Félelem

Csak úgy, a poén kedvéért kiírtam egy posztot: „Most akkor a migránsoktól féljek vagy a pokémonoktól? ;)” Meglepően sok komment érkezett rá, sokan nem is poén részére, hanem inkább magára a félelemre reagáltak. Úgy tűnik, annyira benne van a téma a levegőben, hogy szinte azonnal harapunk rá.

Te mitől félsz?

Az egzisztenciális paráktól, a különböző fóbiákon keresztül az egészen zsigeri rettegésig mindent megélhetsz. Micsoda megkönnyebbülés! Nem kell többet horror filmet nézni, ha egy kis borzongásra vágysz. A félelem szembejön Veled úton, útfélen.

A nyári hónapokban, a táboroknak hála, többször is sikerült kiszakadnom a külvilág sodrából. Kisebb közösségek, örömmel, fájdalommal és katarzissal teli, belső történései kötötték le a figyelmemet, mialatt odakint zajlott a mészárlás. Amíg távol voltam a médiától, egy egész ’kis’ háborúról sikerült lemaradnom, bár állítólag a java még csak most jön.

Idehaza olyan, mintha mindezt megúsznánk egy könnyed, kis kampány-csihi-puhival, ebben meg ugye, nem muszáj részt venni. Ha kéket látok, már fordítom is el a tekintetemet…

Ez az ország, ahonnét nem rég a többség még menekülni akart, most Európa egyik legbiztonságosabb helyévé léphet elő. Megbüntetett a parkoló őr, feljelentett a szomszéd, főnököd és munkatársaid szívják a véred? Mindez eltörpül ahhoz képest, mintha egy pszichopata tömeggyilkos karóra tűzné a fejedet, csak azért, mert épp rosszkor voltál rossz helyen.

A végén még megbecsüljük és értékelni kezdjük a mi kis, ici-pici, búval cseszett magyar valóságunkat.

Mire jó a félelem? Honnét ered és mi a célja? Milyen mélyre kell alászállni, ha meg akarjuk érinteni a gyökerét?

Mostanában üldöznek az utópisztikus filmek. A forgatókönyvek megdöbbentően hasonlóak. Megvalósul a tökéletes béke és jólét társadalma. Minden digitalizált, szinte alig van ember, aki kétkezi munkát végez. Senki sem gondol és érez mást, mint, amit a béke és jólét fenntartása érdekében szabad. Mindenkinek megvan a maga helye, senki sem akarja a másikét, teljes a biztonság.

Cserébe az emberek beáldozzák a saját lényüket. Egységes dobozok vannak, ezekbe kell beleférnie egy személyiségnek, és ami kilóg, azt a társadalom könyörtelenül lemetéli. Ehhez a fajta békéhez teljesen droiddá kell, válni.

Az egészséges lélek persze lázad ez ellen és előbb utóbb megtalálja a sérthetetlennek hitt pajzson a rést.

Amikor egy társadalmat a büntetés, ellenőrzés és megfélemlítés hármasa tart össze, két kérdés merül fel bennem.

1.     Ha mindez nem lenne, mi történne a társadalommal?

2.     Mi húzódhat meg a fenti hármas mögött?

Azt gondolom, hogy, aki meg akar félemlíteni, az maga is fél, és a saját félelmét tolja rá másokra, mert együtt félni mégis csak könnyebb, mint egyedül, elszigetelten és magányosan. Emellett, ha tőled is félnek, az ideiglenesen a hatalom és erő érzését kelti benned, mely egy ideig be tudja tölteni a belül tátongó űrt, és el tudja nyomni az ebből fakadó rettegést.

Az örökös ellenőrzés és büntetés mögött pedig végtelen bizonytalanság és bizalmatlanság rejlik. Hisz lehetne az embereket jutalmazással is motiválni, de akkor egy idő után túlnőnének a rendszer számára biztonságos, jól áttekinthető kereteken.

Bár sosem dolgoztam multinál, azt biztosan tudom, hogy, ha túl jól teljesítesz, az ugyanolyan nagy, vagy talán még nagyobb hiba, mintha tökéletlenül végzed a munkádat. Ha a vezetőid féltékenyek lesznek Rád, esetleg félteni kezdik Tőled a pozíciójukat, könnyen bajba kerülhetsz...

A dobozon belül van a hamis biztonság, amit a félelem, bizalmatlanság és bizonytalanság hármasa tart össze. Ami ezen túl van, az meg az Élet. Egy halott rendszer ellen az a legveszélyesebb dolog, amit elkövethetsz, hogy életet viszel bele.

Hogy ilyenkor mi lesz, azt többnyire még csak fejben merjük kipróbálni. Ezekből a kísérletekből lesznek aztán a fent említett, jó, kis utópisztikus filmek.

Ilyen témában legutóbb ’A Beavatott’ című nagy sikerű alkotást sikerült megnéznem. A béke és nyugalom (stabilitás) fenntartása érdekében az embereket a személyiségük alapműködése szerint különböző csoportokra osztják, ahol mindenki az ezeknek megfelelő tevékenységeket végzi.

A hiba ott van, hogy születnek olyan egyének is, akik mindegyik kategória jellegzetességeit hozzák, emiatt egyikbe sem passzolnak igazán, azaz veszélyes, társadalomidegen elemmé válnak. 

Valójában ők hordozzák az életet, egy egészséges közösségben ők lennének a vezetők, a félelem-vezérelt társadalomban viszont ők lesznek az üldözött ’elfajzottak’, akik veszélyt jelentenek a társadalom rendjére.

Főszereplőnk, egy fiatal, elsőre átlagosnak tűnő lány, aki természetesen az utóbbiak közé tartozik. Kalandvágyó természete a ’Bátrak’ csoportjába vezeti őt, ahol megkapja a rendőrök, katonák és harcosok kőkemény kiképzését.

Számomra a kiképzés legérdekesebb része egyfajta mentális tréning volt, ahol a jelöltnek a saját, legbelsőbb félelmeivel kellett szembenéznie, majd a helyzetet egy túlélhető módon megoldania.

Ezt a részt lehet, hogy érdemes lenne alaposabban kibontani.

Jöhetnek olyan, egészen zsigeri félelmek, mint lezuhanni egy felhőkarcoló tetejéről, beszorulni egy barlangba, élve eltemetődni. Megélheted, milyen az, ha bogarak, férgek, darazsak lepik el a testedet. Létezik tériszony, klausztrofóbia, pók, rovar madár és mindenféle egyéb fóbia. Rettegéssel tölthet el a kiszolgáltatottság és a közelgő, elviselhetetlen fájdalom egy középkori szintű kivégzés esetében, legyen szó kerékbe törésről, karóba húzásról vagy keresztre feszítésről. Retteghetsz attól, hogy egy ragadozó állat széttépi a testedet.

Ezek egészen zsigeri szintű félelmek. Modern társadalmunkban azonban az ezekkel való találkozás esélyét akár egészen minimálisra csökkentheted. Ami sokkal inkább előtérben van az, az egzisztenciális félelmek széles skálája.  

Gyerekkorom belvárosi utcája már akkor is tele volt hajléktalanokkal. Tudtam, hol van a nekik fenntartott kocsma, tudtam, hol van a központjuk, ahol az általuk vezetett újság szerkesztősége székelt, láttam őket a kapuajakban, boldog öntudatlanságban heverni. Mivel anyám nagyon sokszor panaszkodott rá, hogy kevés a pénz és gyakran kellett kölcsön kérnünk, attól kezdtem félni, hogy előbb utóbb én is az utcán végzem.

Ezzel a félelemmel azóta nagyon sokat dolgoztam és elmondhatom, hogy bár most sem tudhatom, mit hoz a sors, ettől már nem félek többé.

Ha most mélyen magamba tekintek, olyan félelmeket látok, mint elveszíteni számomra fontos embereket, az önállóságot, a mozgás és a gondolkodás képességét. Ha alkalmatlanná válnék az általam végzett feladatokra, ha elveszíteném a mozgás, a gondolkodás és a kreatív alkotás örömét, az borzasztó lenne, csak úgy, mint ráterhelődni másokra, és végig nézni, hogy, amit eddig sikerült elérnem, azt valaki más viszi tovább. Megszégyenülés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság és pozíció veszítés.

Ez végső soron a teljes megsemmisüléstől való félelem. Ismerős?

Azzal a félelemmel kell, szembenézzek, hogy mi van, ha gyávaságból kifolyólag nem élek azokkal a fantasztikus lehetőségekkel, melyek az életem során szembe jönnek velem.

Ha belegondolok, az igazán nagy hibákat, amiket tényleg megbántam, mind félelemtől vezérelve követtem el. Ebből pedig az következik, hogy legjobban magától, a félelemtől félek. A tanulság ebből mindössze az, hogy a félelmen felül kell, kerekedj, különben bezár, megkötöz, megbénít, és végül oda vet az elmúlás és a halál hiénáinak.

A legjobb formádat adhatnád, teljes intenzitással tehetnéd azt, amiért ide születtél, de nem ez történik, mert félsz, mert elóvatoskodod az életedet!

A spártai katonáknak voltak olyan fizikai és mentális gyakorlataik, melyek a félelem legyőzését szolgálták. Az első két világháborúban vodkát, pálinkát adtak a lövészárkokból kitörni készülő katonáknak.

Hogy honnét is ered a félelem, arra a történelem is megadja a maga válaszát. Az emberiség, egy nemzet, egy család, egy személy tudattalanjába beleég minden véres, szégyenteljes, kiszolgáltatottsággal terhes esemény. A lelked mélyén Te is tudod, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, megtörténhet még egyszer. A lelked mélyén Te is tudod, hogy bármikor bárkit elveszíthetsz.

Semmi garancia nincs rá, hogy a számodra kellemes állapotokat fenn tudod tartani és, hogy a fájdalmas történéseket el tudod kerülni. Amikor olyasmi történik, ami kicsit is ezekre emlékeztet, megjelenik Benned a félelem, rosszabb esetben kitör a pánik.

Ezért menekülünk vallásokba, hiedelmekbe, babonákba, sematikus gondolati mintákba.

Az előbbi filmben, a ’Bátrakkal’ ellentétben, akik a félelmeiket racionális megoldásokkal győzték le, hősnőnk, aki az ’Elfajzottak’ közé tartozott, egy belső hang segítségével megértette, hogy a félelme nem valóság, így a félelem-szimulációs program egyfajta tudatos álommá vált számára, melyből könnyedén és frappánsan fel tudott ébredni.

Bár ezt a képességét idővel el kellett rejtenie, az általa gyakorolt tudat-váltás számunkra is nagy tanítást hordoz.

A félelem egy bénító érzés, de a valóság alapja sokszor megkérdőjelezhető, és soha nem vezet valódi megoldásokhoz. Amikor feltűnik, Neked is meg kell, találnod azt az erőt, mellyel úrrá lehetsz rajta.

Mi van, ha nem sikerül, mi van, ha beégek, ha nem élem túl, ha megsérülök? Ezek a kérdések a figyelmed jelentős részét lekötik, így a siker, mely a célra való maximális koncentráción is múlik, egyre nehezebben lesz elérhető.

Az életidegen rendszer, a biztonságot jelentő doboz Benned is ott van. A félelem szüli a kontrollt, mely benne tart abban a filmben, melyben visszanézheted életed összes eddigi megbánt pillanatát.

Valamit nem tettél meg, valamit nem mondtál ki vagy épp félelemtől vezérelve cselekedtél. Lényeg, hogy helyrehozhatatlan hiba, megbánt pillanat lett belőle. Ha újra élhetnéd, most másként cselekednél.

Félelemtől vezérelve a biztonságosat, a jól megszokottat, a könnyebb utat választottad. A bátorság ott kezdődik, mikor kockázatot vállalsz, mikor nyitott vagy az újra, mikor érzékennyé válsz a saját intuíciódra, mert felébredt benned a bizalom. A Bizalom a Valami Nagyobb felé.

Amikor megérted, hogy az életednek nem csak oka, de célja is van, az irányítást szép lassan elengeded és – ahogy egy kedves barátom mondta – megadod magadat az Életnek. Vezessen bárhová is az utad, nem félsz, mert végtelen Lét-Bizalom szegődött melléd útitársul.

Aki soha nem fél, nem ismerheti meg azt a bátorságot és azt a bizalmat, mely a félelmek meghaladásából születik.

Mind a bátorságnak, mind a bizalomnak a Szív Középpontod a székhelye. Ha félelmek törnek Rád, legyenek azok egzisztenciális vagy zsigeri félelmek, itt találsz menedéket.

Érdekes megfigyelés, hogy miközben minden félelem a Halál Félelemhez vezethető vissza, az egyik legmegnyugtatóbb könyv számomra a Köztes Lét Könyve, amit a Tibeti Halottas Könyvként ismerünk. Amikor ezt olvasom, a Halál tényleg sokkal inkább tűnik életünk nagy lehetőségének, mintsem borzalmas végnek.

Létezik egy egyszerű gyakorlat, mely amellett, hogy felkészít a halál pillanatára, nagyon hatásos eszköz a félelmek meghaladásához is.

Képzelj el egy ragyogó, sugárzó, Nap-szerű gömböt a szív középpontodban, ahogy meleg fényével feltölti egész lényedet. Izzik, akár a lenyugvó vagy felkelő Nap és három minősége van: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

Egyszer, még gyerekkoromban elég kemény leckét kaptam.

Akkoriban viszonylag sűrűn jártam templomba. Jól volt ott, különösen, mikor egyedül voltam vagy csak néhány kósza, imádkozó lélek lézengett itt, ott. Fürödtem abban a biztonságot sugárzó erőben, melyet egyfajta, isteni jelenlétnek szoktunk megélni. Akkoriban úgy gondoltam, természetes, hogy az Isten Házában ilyesmit érzünk.

Kíváncsi voltam azonban a másik oldalra is. Vajon milyen lehet az Őrdög? Meghívtam magamhoz, egy, úgymond, baráti beszélgetésre. Eltelt pár nap, el is feledkeztem az egészről, aztán egy éjjel hirtelen valami egészen másmilyen jelenlétet kezdtem érzékelni. Már nem tudom, álmodtam-e vagy ébren voltam, de azt tudom, hogy nem tudtam mozdulni. Olyan tömény gonoszság vett körül, amilyet korábban elképzelni sem tudtam. Inkább érzés volt, mint hang és csak ennyit mondott: „Itt vagyok.” 

Ami ezután jött, az az a szintű rettegés volt, melyhez foghatót nem ismerek.

Vérfagyasztó nevetés jött, olyan, amilyet sem hallani, sem érezni nem akarsz. Nagyon, nagyon pici voltam, ami körül vett, az meg felfoghatatlanul nagy, sűrű és áthatolhatatlan. Azóta sem imádkoztam úgy, mint akkor. Mélyen befelé fordultam és ösztönösen a szív középpontomban keretem menedéket.

Lassan egy egészen apró fény jelent meg, olyan, mint egy mécses pici lángja. Csak erre koncentráltam, ebbe kapaszkodtam, ebbe vetettem minden bizalmamat. Ezután valahonnan egy keskeny fénysugár érkezett, mely végül elért a szívemig. Már nem tudom, hogy, de belekapaszkodtam, mintha az Isten Lábát fogtam volna meg, az meg mintha kihúzott volna a sűrű, fekete masszából.

A feketeség és a gonosz jelenlét oszlani kezdett és tudtam, hogy hatalmas mázlim van.

Ez a történet eddig úgy hangzik, mint egy klasszikus megtérés történet, azzal a különbséggel, hogy ennek hatására mégsem lettem hívő keresztény. Nem utasítok el más vallásokat és nem kerülök minden olyan helyzetet, ahol a saját, sötétebbik oldalammal találkozhatok.

Persze nem is keresem az ilyen helyzeteket, ha egy társaságban asztalt akarnak táncoltatni, valószínűleg lelépek, mielőtt belekezdenének.

A fenti, gyerekkori élményemet azonban cseppet sem bánom. Azt gondolom, hogy vannak félelmetes helyzetek, melyekben saját magadtól is könnyen frászt kaphatsz, az ijedség viszont néha jót tesz, mert felráz abból a tetszhalott működésből, melybe a megszokások révén kerülsz.

Ha nem ismered meg a saját sötétebbik oldaladat, ha nem szembesülsz mindavval, amit utálsz magadban, ha nem találkozol a saját démonaiddal, ijesztően felkészületlen leszel majd a valódi veszélyhelyzetekben.

Lehet az állásod, a pozíciód vagy a testi épséged a tét, lehet, hogy a saját vagy mások életéért aggódsz, de mind között a legfélelmetesebb, mikor a lelked kerül veszélybe. A fényért néha nagyon mélyre kell menni, és ott nem árt, ha van Nálad egy kis hamuba sült pogácsa…

Erről szólnak az Alsó Világba való alászállós meséink is. Ahhoz, hogy ne ijedj halálra, Fehér Ló Fiává vagy Lányává kell, válnod. A legnagyobb sötétségbe csak a legtisztább éneddel tudsz sértetlenül leereszkedni és onnan visszatérni.

Kívánok Neked is soha el nem fogyó hamuba sült pogácsákat, mikor nehéz útra kell, indulj. Legyen a szívedben izzó Napkorong, a zsebedben pedig csillagok: Szeretetteljes Együttérzés, Bölcsesség és Erő.

           

Párkapcsolat és bizalom

Nem rég elém került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port kavart, valóságos kommentháború indult el.

Röviden arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban, és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük számára.

Az ügy, melyért együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye. 

Alárendeltségről, hierarchiáról szó sincs.

A kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…

Valóban szörnyű egy világ volna.

A másik terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában tengetheti majd...

Mindkét ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés. A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a felvetés valóban megértésre talál.

Ha a nők eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is megsinylenék. Erre semmi szükség.

Amit a magam részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje. 

A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége, miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.

Jöhet persze a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.

Erre a gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell, és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…

Ez sajnos jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!

Miért kell elszakadni, ha ennyire jó együtt!?

Volt idő, mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció, nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…

Ehhez képest ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.

A beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert ez nyitja fel a szemet új igazságokra.

Ez Buddha 1. nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só… Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.

Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.

Lásd, hogy mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.

Napjaink szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is beszélve...

Sokadik házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.

Mit jelent valakivel együtt megöregedni?

Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa! 

Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.

„A kihagyott lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…” 

Mi lett volna, ha akkor van elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön? 

Haldoklókkal foglalkozók szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni. Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat, mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.

Egy ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az elkülönülés üzenete benne van a térben.

Egy, egy családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk. Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a kapcsolatokba.

Rajtunk múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.

Megtudtam, hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don Quijotéja.

Ez a könyv sosem volt még ennyire aktuális, mint most.

Egy őrült, társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett, befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták és eldobták. 

A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa, hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.

Don Quijote a történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen elkövetett.

Családállításkor az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja, hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem lesz szüksége a férfira.

Márpedig kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva, tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.

Idealista? Naiv? Irreális?

Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...

Mantra

Neked mi a mantrád? Hogy nincs? Hogy, hogy nincs?! Olyan nincs. Mantrája, kérem, mindenkinek van…

Lássuk csak, mire is gondolok. Ismerős ’kedvencek’ például a „Már megint…” kezdetűek. „Már megint feltúrták a k…va 4es, 6ost!” „Már megint el fogok késni!” „Már megint én szívok!” Stb….

Szép csendben duruzsol a füledbe, akár egy pihentető program.

Lehetne  még hosszan sorolni a listát, de minek? Már most belefáradtam…

Ész-osztó Gergő „már megint” mondja a magáét…

Egy árnyalatnyival komolyabbra fogva a szót, a számtalan lehetséges fordítás és értelmezés közül én a mantrát, leginkább ’az elme eszközének’ szeretem tekinteni.  

A mantra, mint az elme eszköze, ha tetszik; járműve. Hogy ez mennyire tudatos, és, hogy merre visz, azt már mindenki maga dönti el.

Sokféle, klasszikus értelembe vett mantra létezik. 

Vannak ’bija (azaz mag) mantrák’, vannak ’shanti (azaz béke) mantrák’ és az egyes, spirituális minőségekhez tartozó istenségeknek is meg vannak maguk mantrái. Mantrákat használnak a különböző hindu, buddhista, muszlim és keresztény tradíciókban egyaránt.

Működésük egyetemes, és eredetük arra az időre vezethető vissza, mikor még a szavaknak teremtő erejük volt. Még a világ teremtését is innen eredeztetik szinte minden vallásos hagyományban. 

„Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél vala, és az ige Isten vala.” – ahogy az Ó Testamentumban olvashatjuk.

A manapság rendkívül divatos, minden valamire való, spirituálisan túlfűtött egyén testére ’kötelező módon’ feltetovált, jóga stúdiók falát muszájból díszített, ’Aum’ szótag is méltán híres és népszerű, hiszen ez az első mantra, mely a világ teremtésével egyidős. Ennek zengetése foglalja keretbe a legtöbb jóga órát. 

Még a hírhedten materialista természet tudósok is ős-robbanásról beszélnek, amit nehéz elképzelni valamiféle hangjelenség nélkül.

A mantra tehát hang, a hang rezgés, a rezgés hullám, a hullám hátán pedig jól esik szörfözni.

Hogy működik, afelől semmi kétség. Már csak az útirányt kell meghatározni.

Hová szeretnél eljutni? Ez a kérdés.

Mantrát lehet tudatosan és öntudatlanul is használni. Természetesen az utóbbi a veszélyesebb. Úgy szörfözni, hogy nem is tudod, hogy szörfözöl, eléggé vakmerő dolog…

Közelítsük hát meg praktikusan a kérdést.

Mindannyian belekerülhetünk olyan szituációba, ahol nagyfokú bölcsességre és tisztán látásra van szükségünk. Ilyenkor, ha vallásunk nem tiltja, nyugodtan használhatjuk ’A Végtelen Bölcsesség Bódhiszattvájának’, Manjushri-nek a mantráját. Ez a mantra már sok vizsga előtt segített abban, hogy erősen összpontosított tudatot érjek el.

  

Így hangzik: ’Om-á-rá-pá-cá-nádhi-hum’.  

Persze, ha egyáltalán nem tanultál, nem valószínű, hogy segít Rajtad, de a benned rejlő nyugalmat és bölcsességet mozgósítva, esetleg ki tudsz magadnak dumálni egy második esélyt…

Ha a szituáció nagyfokú együttérzést igényel, a megfelelő, tiszteletteljes hozzáállással (ez természetesen az előzőre is vonatkozik), segítségül hívhatjuk ’Csenrézit’, ’A határtalan Együttérzés Bódhiszattváját’.

Az Ő mantrája, a jól ismert ’Om Máni Pádme Hum’.

Egy időben rendszeresen használtam autó-stoppolásra, de mostanra ’le lettem tiltva’ az efféle huncutságokról, mert ez a tevékenység sajnálatos módon elősegíti a ’nincs pénzem’ mantra térnyerését, mely a csóróság meleg ágyaként, maga a fertő, minden kedves kibontakozni vágyó számára.

Ezzel vissza is értünk a kezdőponthoz, azaz, a ’Neked mi a mantrád?’ kérdéshez.

Az öntudatlanul ismételgetett mondatok, bizony könnyen 'önbeteljesítő' jóslatokká válhatnak, azaz (ne legyünk naivak) válnak.

Vajon melyik uralkodó örülne annak, ha országában csupa boldog, szabad és tudatos lény lakna? Ugye, hogy költői a kérdés?

Valószínűleg a ’Jó Isten’ az egyetlen ilyen uralkodó (furcsa is ezt a kifejezést használnom)… Nem hiába gondolták már a középkorban is, hogy igazságra és boldogságra egyedül a Mennyek Országában lelhet az ember…

A lényeg tehát annyi, hogy, ha magadnak és nem a ’Nagy Testvérnek’ akarsz jót, kénytelen vagy tudatosítani automatikusan pörgetett mantráidat, és, ha azok nem oda visznek, ahová jutni szeretnél (például a kétségbe esés szélére, önbizalmad és önbecsülésed teljes összeomlásába, vagy, ’ne adj Isten’ a katatón, mélabús, halálváró depresszióba), érdemes lecserélni őket a Neked megfelelőekre.

A közkedvelt ’Válság van, jön a baj. Nincs pénze az embereknek (pl: jógára, vagy bármire, amit tanítani szeretnél)…’ - mantrát például, érdemes máris jó messzire elhajítani és helyette találni valami célravezetőbbet.

Nekem életmentő a saját, tudati transzformációmhoz például a ’Minden élethelyzetben tökéletes létbizalmam (micsoda varázsszó!) vezérli gondolkodásomat pozitív, áldásos irányba.’ - mantra. 

Amikor a dolgok látszólag összefognak ellenem (Veled is történik ilyesmi?), és ezért a jogosnak vélt kétségbeesés kerülget, igyekszem bedobni az ’Akármi történik velem, értem történik és mindig, a számomra legáldásosabb módon alakul.’ hit-erősítő mantrát.

Mert a ’hit’ egy olyan dolog, ami nélkül a spirituális útkeresésünk sajnos halálra van ítélve. 

A hit azt jelenti, hogy tántoríthatatlan bizonyosságod van a saját sikeredben (ami jóval több, mint csak a saját sikered) és az Univerzum támogatásában még akkor is, ha minden jel ennek épp az ellenkezőjére utal.

Erre bátorított Jézus is, mikor azt mondta: „ha csak akkora hitetek is van, mint egy mustármag, hegyeket mozgathattok vele.”

Egy próbát megér, nem?     

’Mester és tanítványa’

Miért keresel magadnak gurut? Azért, hogy legyen kire támaszkodnod? Azért, hogy legyen, aki megmondja, mit és hogyan csinálj? Azért, hogy legyen, aki ’apád helyett, apád lesz’? Vagy csak szimplán elakadtál a spirituális útkeresésben, és iránymutatásra van szükséged valakitől, aki már megjárta ezt az utat? Szükséged van valakire, akiben megbízhatsz, és aki tudja, hogy min mész keresztül?

Az igaz mesternek és a jó tanítványnak egyaránt megvan a maga ismérve. Kettőn áll a vásár. Ahhoz, hogy valakiből ’mester’ legyen, nagyon sokat kell tanulnia, nagyon sokat kell változnia és sokat kell szenvednie, mert a változás, szenvedéssel jár.

Elengedés, megértés, bölcsesség, béke. A folyamatot egyre növekvő fájdalom kíséri, ahogy a világi boldogság illúziója bomlásnak indul, és lassan végleg elenyészik. Helyette megjelenik az, amiről most még nem sokat tudunk, mert a földi életben való, pánikszerű boldogság keresés általában eltakarja előlünk.

Valami több, valami nagyobb…    

Aki ezt egyszer igazán megtapasztalja, azt többé nem fogják a korlátolt földi örömök kielégíteni.

Itt maradsz ugyan az anyagi világban, de ettől kezdve, ezt a ’valami nagyobbat, valami többet’ fogod keresni olyan szenvedéllyel, amilyennel a szerencsejátékos teszi fel minden vagyonát egyetlen egy számra. Véges életedet teszed kockára a végtelenért. Amikor eljön ez a pont, megértél arra, hogy tanítvány légy.

Ha már megjártad az utat, és elkezded kötelességednek érezni, hogy azt meg is mutasd az arra érdemeseknek, mesterré váltál. Innentől tanítványok gyűlnek köréd, akik az igazságot keresik, és akikkel egymás kölcsönös és határtalan bizalmát élvezitek.

Egy gurunak is fenn kell, tartania fizikai testét, ezért tanítványaitól, támogatóitól elfogadhatja mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy világi javakat halmozna fel.

Egy igazi mester mélységesen megveti a vagyont, és minden elmúlásnak alávetett dolgot. Már maga, a birtoklás is távol áll tőle, hisz jól tudja, mennyi szenvedés forrása a ragaszkodás.

Ettől kezdve, meglehetősen visszás, amikor egy guru Rolls Royce-okat gyűjt, luxus villákat, yact-okat vásárol, franchise-birodalmat épít, vagy egyéb módon tobzódik az anyagi javakban.

Minderre természetesen a tanítványok lehúzása és végletekig való kizsákmányolása révén összeharácsolt pénzekből, meg a vagyonokért árusított tanfolyamokból tesznek szert.

Ez a ’guru business’….

Ahhoz, hogy a tanítványok esetleges gyanakvását elaltassák, legegyszerűbb eszköz a tömeg hipnózis, egyéni szinten pedig a bűntudatkeltés („hol van a gurud felé való odaadásod?”), némi ezoterikus parasztvakítással („Tudod, hogy csak érted teszem, hogy feloldjam benned a ragaszkodást…”) fűszerezve.

Ha mindez nem volna elég, be lehet még dobni a jól ismert szlogent: „Ha holnap elvennék a cadillac-et és gyalog kellene mennem, én akkor is boldog lennék.”

Minden tiszteletem a ’birodalom vezére’ felé, de hiszi a piszi…

A szabadság óriási felelősség. A guru olyan, mint egy politikus. Nagyon sok mindent megtehet, amit nem helyes megtenni. Mivel nincs, aki az orrára koppinthatna, borzasztóan nagy a kísértés. Szegények sokszor bizony el is véreznek az olyan alapvető területeken, mint a tanítványok büntetlen anyagi, szexuális, spirituális és minden egyéb módon való kihasználása...

Márpedig ha arra vágysz, hogy ilyen módon kihasználjanak, akkor valószínűleg nem vagy még érett arra, hogy tanítvány légy, mert kicsinyes játszmáidat és fel nem oldott, hibás mintáidat követed. Ehhez pedig fölösleges gurut keresned. Elég egy rossz párkapcsolat, egy lélek-ölő munkahely vagy egy császár komplexusos főnök. 

A ’guru terápia’ nem gyógyít ki a saját hülyeségünkből.

Először vállald a felelősséget az életedért, a tetteidért, de más helyett ne vidd el a balhét! Nincs ’jogod’, hogy elvedd tőle a lehetőséget, hogy ő is vállalja a saját felelősségét.

Ha az igazság keresésére indulsz, nem fordulhatsz vissza, és bírnod kell az ezzel járó fájdalmat. 

Legyél hát éber, és ne csak a divatos mű-guruk között nézz szét, mert az igazi mesterek sokszor szinte láthatatlanul szerények. Kerülik a zajt, nem keresik saját, beteg vágyaik kielégülését, viszont a rendelkezésükre álló minden eszközzel fáradhatatlanul munkálkodnak a világ meggyógyításán, miközben a saját személyük teljesen beleolvad tevékenységükbe.

Hiszed, vagy sem, de létezik ilyen is. Hagyd hát ott a ’guru börze’ fékeveszett fesztivál hangulatát, és lecsendesített szívvel indulj el a saját utadon, ahol megtalálhatod a Veled egy ívásúakat, és a maga idejében, a valódi mester is szembejön majd.