Hova lettek a férfiak?

Te ismersz férfiakat?

Ez előtt 100 évvel, ezt a kérdést még nem értették volna. Mostanában azonban még a ’férfi’ szó is mintha kiveszett volna a nyelvünkből. Helyettük inkább pasik vannak, és a legmagasabb kiosztható minősítés is ezen belül található. Mi, a hajdani férfiak kései fiai, legjobb esetben is csak ’jó pasik’ lehetünk…

A kérdés tehát kínosan aktuális. Hova lettek a férfiak?

Érdemes ezt a kérdést több oldalról is körüljárni. Mikor tavaly februárban Valentin napi, párkapcsolat tuningoló, jóga workshopot tartottunk, a szinglik közül többen szóvá tették, hogy ezzel erősen diszkrimináljuk az egyedülállókat, ami meg ugye nem szép dolog.

Megmondom őszintén, szívesen tartanék ’férfiakat nőkkel összehozó’ párkapcsolatok kialakulását elősegítő jóga workshopot is, hisz állítólag kerítőnek sem vagyok utolsó, csak hát van egy aprócska probléma. 

Honnan szerzünk férfiakat?

Ha a ’joga’ szót kivesszük a történetből, néhány szingli pasit, még csak, csak belevihetünk a jóba, de férfit? No way… 

Vissza is jutottunk hát a kezdeti kérdésünkhöz.

Mielőtt azonban az eltűnt férfiak nyomába eredünk, nézzük meg mi fán is terem a férfi.

Neked mitől férfi a férfi? Te hogyan teszel különbséget pasi és férfi között? Ugye nem is olyan egyszerű a kérdés.

Nem csupán az ellangyosodó férfidivatról van szó. Nézd meg egy múlt századi parasztember fényképét. Milyen tekintete van? Nézd meg az egyik leghírhedtebb betyárunk, Rózsa Sándor portréját. 

A papír felgyullad a tekintetétől. Ilyeneket bizony nem látsz a négyes-hatoson…

Nézz körül egy harcművészeti edzésen. Mit látsz? Olyan pasikat, akik a férfit keresik önmagukban és olyan nőket, akik a férfit keresik a pasikban. Vannak szép szál legények, keményre kigyúrt kisfiúk, nyálas hernyó emberek, és utcán bunyózó, agresszív, komplexus bajnokok, de a férfi, az ritka jelenség.

Neked mitől férfi a férfi? Odaadó, hűséges férj, erős, mégis gyöngéd társ, jó apa, aki tud példát és tekintélyt is mutatni? 

Ezek mind, mind számítanak, de a lényeg, hogy a férfi minden tettéért vállalja a felelősséget, és ez olyan tartást ad neki, ami a fentieket is már alapból hozza magával. 

A másik nélkülözhetetlen összetevő, hogy a férfi a világ számára áldásos módon használja mágikus, teremtő erejét! 

Ez, a teremtő erő olyan képesség, mely egy pasinak is rendelkezésére áll, de csak a férfi tud igazán bánni vele, mert ennek az erőnek az uralása misztikus összefüggésben áll a felelősség vállalásával.

Férfinak lenni, tehát egyszerre óriási lehetőség az önmegvalósításra és óriási teher is, amit bírni kell viselni.

Pasinak lenni ehhez képest jóval kényelmesebb üzemmód. Nincs felelősség, se teher, csak szabadság és élvezkedés. Életeket lehet így leélni, kellemesen, gondtalanul, anélkül, hogy bármilyen valódi dolgot leraknánk az asztalra. Ha semmit sem teszünk, ez vár ránk is, mert senki sem válik magától férfivá.

Két dolgot kell tisztán látnunk.

Először is, ha megnézed a természeti és archaikus népeket, ott mindig volt egy nagyon erős szelekció. Az, hogy egy fiúból lesz-e férfi, a férfivá avatási szertartáson dőlt el. Ha sikerült, férfivá lett, és onnantól úgy is viselkedett, ha nem, meghalt. Ilyenkor legtöbbször a fiút halálos veszélynek tették ki, például vadásznia kellett nagy és veszélyes vadra. Akár hetekre is távol lehetett a falujától, de mikor végül hazatért az elejtett tigrissel, medvével vagy más tekintélyes vaddal, az élete gyökeresen megváltozott. Ezek a kultúrák nem ismerték a pasit, csak a férfit.

Ma akkora a jólét, hogy akkor is simán életben maradsz, ha sosem nősz fel, ha sosem leszel férfi. Nincsenek ilyen kaliberű beavatásaink, mert ennek a társadalomnak erre nincs szüksége.

Ez azonban még önmagában kevés ahhoz, hogy a férfi minőség szinte teljesen kivesszen egy kultúrából. Ehhez olyan kollektív törés kell, ami a férfi minőséget és a hozzá tapadó fájdalmat, hosszú generációkon keresztül egy nép vagy embercsoport mély tudatába száműzi.

És itt lesz rendkívül izgalmas a dolog. Mi, a fene történt velünk?

Amit magamban érzek, az, az, hogy ehhez a minőséghez olyan súlyos felelősség tapad, ami szinte vállalhatatlan. Régóta agyaltam már ezen a kérdésen, mikor egy nap kezembe került Bert Hellingernek, a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának egy rendkívül gondolatébresztő írása.

Az írás pont ezt a kérdéskört járta végig egy teljesen egyedi szempontból. 

Hellinger szerint a férfit hazavágó, globális törés okát az elmúlt 2, világháborúban találjuk. Az emberiség régen is háborúzott, de régen az emberek tudták, miért harcolnak. Területfoglalás, zsákmányszerzés, hódítás, vagy épp a szülőföld, a család megvédelmezése voltak a fő mozgatórugók. Véres és kegyetlen háborúk voltak, de siker esetén a harcos egész családja jól járt.

Az utóbbi két világháború azonban minden eddiginél embertelenebb és legfőképpen teljességgel ÉRTELMETLEN volt. Senki sem tudja igazából, miért volt rá szükség. A férfiak pedig mentek, mert menniük kellett, bele az értelmetlenségbe, parancsra ölni, parancsra halni.  

Végül vagy nem tértek haza, vagy csak csonkán, bénán, összetörve, esetleg egyben, de súlyos lelki terheket cipelve, tele a háború borzalmainak emlékeivel. Nem a zsákmányért ölt, csak azért, hogy hazajöhessen a családjához.

Az otthon maradt nők viszont megtanultak egyedül túlélni. Akár hazajött a férfi, akár nem, nem volt már rá szükség, mert a nő dolgozik, gyereket nevel, karriert épít és elvégzi a házimunkát. Megerősödött és mindent megcsinál. Megtanulta, hogy a férfira nem számíthat. Megtanulta, hogy egyszerre legyen férfi és nő. 

A megcsonkult, tehetetlen férfi, itt már nem több, mint egy újabb, éhes száj, egy használhatatlan here. Otthon ül és marja a szégyen, amíg el nem pusztul. Ezt a férfimintát hagyta ránk az elmúlt 2 világháború…

Ez dolgozik bennünk, ezzel harcolunk, miközben önálló, erős, ’elférfiasodott’ nők vesznek körül, akik a jég hátán is megélnek. 

Egyszerűbb, hát nem szembenézni ezzel a lehetetlen sorssal, és inkább a könnyedebb, felelősség mentesebb, ’pasi’ létformát választani.

Ha tényleg csak a felmentést keresném magam és minden pasi számára, most ez a blog itt, véget is érne.

A ’pasi létforma’ azonban senkinek sem jó. Kényelmes ugyan, de üres így az életünk. Érezzük, hogy valami hiányzik és mikor látszólag minden renden, van, furcsa, nyomasztó erő kezdi rágni a lelkünket.  

A tönkre ment férfi mintája akkor is dolgozik bennünk, ha nem vagyunk hajlandóak azzal szembenézni. A lelke mélyén minden nő vágyik rá, hogy végre megélhesse magában a ’gyenge nőt’ is, minden nő vágyik rá, hogy egy erős férfi legyen mellette, akire lehet támaszkodni. A fiú vágyik az erős férfimintára, hogy ő is erős férfi lehessen. A lánynak is kell az erős apa, hogy biztonságban érezze magát és képes legyen felismerni később azt a férfit, akit élete párjának szeretne. Még a társadalomnak is kell az erős férfi, hogy újra legyen az emberekben tartás. Minden fiú, minden srác, minden pasi keresi magában a férfit, mert azt a szeretetet, amit egy nő adhat a férfinek, semmivel sem lehet pótolni.

Értsük meg végre, hogy a nő párja nem a pasi, hanem a férfi. Kölcsönösen szükségünk van egymásra. Egyik sem teljes a másik nélkül.

Mi hát a megoldás? Az, hogy egyáltalán foglalkozunk a témával, és tudatosítjuk a helyzetet, már nagyon jó kiinduló pont. Vissza kell nyernünk a nők bizalmát, de ehhez Ők is kellenek. Nem lesz könnyű, arra mérget vehetsz, de ha elkezded, lesznek, akik melléd szegődnek az úton.

A férfi és a nő között most hatalmas kietlen pusztaság van. Aknamező, mely tele van csalódással, félelemmel és mérhetetlen fájdalommal. Ott van minden, amit az Őseink ott hagytak. A mi dolgunk, hogy szembenézzünk ezzel az örökséggel, kimenjünk a fájdalom pusztaságába és szépen megtisztogassuk azt. Hadd lélegezzen fel a föld, hadd nőjön ki újra a fű.

A pusztaságot virágos mezővé varázsolhatjuk, de az ide vezető út a fájdalmon visz keresztül.

Most az a dolgunk, hogy felismerjük és megértsük ezt a helyzetet. Vértezzük fel magunkat szeretettel és bizalommal, mert csak így szülhetjük meg azt a bátorságot, amivel képesek vagyunk kilépni a Fájdalom Mezejére. Keressünk társakat, mert egyedül nem megy.

Az Ősök Fájdalmához csak nagy, nagy türelemmel és éber tudatossággal érdemes közelíteni.

Egymás kezét fogva gyengéd szeretettel és elfogadással vezesse egymást a nő és a férfi. Légy nagyon hálás, ha olyan társra találsz, aki segít ebben. Becsüld meg nagyon, mert ez egy nagyon ritka és törékeny állapot. Nehéz létrehozni, és könnyű kiesni belőle, mégis megéri dolgozni rajta, mert nincs más lehetőségünk.

Csak így lehet újra, a maga teljességében férfi a férfi és nő, a nő.

Táplálás

Amikor azt mondom: ’Táplálás’, nem csak táplálkozásra gondolok, hanem minden impulzusra, amit magadba beengedsz. Manapság az egészség-tudatosság, leginkább tudatos táplálkozást jelent. A tudatos táplálkozás pedig többnyire kimerül abban, hogy ’mit’ és csak kevés figyelem jut a ’hogyan’-ra.

Óriási túlkínálat van különböző, táplálkozási rendszerekből. Nagy a káosz, nehéz dönteni, melyik is az ’igazi’, mert mindegyik ezt hirdeti magáról. Hol vannak már, a régi szép idők, mikor még volt a vegetáriánus, meg volt a hús-evő!

Ma már lehetsz nyers-vegán, paleolit, vagy makrobiotikus, vásárolhatsz laktóz, vagy glutén mentes ételeket, étkezhetsz vércsoport szerint, vagy az egyszerűség kedvéért átállhatsz akár a fény-táplálkozásra.

A legszebb az egészben az, hogy e rendszerek hívei sokszor úgy fogalmazzák meg, hovatartozásukat, hogy ők azok, akik kizárják az étkezésükből ezt, vagy azt az ételt. Fontosabb az, amit nem esznek, mint az, amit esznek.

Mivel ilyenkor az egész élet a táplálkozás körül forog, egy jól meghatározott, gasztronóm filozófia alapján, nyugodtan mondhatjuk, hogy tulajdonképpen táplálkozás-vallások jönnek létre.

Ha engem kérdezel erről, valószínűleg Apám kedvenc mondatával foglak megajándékozni. „Édes fiam, ha rám hallgatsz, azt (t)eszel, amit akarsz…”

Pontosabban, mindenki azt eszik, amit akar, csak viselje a következményeit…

Ebben a gasztronóm zűrzavarban, a józan ész, a tiszta szív és az egészséges ösztönök szentháromsága segít eligazodni. 

Elfogadhatsz valamit dogmaként, de elfogadhatod azért is, mert érzed az igazságát. Tartozhatsz egy szektához, ahol minden beszélgetés téma, minden kérdés és minden válasz előre meg van határozva, vagy tartozhatsz a barátaidhoz, ahol természetesen viselkedhetsz.

A Te döntésed, hogy hagyod-e magad korlátozni a szabadságodban, vagy minden helyzetben úgy cselekszel, ahogy Te jónak látod, viselve az ezzel járó felelősség minden terhét.

Amikor valaki lemond például a húsról, engem elsősorban az érdekel, miért. 

Van olyan ismerősöm, aki saját bevallása szerint ’imádja a húst’, de egészségügyi okokból kénytelen volt lemondani róla. Van, aki erkölcsi alapon nem eszik húst, mivel sajnálja az állatokat és nem akar rossz karmát felhalmozni azáltal, hogy részt vesz a meggyilkolásukban. Ettől persze még viselkedhet kevésbé etikusan ember társaival szemben (különösen azokkal, akik fogyasztanak húst).

Van, aki egyszerűen nem szereti a húst, vagy érzi, hogy nincs rá szüksége. Számomra talán ez a motiváció a leghitelesebb, mivel az inspirációt nem külső ismeretekből, hanem saját, belső megérzéseiből meríti.

Ez az út azonban ijesztően öntörvényű. Lehet, hogy hosszú hónapokon, éveken keresztül nem eszel húst, de egy szép nap arra ébredsz, hogy reggelire egy jó, finom, pörcös rántottát akarsz majd enni, egy kupica pálinkával. Ha ezt érzed, az lesz a hiteles cselekedet, ha így is teszel.

A tested, ha nincs teljesen letompítva, érzi, hogy mire van szüksége.

Itt jön be a ’hogyan’ kérdése.

Függetlenül attól, hogy eszel-e húst vagy sem, a test, a lélek temploma, így ennek táplálása egyfajta szertartás. 

Megtiszteled-e az ételt, amit megeszel?

Szántál pénzt a megvásárlására, esetleg energiát az elkészítésére. Tiszteled-e magadat és az ételt annyira, hogy megadod a módját és szentelsz időt az elfogyasztására is?

Ez nem csupán annyit jelent, hogy zabálás helyett kulturáltan fogyasztod el, hanem azt is, hogy odafigyelsz az ízekre. Ha közben tévét nézel, fészbukozol, fecsegsz, vagy sietsz, mert oda kell, érjél valahova, megbántod az ételt és az megtartja ízeit magának. A legfinomabb, legnagyobb szeretettel elkészített ételeket eheted így, nem fognak benned nyomot hagyni, ha csak nem negatívat. Az étel bosszúját meg azt hiszem, mindannyian ismerjük szegről, végről…

Képzeld el, hogy egy csirke az életét adta azért (még ha nem saját jószántából is), hogy egzotikus, thai leves legyen belőle. Úgy gondolom, ha ezért hálát adok Neki, a lelke megnyugszik, és könnyebben talál utat egy szerencsésebb inkarnációhoz. Ha undorodva lehúzom a vécén, nem vagyok etikus a csirke lelkével szemben.

A természeti népek vadászai nem trófeákat gyűjtenek, hanem elejtik a vadat, hogy legyen mit ennie a közösségnek. Csak annyit vesznek el, amennyire szükségük van, és minden alkalommal bocsánatot kérnek az állattól, amiért kioltják az életét.

Mikor Xebeche, a Halott Ember indiánja első vadászatáról mesélt, először nem is esett le miről van szó. „Sokáig jártam szarvas Testvéreim nyomában, mígnem az egyik végül megsajnált, és nekem adta az életét…”

Aki így tud ölni, annak bűn, vegetáriánussá válni...

Ami viszont egy hozzám hasonló, gasztronómiailag megrögzötten öntörvényű egyén számára is etikus döntés, hogy a tőle telhető legteljesebb módon kerüli a gyors éttermi ételeket, és minden olyan helyet, ahová a hús nagyüzemi húsgyárakból és vágóhidakról kerül.

Így Te, a magad részéről nem járulsz hozzá az állat-holocaust-hoz, és ahhoz az embertelen rendszerhez, mely nagyon sok léleknek okoz mérhetetlen szenvedést, másoknak meg óriási profitot, miközben totálisan kizsigereli a Föld golyót. Ezen a téren nem baj, ha tántoríthatatlan elvei vannak az embernek.

Nagy kérdés, hogy azok az állatok, melyeket évszázadok óta a húsukért tenyésztenek, mennyire lennének életképesek, ha kikerülnének a természetbe.

Arról már volt szó, hogy, ha nem muszáj, ne tévézzünk már evés közben, de vajon jó dolog-e enni tévézés közben? (A kérdés inkább költői.)

A Jóskönyvben van egy olyan jósjel, amelynek ’Táplálás’ a neve. Azt írja: „Figyelj arra, mivel táplálod magad és másokat.” Ez a jósjel sokkal inkább szól a szellemi, mint a fizikai táplálék minőségének fontosságáról. „Az ember azzá lesz, amit gondol. De legfőképpen a hitek és a tévhitek táplálnak: Az ember azzá lesz, amivé mágikus hite-képzelete alapján varázsolja magát.”

Hasznos dolog tehát, ha beépítesz egy szűrőt magadba és ez alapján döntöd el, mit engedsz be – legyen szó, képekről, hangokról, információról – és mit nem, hisz vannak tartalmak, melyek ténylegesen megfekszik a lelki gyomrunkat.

A kulcsszó az éber jelenlét és a középpontoddal való, megszakíthatatlan kapcsolat. A jelen pillanat érzékelését és az ebben való időzést célzó meditációk segítenek ebben. Ilyenkor szinte érzed azt a védőburkot, ami körbevesz és megóv az ártalmas külső hatásoktól.

Egy jó savászana szintén erősen hozzájárulhat a mentális védelmed kiépítéséhez.

A dolog másik fele, hogy Te hogyan hatsz a környezetedre. A tiszta éberség állapotában arra is jóval fogékonyabb vagy, hogy Te se mérgezz másokat ártalmas szavakkal, tettekkel és gondolatokkal.

Ehelyett megengedheted magadnak, hogy a belső erőből fakadó lelki békédet oszd meg másokkal és magadat is ezzel tápláld.

Jó táplál(koz)ást!

A ’Belső Gyermek’ és a Félelmen Túli Birodalom

Sok mindennek kell találkoznia most ebben a blogban. Fel van adva a lecke. Legyen benne játékos félelemoszlatás, egy kis kézenállással, elengedéssel és a ’belső gyermek’ felébresztésével.

Ám legyen, úgyis mindig kényszeresen átkötök, ha kell, ha nem, mindent, mindennel összehozok…

Lássuk csak! A ’belső gyermek’ egy manapság, igen divatos kifejezés. „-Találd meg magadban a belső gyermeket!” Van ’belső gyermek meditáció’, a Tarot és az angyal kártyák mellett, ma már ’belső gyermek kártyát’ is lehet kapni.

Ha épp nincs jobb dolgod, elmehetsz egy jós/jósnőhöz, aki távolba révedő tekintettel, a misztikus homályt fürkészve beszámol majd róla, hol van, mit csinál és legfőképp, hogy érzi magát a belső gyermeked. Mintha ezt bárki is jobban tudhatná Nálad.

Mikor játszottál utoljára? Mikor játszottál a játék öröméért?

A szerencsejátékot beszennyezi a függés, az iszonyatos önsors rontás és az ostobaság. Beszennyezi a tévhit, hogy ennek a tevékenységnek bármi köze is van a szerencséhez, és hogy a játéknak többről kell szólnia, mint magáról a játékról és a benne rejlő örömről.

Az ’olimpiai játékok’ -nak semmi közük nincs a játékhoz. 

Az igazi játékban nincs vesztes, ott csak győztes van. Megszülettél, világra jöttél, sok millió spermium közül pont a tiéd ért be elsőnek. Kell ennél nagyobb győzelem?!

Az igazi játék mentes az elvárástól, a teljesítménykényszertől és a félelemtől, hogy beégsz, megszégyenülsz és egy életre lejáratod magadat komoly embertársaid előtt. A helyzet komikumát az adja, hogy még az úgy nevezett ’komoly emberek’ is Isten gyermekei, így hiába is komolykodnak, játékra épp úgy szükségük van, mint bohókásabb kollégáiknak.

Adott egy végzetes tévhitekre épült társadalom, ahol a puszta túlélésedet megpróbálják életidegen feltételekhez kötni.

Azt mondják, farkas törvények vannak, azt mondják, verseny van, azt mondják, vállalj felelősséget mások döntéséért, és, hogy napi 8-10-16 óra munkával sem adhatsz anyagi biztonságot a családodnak…

Munkahely, bürokrácia, intézni valók. Értelmetlen tevékenységüket, kötelesség tudóan végző, fontoskodó arcok. Ezek vesznek körül.

Szeretned kell, akikkel együtt vagy, ahelyett, hogy együtt lennél azokkal, akiket szeretsz…

Jöhet a jól ismert frázis: „A világ ilyen, és mi tettük ilyenné…”

Szerencsére mégis sok az optimista ember. Keresik a kiutat, és hisznek is benne, hiszen, ha nem hinnének, a keresés is értelmetlen volna.

Az első lépés, hogy tanulj meg újra játszani. 

A társadalom legfőbb ellensége, a játékos gyerek, hisz, aki játszik, az nem fél, aki pedig nem fél, az nem veszi komolyan a társadalom félelemre épülő törvényeit sem. Annyi a szerencséje, hogy őt sem veszik komolyan. Azt mondják, majd kinövi, és sokszor sajnos igazuk is van… 

A játékhoz az kell, hogy biztonságban érezd magad. Amíg félsz, az egó irányítása alatt állsz. Az egód próbál megvédeni attól, hogy beégesd magad. A ’Jobb félni, mint megijedni.’ mondat, a félelemmel teli egó találmánya. Valójában pont fordítva van. Ha megijedsz, elfeledkezel magadról. Kiesel abból a rutinból, ami közted és a valóság elevensége között áll, így képes vagy spontán módon cselekedni. Az improvizáció felszabadít. Ha állandóan a következményeket mérlegeled, képtelen vagy improvizálni, és nem lesz egy hiteles mozdulatod sem az életben.

-Jó, jó, de hogy engedjem el a félelmeimet?

Figyelj, ez most hülyeségnek tűnik, de pont ettől zseniális. Ki az, a személy egy királyságban, aki a legszabadabb, a legbefolyásosabb és mégis a legnagyobb biztonságot élvezi? Eltaláltad, az udvari bolond. Ha bolondnak hisznek, nem bántanak, hisz csak egy bolond vagy…

Leonardo Da Vincit ki akarták végezni, mert Húsvétkor sem evett húst (Képzeld, volt a hatalomnak arra embere, aki ezt figyelte…). Botrány, micsoda eretnekség! A máglya elkerülhetetlennek tűnt. Leonardo válasza, azonban - hogy csak azért nem eszik húst, mert nem akar ’ártatlan állatok temetőjévé válni’ – megnyugtatta az inkvizíciót, hogy csak egy ártalmatlan bolonddal van dolguk. Így hát a hírhedt polihisztor megúszta a kalandot, mert a bolondokkal nem lehet mit csinálni.

A bolond olyan, mint a játékos gyermek. Nincs mit vesztenie, nem vezetik hatalmi ambíciók, mégis minden tette, mozdulata végtelenül komoly, hisz a jelen pillanat szentségében időzik, ahol mindennek súlya van.

Hol érezhetnéd magad nagyobb biztonságban, mint a jelen pillanat megszállottai között?!

Mostanában, a kézenállás órákon óriási fittness labdákat is használunk a gyakorláshoz. Már a méretéből is adódik, hogy mindenki gyereknek tűnik mellettük. A velük való, játékos gyakorlatok ki is hozzák mindenkiből a gyereket, miközben észrevétlenül fejlődnek, erősödnek is általa.

Ha megkérdeznéd, mire jó a kézenállás, azt mondanám: arra, hogy rajta keresztül átmenj a félelmeiden túli birodalomba, ahol végre játékba vihet a saját, belső gyermeked. Ezt megélni rendkívül felszabadító élmény, mely felfrissíti a testet, lelket, szellemet egyaránt.

Amikor valakivel spontán módon megtörténik ez a beavatás szerű mozzanat, megváltozik a tekintete és a tartása. Már önmagáért, ezért a pillanatért is megéri dolgozni.

Mi van akkor, ha egyáltalán nem félsz a kézenállástól? A kézenállás egy eszköz. Ebben az esetben előhúzunk egy másikat. Mit szólsz például az improvizációs színjátszáshoz?

Itt aztán lehet rettegni a beégéstől, pont ezért óriási a benne rejlő lehetőség. A legfontosabb itt is az, hogy biztonságban érezd magad. Nem kell különféle túlélési stratégiákon törnöd a fejed, hogy hogyan őrizd meg a tekintélyedet, és hogy, hogyan ne legyél ciki. Itt ugyanis nincs, olyan, hogy ciki. Ide mindenki azért jön, hogy improvizáljon, és, hogy ebben a tevékenységben egymást segítse.

Lazulj, hát le, és engedd el a szorongásodat. Itt biztonságban vagy. Ez a fajta színjátszás a legalkalmasabb arra, hogy hiteles pillanatokat élj meg, és hogy őszinte légy magadhoz. Nem kell mást mutatnod, mint ami van. Ha épp szorongsz, vállald fel és vidd be a térbe.

Éld meg, hogy elengedhesd!

Ha fájdalmad van, ha dühös, vagy, ha félsz, öleld magadhoz az érzést. Éld át, olvadj össze vele. Nem azért, hogy úgy maradj, hanem pont azért, hogy elengedhesd.

Sokszor hallom ezt a mondatot: „el kell, engedjem ezt vagy azt a személyt/érzelmet/problémát/stb-t, de képtelen vagyok rá. Nem tudom, hogyan kell…” 

A nehézség éppen ebben a fura kényszerben rejlik.

Hogyan is engedhetnéd el a fájdalmat, amíg azt sem hagytad, hogy fájjon?!

Van, hogy valami annyira fáj, hogy inkább nem is érzed. Letagadod, lehazudod, mélyen magadba elásod.

Én azt mondom, ha hazudsz, ne hazudj tovább. Ha elástad, hozd föl, és nézz rá. Tudom, ehhez rohadt nagy bátorság kell, de hidd el, megéri. Kell egy hely, ahol biztonságban érzed magad, ahol meg mered engedni magadnak az érzelmeidet, ahol bármit kimondhatsz.

Ha nem tudod, hogy kell fájni, olvasd el József Attila ’Nagyon fáj!’ című versét. Az segíteni fog.

A felnőtté válással kapcsolatban van egy érdekes paradoxon.

Amíg nem férsz hozzá a belső gyermekedhez, valójában felnőni sem tudsz.

Gyerekkorban számtalan olyan dolog történhet, ami nehezen feldolgozható traumát okoz. Az élet sokszor nem is ad lehetőséget ezek feldolgozására, így jobb híján legtöbben megpróbálunk túllépni rajta, több, kevesebb sikerrel.

A ’legsikeresebbek’ ezen a téren azok, akiknek sikerül mélyen a tudattalanba száműzni a feldolgozatlan fájdalmat. Látszólag felnőnek, felelősségteljes családapák, családanyák, vagy épp dörzsölt, rafkós üzletemberek lesznek. Senki sem mondaná róluk, hogy nem nőttek fel, de a lelkük egy darabja ott maradt, az eltemetett fájdalom idejében, és nem engedi teljesen felnőni őket.

A fájdalom csendben rohadni kezd, és észrevétlen megmérgezi a lelket.

Ez a működés pedig menthetetlenül elválaszt a belső gyermektől.  

Jó esetben, egy idő után történik valami, ami felnyitja hősünk szemét, hogy most már muszáj tennie valamit a lelkével, még, ha nem is hisz ennek létezésében.

Ilyenkor jönnek a különböző ezoterikus trükkök, jósok, léleklátók, boszorkányok, asztrológusok és más, ilyen esetekre szakosodott specialisták, akik között akadnak megbízható, hiteles szakemberek is. Segítségre legtöbbször valóban szükség van, de ahhoz, hogy emberünk, az ezoterikus káoszban igazi segítőre találjon, nem szerencse kell, hanem sokkal inkább józan ész és tiszta szív.

Tegyük fel, hogy ez is meg van, a piszkos munkát azonban Neked kell elvégezned…

Ők csak a kezedbe adják a seprűt, de a lelkedet Neked kell kitisztogatnod. Áss, hát le olyan mélyre, amennyire csak szükséges, és találd meg jól eltemette fájdalmadat. Nézz rá alaposan, bátran és kitartóan, majd öleld magadhoz. Sirasd meg, gyászold meg és éld át mélyen, velőig hatóan. 

Ezután, mikor úgy érzed, eljött a pillanat, köszönd meg, hogy végig, kitartóan itt volt Veled, és engedd el. Már nincs rá szükséged, és ezt Ő is tudja. 

Ekkor Ő távozik, Te pedig visszakapod a lelked elveszített darabját, és – mint a mesében – hétszer szebb és hétszer erősebb leszel, mint voltál.

Az ég kitisztul, s mikor tükörbe nézel, a belső gyermeked mosolyog vissza rád. Most már fel lehet nőni. 

Halál

A Halál szép. Béke és nyugalom, többé nem fáj semmi. Kész idill. Nincs is kellemesebb hely a temetőnél, ahol langyos melankóliában elmélkedhetünk az elmúlás szépségéről, szükségszerűségéről, és az elengedés adta finom megkönnyebbülésről….

Ennyire azért talán mégsem egyszerű a dolog. Győzködheted magad arról, „hogy ennek így kellett lennie…”, „hogy ez Isten akarata…”, de ettől még rohadtul fáj, amikor elveszítesz valakit, akihez egy minimális kötődésed is volt, akihez emlékek fűznek.

„Légy erős, lépj túl rajta!” Ahogy azt hallhatod időnként okoskodó ezoterikus hozzáértőktől. Ebben a témában a minden-tudó, kívülálló kibiceknek inkább nem osztok lapot. „-Még mindig nem dolgoztad fel?” „-Még mindig nem.”

Wass Albert egyik írásában arról számol be, hogy még gyerek korában, mindig, amikor valamelyik családtagja meghalt, azt volt szokás mondani: „-Törődjünk bele, ez Isten akarata…” „Mintha Isten, mindig csak rosszat akart volna nekünk….”

Valójában a Halál mindenhol ott van. Annak idején ezt a Buddhista Főiskolán annyit mondogatták, hogy szinte közhely lett belőle. Biztosan én is sokat koptattam ezt a mondatot, pedig azt, hogy ez mit is jelent valójában, akkor még föl sem fogtam. Évekkel később értettem csak meg ennek a mélységét. Akkor, amikor felismertem, hogy vannak dolgok, melyek már nem jönnek vissza, és, hogy én is halandó vagyok.

Amikor nem tudod, mitől félsz, akkor a haláltól félsz. Attól, hogy valamit végérvényesen és jóvátehetetlenül elrontasz. Ma már azt is tudom, hogy ez törvényszerű. A hiba elkerülhetetlen.

Minden szakítás, egy halál. Egy sérülés, egy hosszabb lefolyású betegség, halál. Különösen akkor, ha nem múló szövődményei vannak.

Sokáig azt gondoltam, mivel minden betegség lelki alapú, egyszerűen csak helyre kell állítani a lelki gubancot, és máris minden rendben van. Ma már látom, hogy ezt a kis ’lelki gubancot’ helyre állítani, a legnagyobb feladat...

A ’rossz szokás’ azt jelenti, ártalmas szokás. Sokféle módon elindulhatsz a lejtőn. Lehetsz alkohol, vagy/és nikotinfüggő. Hajthatod a szexet, bulizhatsz, drogozhatsz, égetheted a két végén a gyertyát.

Ezek közül azonban egyik sem annyira ártalmas, mint mérgező gondolatokat engedni a saját, meztelen lelkedbe, vagy akár másokéba. 

Ha ez a tevékenység szokásoddá válik, eheted a legegészségesebb ételeket, jógázhatsz, szívhatsz tisztított levegőt, valójában halálra ítélted magad, és ettől senki sem tud megmenteni. 

Mindig érdekelt, hogy azok az emberek, akik halálos betegségből gyógyulnak meg, azaz gyógyítják meg magukat, mit csinálnak másként, mint azok, akik ugyanabban a betegségben meghalnak.

Ha kicsit utána nézel valószínűleg Te is azokra az okokra bukkansz, amelyekre én.

Egy betegség mindig tanítani akar. Fel akarja hívni a figyelmedet arra, hogy valamit rosszul csinálsz, valamit nem értesz, nem látsz, valamit, ami nagyon fontos, ami életbevágó…

Aki meggyógyítja magát, az megérti ezt az üzenetet, és felhagy az ártalmas cselekvéssel, bármi legyen is az. Az is lehet, hogy elsőre nem érti, de nyitott és bátor szívvel keresi az okot, és kész elengedni ragaszkodásait.

A másik ok a gyógyulásra, hogy az illető megbarátkozik a halál gondolatával, hisz lehet, hogy már késő. Biztos, ami biztos, felkészül a halálra. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy minden világi ambícióját, földi vágyát elengedi, és csak a végtelenre összpontosít.

Számomra az egyik legmegnyugtatóbb és mégis legizgalmasabb könyv ’A Köztes Lét Könyve’, azaz a Tibeti Halottas Könyv. Ebből kiderül, hogy a halál, valójában életünk legnagyobb lehetősége, és, hogy nem csak élni, de meghalni is tudni kell. Furcsán hangozhat, de a jó halál, tanulható…

A 3. jelentős váltás pedig a határtalan optimizmus. Innentől kezdve, aki a gyógyulás útjára lép, többé egyetlen negatív, ártalmas gondolatot sem enged meg magának. Ez első látásra ellent mondhat az előző pontnak, de amikor itt tartunk, a saját halálunk gondolata már nem riadalommal, hanem nyugalommal, izgalommal és határtalan derűvel tölt fel.

Ez is egyfajta, nagyon pozitív halál.

Egy addig aggodalmakkal, elfojtásokkal, rosszindulattal és mérgező gondolatokkal teli élet hal meg, és a poraiból megszületik egy bátor és bizakodó, szeretettel és tudatossággal teli másik. Akik ezt a váltást megcsinálják, azoknak tulajdonképpen mindegy, hogy meggyógyulnak vagy meghalnak-e.

Akiknek nem mindegy, azok mi vagyunk, a hozzátartozók.

Még egy nagy mester halála is megrázó lehet, aki az elmúlásra derűs szívvel tekint. Az életébe görcsösen kapaszkodó, halálfélelemmel teli szerettünk haldoklásának tanújának lenni, borzasztóan fájdalmas dolog. 

Lehetnek pontok, ahol a mi fájdalmunk még erősebb, mint az övé.

Egyszer egy tibeti mester, aki éppen haldoklott, szétnézett tanítványainak szenvedést tükröző arcán, és így szólt: „-De rossz lehet nektek! Rettenetesen néztek ki… Én békében vagyok.”

Nem rég, a Holdvilágárokban kirándultunk. Már hazafelé tartottunk, mikor a lábunk előtt, egy pici, összekuporodott, kölyök pelét vettünk észre. A pici rágcsáló várta a halált. Kieshetett a fészekből, és most ott ült az úton, nyakán egy hatalmas, ronda dögléggyel.

Elkergettük a legyet és elkezdtük megtisztogatni a légy petéktől. A riadt kis jószág, csak tűrte a bonyolult procedúrát, míg végül elkezdett megelevenedni, mocorogni. Úgy tűnt, nincs komoly baja, csak lesokkolta a nagy esés, viszont a fészkébe már akkor sem rakhattuk volna vissza, ha tudjuk, hol van.

Meghoztuk hát a döntést, hazavisszük, hogy kapjon még egy esélyt a túlélésre. Izgalmas utunk volt hazáig, ahol komfortos cipős dobozt rendeztünk be neki, forgáccsal kényelmesen beszórva. A kis jövevény egészen hozzánk szokott. Még az úton kapott egy kis vizet, otthon meg tejet is. A szőlő nem ízlett neki, de a fügébe úgy fúrta bele magát, mint egy kis rakéta. Kétség nem fért hozzá, új barátunk megmarad.

Felneveljük, és szép, erős pele lesz belőle. Az éjjel nem sok alvást engedett. Körbe, körbe rohangált a cipős dobozban, és keservesen vinnyogott. Csak a kezemben nyugodott meg. Odút formáltam a tenyeremből, ahol elaludt, de mikor visszatettem a dobozba, kezdődött előröl az egész. Hajnaltájban már nagyon fáradt voltam, így kivittem a konyhába a lakosztályával együtt.

Reggel nagy megkönnyebbülésemre láttam, hogy él, és jóízűen alszik. Megnyugodtunk, hogy minden rendben van, elláttuk munícióval, és magára hagytuk, hogy pihenjen. A dolgok eléggé elhúzódtak, és jó néhány óra eltelt, mire vissza értünk. Akkorra már neve is volt. Pukkának hívtuk. Nagyon megszerettük, fel akartuk nevelni, de Pukka nem várt meg minket…

Teste mozdulatlanul hevert az almon, nem szaladgált, nem is lélegzett többé. Talán nem volt jogunk beleavatkozni az erdő farkas törvényeibe, talán hibát követtünk el azzal, hogy magára hagytuk, de mindenképpen békésebben távozott így, mintha kíméletlenül bedarálja az erdő, anélkül, hogy még egy kis szeretetet kaphatna valakitől.

Végül kinn, a telken hamvasztottuk el, a dobozkájával együtt.

Nem gondoltam, hogy ennyire tud fájni, hogy ennyire tud hiányozni.

Az együtt töltött nehéz éjszaka ellenére, jól esik most meggyászolni ezt a kedves kis lényt.

Úgy érzem, hogy ő választott minket, és igyekszem ajándéknak tekinteni, hogy, ha rövid ideig is, de részt vehettem az életében.