteszem a páncélt a lelkemről, és végre merem érezni.

Ha magyar vagy, ha tetszik, ha nem, súlyos terhek nyomják a vállaidat. A teher nehéz, de le lehet tenni. Nem azért, hogy ott hagyd, hanem azért, hogy nyitott szívvel ránézhess. Ha már tudod, mit cipelsz, könnyebb és édesebb is lesz a teher.

A fájdalmat el kell fájni, mert a fájdalom megtisztít. „Ha meg nem öl…” Tette hozzá egyik barátom. Ha egyedül vagy, megöl. Ha együtt vagyunk, együtt elbírjuk.

Mindenki ismeri azt a finom kis sztereotípiát, hogy "a magyar ember a saját fajtáját utálja a legjobban".

Feljelentgetések, áskálódás, irigység. "Dögöljön meg a szomszéd tehene is", ugye?

Miért van ez így? Egyáltalán, tényleg így van? Nem lehet, hogy ez csak egy öngerjesztő tévhit, amellyel túl sokáig azonosultunk, hogy kicsik lehessünk és nyomorultak? Elhittük ezt csak azért, hogy még jobban utálhassuk a saját fajtánkat. Kinek jó ez?

Itt az idő, hogy ezt az ítéletet visszaküldjük a feladóhoz, mert mi eredendően nem vagyunk ilyenek! 

„Szegények az emberek ebben az országban.” Ez megint nem igaz. 

A magyar ember lelke kifogyhatatlanul gazdag. Nem vagyok fasiszta! Minden nép gyermekeinek kifogyhatatlanul gazdag a lelke, de most a sajátunk forog kockán. A magyar nyelv maga a gazdagság, maga a kreativitás. Ennek a nyelvnek teremtő ereje van.

Nem Drága Szép Testvéreim, nem vagyunk szegények, és még mindig nem vagyok fasiszta, amiért a nyelvünket, meg a lelkünket fényezem. Egyszerűen csak normális próbálok lenni egy őrült, ön-sors-rontó világban. 

Milyen abszurd dolog tabut csinálni a szépségből, az erőből?! Hova a fenébe korlátozzuk még magunkat?!

Gazdagok vagyunk, de nem férünk hozzá a kincseinkhez, mert nem ismertük fel és nem fájtuk el a fájdalmunkat. Nem tisztítottuk még ki a sebet. Minden mozdulat fáj. Nem csoda, ha nem mozgunk, inkább a négy fal közé zárjuk és egy dobozban rohasztjuk a lelkünket és a szellemünket.

„Lesz-e ebben az országban még forradalom?” Ha lesz, az szellemi és lelki forradalom lesz. 

Végre felismerjük magunkat egymás szemében. Erről szól a 'Magyarország' című dal.

A jógában azt mondják a lélek természetéről, hogy „szat, csit, ánanda”, amit sokféle módon fordítanak és értelmeznek.    

Most csak egyszerűen leírom azt, amit erről tanultam, és, azt, ami jön.

A ’Szat’ azt is jelenti, hogy igaz, azt is, hogy tiszta, azt is, hogy létező. Sok minden mást is jelenthet még, de ez a három már önmagáért beszél, csak nézd meg. Tiszta, tehát nem fogja semmilyen szennyeződés, igaz, tehát nem lehet hazugsággal megrontani és létező, azaz létezik a végtelen jelenben, folyamatosan. 

Kevés olyan dolog van, amiről ez mind elmondható, és ez még csak az egyik természet a háromból!

A ’Csit’ azt is jelenti, tudatosság, azt is, valaminek a tudatában lenni, azt is, valamit megérteni. Amikor valódi megértés történik nincs ’te és a dolog, amit megértesz’, mert a rátekintő tudat egyé válik a tárgyával. Csak a tudatosság van, csak a megértés van. Ez az, az állapot, ami meditációban történik. Ilyenkor kapcsolódsz össze a mindenséggel, vagy, ahogy a jógában mondják, az Átman, az Egyéni Lélek, összekapcsolódik a Brahmannal, a Kozmikus Lélekkel. 

Ilyenkor halhatatlan vagy, mert azzal a részeddel azonosulsz, amin nem fog a halál. Olyan fajta egység élmény ez, amilyet kicsiben valószínűleg mindannyian éltünk már át, ihletett pillanatainkban.

Ez sem hangzik rosszul, ugye? 

De jöjjön a harmadik!

’Ánanda’, vagyis öröm, üdv, boldogság. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

A középkorban nem örülnének ezért a mondatért, de azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a ’Paradicsomból való kiűzetést’ úgy is felfoghatjuk, mint ennek az eredendő, őstudásnak az elveszítését.

Ez a mi lelkünk igaz természete, melyet ügyesen eltakarunk magunk elől médiával, álhírekkel, szorongással, bosszankodással.   

    

Mi történik, ha ezt a tudást újra felfedezzük és kiterjesztjük az életünkre?

Akkor érünk meg az Új Himnuszra.

Erdélyi cigányok átírták a Cigány Himnusz legfájdalmasabb sorát.

Ilyen volt: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.”

Ilyen lett: „Megáldottál, feloldoztál, országodba befogadtál.” 

Ennek a sornak ereje van. Egy baranyaifaluban már érezni a hatását. Ez a mondat nem más, mint tiszta lelkű cigányok válasza a 'cigánykérdésre'.

Nekünk, mi a válaszunk a 'magyar kérdésre'? 'Szebb jövőt?' Inkább szebb jelent!

Kimondjuk végre az Igazságot, hogy megnyugodjanak az őseink? Kiemeljük végre az önbecsülésünket a porból? Elismerjük végre az értékeinket?

Rajtunk múlik.

A megváltás nem ’felülről’ érkezik, hanem csakis belülről, a Lélek Igaz természetéből.