Nem rég elém
került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes
meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port
kavart, valóságos kommentháború
indult el.
Röviden
arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban,
és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető
különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi
cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a
nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük
számára.
Az ügy, melyért
együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye.
Alárendeltségről, hierarchiáról szó
sincs.
A
kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az
álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a
világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben
elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről
tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének
színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…
Valóban
szörnyű egy világ volna.
A másik
terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy
ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját
egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj
majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény
ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában
tengetheti majd...
Mindkét
ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban
mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés.
A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a
felvetés valóban megértésre talál.
Ha a nők
eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is
megsinylenék. Erre semmi szükség.
Amit a magam
részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a
nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk
megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár
barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje.
A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége,
miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.
Jöhet persze
a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem
lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle
nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi
nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét
is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.
Erre a
gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő
mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell,
és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…
Ez sajnos
jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen
kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges
szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és
intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!
Miért kell
elszakadni, ha ennyire jó együtt!?
Volt idő,
mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció,
nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…
Ehhez képest
ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A
szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a
szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes
következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.
A
beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a
szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert
ez nyitja fel a szemet új igazságokra.
Ez Buddha 1.
nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só…
Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs
mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.
Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.
Lásd, hogy
mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes
törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések
is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az
események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes
szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.
Napjaink
szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a
felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is
beszélve...
Sokadik
házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs
közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem
társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a
megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.
Mit jelent valakivel
együtt megöregedni?
Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás
ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa!
Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.
Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.
„A kihagyott
lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…”
Mi lett volna, ha akkor van
elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor
nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön?
Haldoklókkal foglalkozók
szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni.
Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat,
mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.
Egy
ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az
elkülönülés üzenete benne van a térben.
Egy, egy
családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak
házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk.
Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a
vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a
kapcsolatokba.
Rajtunk
múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.
Megtudtam,
hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don
Quijotéja.
Ez a könyv
sosem volt még ennyire aktuális, mint most.
Egy őrült,
társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben
is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett,
befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a
bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták
és eldobták.
A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez
olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi
tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa,
hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.
Don Quijote a
történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen
elkövetett.
Családállításkor
az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A
bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban
áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja,
hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem
lesz szüksége a férfira.
Márpedig
kölcsönösen szükségünk van egymásra.
Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív
alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női
értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek
egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután
meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva,
tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott
megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.
Idealista? Naiv? Irreális?
Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...
Nagyon köszönöm Neked ezt az írást.floWra
VálaszTörlésSzívesen, van még ;)
VálaszTörlés