Van remény?

Tiszta pillanataidban láthatod magad erényeiddel, értékeiddel és hibáiddal, emberi gyarlóságaiddal együtt. Talán látod az utat is, amin jársz, ami tényleg a Te utad, és amelyen járva, minden nehézség ellenére pozitív megerősítések érkeznek. Ez a Te utad, és ezen az úton jó járni. Szereted, elfogadod és tiszteled magad, értékeled azt, amid van és azt, amit eddig sikerült elérned. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell. A Te helyeden, a legtökéletesebb pillanatban. Ez a pillanat örökké tart, ezért a pillanatért érdemes élni, érdemes dolgozni. Ó, mily idilli!

Milyen kár, hogy ez a pillanat menthetetlenül tovaszáll, és hamarosan újból kételyek, bizonytalanság, félelmek és önbizalom hiány vesz körül. Megjelenik a harag és az irigység. Félted a nehezen kivívott pozíciódat, látod, hogy mások a nyomodban vannak, hamarosan és könnyedén elérik azt, ami neked sok éves, kemény munkádba került.

Az ő fényük mellett a tiéd már halványabbnak tűnik. Ők az új csillagok, és erőteljes ragyogásuk tükrében egyszer csak azon kapod magad, hogy a saját értékeidet kezded el megkérdőjelezni. Mihez kezdesz ezekben a nehéz pillanatokban?

Kiteszed másokra a csalódottságodat, másokat terhelsz a fájdalmaddal, vagy inkább magadba fojtod, és szomatizálsz egyet, betegséggel vívod ki mások törődését és figyelmét. Ha ezek a lehetőségek egyáltalán nem vonzanak, mit gondolsz, lehet, hogy van más választásod is? 

Sokat dolgozom mostanában a saját dühömmel, és a bennem időnként megjelenő, zavaró érzelmekkel. Emellett egyre többször jön szembe az a rendkívül fájdalmas, kishazánkra igen csak jellemző sztereotípia is, miszerint a magyar legnagyobb ellensége a magyar. Gyűlöljük egymást és gyűlöljük magunkat. Fúrunk-faragunk, taposunk a munkahelyen, még a saját kárunkon is, de elérjük, hogy a másiknak rossz legyen, mert ha nekem szar, legyen neki is az. Dögöljön meg a szomszéd tehene is!

Mi lehet e mögött a működés mögött? Elsőre azt gondolnám, hogy az irigység, de ez önmagában kevés. Az irigység egy igen kellemetlen, de bizonyos helyzetekben teljesen természetes érzelmi reakció. Ebből még nem következik, hogy ténylegesen ártsunk is egymásnak. Ehhez kell még egy nagy adag bosszúszomj, rosszindulat és pont annyi gátlástalanság, ami már elég ahhoz, hogy a tettet átvigye a lelkiismeret egyre vékonyodó falán keresztül.

Mikor gyerekkoromban hittanra jártam, azt tanultam, hogy az embernek bűnre hajló alaptermészete van. Ez nem hangzik túl jól.

Egy ismerősömmel beszélgettem a világ jelenlegi helyzetéről. Mindenkinek megvannak a maga jóslatai elképzelései arról, hogy hogyan lesz majd. Van, aki az eddigi tapasztalataiból indul ki, van, aki a félelmeiből és szorongásaiból, van, aki próbál bizakodni. Ismerősöm szerint akárhogy is alakul majd, az biztos, hogy újabb háborúk lesznek. Vagy sok kisebb, vagy egy mindent elsöprő, de az is lehet, hogy pont ebben a sorrendben. Amit mond, az teljesen logikus. Ez jön a filmekből is. Az ember mindent elpusztít maga körül, és amikor már nem lesz elég ivóvíz és élelem, földrészek sivatagosodnak el, másokat meg elönt a tenger, iszonyatos küzdelem indul majd el a még lakható helyekért. Gyanús, hogy már el is indult ez a folyamat...

Aztán, mivel az ember még a saját pusztulásából sem tanul, a túlélők azt a keveset is tönkre teszik majd, ami maradt. Az utolsó idők ennek megfelelően teljesen embertelenek lesznek. Kannibál hordák járják majd a kihalt, elnéptelenedett földeket, míg végül egymást is fölfalják. Boldog, aki még a nagy háborúban pusztul el és nem éri meg a rettegés és lealjasodás eme legmélyebb fokát…

Persze-persze, logikus, értem én, de akkor sem esik jól így gondolkodni. Hiába mondják, hogy így lesz, nekem valahol nem stimmel ez a történet.

Ha vallásosan teszem fel a kérdést, azt nem értem, hogy Isten miért teremt olyan lényt, melynek alaptermészete a bűn. Ezzel a felfogással tényleg nincs más forgatókönyv. Ha Te Isten lennél, teremtenél olyan lényt, ami borítékolhatóan elpusztítja majd önmagát és a teljes földi életet?

Ha vallásosan nézzük, vagy Isten nem stimmel, nem jó, nem mindenható és még csak nem is előre látó, hanem ugyanolyan gyarló, mint a saját képmására alkotott, teremtménye, vagy pedig az ember valódi alaptermészete mégsem a kapzsiság, irigység és pusztítás. Ebbe az irányba valahogy szívesebben megyek.

Nézzünk azonban meg egy nem vallásos megközelítést is!

Itt van például a migráció. Ember tömegek indultak el háború, éhínség és nyomor elől. Egy kérdés foglalkoztat szinte mindenkit, ezen az egy kérdésen vagyunk képesek akár ölre menni: befogadjuk-e őket vagy se? Mindkettő mellett és ellen számtalan érv szól.

Azt a kérdést azonban csak kevesen teszik fel, miért is kell ezeknek az embereknek menekülni. Ha mégis felmerül a kérdés, a válasz szimplán ennyi: „Azért, mert háború van.” Itt a téma le is van zárva. Háború van. Pont. Mit lehet ezen nem érteni? Persze, hogy háború van. Mindig is háború volt. Amióta ember van a földön, háborúk is van. Mindig lesznek helyek, ahol éppen ölik egymást. A háború egyidős az emberiséggel...

Már-már kezd olyan érzésem lenni, mintha a háború előbb lett volna, mint a béke. A háborút természetes dolognak tartjuk, míg a békéről úgy gondoljuk, természetellenes jelenség, hisz az, az ember valódi természete ellen van. Ezt mondja a pszichológia is. A ’megdugni vagy megenni’ elvet követő ösztön-én előbb volt, mint a felettes-én, ami csak azért alakult ki, hogy legyen egy biztonságos keret rendszer, melyet a többség elfogad a túlélés és a viszonylagos biztonság érdekében. Még a felettes-én előtt alakul ki az érdekérvényesítési funkciókat betöltő egó, mely igazából folyamatosan azon munkálkodik, hogy a felettes-én által létrehozott határokat hogyan lehet büntetés nélkül átlépni, azaz, az ösztön-én útjait egyengeti.   

Kettő az egy ellen, ráadásul az ösztön-én és az egó gyakran kerül belső konfliktusba a felettes-én-nel, így, ha kívül épp béke van, belül akkor is háború dúlhat bennünk. 

Amikor a háború létjogosultságát megkérdőjelezem, rendszerint kétfajta választ kapok. Meglepően sokszor hivatkoznak még ateisták is a Bibliára:

„-Hiszen Káin is megölte Ábelt. Már a Biblia is azt üzeni, hogy bármit is teszünk, a pusztítás a génjeinkben van.” A másik, gyakran előforduló válasz őszintébb, átgondoltabb és racionálisabb. „-A háborút mindig a kevesek csinálják, és a tömegek szenvedik el. A háború mindig a kevesek érdekét szolgálja. Ők azok, akik elhitetik a többséggel, hogy a háborúra szükség van.”

Amit látatlanban is elfogad még az emberiség tisztábban látó fele is, hogy bármi történhet, olyan nincs, hogy a háborúból profitálók ne kapják meg az őket megillető irracionálisan és aránytalanul nagymértékű hasznot.

Emberek milliói pusztulhatnak el, vagy dőlhetnek nyomorba, de az ő hasznuk az alap, az meg kell, hogy legyen. ("két dolog biztos: a halál és az adók...") Minden másról ezután beszélhetünk.

Neked ez a dolog teljesen rendben van? Bevallom őszintén, engem egy pöttynyit mardos a kétely. 

Miért van bizonyos embereknek több joguk a profitra, mint másoknak a békéhez és a saját életükhöz?

Befogadjuk-e a menekülteket vagy sem, a kérdés még mindig a betegség lehetséges, tüneti kezeléseit járja körül. A valódi ok a háború. Ez pedig valamiért tabu, ehhez nem merünk nyúlni.

Ezoterikus körökben gyakran hallom, hogy a Lélek bizonyos vállalásokkal, küldetéssel vagy csak szimplán tanulni, fejlődni érkezik a Földre. Ha ez így van, milyen jó lenne tudni, annak idején mit is vállaltunk.

Az ajurvédában és a családállításban egyaránt van egy visszatérő gondolat, ami az ember egyéni és kollektív gyógyulásának a záloga. Nagyjából azt fogalmazzák meg, hogy van a Léleknek egy sérthetetlen része, amely minden helyzetben megőrzi tisztaságát és az ehhez kapcsolódó minőségeit. Aki valódi gyógyulást szeretne, annak ide kell, valahogy visszatalálnia. Ezzel kapcsolatban leírom, hogy számomra hogy állt össze a kép.

A Léleknek ezt a belső, sérthetetlen magját a jógában is ismerik, úgy gondolom, hogy, ideális esetben innen indulnak ki az igazán letisztult mozdulatok, és sejtszintű tapasztaláson alapuló, önismereti folyamatok. Ennek a sérthetetlen magnak három minősége van: „Szat, Csit és Ánanda”. Általában úgy fordítják: „Igaz/Tiszta, Tudatos(ság), Öröm/Üdv.

Akár úgy is felfoghatjuk, hogy ez maga a Lélek, minden más, a személyiség különböző részei és az ezekhez tapadó működések, sérülések és berögzültségek folyamatosan változó, alakuló halmaza.

Ebben a felfogásban a Léleknek nem kell, sem tisztulnia, sem gyógyulnia. Ezekre a különböző személyiség részeknek van inkább szüksége. A fejlődés sem azt jelenti, hogy a Lélek fejlődik, hanem azt, hogy minden tettünk, gondolatunk, érzésünk mögött el kezdjük egyre inkább meglátni a Lélek tiszta ragyogását.

Valódi természetünk tehát nem a hatalom és a pusztítás, hanem pont ez a végtelen tudatosság és az ebből fakadó öröm. Tiszta pillanatainkban ez köszön vissza. Olyan ez, mint hosszan tartó nyirkos, borongós idő után egyszer csak meglátni a ragyogó kék eget. Tibeti meditációs útmutatókban sokszor ezt a ragyogó, tiszta égszín kéket írják le annak a színnek, mely a Tudat ideális hangoltságát jellemzi.

Amikor ebben az állapotban vagy, minden zavaró érzelem feloldódik.

Nincs félelem, harag, irigység, féltékenység, és nincs semmi ezekhez hasonló. Helyette végtelen Lét-Bizalom van. Az életednek értelme és célja van. Ott vagy, ahol lenned kell, pont akkor, amikor. Minden pillanatnak megvan a maga jelentősége. Ahogy átragyog a saját személyiséged sérülésein keresztül a Lélek legyőzhetetlen tisztasága, elkezded ezt másokban is meglátni, megérezni.

A valódi béke, nem bárgyú birkák békés egymás mellett legelészése. A birkák nem gondolkodnak, és nem ismerik a valódi természetüket, ezért nagyon is uszíthatóak. Számukra a béke csak ideiglenes állapot, mely kívül-belül bármikor felborulhat. Valódi béke, csak valódi Tudatosságban jöhet létre. Sőt. Ha Tudatosság van, nem is lehet más benned és körülötted, mint Béke.

Eszembe jut Osho megfogalmazása bűnről és jótettről. Azt mondja, bűn az, amit tudatosan nem tudsz elkövetni, míg a valódi jótett az, amit csak tudatosan tudsz megvalósítani. Bár Oshoval szemben vannak fenntartásaim, ezek a gondolatok eléggé betaláltak.

Kicsit visszatérek a magyar ember saját fajtája felé való legendás rosszindulatához. Azt ki kell, mondjam, hogy én ezzel a jelenséggel mindig csak közvetve találkoztam. Olyanról, hogy engem egy pozícióból kifúrtak volna, hogy mások előtt befeketítettek volna, hogy a szemembe mosolyogva, a hátam mögött szart kavartak volna, vagy nem történt, vagy legalábbis nem tudok róla. Lényeg, hogy ez a működés mindig csak mások történetei formájában érkezett el hozzám. 

Az aljasság sokak szemében az egyik legundorítóbb tulajdonság. Egy olyan nép, akinek ez a legfőbb jellemzője, megérett a pusztulásra, de legalábbis megérdemli az elnyomást, a megalázást, az alacsony pozíciót, és azt, hogy a mindenkori kormánya épp úgy bánjon vele, ahogy ők egymással. Ha tehát a mindenkori hatalom eléri, hogy az emberek megosztottak legyenek, bűntudatuk legyen, utálják önmagukat és egymást, gyakorlatilag bármit megtehetnek velük.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi a közös a rendszerváltás óta (és valószínűleg már jóval korábban) egymást váltó kormányok és rendszerek között, azt mondanám, az, hogy az emberek önbecsülését tudatosan és folyamatosan igyekeznek alacsony szinten tartani. Ez minden természetellenes rendszer egyik legfontosabb alappillére.

Innentől kezdve számomra az a legfontosabb kérdés, hogy a magyar ember valóban, génjeiben hordozza-e az aljasságra való hajlamot, vagy ezt inkább - az elnyomás eszközeként, - külső körülményeken keresztül próbálják erősíteni bennünk.

Az, hogy tőlünk nyugatra ugyanannak a munkának az értéke az 5x-6x annyit ér, mint nálunk, azt eredményezi, hogy aki itt marad, az vagy kevesebbel is beéri, tehát nincs elég önbecsülése vagy nem elég bátor ahhoz, hogy ismeretlen körülmények között kezdjen új életet. Az is lehet, hogy számára az a saját misszió, hogy itthon szolgálja a hazáját és az embereket, önerőből próbál hozzájárulni a szétesés szélén álló oktatás és egészségügy egyben tartásához.

Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek itthon is sikerült megteremteni egy élhetőbb életet, sikeres vállalkozóként. Most azokról nem beszélek, akik jól helyezkedtek, és tisztességtelen eszközöket latba vetve kerültek pozícióba, mások kárán nyerészkednek és mások pénzét sikkasztva építik a saját birodalmukat.

A lényeg, hogy az itt élők számára sok esetben az értéktelenség, a csalódottság és frusztráció lesznek az alapérzelmek. Ebben a helyzetben már nem olyan nagy művészet felkelteni az irigység és rosszindulat démonát. Ettől persze még mindenkinek megvan a maga felelőssége, azt azonban simán el tudom képzelni, hogy azok az emberek, akik nálunk csak a saját sérelmeikről tudnak beszélni, akik lépten-nyomon panaszkodnak és, akik troll hozzászólásokkal szennyezik a közösségi oldalakat, szerencsésebb körülmények között kevésbé destruktív módon működnének.

Egyéni szinten sokaknak elege van már az állandó létbizonytalanságból, a folyamatos félelem és gyűlöletkeltésből. Bőven elég lenne a saját lelki folyamatainkat vinni. Az önmagad felé vezető úton járás elég kemény vállalás, külső nehezítő tényezők nélkül is.

Az, hogy a hatalom természete megváltozik-e valaha, jó kérdés. Többen gondolják úgy, hogy a természetellenes rendszerekből, a természetes Rendbe való visszatérés ideje eljött.

Amit addig is megtehetsz, hogy egyre többször fordulsz a Benned ragyogó, tiszta Fény felé, és másokban is ezt a ragyogást keresed.

Ha érzed, hogy zavaró érzelmek dúlnak benned, vedd észre és inkább állj meg egy kicsit, mert van választásod. Ha viszket az ujjbegyed egy destruktív megjegyzés bepötyögéséhez, még mindig visszafoghatod a benned mocorgó trollt. 

Legutóbb 2 posztomat is leszedtem, amit akkor jó ötletnek tűnt kirakni. Egy jó poénért cserébe megsértettem mások érzéseit, ezzel sajnos nem a humorérzék kollektív fejlődéséhez, hanem nemzeti megosztottsághoz sikerült hozzájárulnom.

Van úgy, hogy célt téveszt az ember, de az utólagos korrekció jógát fenntarthatod. Szeresd magad akkor is, ha hibát követsz el. Sőt, ez ilyenkor különösen fontos, mert az önmagad felé való szeretet képes felébreszteni benned azt a fajta tudatosságot, mely segít az elrontott dolgokat helyrehozni. Sokkal több lehetőséged van, mint gondolnád.

Felvállalás

Tegyük fel, hogy mindennek, ami a fizikai térben megjelenik, nem csak oka, de valamilyen módon értelme is van, melyet, ha megfejtesz, életre szóló és élet minőség javító tanításokkal leszel gazdagabb.

Vannak kisebb, jelentéktelenebb dolgok is, arról azonban, ami folyamatosan jelen van az életedben és hívja fel magára a figyelmet, sejteni lehet, hogy valami nagyon fontos üzenetet hordoz. Ezek a jelenségek többnyire fájdalmasak, bosszantóak, frusztrálóak és zavarnak, különben nem foglalkoznál velük. Először leginkább szabadulni próbálsz tőlük, csak a sokadik körben ismered fel, hogy itt valami mélyebb dologról van szó, melyet nem lehet csak úgy félresöpörni, eltüntetni az életedből.

Kapod a pofonokat, egyiket a másik után, mígnem végül időt kérsz, és ténylegesen el kezdesz gondolkodni, el kezded keresni az összefüggéseket, melyek egy része, ha kellő képen nyitott vagy, akár meg is mutatja magát, a többi azonban rejtve marad, várva a kellő pillanatra, amikor tényleg készen állsz a megértésre.

Mondok egy példát, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

8 éves lehettem, mikor felfedezték a gerincferdülésemet. Anyám szerint ajánló levél nélkül mehettem volna toronyőrnek a Notre Dame-ba… Nehéz, fájdalmas és megalázó időszak vette kezdetét.

Mindig is második, harmadik legmagasabb srác voltam az osztályban és azokat irigyeltem, akik közepes magasságukkal könnyedén el tudtak tűnni a tömegben. Az iskolában ahová akkoriban jártam, az agresszió volt a leghatékonyabb érdekérvényesítő eszköz. Mivel én alapvetően békésebb gyerek voltam, a tanárok meg nem igazán álltak a helyzet magaslatán, egyáltalán nem éreztem magam biztonságban.

Hamar célpontjává váltam agresszívebb társaimnak, ezért tudat alatt a beolvadást, összehúzódást, láthatatlanná válást választottam túlélési stratégiának. A magasságom miatt ezt csak görnyedéssel tudtam összehozni, ami csak még jobban felerősítette a gerincferdülést. Egy görnyedő, magát összehúzó gyerek meg szinte kéri a verést, így a helyzet hamarosan még rosszabbá vált.

A helytelen tartás, a púp és az ellene folytatott harc hosszú évekre meghatározta az életemet.

Először nem voltam túl aktív, tudatos meg főleg nem. Inkább anyám harcolt, én meg csak úsztam az árral. Úgy gondoltam, ha kihúzom magam, észre vesznek, ami veszélyes. Az, hogy akár meg is védhetném magam a támadásokkal szemben, fel sem merült.

Akkoriban kifejezetten gyenge önbecsülésem volt. Gerinc egyenesítő fűzőt kellett hordanom, napi szinten gyógytornáztam, belül szkanderezett bennem a púp miatti szégyen és az elbújás kényszere. A meg nem fogalmazott fő kérdés az volt, hogyan tudnék anélkül kiegyenesedni, hogy észrevennének.

Az első komolyabb fordulópont akkor következett be, mikor egy vándortáborban észrevettem, hogy a gerincferdülés ellenére sokkal jobban bírom a gyaloglást a majdnem saját súlyomnak megfelelő hátizsákkal, mint a nálam jóval szerencsésebb alkatú, izmosabb és népszerűbb srácok.   

  

Ez másoknak is feltűnt és a szemekben végre felfedezhettem az elismerést is. Apámmal eljártam futni a Margitszigetre, a gyógytorna mellett pedig elkezdtem fekvőtámaszokat is nyomni. Szinte észrevétlenül erősödtem és a védőnők nyomásának ellenállva, csak-azért-is részt vettem a tornaórákon.

Az osztályból többen boldogan felmentették magukat, és nem értették, én miért nem élek a lehetőséggel. A védőnők tették a dolgukat, azaz felébresztették bennem a dac hajtóerejét.

Ennek az erőnek később is elég sokat köszönhettem. Mikor középiskolás koromban az osztályfőnök kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas felsőoktatásban való tovább tanulásra, már tudtam, hogy muszáj lesz tovább tanulnom.

Így sikerült később egy 10 napos vipasszaná elvonulás első 6 napját végigcsinálnom. A dac azonban csak egy darabig képes elvinni. Egy idő után kell valami más, ami átveszi a helyét.

El kezdett érdekelni a dolgok és különösen az élet értelme. Így kerültem a Buddhista Főiskolára és ez az érdeklődés billentett át a vipasszaná elvonulás holtpontján is, ahol a dac keltette feszültség már inkább akadály volt.

Bizonyítási kényszer, helyett megjelent a kihívás, az öröm és a kíváncsiság. A púp azonban most is sokszor belerondított a képbe. Még mindig sokkal inkább szabadulni akartam tőle, mint megérteni.

A teve púpjában táplálék van, muníció, amelyből hihetetlen kitartását és szívósságát nyeri. Az enyémben is egyfajta hajtóerő volt, hogy menjek tovább a megszabadulás irányába.

Közben, az Alternatív Cirkusziskola tanulójává váltam, ahol a partner-akrobatika, mások emelése és megtartása lett a fő profil. Itt vált világossá, hogy én is örököltem anyám teherhordó hátát. ’Vajon milyen terheket cipelek?’ Ez a kérdés később, családállítások alkalmával is sokszor felmerült.

Lassan életem részévé vált a rendszeres jóga gyakorlás, melynek segítségével izomzatom egyre hajlékonyabbá és rugalmasabbá vált.

Sok mindent sikerült megértenem az életemmel kapcsolatban. Rejtett motivációim is felszínre kerültek, a tartásom is rengeteget javult, a púp azonban változatlanul ott éktelenkedett a hátamon, amint picit elengedtem magam.

Hosszú évek teltek így el, míg egy idő után rájöttem, hogy önerőből már nem tudok tovább menni. Vagy elfogadom, hogy a púp ott marad egy életen át, vagy külső segítséget kell, kérjek. Így kerültem el egy test-szobrászhoz, aki a különböző izomcsoportok és szövetek nyújtása és az azoknak adott impulzusok révén olyan fajta mozgásra késztette a csigolyáimat, melyet még kamaszkori növekedésem alatt élhettem át.      

Ekkor már éreztem, hogy kezdek közeledni egy újabb, nagyon fontos fordulóponthoz.

Szüleim remek emberek, akiknek sokat köszönhetek. Sok mindenhez jó érzékük van, a határok kijelölése és a konfliktusok felvállalása azonban nem volt igazán az erősségük. Az ő példájukon tanultam meg, hogy a határaimat nem elég kijelölni, de meg is kell, védeni és a konfliktusokba jobb időben belemenni, különben nagyon előnytelen helyzetekbe kerülök, melyek az önbecsülésre nézve rendkívül károsak.

Ezzel együtt azonban nem volt könnyű dolgom. Alapvetően békésebb természetű emberként kellett megfelelő szintű határozottságot fejlesztenem és azt az önérvényesítés érdekében tudatosan használnom, ha a helyzet úgy kívánta.

A testszobrász egyik első mondata, miután végig nézett rajtam, ez volt: „Csináljunk neked több sarkat!” Visszanézve az akkoriban készült fotókat, valóban kicsit előre dőlve álltam, mintha nem mertem volna a sarkamra több súlyt tenni. A kezelés alatt ez látványosan megváltozott. El kezdtem szó szerint és átvitt értelemben is a 'sarkamra állni'. A konfliktusokba való beleállás egyfajta kihívássá  vált számomra.

A púp is mintha lazulásnak indult volna. A csigolyák közti tér fellélegzett és lassan kiengedte magából azt, amit kőbe zárt, érinthetetlen titokként őrzött korábban.

Egy este, mikor épp a párom dolgozott a hátamon, feltettem magamnak a kérdést: „Mire jó nekem ez a púp?” Először nem jött válasz, a kérdés viszont elkezdett alakulni bennem. „Mit nyerek a púp által?” Közben az átalakulás fájdalmát fizikai és lelki szinten egyszerre éltem át. Éreztem, hogy valamit – amihez addig görcsösen ragaszkodtam – el kell, engednem.

A kérdés tovább alakult és még mélyebbre hatolt a lelkemben. „Mit úszok meg a púp által?” „Mi történik, ha elveszítem a púpot?”

Ekkor megjelent bennem a felismerés, hogy a test-szobrász kezelés előtt hogyan dolgoztam a púppal, és utána mi volt az alapvető különbség. Azelőtt a hátam olyan volt számomra, mint egy elferdült szög, amit egy üllőre rakva kalapáccsal egyenesre lehet verni. Ez meglehetősen erőszakos módszer, mely egyáltalán nem törődik a púp üzenetével. Ebben nincs semmilyen, önmagam felé való szeretet, elfogadás, de még egy halovány együttérzés sem. Más felé bármikor, de magam felé?

Az én hátam, az én púpom, az én fájdalmam azonban nem egy elferdült szög. Hiába sújtottam le rá számtalanszor a szégyen, szorongás és megalázás kalapácsával, lényem ellenállt az erőszakos terápiának.

Ehhez képest most az történt, hogy a púpot a két végénél fogva elkezdtük széthúzni. Ez egy jóval finomabb és lassabb folyamat, viszont hatékonyabb is, mivel alapvetően harmóniában van a lélek természetével. Vissza kellett térjek a gondtalan növekedéshez, eljutni a törésből a jóleső nyújtózás alapélményéig.

Aki a lövészárokban gubbaszt, az nem fog nyújtózkodni, mert amit kiemelkedik az árokból, lelövik. Úgy tűnik, ennyi időbe telt a lelkemnek, míg végre elkezdte biztonságban érezni magát. Most értettem meg, hogy a háborúnak vége és én már régen kint vagyok a lövészárokból.

-         Hogy mit nyerek a púppal?

-         Azt hogy elbújhatok, hogy kevésbé látszom, hogy elvegyülhetek a tömegben.

-         Mi történik, ha elveszítem a púpot?

-         Magasabb leszek pár centivel, egyenesebb lesz a tartásom és látszani fogok, mint ahogy az is látszani fog, amit csinálok ennek minden előnyével és hátrányával együtt. 

Többé nem lehet elbújni. Látszik minden, ami szép és jó, és látszanak a hibák is. Azt teszem, ami a dolgom. Követek el hibákat, de alapvetően jól csinálom. Amit eddig megúsztam, az ennek a tevékenységnek a teljes felvállalása volt. Mindig volt valami, ami mögé kicsit el lehetett bújni, és lehetett a bennem lévő értékeket csak háromnegyed részben átadni.

Egy idő után, az önmagad felé vezető úton eljön az a pont, amikor a benned lévő értékek teljes erejükkel felszínre akarnak törni. Aki itt tart és ennek ellenáll, megbetegszik vagy akár meg is hal. Jobban teszed hát, ha kilépsz a fényre és megmutatod magad a világnak.

Ahogy a ’Békés harcos útja’ című filmben is elhangzik: „Egy harcos nem tökéletes. Nagyon is sérülékeny. Ez teszi igazán bátorrá…”

Ha van egy testi hibád, ami nem hagy nyugodni, ne szabadulni próbálj tőle, hanem megérteni, mert mondanivalója van a számodra. Olyan dolgot szeretne átadni neked, melytől egészebbnek érzed majd magad. Addig azonban, amíg ténylegesen meg mered hallani ezt az üzenetet, könnyen lehet, hogy hosszú és rögös út vezet.

Jó utat Barátom, bármerre jársz is.   

A Kézenállás, mint önmagad felé vezető út

Már megint az a fránya kézenállás... Azt hitted, csak egy mozdulat a sok közül, ami valamiért vonzó a számodra. Meg akartad tanulni, mert éreztél benne valami rendkívülit, talán valami olyasmit, mintha egy másik világra nyíló kapu lenne. Megéreztél benne egy lehetőséget, ami túl repít önmagadon, a félelmeiden, a korlátaidon.

Azt hitted, egyszer csak ott leszel a szuperhősök birodalmában, ahol erős vagy és bátor, ahol a mozdulataid elegánsak és harmóniát sugároznak.

Most pedig itt ülsz nyakig a saját tehetetlenséged szülte feszültségben és a cél sosem tűnt még ennyire távolinak számodra. A hiányosságaid, a korlátaid, a kicsinyhitűséged és azok a teljesen érthetetlen félelmek, melyeknek a létezését inkább csak sejtetted, mint tudtad, most köréd szövik a realitás fájdalmas börtönét.

Mikor ki akarsz törni, a tested szó szerint fellázad ellened. A csuklód sajog, a vállaid szinte leszakadnak. Izomláz tombol olyan helyeken, ahol nem is gondoltad volna, hogy van minek fájni. Ha előre tudod, hogy mivel jár ez a furcsa kiképzés, akkor is belevágtál volna?

Az Univerzum állítólag fraktál-szerűen épül fel. Egy sejtben benne van az ember, az emberben benne van a közösség, a társadalom, az ország, a Föld és az egész Kozmosz.

Amikor kézen állsz, arra törekszel, hogy a tested különböző pontjai között kapcsolatot létesíts. Ez kezdetben nehéz, ebben a testhelyzetben, hisz ilyen szokatlan irányokban ritkán kell erőt kifejtenünk. A kézenállás jó esetben, egy függőleges irányú tolás az ujjaktól a lábujjakig. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint megvalósítani. A tolás a testen belül számtalan helyen elveszítheti az erejét és az irányát.

Ha merev a vállad, lehet, hogy már ott megtörik a mozdulat és az erő, pár pillanat alatt kisiklik belőled. Ha elég fejlett a vállad izomzata, valamivel tovább tudod tartani. Talán egyensúlyozni is tudsz benne pár pillanatig, de ha csak a vállöv és a karok dolgoznak, az erő így is elhagy hamarosan.

Megtörhet még derékban is a mozdulat, ha elengeded a középpontodat. A hasizmok maguktól nem érzik, hogyan kellene ebben a pózban a törzset függőlegesen megtartaniuk, így az erő elnyelődik valahol a mellkas és a derék környékén.

Ilyenkor az a feladat, hogy kapcsolatot létesíts a felsőtest és a lábak között, ezt pedig a hasizmok és a csípő-horpasz izmok megfelelő aktiválásával érheted el.

A kézenállás lehet olyan is, mint egy tükör, amiben fejjel lefelé láthatod magad. Feltárulnak előtted a lehetőségeid és a hiányosságaid egyaránt. Kihozza és felnagyítja az aszimmetriát, egyszerre nagyszerű és kíméletlen. Amit látsz, az lehet, hogy fáj, de legalább meglátod az irányt is, hogy merre tovább, mik azok a dolgok, amiken mindenképp érdemes dolgozni.

·        Melyek az életedben azok a területek, amelyek túl fejlettek és melyek azok, amelyek fejletlenek?   

·        Hol vagy túlterhelt és hol vannak kihasználatlan erőforrások még benned?

·        Mik azok a területek, melyeket elhanyagolsz, amelyek kiesnek a látóteredből?

·        Hol vagy merev, beszűkült és korlátolt?

·        Mik azok a területek, melyek között egyáltalán nincs kapcsolat, pedig, ha lenne, az óriási erőt szabadítana fel, és új lehetőségeket hozna be az életedbe?

·        Melyek azok a félelmek, melyeket elrejtesz magad elől, és amelyek csendben, a gyökereidet rágva szabotálják az álmaid, céljaid elérését?

Amikor kézen állást gyakorolva ezek a kérdések eléd kerülnek, az nem csak testi-lelki szinten tárja fel előtted a valóságot, de tükröt tart a családi rendszered hiedelmeinek és a különböző, társadalmilag téged érintő problémáknak, feszültségeknek, megoldatlanságoknak is.

·        Amikor egy országban hiányzik az egységes akarat arról, hogy merre lenne jó tartani,

·        amikor emberek tömege nem találja a helyét, és óriási munkaerő hever parlagon, míg mások éjt nappallá téve dolgoznak a túlélésért,

·        amikor a különböző társadalmi rétegek elbeszélnek egymás mellett,

·        amikor nincs párbeszéd, csak felülről osztogatott arrogáns parancs,

·        amikor esztelen, hisztérikus pazarlás és aránytalanság tombol, olyan terülteken, amelyek akár gazdaságosan is működhetnének,

·        amikor a hozzáértőket elküldik azokból a pozíciókból, ahol igazán szükség lenne rájuk, és a helyükbe olyanokat ültetnek, akiknek közük nincs az adott területhez, és akik nem is hajlandóak meghallani semmilyen értelmes javaslatot,

·        amikor uszításra, félem keltésre, pánikra és büntetésre épül egy olyan hatalom, mely bizonytalan a saját létjogosultságában, ezért a neki kiszolgáltatott rétegekre nyomja rá a saját mérhetetlen szorongását,

·        amikor ellenséggé válik minden, ami természetes, valódi és magától értetődő,

·        amikor mindent elkövetünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlen szembesülést,

akkor egyszer csak megszólal benned egy tiszta hang, és megkérdezi, van-e benned bármi, ami rímel a téged körülvevő helyzetre.

Annak ellenére, hogy próbálom kerülni az órákon a politikát és, hogy rég óta nem hiszek abban, hogy létezik az országban kialakult helyzetre politikai megoldás, mégis egyre inkább mindennek, amit a testünk tanít mostanában, politikai és társadalmi vetülete is kezd lenni, amiről már nem lehet nem tudomást venni.

Azt kérdezed, mi a megoldás a körülötted és a benned eluralkodott káoszra és megoldatlanságokra?

A válasz végtelenül egyszerű és mégis rohadtul embert próbáló. Kapcsolatteremtés és párbeszéd kezdeményezés az egymásról tudomást nem vevő vagy épp összefeszülő részeid között. Ha úgyis gyakorolsz, kezd magadon, mivel Te vagy az a személy, akivel a legfontosabb, hogy jól kijöjj, hisz magaddal töltöd el a legtöbb időt. A legkézenfekvőbb dolog a saját tested. Ha figyelsz rá, sokat taníthat neked egységről, törekvésről, kapcsolatról és együttérzésről.

Tréningezd a hasizmaidat, hogy a függőlegesen tartsák a törzsedet, így összekapcsolhatod a törzset a medencével és a lábakkal. Az ujjak és a vállak tolása a combokon keresztül egészen a lábujjakig jut. Ez a legnagyobb kihívás, hogy igazán egyben legyél, és a tested izomzatát egységesen feszessé tedd. Először sokkal nehezebb lesz, mintha egy laza, kiengedett ’banán formát’ akarnál megtartani, de végül eljön az a pillanat, mikor létrejön a tökéletes függőleges, és Te nem elfáradsz, hanem feltöltődsz, miközben tartod.

Az erőkifejtés eloszlik a test teljes izomzatán. Olyanná válsz, mint egy cső. Egy irány létezik, és az a függőleges. Amikor mindenhol egységesen feszes vagy, a mozdulat nem törik meg. Az energia nem kifolyik belőled, hanem áramlani kezd körbe-körbe.

Ha így működne egy ország, a közjavak sem ’nyúlódnának le’, és a javító szándékú a törekvések sem veszítenék el az erejüket menet közben.

Ha így működne egy munkahely, mindenki a neki legmegfelelőbb pozícióban lenne és a közösen végzett munka is arányosan oszlana el.

Egy tanítvány, aki korábban csuklófájásra panaszkodott, egy alkalommal annyira ráérzett a vállak helyes tolására és a törzsizmok bekapcsolására, hogy csak az óra végén vette észre, hogy elfelejtette felvenni a csukló fáslit. A helyes irányú erőkifejtésnek köszönhetően, az addig túlterhelt csuklók végre fellélegezhettek. Azóta nem is tért vissza a korábbi fájdalom.

A közös irányba való arányos erőkifejtés azonban csak egy része a dolognak.

Amikor kézenállásban egyensúlyozol, a koncentráció egy pontba sűrűsödik. Ez a pont valahol a két kezed között van, és úgy kapaszkodsz bele, ahogy egy hajó a horgonyba. Közben a tested feszes, de nem annyira, hogy ne tudjál mozogni.

Az egyensúly sosem teljesen statikus. Pici mozgás mindig van. Ha már létrejött a függőleges és minden a helyén van, az egyensúly 90%-át az ujjak tartják, a maradék pedig a törzs és a medence izmainak mikro-mozgásán múlik.

Nem elég mindig a tűzet oltani, mikor kibillensz előre vagy hátra. Pici folyamatos mozgáson keresztül szinkronban kell lenned az adott pillanattal. Akár csak az életben, folyamatos, éber jelenléttel észre veheted a feléd áramló jeleket és tudsz rájuk kellőképpen válaszolni is a megfelelő időben. Ha lecsúszol a pillanatról, elúszik a lehetőség.

Az ujjak akkor a legaktívabbak, ha egyfajta, terpesztett és visszafeszített pozíciót vesznek fel. Ezt a kéztartást 'támadó pók tartás'-nak neveztem el, mivel erősen emlékeztet egy ugrásra kész pókra. Egy tanítványnak éppen ennek az előnyeit ecseteltem, mikor kiderült, hogy erős pókfóbiája van, amivel már évek óta dolgozik. 

Úgy fogalmazta meg, hogy a póknak pont ettől a testhelyzetétől iszonyodik a legjobban, ahogyan a hosszú szőrös lábak megemelik a közöttük elhelyezkedő testet. A terápia tehát ennél a pontnál egy új szakaszba került. Ahhoz, hogy hatékonyan egyensúlyozni tudjon, másként kell tekintsen erre a fajta pókszerűségre. A kezeinek erre az időre pókká kell változnia és meg kell, értse, hogy ebből milyen előnyök fakadnak, hogy a természet miért is hozta létre ezt a kissé bizarr lét-formát. A következő órán már lényegesen könnyebben ment a dolog és úgy tűnik, kezdi megtalálni azt a szűkre szabott határmezsgyét, ahol a forma még tisztán forma és még nincsenek rajta a félelmeink keltette torzulások. Először ő is csak kézen állni jött, de, amit végül hazavitt, az annál jóval több volt.   

 
Beszéljünk végül kicsit az egyik legalapvetőbb létfunkciónkról is!

Sokaknál látom, hogy az intenzív koncentráció keltette feszültségben megáll a lélegzet, így az egyensúly csak addig tartható fent, ameddig az utolsó slukk kitart. Ez általában 8-10 másodperc.

A lélegzet, maga az Élet. Ilyenkor az a feladat, hogy a mozdulatlanság statikus dermedtségéből visszatalálj az élet eleven lüktetésébe. Ez nem a koncentrációd elveszítését, hanem a figyelmed irányítását és a reflexeid uralását jelenti.

A jógában jól megszokott hasi légzés számos pozícióban és az élet számos területén jól működik, a kézenállásban azonban pont a középpontodat lazítja el, azt a részedet, ami az egészet összetartja. Itt tehát a hasi légzés nem túl célszerű, helyette intenzív mellkasi légzésre van inkább szükség. 

Belégzéskor nem kiengeded a hasat, hanem behúzod, így nem veszíted el a tónust, míg a levegő a mellkasba áramlik. Olyan érzés, mintha egy széles öv tartaná egyben a törzsedet, miközben a bordakosár tágul és szűkül, ahogy a levegő áramlik benned.

Ahogy nem egyedüli, magányos lényként szeretnél egyensúlyra találni, hanem a világban, a közösségben, a társadalomban keresed a neked megfelelő helyet, a kézenállásban is a kint és a bent egységét keresed, ezt pedig a légzésen keresztül tudod megtalálni.

Ami az elején még szinte erőszak volt, hogy a testedet belekényszerítsd, és benne tartsd a függőleges pózban, az lassan természetessé válik. Az intenzív koncentráció először mozdulatlanná dermesztett és blokkolta a légzést. Most lazítod picit a fókuszt, de a figyelem megmarad. Már nem te vagy, aki koncentrálsz, hanem a figyelem az, ami történik általad. Kezdetben egy pontba sűrítetted a koncentrációt és erre szükség is volt. Most azonban kiterjeszted azt az egész testre. 

Az egyensúlyozás ösztönössé válik, és egyszer csak elindul a lélegzet is a maga természetes ritmusában. A figyelmed és a lélegzet egyaránt abban a mederben áramlik, amit hosszú hónapok kemény munkájával alakítottál ki magadban.

Ilyen az, amikor egyensúlyba kerülsz. Ez figyelmet, fegyelmet és jó arányérzéket követel. Egyensúlyt nem teremthetsz kívülről. Először bele kell engedned magad, hogy megtapasztald a saját kibillentségedet. Csak, ha megismered az egymással versengő, viaskodó részeidet, melyek mind-mind a figyelmedért harcolnak, csak akkor van rá esélyed, hogy magadban is mindent a helyére tegyél, és a külvilágban is megtaláld a saját helyedet.

Nem rég elém került egy nagyon szép és egyben elkeserítőenfájdalmas film. Arról szólt, hogy hogyan irtották ki a farkasokat a mongol sztyeppén. Tisztán megmutatkozik a filmben, hogy mekkora különbség van a természeti népek bölcsessége és az íróasztal mögül hozott döntés között. Az egyik magát az Egész részének tekinti, aki felismeri a saját felelősségét és érzi, hogy milyen határok között mozoghat, hogy fenn tudja tartani azt az egyensúlyt, mely a saját túlélésének is a feltétele. A másik, magát az Egész fölött képzeli el. Irányítani, és diktálni akar. Az egyikben kristály tiszta alázat van, a másikban gőg és hatalomvágy.

Ez a hatalomvágy teljesen vakká tesz, míg az egyensúly kifinomulttá. Hiszem, hogy, ha az Egyensúly megszállottjává válunk, megláthatjuk az összefüggéseket, és egyre inkább kirajzolódik, hogyan tudunk visszatalálni ahhoz a velünk született bölcsességhez és egység élményhez, mely végül tényleg egy kollektív gyógyulás felé viszi a világunkat.

Ehhez azonban először magunkban kell rendet tennünk, mert az igazi átalakulás belülről kifelé, és alulról fölfelé történik. Így természetes, ahogyan a növények is kinőnek a földből.

Mindenki?

A ’Mindenki’ című film Oscar Díjat nyert. Ennek sokan örülnek, mások nem értik, miért olyan nagy szám a film. Sokakat mélyen érintett, mások fikázzák vagy épp a film hibáira próbálják felhívni a figyelmet. Biztosan olyan is akad, aki film elkészítése és az Oscar mögött is politikai szándékokat sejt.

Bár a film társadalmi összhatásáról még korai lenne következtetéseket levonni, az viszont egyértelműen látszik, hogy valami megmozdult.

Attól függetlenül, hogy a mostani 30-as, 40-es generációnak milyen gyerek kora volt, az oktatási rendszert, mely lényegében nem sokat változott, végre kezdik egyre több szempontból megkérdőjelezni.

Lehet támadni a hatékonyságot, a tananyagot praktikus szempontból és lehet abból a szempontból is, hogy milyen emberek nevelődnek ki a több sebből vérző rendszer berkein belül.

Szinte már közhely, hogy a Pitagorasz tételt mindenki tudja, de azt, hogy

·        hogyan kezeljük hatékonyan a pénzügyeinket,

·        hogyan indítsunk be egy vállalkozást,

·        hogyan találjunk megfelelő szakembereket és hogyan készítsünk költségvetést, ha házat szeretnénk építeni, 

·        hogyan táplálkozzunk egészségesen,

·        hogyan osszuk be az időnket, hogy mindenre jusson, ami fontos,

·        hogyan vezessünk és tartsunk fent egy autót,

·        hogyan védjük meg magunkat,

·        hogyan készítsünk saját weblapot, mindenki az iskolarendszeren kívül kell, hogy megtanulja.

Sokáig lehetne még sorolni a hasonló horderejű kérdéseket és az oktatásra nagyon is érdemes témákat. Vannak azonban morális jellegű kérdések is, melyek szintén felmerülnek az iskolában töltött évek alatt. Ezekre pedig a szülőknek és a tanároknak egyaránt adniuk kell valamilyen választ. Itt jön be a képbe a használhatatlan tananyag mellett a két szélsőséges, iskolákban tapasztalható etikai felfogás.

Az egyik tökéletesen tekintélyelvű, a másik maximálisan liberális. Az egyik kiszolgáltatja a diákot, a másik elvesz tőle minden kapaszkodót és követhető mintát.

Mindkét felfogásról köteteket lehetne írni. A másodikról én most csak pár általános tapasztalatot írok le. Óriási károkat okoz az, ha a diák csak a jogaival van tisztában, a kötelességeivel nem. Egészséges határok nélkül a személyiség is szétfolyik. Ha nincsenek példaképek, ha nincs mire törekedni, nincs motiváció, az ember elveszik, és belefullad a nihilbe.

Nem terrorra van szükség, csak következetességre, hiteles útmutatásra és arra a biztonságra, hogy, ami ma igaz, az holnap sem válik hazugsággá.

A Mindenki című film valahol – a maga hibáival együtt vagy talán épp azoknak köszönhetően – mindkét végletet megfogta. Itt azonban még volt, aki fel mert lázadni a hazugság ellen. Ettől lesz a film kissé meseszerű. A valóságban, egy valódi tekintélyuralmi közegben egy ilyen lázadás vagy fel sem merül, vagy csírájában fojtják el.

A film sok vitát kavart és sokakat megihletett. Az egyik, ennek hatására írt blogban például régi, iskolai élmények vannak leírva. Olyanok, melyek több, mint 10 évvel ezelőtt történtek és, melyek valószínűleg eddig érintetlenül hevertek a szerző lelkének egyik mélyre temetett bugyrában.

Az írás, a legkülönbözőbb tanári visszaéléseket tárja elénk, melyben bőven akad szexuális zaklatás, etikátlan és sportszerűtlen anyagi nyerészkedés, időben és energiában való kihasználás és természetesen az elmaradhatatlan skatulyázások és megaláztatások széles tárháza.

A blog hatására azóta egyre többen osztották meg hasonló élményeiket. Úgy tűnik, mázlim van, hogy engem mindez jórészt elkerült. Nem mondom, hogy minden tanárommal felhőtlen volt a viszony, de összességében egyértelműen pozitív a mérleg. Mivel eddig a saját iskolai élményeimből indultam ki, azt gondoltam, a fenti, horrorfilmbe illő szituációkat csak egy elenyésző kisebbségnek kellett átélnie. A blogból és az arra érkező reakciókból viszont arra kellett, következtessek, hogy több olyan iskola is van, ahol a hasonló atrocitások teljesen általánosak voltak, sőt, van, ahol mind a mai napig azok.

A legszomorúbb, hogy sok esetben a szülők sem tudják, vagy akarják megvédeni a gyereküket, mondván, a szexuális bántalmazás sajnos az életre nevel! Ezen a ponton dobta le az agyam az ékszíjat.

Hú bazmeg!

A bántalmazáshoz három fél kell: A bántalmazó, a bántalmazott és az, aki a homokba dugja a fejét. Azt gondolom, hogy a harmadik szereplő a kulcsfigura a történetben. Megint ott tartunk, hogy egy bántalmazott országban a szülő sokszor nem tudja, hogyan védje meg a gyerekét, hisz sem őt, sem az ő szüleit, sem mindannyiunk szülejét, a magyar anyaföldet nem sikerült megvédeni már évszázadok óta. Honnan a fenéből kellene tudnunk így, hogyan védjük meg magunkat és azokat, akiknek a védelme rajtunk múlik?

Értem én a problémát, csak elfogadni nem tudom. „Ez van, ezt kell szeretni. Ha nem tetszik, el lehet innen menni…” Egy kedves ismerősöm elmesélte milyen leveleket és benne milyen ajánlatokat kapnak többen is a lánya osztálytársai közül az egyik tanárától. Amikor egy szülői értekezleten felemelte a hangját a zaklatás ellen, két jellegzetes dolog történt.

1.     Az igazgató felajánlotta, hogy elmehetnek az iskolából, és, hogy nem érdemes nagy port kavarni, mert egyrészt hitelrontásért beperelhetik, másrészt, lesznek még hasonló dolgok, amikhez jobb is hozzászokni, hisz az életben is előfordul ilyesmi. Szóval, ha már a tananyag nem az életre nevel, majd a szexuálisan zaklató tanár megteszi azt a maga módján, mindezt az igazgató és a rendszer védelme alatt…

2.     A többi szülő, akik pontosan tudták, mi zajlik, lapítottak. Még azok is, akiknek a lánya a zaklatást átélte. Egy sem állt fel, egy sem kelt a szülőtársuk és a gyerekeik védelmére.

Vajon mi történt volna, ha az összes szülő feláll? El lehet menni? Hát jó, akkor elmegyünk mind. Az egész osztály. Emellett esetleg elmeséljük még itt, ott, hadd menjen csak az iskola híre! Na, ezt is lazán bevállalja kedves igazgató úr?

Feljelent hitelrontásért, becsületsértésért egy egész osztálynyi szülőt? Kíváncsi vagyok, meg lehet-e nyerni ma, a 21. században egy ilyen pert. Lehet, hogy megint én vagyok a naiv, és tényleg nem tehetünk semmit. Nincs gyerekem, engem nem zaklatnak, lehet, hogy éppen más f@szával verem a csalánt, lehet, hogy csak egy felpaprikázott kibic vagyok. Nekem nincs veszteni valóm…

Valahogy mégis az, az érzésem, hogy ez már tényleg az a pont, ahol nem szabad mérlegelni. Vagy, ha mégis, akkor nézd meg, mi van a mérleg két serpenyőjében!

Az egyik oldalon egy megalkuvó szülő van, aki koncként odaveti a gyermekét egy rothadó rendszer hiénáinak. Egy szülő, aki képtelen megvédeni a saját vérét, aki békésen végignézi, hogyan nyomorítják meg lelkileg a gyerekét. Egy szülő, aki az utolsó pillanatban sem képes kiemelni a fejét a homokból, aki nem képes kockázatot vállalni, és ehhez mérten úgy fogja leélni az életét, hogy a saját gyereke is leköpi és mélységesen megveti. 

Ez a szülő még akár ’jó’ ember is lehet, csak épp tartása nincs, mert a gerince menet közben sajnos elkopott. Ennek a szülőnek a gyereke minden éjjel úgy fekszik le, hogy azért imádkozik, nehogy olyan ne legyen, mint a szülei...

A másik serpenyőben egy olyan szülő van, aki vállalja annak a kockázatát annak, hogy lehet, hogy másik iskolát kell, keressen a gyerekének. Ez a szülő fontosnak tartja, hogy tudjon tükörbe nézni, hogy igenis megtegye azt, ami rajta múlik, ha a gyermeke védelméről van szó. Ez a szülő, ha kell, elhagyja a komfortzónáját, ha kell, felvállalja a konfliktust akár tekintélyszemélyekkel szemben is, ha kell, akár kényelmetlen helyzetbe is belemegy, de nem tűri el, hogy a gyerekét tönkre tegyék.

Mindkét szülőmet súlyosan bántalmazták gyerek korában. Ennek ellenére azt kell, mondjam, volt és van is vér a pucájukban. Az én esetemben nem a tanárok éltek vissza a helyzetükkel, egyszerűen csak nem tudták megvédeni a diákokat agresszívebb társaikkal és azok szüleivel és rokonaival szemben. Mivel nem voltam egy beszédes gyerek, és inkább magamba temettem, ha fájt valami, elég hosszú időbe telt, mire a szüleimnek leesett, mi is a helyzet. Amikor teljesen egyértelművé vált, hogy még a tanárok is be vannak fenyítve, azonnal kivettek a suliból és átvittek egy másikba.

Mindeközben a munkahelyükön ők is megélték az elnyomás egy formáját, ami ellen nem igazán tudtak mit tenni.

Ha magukat nem is tudták megvédeni, engem valahogy mégiscsak sikerült. Hálás vagyok ezért nekik.

Egy munkahelyen a vezetőség olyan mértékben zsigerelheti ki az alkalmazottakat, amilyen mértékben azok hagyják. Kirúgják azt, aki ért hozzá és jól végezte a munkáját, azt, aki jól kijött a többiekkel, hogy a helyébe ültessék a csókost, akinek fogalma nincs a legalapvetőbb emberi működésekről, szükségletekről. Kommunikáció: zéró, együttérzés: zéró, szakmai tudás: zéró, lojalitás, következetesség, felelősség vállalás: zéró, de… Ő lett a kisfőnök, mert jól tudott helyezkedni...

Mostantól állandó feszültség lesz, állandó kiszolgáltatottság, az emberek lebetegszenek, a cég hatékonysága visszaesik, de, hát, mit lessen tenni? Most már ez van. Pont. Ha nem tetszik, el lehet menni...

Beiratkozol egy Okj-s képzésre. Az elején megvan, hogy milyen tematikában, milyen ütemezésben, milyen tananyag lesz leadva. Az is benne van a kedvcsinálóban, hogy mikor, milyen vizsgák lesznek, és azok hogyan fognak zajlani. Minden frankó, beiratkozol és befizeted a tandíjat. Aztán elindul a képzés és egyszer csak rájössz, hogy egy pszichopata tartja az órákat, aki leüvölti a fejedet, ha fél információkból nem rakod össze a lényeget, és, aki az óra 2/3-ában nem az anyagot tanítja, hanem a saját személyes problémáival és frusztrációjával terhel. Ezután kifejti, hogy a vizsga nem úgy, és nem akkor lesz, és nem is csak abból, amit leadott, hanem az anyag másik feléből is, amit találj meg a neten, légy szíves. Ha nem tetszik, el lehet innen menni, és ne szólj be bazmeg, mert nem mész át a vizsgán!

Wtf?!

Felnőtt emberek drága pénzen beiratkoznak egy szakképzésre, és teljesen nyíltan alázzák, átverik, lenyomják őket?!

Hát sajnos ez ma Magyarország. Jobb inkább csendben kussolni. Ha eléggé össze tudsz menni és meg tudsz hunyászkodni, talán nem veszted el a pénzed. (Pótvizsgadíj: 100.000,-, a francba is, muszáj megbuktatni pár tanulót, hogy felújíthassák a lakást..) Ha éjt nappallá téve meg tudod tanulni a le sem adott tananyagot és még a tanár sem pikkel rád, vagy épp nincs olyan napja, talán át is mész.

Hát igen. Így kell eztet csinálni kérem. Eltűnni, megszűnni, összemenni picikére, akkor hátha megkímélnek. Ez van Drága Barátom… Sajnos, sajnos… Szánalmas férgek vagyunk, de hát mit lehessen tenni…

Amikor a munkahelyen vagy a képzésen az egyetlen bátor ember feláll, és elmondja a véleményét kulturáltan, de határozottan, amikor az, az egy kezébe veszi a többiek érdekeit és próbál egy értelmesebb helyzetet kialakítani, mi a válasz? El lehet innét menni kérem…

A többiek pedig lapítanak, kummantanak, mert féltik a tyúkszaros állásukat, féltik azt a helyet, ahol minden nap megalázzák és leszívják őket, ahol minden nap egymásnak ellentmondó elvárásoknak kellene megfelelniük, ahol önállóságot várnak tőlük, mi közben az első önálló gondolatért kirúgják őket.

Az egy szem bátor ember pedig rájön, hogy igazából nem is a főnökkel van a baj, hanem a sok megalkuvó szarházival, akik a saját anyjukat is eladnák, csak hogy megússzák a konfrontációt. Rájön, hogy egész eddig bizony, gyöngyöt szórt a disznók elé. Ezek az emberek pontosan azt kapják, amit érdemelnek. Az életen át tartó szívást.

Ezután szépen feláll, és otthagyja az egész csürhét a szarban, mert van önbecsülése, és van kiállása. Tudja, hogy ő nem ezt érdemli.

A sors iróniája, hogy ezek az emberek általában, hamarosan a fontos lépésük után megtalálják a szerencséjüket, a cég pedig tovább süllyed, vagy akár össze is omlik, hisz pont az egyetlen tartó pillér lépett ki, az, az ember, akinek volt gerince.

Na, hát azt hiszem meg is van a válasz: Ezért tart itt ez a k..rva ország…

Térjünk még vissza egy kicsit az oktatási rendszerre. Tegyük fel, hogy nincsenek a suliban pederaszta tanárok, mindenki a tőle telhető legjobb tudása szerint teszi a dolgát. Csak a skatulyázást hagyjuk benne a rendszerben.

Vegyünk egy kicsit sutább, de legalábbis későn érő, alacsony önbizalmú gyerkőcöt. Te ismersz ilyet? Én igen. Sokat. Egyet egészen közelről…

A gyerkőc bontakozó kézügyessége elég lassan bontakozik, így hát a rajztanár elkönyveli fakezűnek, a technika tanár csakúgy. Bontakozó hallása és ritmusérzéke lassabban bontakozik, az ének tanár el is könyveli botfülűnek. Ő kezeli a magnót, addig sem énekel... Végül jöjjön a tornaóra. Történetesen a lurkó itt sem teljesít valami fényesen. Csapjunk hozzá egy jó kis gerincferdülést és barátunkat már fel is mentették testnevelésből.

Nekem itt is mázlim volt, hisz az új iskolában tiszta lappal kezdhettem és a fenti készségek hamarosan fejlődésnek indultak. Vigyük azonban tovább egy kicsit kevésbé szerencsés barátunk történetét!

A megbélyegzés és a kudarcok ellenére lehet, hogy próbálkozik még némi kreativitással, de tanárai (a szülők beleegyezésével és részvételével) azt is hamarosan elfojtják. Marad az ész nélküli magolás, és a teljes behódolás, ami droiddá tesz vagy épp az ellenkezője, a lázadás, ami rossz társaságba és drogok közé taszítja a delikvenst.

Nem túl szép perspektíva… Maradjunk most minden esetre az első esetnél. Persze nehéz összehozni, hogy valaki tényleg semmiben ne legyen tehetséges, az viszont simán kijöhet, hogy szunnyadó tehetségét nem jól kezelik, így az tovább szunnyad. Valahogy, nagy nehezen leérettségizik, a szülők meg egy, az egyben beszopják, hogy a gyerekük egy született lúzer.

„-Hülye vagy fiam/lányom, meg béna is, de hát mit lehet tenni…”

Emberünk tehát tele van frusztrációval, teljesen negatív önkép alakul ki benne, személyiségét pedig kudarcaiból építi fel. Mit várunk ettől az embertől?

Letiltották a zenéről, a mozgásról és mindenfajta kreatív, önkifejezésről, viszont a nemi erőszak az nem is olyan nagy gáz... Az belefér, már, ha elég csókos vagy. Mert ha csókos vagy, akkor akár még lúzer is lehetsz. Ahogy a mondás tartja: „Aki jól tud nyalni, annak nem kell szopni…”

A túlélés itt a sunyiság, a gyávaság, a megalkuvás lesz. „Fel felé nyalni, lefelé rúgni”.

Úgy tűnik, ennek a rendszernek a célja pontosan az, hogy minél több ilyen embert termeljen ki.

Ha nem tetszik, el lehet innen menni… El is megy, aki teheti. Van, aki az országból is, és egy szavunk sem lehet.

Mi hát a megoldás? A legrosszabbon talán már túl vagyunk. Azon, hogy úgy aláznak meg és tesznek tönkre már egész kora gyerekkorunktól kezdve, hogy még csak nem is beszélhetünk róla.

El lehet kezdeni akár kicsiben is. Minden nap beleállni egy konfliktusba. Ha nem állsz bele, magaddal lesz konfliktusod!

Mondok egy saját példát.

Pár nappal ezelőtt betértem egy török büfébe, hogy betoljam a szokásos kis gyros tálamat. Tisztán elmondtam, hogy szószok nélkül kérem. Aztán egyszer csak ott állt előttem a tál jól nyakon öntve szósszal. „Végül is, nem olyan rossz az a szósz.” Gondoltam, és már indultam volna el a tányérral, de egy hang megszólalt bennem: „Én szósz nélkül kértem.” Végül hallgattam a hangra, mert ismerem magam, és tudom, hogy nem tenném zsebre azt, amit akkor kapnék magamtól, ha elfogadnám így.

„-Elnézést, én szósz nélkül kértem.” 

„-Miért nem mondta?” 

„-De mondtam. Tisztán, érthetően.”

Erre az eladó kicsit pufogva épp készült a kukába önteni a tálat, mire a mellettem álló idősebb hölgy szólt, hogy neki jó lesz így.

Probléma megoldva. Azt kapom, amit kértem, a hús meg nem veszik kárba, ha már meghalt érte egy csirke.

Magammal veszekedni, a saját feszültségemmel összezárva lenni nem igazán jó. Én hosszú távon nem tudom elviselni ezt az állapotot. Ha kompromisszumot kötök, azt viszonylag jól viselem, hisz a másik fél is engedett és én is megtarthattam azt, ami igazán fontos. Ha megalkuvásba megyek bele, én vagyok a legrosszabb társaság magam számára. Talán ez az én nagy szerencsém.

Lehet, hogy nem Te vagy az, aki feláll egy adott helyzetben, hogy kimondja azt, ami a lelkét nyomja, de, ha ez a dolog a Te lelkedet is nyomja, jobban jársz, ha Te is felállsz. Hátha lesz más is, aki feláll, és az sem kizárt, hogy sikerül változást elérnetek. Ha meg emiatt elveszítenéd az állásodat, akkor egyrészt hálás lehetsz, hogy nem kell egy szemét helyen vesztegetned a drága idődet és nyertél egy barátot, meg egy tiszta lelkiismeretet. Néha tudni kell, kockázatot vállalni.

Azt gondolom, hogy, a változás az itt kezdődik.     

      

Olimpia-Nolimpia

Mostanában időről időre megjelennek azok a mindenkit érintő, társadalmi kérdés felvetések, melyek sokszor egyáltalán nem arról szólnak, amiről látszólag, vagy legjobb esetben is csak a jéghegy csúcsa látszik a felszínes szemlélő számára.

Ebben a világban, ahol a korlátlan szabadság illúziója szinte mindenhol szétverte az addig stabilnak tűnő értékrendeket, mindenkiben ott a kényszer, hogy találjon valami biztos fogódzkodót. Ilyen helyzetben újra erőre kapnak az ideológiák, politikai szlogenek, manipulatív törekvések, melyek mind-mind a tényleges helyzet elfedését szolgálják.

Ahhoz, hogy egy adott dolgot többféle nézőpontból is képes legyél elfogulatlanul szemlélni, nem kis bátorságra és kifinomult éberségre van szükséged.

-         Létezik-e politikamentes politika?

-         Létezik-e olyan közös érdek, mely összhangban van az egyén érdekeivel?

-         Lehet-e bármilyen, kis vagy épp nagy horderejű kérdésben érzelem mentes döntéseket hozni?

-         Van-e szükség egyáltalán érzelem mentes döntésre, és, ha igen, milyen egy érzelem mentes döntés?

-         Milyen belső biztonságérzet és stabilitás kell ahhoz, hogy el tudd engedni a sajátnak hitt nézőpontokat és ránézz egy helyzetre más, addig ismeretlen vagy akár letagadott nézőpontból is?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések pörögnek bennem, miközben a 2024-es olimpia körüli kialakult vitát próbálom megérteni.

Abba a generációba tartozom, akik gyerek fejjel élték meg a Rendszerváltást. Az előtte lévő rendszer véget ért, mire bármilyen benyomást szerezhettem volna róla. Kisdobos még voltam, de ez különösebb nyomot nem hagyott az identitásomon. Leginkább nem értettem az egészet. Azt sem tudtam, hogy akarok-e úttörő lenni és, hogy jó-e nekem valamire, hogy kisdobos vagyok, vagy sem. 

Utólag az derült ki számomra, hogy az a rendszer nem igazán kedvezett az önálló kezdeményezéseknek és a világmegváltó gondolatoknak, viszont azok, akiket kielégít egy normál, középszerű élet és a vegetatív szükségletek kielégítése, örömmel választanák most is az akkor felkínált életet.

Azóta lett egy rendszerváltás, ami sok mindent megváltoztatott és sok mindent változatlanul hagyott. Most látszólag van beleszólási lehetőséged abba, hogy merre menjen az ország szekere. Kevesebb a gátló tényező, ha az önmegvalósítási törekvéseiddel nem zavarod hatalmi helyzetben lévő embertársaid üzelmeit.

Akárki, akármit mond, most nagyobb a szabadságod, mint akkor. Ha nincs munkahelyed, amit elveszíthetsz, ha nincs hely, ahonnan kirúghatnak, nincsenek gyerekeid, akiknek a sorsáért esetleg aggódhatsz, és a másként gondolkodásoddal sem befolyásolod veszélyesebb számú ember gondolkodását, azt írsz, mondasz és csinálsz, amit akarsz.

Ez a helyzet azonban jelenleg keveseknek adatik meg, ők meg sokszor a tágasabb lehetőségek reményében külföldre helyezik át székhelyüket. Ebben az országban jelenleg a legtöbb embernek bizony van mit félteni, és ez a tény már önmagában véve óriási aduász a mindenkori hatalom kezében. Nem véletlenül nevezik a Rendszerváltást ’Gengszter váltásnak’.

Ha kicsit leegyszerűsítem a helyzetet, nem abba szólsz bele, hogy merre menjen az ország, hisz nincs most olyan erő, ami rákényszerítené bármelyik hatalmi pártot, hogy teljesítse a kampányában megígérteket. Amikor szavazni mész, arról döntesz, hogy a befizetett adódból melyik politikai csoport tagjai építsenek maguknak villákat, vagy költsék bármi másra, amire Te valószínűleg nem költötted volna (pl. a stadion, kisvasút, 100 milliós rezsijű irodaházak, stb.).

Ami egyáltalán nem változott, az a mindenkori hatalom és az ország lakóinak, választó polgárainak kapcsolata, ez pedig nem más, mint a büntető-jutalmazó (inkább büntető) felnőtt és az engedelmeskedő, vagy épp lázadó gyermek, alá-fölérendeltségi viszonya. A gyermek nem dönt a saját sorsát is nagyban érintő és befolyásoló helyzetekben. Lemond a szabad döntés előnyeiről, cserébe nem terheli a felelősség, hisz azt átengedte a szülőnek.

Ez a felállás teljesen természetes egy családban, ahol a szülő ténylegesen vállalja a gyermekéért a felelősséget, tartja a hátát, ha kell, elviszi a balhét rakoncátlan gyermekéért. Még, ha időnként el is csattan egy-egy pofon, az inkább a gyermek nevelésének vitatott hatékonyságú része, mintsem a saját feszültségének rendszeres és kiszámíthatatlan, bántalmazó jellegű levezetése.

Egy ország választó polgárai azonban elvileg felnőtt emberek, így nem mondhatnának le a saját életüket is érintő döntések felelősségéről. Közöttük és az ország vezetősége között felnőtt-felnőtt viszony kellene, hogy legyen. Ez praktikusan abban tudna megnyilvánulni, hogy a hosszútávon vitatott, nagyobb horderejű kérdéseknek legalább egy részéről népszavazást írnak ki. Így a választó polgárnak tényleges beleszólása és ennél fogva felelőssége is van abban a döntésben, mely végül megszületik.

Ehhez képest azonban a felállás változatlanul a felnőtt-gyerek viszony, annyi különbséggel, hogy itt a felnőtt sem vállalja a döntéseiért a felelősséget. Emellett gyermekeit leginkább büntetéssel, megfélemlítéssel és szándékos félrevezetéssel, butítással igyekszik kordában tartani, miközben természetesen nem bízik bennük, tevékenységüket rendszeresen – hol titokban, hogy felvállaltan – ellenőrzi.

Ez a szülő a család érdekeivel nincs is tisztában, így teljesen reménytelen, hogy azt méltó képen képviselje. A saját érdekeit és lehetőségeit viszont nagyon jól ismeri, és azokat képviseli is teljes mellszélességgel.

Előfordulhatnak még olyan helyzetek is, ahol már a csontvázak annyira kilógnak az ágy alól, hogy a félrevezetés önmagában nem elég a saját pozíció megszilárdítására. Ilyenkor dobnak be olyan ellenségképeket, melyekkel egyrészt hatékonyan lehet félelemben tartani a rakoncátlan lurkókat és, emellett akár egymás ellen is lehet őket fordítani. Ha a nemzet megosztott, ha az embereket félelem és az egymás iránti gyűlölet vezérli, a mindenkori kormány bármit megtehet.

Szép lassan csak megérkezünk az eredeti kérdés felvetéshez. Ki lehet írni nyugodt szívvel egy népszavazást, ha annak a meghozott döntésekre nincs tényleges hatása (pl: népszavazás a menekültekről), illetve, ha az ehhez szükséges kampány a fenti megosztottságot segíti. Nem volt olyan politikai csoport, aki ne foglalt volna állást a fenti témában. Tök mindegy, hogy mire, hogy érvényesen vagy érvénytelenül szavaztál menekült ügyben, valójában nem magadat, hanem egy pártot képviseltél. 

Normális estben a pártok az embereket képviselik. A helyzet sajnos rég óta fordítva van.

Az olimpia körül kialakult helyzet a menekült ügyi helyzethez hasonlóan megosztotta az embereket, viszont annyiban más, hogy itt a népszavazás indítványozása (amennyire én tudom) civil kezdeményezésre indult. Az eredeti felvetés nem az volt, hogy ne legyen 2024-ben Budapesten olimpia, hanem az, hogy legyen beleszólásunk, hogy legyen átláthatóság és tényleges párbeszéd az ügyben. A népszavazásról való indítványokat rendre elutasították, amit érdekes módon elfogadtak, az, az olimpia lefújásáért való aláírás gyűjtés volt.

Hogy ezt miért is, illetve miért pont ezt fogadták el, az nem teljesen tiszta, van, aki szerint ez egy előre nem látható, rendszerhiba következménye. Lényeg, hogy ez az aláírás gyűjtés nem vezethet népszavazáshoz, azaz tényleges beleszóláshoz, lopás-kontrollhoz, felnőtt-felnőtt kapcsolathoz, viszont kiválóan alkalmas arra, hogy azok a pártok, akik már rég óta nem rúgtak labdába, erre rárepülve, vélt vagy valós előnyhöz jussanak. 

Végül az olimpiát, párbeszéd és civil beleszólás nélkül a kormány fújta le, így az azt aláírók nem a döntésben csupán egy újabb politikai csatározásban vettek részt. Az olimpiát a kormány lefújta, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy az amúgy is vitatott meglétű (kölcsön?) pénzt, ezek után tényleges közfejlesztésekre (egészségügy, oktatás, vidék fejlesztés, stb.) költenék.  

Számomra az egész kérdés nem az olimpiáról szól. Az a kérdés, hogy van-e esély arra, hogy a kormány és a választó polgárok közötti felnőtt-gyerek kapcsolat, felnőtt-felnőtt kapcsolatra emelkedjen. Úgy tűnik, a kormány inkább lefújja az egészet, mintsem, hogy átláthatóságot és beleszólást engedne a megvalósulásba, míg az ellenzéknek csak az fontos, hogy a kormány minden tevékenységét akadályozza, még akkor is, ha az véletlenül a köz érdekével (van ilyen?) is egybe esik.  

A gyerek 4 évente új szülőt választ, de a szülők abban mindig megegyeznek, hogy akármelyikük is a szülő, a gyerek nem nőhet fel, mert onnantól vége a kizsákmányolásnak. Ha rajtuk múlik, soha nem növünk fel, és soha nem tanulunk meg igazán felelősség teljes döntéseket hozni. Milyen szerencse, hogy nem csak rajtuk múlik.

Mi az, amit itt és most megtehetsz? Feltettem magamnak a kérdést, hogy ebben a helyzetben milyen lehetőségeim vannak. Számomra két dolog volt fontos. Az egyik, hogy legyen beleszólásom, a másik, hogy a döntésemben a szívemre és ne a félelmeimre hallgassak.

Azt, hogy akarok-e olimpiát 2024-ben Budapesten, nem tudtam pontosan, hisz a várható következmények teljesen ellentmondásosak. Ha lenne népszavazás, lehet, hogy igennel szavaznék, de ehhez kell népszavazás. Ha aláírom a kezdeményezést, azzal az ellenzék (?) szekerét tolom, meg azokét, akik nem akarnak olimpiát. Ha nem írom alá, esélyem sincs, hogy hozzájáruljak a döntési helyzet kialakulásához.

Végül felfedeztem magamban a félelem csíráját. „Mi van akkor, ha azokat, akik aláírják a kezdeményezést, a kormány megbünteti, ellehetetleníti, hogy példát statuáljon és a megfélemlítés révén erősebb stabilitást nyerjen?” Ez volt az a pont, ahol megszületett bennem a döntés. 

Hogy a lázadó gyerek vagy a félelmeivel küzdő felnőtt férfi, esetleg a kettő valamiféle kombinációja győzött-e azt nem tudom, azt sem tudom, hogy jól tettem-e, de aláírtam.

Annyit tudtam biztosan, hogy azzal nem tudnék együtt élni, hogy félelemből kifolyólag nem tettem meg valamit, amivel, ha nem is értek egyet teljesen, de pillanatnyilag az tűnt a legvállalhatóbbnak. 

Ez én vagyok, ez az én döntésem, az én történetem. Lehet, hogy egy életen át lelkifurdalásom lesz, hogy az én kezem is benne van egy óriási lehetőség elszalasztásában, az is lehet, hogy belátom, ezen a szintem csak politikai döntés létezik, és, hogy az olimpia megrendezését az én döntésem ugyanúgy nem befolyásolta, ahogyan a Tiéd sem. 

Hogy Te aláírtad-e vagy sem és, hogy a döntésedben mi motivált, az a Te dolgod. Akárhogy is döntöttél, nem ítéllek el, és nem is magasztallak fel érte. Éljük az életünket, és közben különböző tudatos, és tudattalan motivációk vezérelnek minket.

Van, aki lehülyézi, legengszterezi az olimpia támogatóit, van, aki törli az ismerősei közül azokat, akik aláírták a petíciót. Van, aki szerint az igazi magyar nem írja alá, van, aki szerint azzal, ha nem írod alá, a közpénzek korlátlan lenyúlását támogatod. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó az erről való döntésükkel azonosítani és ez alapján szelektálni az embereket magam körül. 

Amikor valódi döntést hozol, annak érzed a súlyát. Tudod, hogy felelősséged van, tudod, hogy vállalnod kell a következményeket, akármik legyenek is azok.

Éppen ezért, amikor valódi döntést hozol, nem létezik jó vagy rossz döntés.

Csak a döntés van.