„Ha Magyarországra jössz…”

Jönnek a menekültek, áradnak felénk a plakátokból, a médiából, sajtóból, meg persze élőben is össze lehet velük futni szerte a városban. Lehet tőlük félni, lehet utálni őket és lehet együtt érző szeretettel is viszonyulni hozzájuk. Vagy őket utálod, vagy azokat, akik őket utálják. Egy dolgot nem lehet, semlegesnek maradni. Állást kell, foglalj valaki mellett, vagy még inkább, valaki ellen.

Jó magyar szokás szerint megint széthúzunk, jobban, mint bárki más Európában.

Egymás után jönnek különböző posztok, fejtegetések, összeesküvés elméletek, miközben sértődött hangú jogvédők acsarkodnak az érzéketlen, kerítés tákolókkal. Ha véletlenül eldurvulna a helyzet, és terrortámadások törnének ki, mi akkor is egymás torkát szorongatnánk, ahelyett, hogy ténylegesen tennénk valamit, az ügy megoldásáért.

Van egy nagyon fontos kérdés, amit fel kellene tennünk magunknak, de az a gyanúm, a legtöbb embernek ez eszébe sem jut mostanában.

A kérdés így szól: „Miért történik ez velünk és mi most a dolgunk?”

Észre kellene vennünk, hogy ami történik, az közvetlenül, vagy közvetve, de mindenkit érint ebben az országban. Megpróbálhatod homokba dugni a fejed, de ennek a történetnek most Te is a részese vagy. Nem kívülről szemléljük, nyakig benne vagyunk.

Amikor egy ilyen erős, kollektív, karmikus szituáció jön létre, azt is megkérdezheted magadtól, Neked személyesen hogyan állít tükröt az a kép, ami eléd tárul. Mik azok a belső történések, amelyek most odakint is megjelennek?

Mit sugallnak a plakátok, mit sugallnak az ellen plakátok? Félelem és harag mindenütt. Barátok fordulnak egymás ellen, mert más véleményen vannak.

Határolódj el tőlük, vagy fogadd be őket! Úgy tűnik, ez a két opció van. Tényleg nincs más? Csak a két szélsőség létezik, középút vagy bármi más alternatíva nélkül?

Jönnek családok is, de rengeteg egyedülálló, fiatal férfi is érkezik. Potenciális katonák, nem tudjuk, ki küldi őket és ki ellen. Ennek a fenyegetését/figyelemfelkeltő voltát nem észrevenni, súlyos hiba lenne. Ugyanakkor őket a tényleges menekültekkel egy kalap alá venni, elzárkózni és kerítést építeni sem igazán jó megoldás.

Ha kicsit mélyebben belegondolsz, a történet összes szereplőjét megtalálhatod magadban. Nálunk a menekültek jelentik a kérdést, de a folyamat nem velük kezdődött.

Láttál már képet Isis katonáról? Mit látsz a szemében? Az elnyomottak gyűlöletét látod benne. Azt a nyers, pusztító gyűlöletet, mely végül őt magát is elpusztítja, mert, aki gyűlöletben van, önmagát sem képes szeretni. Egyetlen cél vezérli, hogy bosszút álljon a világ szerencsésebbik felén.

Ha igazán bátor vagy, őszinte önvizsgálatot tartasz. Megtalálod-e magadban az Isis katona gyűlöletét? Hisz ez a társadalom többszörösen megérett már a pusztulásra, nem? Nézd meg, milyen emberek kezében van ma döntési jog, és mit kezdenek a rájuk bízott hatalommal! Nézd meg a reklámokból áramló agresszív agymosást, átverést, hülyének nézést és manipulációt! Nézd meg a mindent átszövő bürokráciát, nézd meg, mi mindennel bonyolítják az életedet nap, mint nap! Nézd meg, hány büntetésből élő embert kell eltartanod a saját munkabéredből levont pénzekből! Büntetés, büntetés, büntetés, ellenőrzés, büntetés, megfélemlítés…  

Ebből a társadalomból szinte teljesen kiveszett a bizalom, és az egymás kölcsönös tisztelete. Itt a végítélet. Napalmot rá, nem igaz! És mekkora elégtétel lehetne számodra, ha Te lehetnél a végítélet katonája! Felejtsd el az irgalmat, hisz neked sem irgalmaztak soha! Bosszú, bosszú, bosszú!!!

Lehetsz ’béke fenntartó’ is, akit szintén a bosszú vezérel. Hisz láthatod Te is, mit művelnek az Isis katonák. Nyilvános kivégzések nap, mint nap. Gyereket égetnek meg elevenen lángszóróval, a foglyul ejtett katonákat lefejezik, aki más hiten van, mint ők, azt keresztre feszítik vagy megcsonkítják, a nőket pedig szex-rabszolgájukká teszik. Hát nem megérdemlik, hogy bosszút állj rajtuk! Fejezz le, végezz ki minden Isis katonát! Bombázd le őket, írmagja se maradjon a romlott fajtájának!

A gyűlölet, gyűlöletet szül, és aztán még több gyűlöletet, míg már semmi más nem marad, csak gyűlölet, mely végül önmagát is elpusztítja.

Gyűlölheted a társadalmat, gyűlölheted, Amerikát vagy az Isis katonákat, teljesen mindegy, így is, úgyis a saját életedet fogod megkeseríteni. A gyűlölettel egyet tehetsz, hogy kijössz belőle. Vedd észre, hogy a gyűlölt társadalom is csak emberekből áll. Egy beteg társadalom, beteg fogaskerekei ők, akik ugyanolyan gyarló, esendő lények, mint Te magad is vagy, és, akik talán épp az irgalom hatására indulnak el a gyógyulás útján.

Egyszer színházi előadást tartottunk börtönben, előzetesben lévő raboknak. Ez volt az eddigi legfélelmetesebb közönség, akivel valaha dolgoztam. A darab, a bűnről szólt, és arról, mennyire könnyen belecsúszik az ember, sokszor a saját túlélése érdekében. Ott ültek a kigyúrt, kivarrt rabok, állati agresszióval a szemükben, és az előadás végére teljesen megváltozott a tekintetük. Annyi kellet, hogy értelmes, érző, emberi lénynek tekintsük őket, és ez felébresztette bennük azt a részüket, aki képes a szeretetben és a tudatosságban lenni. Ennyi hálás embert még nem láttam együtt. Jó volt rájuk nézni.

A másik domináns érzelem, a félelem. Mit látsz a rab szemében, akit az Isis katona épp kivégezni készül? Mit látsz a tömegsírokban, elevenen fekvő emberek szemében, akiket pár másodperccel később, golyószóróval lőttek szitává? A halál jöhet hirtelen és érhet készületlenül. Felemelik a borotvaéles pengét és Te a gyerekeidre és a párodra gondolsz, akik soha nem kapnak vissza Téged… Tudod, mi vár Rád, de nem tudod, milyen érzés lesz, mikor elvágják a torkodat, mikor a golyók a testedbe csapódnak, nem tudod, hol leszel, mikor a holttestedet meggyalázzák…

A gyűlölet és a félelem kéz a kézben jár. Egyik sincs a másik nélkül. Ez a kettősség ördögi köre, egy végtelen mókuskerék, mely, ha egyszer elkap, menthetetlenül bedarál. Meg tudod-e állítani ezt a körforgást, ki tudsz-e szállni belőle? A mindenütt jelenlévő propaganda ezzel a két érzéssel operál folyamatosan.

Nem az a kérdés, hogy van-e Benned, gyűlölet és félelem, mert van, éppúgy, ahogy szeretet és megbocsájtás is. Az a kérdés, Te melyikben vagy, gyűlöletben, vagy megbocsátásban?

A vegyiparnál már csak a háború nagyobb biznisz. Ahhoz, hogy nálunk is kitörjön egy polgárháború, nem is kell olyan sok. Nézd meg, mennyire egymás ellen fordítja az embereket a vélemény és nézet különbség, a politikai kétpólusúság! Nézd meg, mennyire manipulálhatóak és uszíthatóak vagyunk!

Ehhez mind az kell, hogy a gyűlölet-félelem kettőssége megosszon minket, és kiiktassa a tudatosságot és a valódi együttérzést.

Amíg öntudatlanul, reflex-szerűen cselekszünk, veszélyben vagyunk, ha tudatosak vagyunk, veszélyessé válunk. Megszűnik, vagy legalább is korlátozódik az irányíthatóságunk, így a kihasználhatóságunk is.

Feltételezzük, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Annak, hogy menekültek áradata lepte el Európát, éppen most, nagyon komoly oka kell, hogy legyen. Az ok lehet egy nemrég létrejött katonai szervezet, mely módszeres népirtással tartja rettegésben a közel keleti államok általuk kontrollált területeit. Az ottani lakosság három lehetőség közül választhat. Ott marad és meghal, ottmarad és beáll a szervezetbe vagy menekül, ahogy a lába bírja. Az első verziót legtöbben próbálják elkerülni, így valójában csak két lehetőségük van. Vagy menekülnek, vagy az Isis seregét gyarapítják. Aki nem akar tömeges mészárlásokban részt venni, aztán esetleg lebombázódni, az menekül Európa felé, ahol majd reménye szerint békére lel.

Felbecsülhetetlen tömegekről és felbecsülhetetlen gazdasági és társadalmi fejleményekről van szó. A lényeg, hogy Európa nagy bajban van, mert akár elutasít, akár befogad, nem tudhatja pontosan, mit is ránt magára. Közben olyan kétpólusú, politikai propaganda megy, mely teljesen összezavarja a lakosság nagy részét. Máris nyakig ülünk a káoszban a félelem és a kétségbeesett politikai döntések sűrűjében, és a java még csak most jön...

Elhiheted, hogy mindezt senki nem látta előre, és, hogy ez senkinek az érdekét nem szolgálja, de Te is tudod, hogy ez nem igaz.

Számunkra nem is az a legfontosabb kérdés, hogy kinek áll érdekében az, hogy minél több fegyvert adjon el, akár egy esetleges, közép-európai polgárháború esetén, hogy kinek az érdeke romba dőlt államokat jó pénzért, saját fennhatóság alatt újjáépíteni, a hős megmentő-igazságosztó szerepében tetszelegve.

A kérdés az, megtalálod-e magadban azt az erőt, mely bármire képes a totális hatalom megkaparintásáért. Ki az Benned és bennem, aki érzelmileg teljesen kiüresedik és elzárkózik, hogy a legnagyobb hazugságok közepette, az életet pusztán taktikai játékként kezelve, megnyerje a globális ’Ki nevet a végén?’-t?  

Mert, ha ez kint ilyen erősen megjelenik, valószínűleg bennünk is ott van ennek a csírája. Talán épp azért ilyen erős ez a jelenség odakint, hogy végre szembenézzünk a saját sötétebb oldalunkkal.

Furcsa egy evolúciója van az emberi léleknek. Miközben egyre felvilágosultabb és humánusabb eszmék mentén igyekszünk élni az életünket, egyre tudatosabb, szeretet teljesebb, felszabadultabb módon fejezzük ki önmagunkat, ennek ellenpólusaként az agresszió, a hatalomvágy és a velejéig romlott gonoszság is megerősödik és hívja fel magára a figyelmet. Nem csak a szép, a tökéletes van, hanem az elviselhetetlen is...

Magunkban kell rendet tennünk, az éveken át félretolt, szőnyeg alá söpört érzéseinkkel szembenéznünk, mert az elfojtott érzelmek berohadnak, és ott törnek utat maguknak, ahol a legveszélyesebbek.

Bele vagyunk kényszerítve egy olyan játékba, ahol csak vesztesek lehetünk. Minden felkínált lehetőség végzetes. Ahhoz, hogy ebből ki tudjunk szállni, meg kell ismernünk a bennünk feszülő erőket, melyek a jelek szerint sokkal nagyobbak és erősebbek, mint mi vagyunk. A kiszolgáltatottság a tisztánlátás fényében kezd oldódni.

Nézd meg, naponta hányszor engeded át a döntést másoknak, akik a reakcióidat már régen előtted kiszámították! Fedezd fel, milyen helyzetekben lehetnél sokkal szabadabb, mint amit egyébként megengedsz magadnak! Mersz-e mást gondolni, mint, amit a különböző propagandák sugallnak? Észre mered-e venni a másikban az esendő embert? Át mered-e engedni magadat a derűnek a tökéletes káosz és bizonytalanság kellős közepén? Elhiszed-e, hogy van értelme az életednek? Hogy van feladatod, sorsod, és vannak Neked rendelt, boldog pillanatok?

Valami általad lesz teljessé. A világ a Te szemeden keresztül is gyönyörködik önmagában. Sok borzalom történik, de a valóság nem az, amit a híradóban vetítenek, hanem az, amit Te magad élsz át nap, mint nap.

Azok az emberek, akiknek a szemében csak egy fogaskerék, vagy egy hibás program vagy, valójában mérhetetlenül kicsik a Te valódi természeted mellett. Az egész jelenlegi helyzet azért olyan súlyos, mert a többség valóságnak fogja fel, és emellett nem mer önmaga lenni, azaz csak a feltálalt lehetőségek közül válogatva hozza meg élete nagy döntéseit. A megoldás ott van, ahol nem is keresnénk. Abban a saját, belső középpontban, ahol saját, lelked, sérthetetlen részének kellene uralkodnia.

A legtöbben trón fosztott, álruhás, identitásukat veszített uralkodók vagyunk, akik alacsony pozíciót töltenek be a saját életükben. Másoktól várjuk azt, amit nekünk kellene megtennünk. Meg kell, vívjuk a saját csatáinkat ahhoz, hogy visszaszerezzük a hatalmat a saját démonainktól. (Ha akarod, a Bhagavad Gítá erről is szólhat.)

Először Neked kell rátalálnod a saját középpontodra, Neked kell a saját életedben elfoglalnod a Téged megillető helyet. Ki más lehetne a király/királynő a saját birodalmadban, mint Te, magad?! Jöhetnek sorban a kérdések:

·        Hová száműzted a bátorságodat?

·        Hová száműzted a hitedet?

·        Hová száműzted a lét-bizalmadat?

·        Hová száműzted a tett-megvalósító erődet?

·        Hová száműzted a bölcsességedet?

·        És végül hová rejtetted el az álmaidat?

Ha mélyen belegondolsz, hogy a saját életedben szolgává silányítottad önmagadat, elemi erejű dühöt fogsz érezni.

Mennyi minden sikerült volna, ha nem engeded kivenni a kezedből az irányítást? Mennyi mindent megvalósíthattál volna, ha bölcs és bátor, tiszta szívű tanácsosaidat nem cseréled le félelemtől reszkető, megkeseredett, károgó varjakra!

Az első lépés, hogy kinyitod a szemed, és végre mered látni tisztán azt, ami van, bármilyen félelmetes is. Ha ezt megteszed, nagy fájdalom és nagy csalódás várható, de hidd el, ki fogod bírni. Többé nem vagy hajlandó olyan döntést hozni, amellyel csak veszíthetsz, és nem fogod elhinni azt, hogy a saját életednél kevesebbel kell, beérd.

Nézd meg, a saját életedben kik a bevándorlók, kik a menekültek és kik elől menekülnek. A bölcsek szerint, az a probléma, aminek nincs megoldása, nem is igazi probléma. A düh, sok mindenen átvisz, főleg a félelmeken, kételyen és, ha engeded neki, az együttérzéssel találkozva tetterővé válik.

A jelenlegi helyzetre a médiából csak kétdimenziós válaszok érkeznek, az élet azonban 3 dimenziós. Egy problémát nem csak jobbról vagy balról lehet szemlélni, de felülről vagy akár belülről is.

Rajtad múlik, hogy mit fogadsz el valóságnak.

Sérülés és Gyógyulás - Elvárások vs Belső Hang

Pár hónappal ezelőtt azt vettem észre, hogy intenzív testmozgással foglalkozó ismerőseim nagy része, magamat is beleszámolva, különböző vállsérülésekkel és a belőlük fakadó, váll fájdalmakkal küzd.

A sérülés a nem megfelelő irányba való hirtelen, vagy folyamatos terhelésből fakad. Akkor történik ez, mikor nem veszed figyelembe az éppen aktuális határaidat, és nem szabsz gátat a terhelésnek. A sérülés szempontjából mindegy, hogy Te terheled magad, vagy csak hagyod, hogy mások terheljenek.

Több ilyen kört futottam már én is a vállaimmal, és ilyenkor, a gyógyulás folyamata alatt mindig újabb és újabb tanulságok, értékes felismerések jönnek.

A sérülés tanít, rajtad múlik, hogy tanulsz-e belőle.

Megfelelési kényszer, túlzott elvárások, türelmetlenség, többnyire ezek vannak a háttérben. Ahhoz, hogy nagy legyen a teherbírásod nem feltétlen erősnek, inkább rugalmasnak kell lenned.

„Ami nem hajlik, az törik…” Ahogy a mondás tartja.

A kérdés az, mi lehet benned, ami merev, rideg és törékeny. Mi az, ami nem tud elég rugalmas lenni, mert eleve túl van feszítve?

Amikor megsérülsz, biztos lehetsz benne, hogy valahol erőszakot követtél el magaddal szemben. A sérülés nem büntetés, hanem következmény. A magaddal szembeni erőszak nagyon sokféle formát ölthet egy sérülés esetén. Lehet, hogy túlzottan akarsz egy mozdulatot, egy élményt. Meg akarod mutatni, hogy képes vagy rá, akkor is, ha a tested már jelzett, hogy sok neki, amit csinálsz vele.

A kérdés: kinek akarod megmutatni, kinek akarsz bizonyítani?

Az is lehet, hogy a környezetedre tolod az agresszor szerepét. A főnököd túlóráztat, neked kell a béna kollégáid munkáit javítgatni, az edződ túlhajt, a családod kihasznál, stb. Ez annyiból veszélyesebb az előzőnél, hogy itt a valódi történet könnyebben el tud bújni az álltörténet mögött, hisz Te csak alkalmazkodni akarsz a helyzethez. A környezeted nem veszi észre, hogy nem bírsz el többet. Látszólag a környezeted a hibás azért, ha belerokkansz egy ilyen szituációba. 

Amikor alkalmazkodsz, könnyen azt gondolhatod magadról, hogy nagyon is rugalmas vagy. Képes vagy a háttérbe szorítani önmagadat azért, hogy másoknak segíts. Mi ez, ha nem rugalmasság? Ami neked lenne fontos, az majd ráér később.

Hoppá, mekkora csapda!

Később? Mikor? A később, soha nem jön el. Ez egy időben meghatározhatatlan fogalom. Nem azt mondom, hogy másokon átgázolva mindig magadat kellene előtérbe tolnod. Nem azt mondom, hogy soha senkinek ne segíts, ha segíthetsz. A valódi rugalmasság nem azt jelenti, hogy képes vagy magadat elnyomva alkalmazkodni minden helyzetben, hanem azt, hogy Te döntöd el, mikor, melyik helyzethez alkalmazkodsz és melyikhez nem.

Lehetsz jófej és segítőkész, de, mivel ismered, tiszteled és kijelölöd a határaidat, nem kell attól tartanod, hogy mások ezzel visszaélnek.

Fontos, hogy tudj nemet mondani és tudj időt kérni, hogy átgondolhasd a választ. Amikor valaki azonnali választ követel tőled, lehet, hogy azért teszi, mert attól fél, ha belegondolsz, mit is kér tőled, nem fogod vállalni.

Nemet mondani valójában rendkívül könnyű dolog. Akkor válik nehézzé, ha megfelelési kényszerben vagy.

Vizsgáld meg magadban, mitől félsz. Áss le magadban mélyre, hogy megtaláld azt a pontot az életedben, amikor először akartál megfelelni. „Ha nem-et mondasz, nem kellesz. Ha nem-et mondasz, nem szeretlek, nem figyelnek rád, nem kapsz tőlem biztató, támogató szavakat.” Lehet, hogy semmi olyat nem kapsz meg, amit kívülről lehet megkapni.

Ezt a gondolatkört egészen odáig lehet vinni, hogy, ha önmagad mersz lenni, azaz nem azonosulsz tökéletesen azzal a képpel, amit látni akarnak rólad, akkor akár azt is kockáztathatod, hogy kitagadnak a családból.

Vajon meddig lehet ezt csinálni?

Nem rég láttam egy filmet, ahol a katonatiszt apa, hősi halált szánt fiának! Mikor a fiú ezt megtagadta, mert a saját életét akarta élni, az apja többé nem volt hajlandó felismerni a fiát. Így aztán a fiú mégis „összeszedte magát”, és kiszökött a frontra. Látszólag a bátorságról szólt a film, valójában azonban egy belső vívódásról, egy mélységes útkeresésről. Az alapkérdés az: ki vagyok én. 

A srác annyira el volt veszve az elvárások süllyesztőjében, hogy nem is látott ki onnan. A pokol összes bugyrát meg kellett járja, hogy végül tisztába kerüljön önmagával. Mire hazatért, fiúból férfivá érett. Otthon a halálhírét keltették és az apja végre megértette, hogy az ő lelkén szárad a fia halála. Mindent megadott volna érte, hogy újra láthassa. Kukába tette az elvárásait, és a fiú, mikor hazatért, szinte rá sem ismert hajdan oly szigorú és merev apjára.

A film tehát happy end-el végződött, és számos kérdést hagyott maga után.

·        Mit tehetsz, ha elvárások hálójában vergődsz?

·        Hogyan tudod mások hangját lehalkítani magadban, hogy végre meghalld a saját belső hangodat?  

·        Megteheted-e, hogy szembeszállsz a környezeted elvárásaival, ha ezek nem egyeznek a saját céljaiddal, a magaddal való terveiddel?

·        Hogyan időzíts, ha ki akarsz szállni egy idejét múlt élethelyzetből?

Sorolhatnánk még a kérdéseket, de nézzük meg közelebbről az egész folyamatot inkább.

Tudd, hogy egyáltalán nincs könnyű dolgod. Nyugalomra és türelemre van szükséged. Időt kérsz magadtól magadnak. Ha ezt valóban megteszed, olyan határozottságot árasztasz majd, hogy azt, a környezetednek is, - legyen az család, párkapcsolat vagy munkahely - muszáj lesz tudomásul vennie.

Fordítsd befelé a figyelmedet és csak figyeld az elvárások zaját. Próbáld felismerni a hangokat, melyik, kitől származik. 

Akár ősrégi, családi hiedelmeket is felismerhetsz. Meghallhatod a csalódottság, a magány, a düh és a fájdalom hangját. Az első lépés, hogy ezeket meghallod és felismered. Óriási megkönnyebbülés lesz, mikor megérted, hogy ezek a hangok valójában nem a Te saját hangjaid. A saját hangod ilyenkor még nagyon, nagyon halk, túl nagy az alapzaj ahhoz, hogy észleld.

Ahogy azonban gyengül a velük való azonosulás, sokat veszítenek erejükből. A családi hiedelmekkel nem akkor kell szembeszállnod, mikor azok a leghangosabban kiabálnak, mert az egy családon belüli háborúhoz vezetne. Várd meg, míg elcsitulnak. Engedd, hogy bizonytalanság férkőzzön közéjük. Szép csendben kérdőjelezd meg a valóságukat.

Itt van néhány klasszikus, családi hiedelem, mely útjában állhat az önmegvalósításnak, a boldogulásnak és az anyagi biztonságnak:

·         „A pénzt csak véres veríték árán lehet megkeresni.”

·        „Minden gazdag mások kihasználásával és elnyomásával szedte meg magát.”

·        „Csak az jut előrébb, aki lefekszik másoknak.”

·        „Nem élhetsz meg abból, amit szeretsz csinálni.”

·        „Ha nem szülsz gyereket, értéktelen vagy.”

·        „Amelyik nő élvezi a szexet, az kúrva...”

·        „Ha kimutatod az érzelmeidet, bántani fognak.

·        „A családodért fel kell, áldozd minden ambíciódat.”

„Az élet csupa lemondás…” Stb. 

Ezek a hangok egy egész társadalmat meg tudnak fertőzni, olyannyira, hogy képesek társadalmi elvárásoknak álcázni magukat. Azt kell, megértsd, hogy a hangerőt Te is szabályozhatod.

Olyan ez, mint amikor kigyomlálod a földet egy fiatal, gyenge növényke körül. Elsőre nem tűnik túl életképesnek. Amíg el nem kezded a gyomlálást, nem is látszik. Úgy kell a hangerőt csökkentened, hogy közben a saját hangodat még lehet, hogy egyáltalán nem is hallod.

Mi van, ha nincs is belső hangod? Ott maradsz egyedül, elvárások nélkül. Mi lesz így veled? Ezeken a félelmeken végig kell, menj, és közben nem húzhatod be a féket.

Valójában semmi mást nem csinálsz, mint figyelsz és bízol. 

Nem tudom, van-e sorsom, van-e feladatom. Nem tudom van-e utam, és vannak-e nekem rendelt boldog pillanatok. Ha jól bele gondolok, azt sem tudom, vagyok-e egyáltalán és azt végképp nem tudom, miben bízom, miközben a biztonságot jelentő elvárásokról készülök leválni. Mégis bízom kitartóan, mert nem tehetek mást.

Én magam vagyok a Bizalom. Eddig nem voltam, de bízom benne, hogy mostantól leszek, és jó lesz létezni.

Ez egy születés. Meghozod a döntést arra, hogy világra jössz, bármilyen is legyen az a világ.

Az imént még oly aktív kifogások elnémulnak, ahogy csökken benned az ellenállás a saját létezésed felé. Többé nem akarsz mások mögé elbújni, hanem vállalod azt, aki, és ami vagy. Vállalod azt a pici, törékeny növényt, ami épp csak most bújt ki a földből.

Ennek a gyenge kis hajtásnak hihetetlen ereje van. Meghajlik előtte a rideg vas. Meghajlik előtte a gépezet minden fogaskerekével. A vállalat, az állam, a bürokrácia kínos feszengésbe kezd, mikor meglátja, hogy talpa alól kibújtál, kicsiny, zöld lélek-palánta.

Mert van benned valami, ami bennük nincs. Élet.

Amikor újszülött lényedet felvállalod, bármilyen gyenge lehetsz, valójában erős vagy, mert nem különülsz el az egésztől. Erről szól a Tao Te King. „A gyenge legyőzi az erőset.” A szelídség valójában az erő jele. Itt már nem kell ordítva védekezned, mert csendből fakadó, belső tekintélyed van.

Ez a belső alkímia a figyelemmel kezdődik. Ebben a figyelemben tudod lerakni azokat az elvárásokat, melyek eddig a magaddal szembeni erőszak felé hajtottak.

Elvárásokkal manipulálni, szeretet-megvonással zsarolni csak addig lehet, amíg nem vagy tisztában önmagaddal, és azzal, hogy mi az, amit valójában szeretnél. Amint meghallod a belső hangodat, többé nem kell a könyöradomány, mert senki sem tud számodra önmagadnál jobbat kínálni.

Nem gondoltam volna, hogy a vállsérülésektől végül ide fogok eljutni.

A konklúzió minden esetre összeállt: A sérülés rugalmatlanságból, azaz a magadon végrehajtott erőszakból fakad, míg a valódi rugalmasság az elvárások helyett az élethez való alkalmazkodásban rejlik.

Mindehhez pedig a belső hangod lesz segítségedre.

"Szedd össze magad!"

Ezt a bejegyzést magamnak is írom, úgymond, ínséges időkre egy kis lelki muníciónak. Emellett talán Neked is lesz benne ismerős élmény, egy pár jó szó, arra az esetre, ha azt éreznéd, ellened fújnak a bírók.

„Szedd össze magad!” De sokszor hallottam ezt a mondatot, és hogy utáltam!

Annyira rázott tőle a hideg, hogy a valódi értelmébe bele se gondoltam idáig. Mi az, hogy szedjem össze magamat? Azt értem, hogy szét vagyok esve, de mi a fenét kezdjek ezzel a mondattal?

Aki szét van esve, az nem is biztos, hogy rálát a saját, szétesett részeire. Meg lehet Benned a szándék, és neki is állhatsz, mint egy puzzle kirakós elemeinek, de lesznek részek, amiket nem fogsz elsőre megtalálni. Nem találhatod meg, mert, ha meg lenne, nem tudtál volna szét esni sem.

Egy szétesett állapotban rendszerint azt sem tudod, mi az, ami hiányzik, nem hogy azt, hogy hol is keresd a hiányzó részed. Emellett a különböző személyiség részeid sem biztos, hogy ugyanazt akarják, míg végül, már Te sem tudod, melyik is vagy a sok közül. Nem csoda hát, hogy csak ülsz a földön magad elé bámulva, és azt sem tudod ki vagy, és mit akarsz. Ilyen állapotban nem tudsz cselekedni, nem tudsz döntéseket hozni.

Először meg kell, egy kicsit nyugodnod, kiemelned a fejed a homokból és szépen, csendben körül kell, nézned. Ha egy kosárlabda csapat lennél, most kéne időt kérned.

Olyan nincs, hogy mindenestül elveszíted magad. Hagyd az önsajnálatot, emeld fel a fejed, és nézd meg, mi maradt meg az egészből és mi az, ami hiányzik. Abból tudsz kiindulni, ami most is ott van körülötted. Például, akármekkora krízisben is vagy, az életed valamely területén (párkapcsolat, karrier, egészség, stb.), lehet, hogy megmaradt a humorod, maradt néhány barát vagy segítőkész ismerős, aki meghallgat, lehet, hogy van egy tanya, ahová kicsit elvonulhatsz rendezni a soraidat.

Háborúban nincs depressziós ember. Egy dolog számít ilyenkor: hogy életben vagy. Háború pedig akad bőven békeidőben is. Háború az, hogy a túlélésed érdekében folyamatosan dolgoznod kell. Nem állhatsz le, mert akkor bedarálnak a rendszer fogaskerekei. Háború az, ha a pozíciódra pályáznak, ha az élet el akar venni tőled valamit, amiről megszoktad, hogy azt gondold, a tiéd.

Számtalan háborút és kisebb csatát vívunk életünk során. Néha Neked is jogod van tűzszünetet kérni.

Szóval térjünk vissza az alapkérdésünkhöz: mi az, ami hiányzik? Mi kellene ahhoz, hogy újra egésznek érezhesd magad? Motiváció, hit, lelkesedés, új ötletek, felfrissülés? Kapcsolódás a gyökereidhez, egy szülői ölelés, egy nagyszülői áldás?

Sok minden lehet, ami hiányzik, és könnyen lehet, hogy az üresen maradt helyeket oda nem illő dolgokkal próbálod pótolni. Így kerülhet be a rendszerbe, mondjuk a fásultság, a csalódottság, az elkeseredettség és a félelem.

Ezek az állapotok könnyen megidézhetik az önsajnálat és a dagonyázás szellemét. Amikor valaki ilyen állapotban van, azt látod a szemén. Olyan, mintha nem is vele beszélnél, hanem magával, az Önsajnálattal. Az Önsajnálatnak pedig nem a helyzet megoldására van szüksége, csak a puszta sajnálatra.

Ez az állapot nem más, mint függés. Egy rossz álom, amiből fel kell ébredned, mert amíg alszol, csak még nagyobb veszélyben vagy.

Az ébredés pedig fájdalmas, könyörtelen és józanító. A temetéseden már hiába sajnálnak. „Jó ember volt, jól próbálkozott, de elbukott…” Jó kis sírfelirat, mi? "Szegény pára! Nyugodjék békében…" Ezzel Barátom, nem mész semmire. Ebből az álomból fel kell ébredned! Egy vödör jéghideg patakvíz a nyakad közé! Érezd, hogy csíp, érezd, hogy égeti a bőröd, érezd, hogy felébredtél, hogy jelen vagy. 

Háború van. Aki depresszióból ébred, háborúra ébred. Itt kérem, lőnek, és a töltények élesek. Ha eltalálnak, Neked annyi. Hideg fejjel, tiszta tudattal menj, és keress fedezéket magadnak. Később majd ráérsz átgondolni, hogyan tovább. Most csak a tett számít. Azt kell használnod, amid van.

Olyan ez, mint egy zen pofon. Lényege a kizökkentés.

Egyszer apám a következőt mondta egy nem túl átgondolt pillanatában: „Fiam, eljön majd az ideje, mikor neked is be kell, hajtanod a fejedet az igába…” Ezt bírta mondani, szó szerint. Le is ordítottam a fejét. Hát jót akar nekem, aki ilyet mond?

Később, egy letisztultabb pillanatban megértettem a mondat mélyebb értelmét. A ’jóga’ szó az egyesülésen kívül ’igázást’ is jelent. Igába hajtani minden öntudatlan működést, reflexszerű reakciót. Aki ezt teszi, szabadon cselekszik, mert tudja, mit, miért csinál, számol a következményekkel és vállalja a felelősséget a döntéseiért.

Az, hogy a jóga útjára lépsz, nem azt jelenti, hogy jógázol, nem eszel húst és szentiratokat olvasgatsz. Mindezt teheted öntudatlanul, mindenféle saját, mélyről jövő meggyőződés nélkül is.

Ha egyszer „bele hajtod a fejed az igába”, elszánt és kitartó belső munkába kezdesz. Szembe nézel magaddal, bármilyen szörnyű is a kép, amit látsz. Megismered, megérted és feltérképezed a saját, belső működéseidet. Innentől folyamatos szembesülés van, és már nem fordulhatsz vissza. Nem a Boldogság, hanem az Igazság megszállottjává válsz. Elkezdted, így végig is kell csinálnod, és az út cseppet sem lesz fájdalommentes.

Most jöhet a kérdés: Mi az, ami hiányzik a teljességhez, és mi az, amivel pótolni próbálod? A pótszer nem segít rajtad, csak elveszi az eszedet. "Öl, butít és nyomorba dönt," akár az alkohol, meg a drogok. Báránybőrbe bújt farkas, aki az anyaméh biztonságával kecsegtet, de valójában nem tudja megadni azt. Amit elvesztettél, benned van, kívül sosem találhatod meg.

Fontos, hogy mindezt meg tudd fogalmazni, fontos, hogy az elveszett részedet néven tudd nevezni.

Ha ez megvan, jöhet a következő kérdés: Hol és mikor veszítetted el? Erre a kérdésre már elindulsz befelé. Mélyen magadba kell nézned. Engedd, hogy a tekintetedet szeretet és bizalom vezesse. Több erőszakot nem tehetsz magadon. Engedd, hogy a válasz Rád találjon. Elég, ha megnyitod magad, és nyugodt, befogadó állapotba kerülsz. Nem csak Te keresed, amit elvesztettél, hanem Ő is keres Téged.

Amikor végre újra találkoztok, megtörténik a ’jóga’ szó másik jelentése, az egyesülés, kiegészülés. Egy újabb puzzle darabka került a helyére. Ilyenkor katarzis van. Ebben az egyesülésben olyan energia szabadul fel, mint mikor elveszett gyermek talál vissza a szüleihez. Biztonság van, szeretet van, találkozás van, Te pedig zokogsz, mert átengeded magadon az öröm fájdalmát.

Amikor teljesebbé válsz azáltal, hogy egy elveszett részedet visszakapod, feltámad az önbizalmad, a lelkesedésed és az életed újra felizzik, mint a parázs, ha megfújja a szél. Ilyenkor új lendület és karizmatikus erő ébred fel benned. A félelem helyét izgalom és vállalkozó kedv veszi át. Megnő a személyiséged vonzereje és olyan emberek keresik a társaságodat, akik azelőtt észre sem vettek.

Ez nem azt jelenti, hogy megvilágosodtál, és innentől csak kellemes tapasztalások fognak veled történni. A megvilágosodás sem jelenti a negatív, fájdalmas tapasztalatok megszűnését, csak azt, hogy innentől másként fogsz ezekre nézni. Elfogadod a fájdalmat is az élet részeként, így kevésbé fog fájni, és az életedben megjelenik a Derű.

Emellett ez az időszak alkalmas arra is, hogy kilépj a magány kalitkájából, és társulj azokkal, akik a teremtés folyamatában szegődnek melléd. A hasonló a hasonlót vonzza. Az ilyen, kiteljesült emberek megtalálják egymást, és közös terveket kezdenek szövögetni.   

Vigyázz, ne bízd el magad! Vannak még elveszett részeid. Újabb fájdalmas, belső utazásra kell, indulj, mikor itt van az ideje. Itt azonban már erősebb ön –és létbizalmad van. Bízol abban, hogy sikerülni fog.

És, hogy mikor jön el az ideje ennek? A kríziseid jelzik, hogy mikor állsz készen az utazásra. A veszteni valód, és, amit nyerhetsz az út során, egyaránt Te magad vagy. A ’Lélek sötét éjszakáján’ sajnos nem elég egyszer átmenned, de tudd, hogy minden utazás végén hazatérsz önmagadhoz, és egy újabb részeddel egészülsz ki.

Amíg bekötött szemmel és mezítláb indulsz el a saját belső poklod felé, sokszor esel hasra, és hegyes kövek sebzik fel a lábadat. Később, ahogy melléd szegődik a Tisztán Látás, lekerül a kendő is a szemedről. Már nem kell vakon tapogatózni, és megtalálod azt az utat, ahol kevesebb a kavics és mégis a célod felé vezet.

Mikor a bizalom is melléd szegődik, hátas állatot is kapsz magad alá. Ez nem csak azt jelenti, hogy innentől nem kell gyalogolnod, de azt is, hogy nagyobb a felelősséged, mert innentől a hátas állatodra is vigyáznod kell, és a Bizalom érzékeny jószág. Könnyen sérül, nehezen gyógyul, és időről időre, tápláló legelőkre kell vezetned.

Mikor a bátorság is melléd szegődik, már egy sas hátán repülsz ugyan oda. Jól kell kapaszkodnod, és innentől nem élvezheted a láthatatlanság előnyét. Könnyen lehet, hogy viharba kerülsz, és villámok közt kell cikáznod, de ha bízol a Bátorságodban, itt is sikerrel jársz majd.

Életed részévé válik a Bölcsesség, és egészen váratlan módon megjelenik egy gyermeki erény is, a Játékosság. Ettől még nem válsz gyerekessé, csak felszabadultabb módon élvezed az életedet, és megéled a pillanatot, mely egyszeri, és megismételhetetlen.

Ahogy szintet lépsz egyre embert próbálóbb helyzetek kerülnek eléd, melyek a növekvő erődet, az éberségedet és a teljességhez való közeledésedet is jelzik. Nő a veszély, nő a felelősség, innét nagyobbat lehet esni, nagyobbat lehet sérülni. Az ellenfelek is egyre keményebbek, és a legsötétebb démonaidtól nem szégyen, ha néha vereséget szenvedsz. Ezzel együtt egyre nagyobb szabadságot is élvezel majd, és a vereségekből csak még erősebben térsz vissza újra a belső harcmeződre, míg végül nem marad ellenfél, akivel ne tudnál farkas szemet nézni.

Már nem kell, hogy lásd a fényt az alagút végén, mert a fény ott táncol benned, és „nincs az a sötétség, mely képes egy gyertya fényét eloltani.”

Bármilyen bosszantó is, a végső tanulság ez: Szedd össze magad! Nincs más út.

„-Már megint?” „-Még mindig…”

Sokak számára ismerős ez a párbeszéd, akik elindultak feltárni a lélek, számtalan rétegét. Annyi ideje dolgozol már egy, egy fájdalmas, önsorsrontó mintán. Annyi sírás, annyi találkozás és magadra csodálkozás után, mikor már azt hiszed túl vagy rajta, egyszer csak ott csücsülsz megint ugyanabban a jól ismert bugyorban. Már megint? Még mindig…

Jogos a kérdés, mit ér a hosszú éveken át tartó, kitartó munka, az önfejlesztés, az önfeltárás, ha még mindig ugyanott tartasz, ha semmi sem változott? Nem igaz, hogy semmi sem változott. Túl vagy már sok mindenen. Valóban, ugyanazt a jéghegyet bontjuk, de már egy másik rétegét, egy sokkal mélyebb szinten, mint ahonnét annak idején elindultál. Vége lesz egyszer? Egyszer biztosan. Mi van, ha addigra egészen megöregszem? Mi van, ha már semmi élvezet nem marad addigra az életben? 

Le lehet késni a boldogságról, a szerelemről, az önmegvalósításról?

Ezekről a dolgokról csak azok tudnak lekésni, akik a fájdalommal való szembenézés helyett, gyávaságból inkább a passzív szenvedést választják. Magukba rohasztják a fájdalmat és ez megkeseríti az életüket. Öntudatlan rettegésüket azzal próbálják oldani, hogy letompítják magukat médiával, pánikszerű zabálással, alkohollal, drogokkal. A gyáva embert a kifogásairól lehet felismerni. Ilyen letompított emberekből áll a társadalom összes, működésképtelen intézménye. Olyan ez, mint egy rákos daganat. A szervezet önmaga ellen fordul, de még ilyenkor sem feltétlen késő szembenézni az igazsággal.

Amikor magadon dolgozol, nem késhetsz le a legfontosabb dologról: magadról. Nem létezik ennél értékesebb munka. A hatékonyság érdekében pedig szembe kell, nézned a legnagyobb félelmeiddel újra meg újra. Ki tudja, ki helyett rettegsz, ki helyett fájsz, kinek a batyuját viszed! Egy családi rendszerben a pokol összes bugyra benne van, és ezen mind át kell rágnod magadat, ha el akarsz jutni önmagadhoz. El kell fájni a fájdalmat, bármilyen fájdalmas is, és addig kell fájni, ameddig tart.

Végtelen jéghegy nem létezik. Lehet egy szülőcsatorna hosszú, de egyszer a végére jutsz, és akkor végre meg lehet születni. Még sajog a seb, de már a gyógyulás felé tartasz és a világod tágasabb, a mozgástered nagyobb, mint azelőtt.

A boldogság nem az Út végén fog rád várni, mert az olyan lenne, mint a lónak az orra előtt himbálózó répa. Boldog pillanatok vesznek körül. A Boldogság ott van mindig, csak Te nem tudsz mindig benne lenni. Nem azért, mert nem vagy elég spirituális, hanem azért, mert a Boldogság túl erős, túl nagy, túl sok. Hosszabb ideig nem bírjuk elviselni. A Lélek tudja jól, hogyan adagolja úgy, hogy értékeld, de ne fulladj bele.

Valójában nem a Boldogságért dolgozunk magunkon. Nem is a boldog pillanatokért. Hát akkor miért? Azért, mert egyszerűen nem tudunk jobbat. Ha egyszer elindultál, már nem fordulhatsz vissza, mert azzal mélyebbre zuhannál vissza, mint ahonnét elindultál. Persze néha meg kell állni kicsit pihenni, erőt gyűjteni, rendeződni. A favágó is meg, meg áll, élezni a baltáját, és így jobban is halad, mint azok, akik csak ész nélkül vágják a fát.

Bármi, amit a BOLDOGSÁG-ért teszel, csapba öntött víz. Nem ott van, ahol keresed. Olyan, mint egy ritka és óvatos madár. Nem lehet direktben megközelíteni. Azzal kell, beérd, ha a szemed sarkából látod. Már ez is óriási ajándék. Ha közvetlenül ránézel, észreveszi, hogy nézed és elillan.

A Boldogság valójában nem is létezik, csak pillanatok vannak, melyekben átélheted. A Boldogság egy nagyon erős, egzotikus fűszer. Ha tényleg az ízét akarod érezni, elég, ha cseppekben adagolod. Vannak ennél viselhetőbb állapotok is, mint a megelégedettség, a derű, az ihletettség és a másokkal való összhang.

Azt viszont fontos megérteni, hogy ezek, a viselhetőbb állapotok akkor kezdenek igazán az életed részévé válni, ha már szembenéztél a legnagyobb félelmeiddel, és magadhoz ölelted a fájdalmat. Ez kell ahhoz, hogy végleg befejezd az önszívatást.

Már hosszú évek óta dolgozol magadon, de a látható világban alig tapasztalsz változást? Ugyanaz a lehúzó környezet vesz körül, nem becsülnek a munkatársaid, primitív, rosszindulatú embereknek vagy kiszolgáltatva, mások hoznak döntéseket (nélküled) a Te sorsodról?

Lehet, hogy ez a helyzet, mégis hiba lenne, ha feladnád. A jéghegy lefelé szélesedik. Itt nagyobb elszántság és energia kell a magadon való munkához, mint amit megszoktál. Itt kell megállni egy kicsit, és összeszedned magad, mert most nagy lépésre készülsz.

Azt vettem észre, hogy, a belső munkában, ha az elérendő célt helyezed előtérbe, hamar kifáradsz, és nem tudod végigcsinálni. Ha viszont elengeded a célhoz való görcsös ragaszkodást, megkönnyebbülsz és elönt valami mélyebb nyugalomból fakadó erő. Már nem egy véges időn belül gondolkodsz, hanem a végtelenben tevékenykedsz.

A világ minden ideje a Tiéd. Itt már nem egy időben korlátozott lényként tekintesz magadra. Elfogadod, hogy a gyümölcs, amiért dolgozol, lehet, hogy csak egy következő életben fog igazán beérni. Ez a fajta elengedés paradox módon felgyorsítja a fejlődést, így lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokat tudsz majd meglépni, mint amelyekre egyébként képes volnál. Ha a semmibe készülsz kilépni, egy ismeretlen, komfort zónádon túli világba, jobb, ha nyugodt szívvel, mintha szorongással telve teszed. Ha engeded, még kellemes izgalmat is érezhetsz.

Végre elengeded a görcsöt. Kilőtted a nyílvesszőt és már nem nyúlsz utána, hogy módosítsd az útját, mert már bízol benne, hogy célba talál. Nem vagyunk mindenhatók. Vannak nálunk nagyobb dolgok is a világon. Az igazi nagyságunk éppen abból fakad, ha ezt felismerjük. Többé nem avatkozol Isten dolgába.

Amit kapunk, az jogos és értünk van. Ha ebben bízol, nyugodt pillanatokat és elégedettséget kapsz érte cserébe. Ebben a szellemben nyer értelmet a „Kérjetek és megadatik nektek” mondat igazsága. 

Más kérni és más követelni.

Kérni lehet úgy is, hogy egyszerűen nem állsz a megvalósulás útjába. Ez is egyfajta kegyelem. Addig működik, amíg nem te akarod működtetni, hanem csak engeded, hogy működjön. Ehhez pedig valódi Lét-Bizalom kell. Ez az egyik legnagyobb ajándéka a terápiának.

Ha elkezdted, csináld végig, és meglesz a gyümölcse.

  

Március 15 - Tisztelet a Bátraknak!

„Semmi sem fájdalmasabb az igazságnál.” (Ismeretlen szerző örök érvényű mondása.)

Megy a nagy rinyálás. Nem tetszik a rendszer. Arrogáns kül - és belpolitika, hozzá nem értő emberek vezető munkahelyi pozíciókban. Egymást váltó kormányok, mind rossz, de az aktuális mindig rosszabb az előzőnél. (Nem tudom így van-e, de nem is érdekel.)

Hadd legyek kemény már itt az elején! Sajnos nem érdemlünk jobbat… Gyáva népnek nincs hazája.

Mi lehet a magyarok bűne, hogy egy ilyen szörnyű, csapásokkal teli történelem után még mindig nincs vége? Az, az igazság, hogy a birkákat nem szeretetből tartják. Kutyák terelgetik őket, hogy arra menjenek, amerre azt a ’Pásztor’ szeretné. Ha megnőtt a gyapjuk nyírják, ha kell, levágják őket. Ez a sorsuk.

A magyar emberrel szó szerint ezt teszik évszázadok óta, és, bár azt gondolnám, hogy karmikusan ledolgoztuk a bűnünket (kalandozások?), a helyzet úgy tűnik, egyre csak rosszabb lesz.

Nézzük csak meg közelebbről, mi is a bűn fogalma.

Egyszer Oshonál találtam egy frappáns megfogalmazást. „Bűn az, amit csak öntudatlanul tudsz megtenni, erény pedig az, amit csak tudatosan vagy képes megvalósítani.” Ez a mondat azért zseniális, mert mindjárt egészen más megvilágításba helyezi a Mohács óta tartó, bús-magyar mélyrepülést.

Nem csak az a bűn, ha másoknak ártasz, hanem az is, ha magadnak. Aki nem képes önmagát tisztelni, azt bizony mások sem fogják tisztelni soha az életben. Aki nem ismeri, és nem tiszteli a saját értékeit, azt a környezete értéktelennek fogja tartani, és soha nem fogja megtudni senki, hogy az illető mire lenne képes valójában.

Mostanában többször szembejön velem a bántalmazás elleni harc. Magyarországon rengeteg a bántalmazott nő. (Ismerjük a mondást: "az asszony verve jó...") Nagy a feszültség, eldurran egy, két pofon... A kérdés azonban nem az, hogy miért bántják a nőket. Erre nagyon egyszerű a válasz. Azért mert megtehetik. A családon belüli erőszaknak semmilyen következménye nem lesz a bántalmazóval szemben. Addig üti, a nőt, amíg lehet, azaz addig, amíg a nő meg nem hal. Ennyi…

Egy magára valamit is adó, öntudatosabb nő azonban meg sem várja a pofont. Már az első, súlyosabb, verbális bántalmazásnál otthagyja a férfit. A valódi kérdés inkább az, miért maradnak benne mégis a legtöbben egy bántalmazó kapcsolatban. Ezeket a „Mentsük meg a bántalmazott nőket” mozgalmakat nem bántalmazott nők, hanem dühös nők kezdeményezik. Egy bántalmazott nőt ugyanis nem lehet megmenteni!!! (Egy bántalmazott férfit sem.)

Nyilvánosan kivégezheted a férjét, két hét sem telik el és megtalálja magának az új bántalmazóját. Ez szimbiózis. A bántalmazott egyszerűen nem képes bántalmazó nélkül élni, mert a szeretetet, a törődést a bántáson keresztül érzékeli. Ezt szokta meg, ez kényelmes, ez biztonságos, még akkor is, ha belehal..

Ez persze nem felnőtt korban kezdődik. Ezért hívják az ilyen embert felnőtt korban is bántalmazott gyereknek, mert gyermekkorban bántalmazták, és ő úgy maradt, azóta is úgy viselkedik minden bántalmazó szituációban, mint, ahogy akkor tette. Vagyis jámbor birkaként viseli sorsát.

A karmával kapcsolatban van egy csúnya félreértés. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a karma nem más, mint a mesebeli, „jó tett helyébe jót várj!” igazsága. Ez azonban egy rendkívül leegyszerűsített magyarázat. Ha a karma csak ennyi lenne, akkor egy bántalmazott nő, főzne az urának, egy finom vacsorát, és mindjárt jönne a szeretet és az odafigyelés. Valójában azonban a bántalmazó kiszolgálása csak mélyíti a kötődést közöttük, és csak egyre súlyosabb bántalmazás várható.

Hogy hol kezdődött a dolog, az jó kérdés. Kicsit olyan, mint a tyúk és a tojás esete. Odáig tiszta, hogy ha valaki bántalmazóként él le egy teljes életet, ez az életmód valahol vissza kell, hogy üssön, így következő életben vélhetőleg fordul a kocka, hogy a másik oldalt is megtapasztalhassa. Így áll helyre az egyensúly.

Ezt a magyarázatot a bántalmazottak nagyon szeretik, mert így érthetik, hogy miért is bántják őket. Nem kell tenniük semmit, hisz ők csak törlesztenek, még meg is sajnálják szegény elnyomójukat, hogy előző életükben, milyen sanyarú sorsuk lehetett. A verés tehát jogos…

Ez lenne a legmegnyugtatóbb, legbiztonságosabb érvelés. Sajnos azonban ennek éppen az ellenkezője a valóság. Aki most az elnyomód, az könnyen lehet, hogy már az előző életedben is az elnyomód volt, és, ha nem teszel semmit, akkor a következőben is az elnyomód lesz.

Emlékszem, egyszer felszállt a négyes-hatosra egy borzas ősemberszerű hajléktalan, és, szemében az őrület fényével azt hörögte: „Ezeréves elnyomatás, ezeréves elnyomatás…” Abba sem hagyta, amíg le nem szállt. Többen dühösen néztek rá, de sajnos igaza volt.

Ahhoz, hogy bántalmazott légy (nem egyszer, egyszer, hanem folyamatosan, életmódszerűen), sok mindent nem szabad észrevenned, különben abbahagyod ezt az önpusztító működést. Öntudatlannak kell lenned, el kell, kerüld a szembesülést, akár az életed árán is. Amit tehát ilyenkor magaddal teszel, mivel ezt csak öntudatlan állapotban teheted meg, az magaddal szemben elkövetett BŰN...

Hoppá!

Jogos a kérdésed, mi van a bántalmazókkal? Ők talán ártatlanok?! Nem, egy pillanatig sem akarom felmenteni őket, sőt én is mélyen elítélem, amit tesznek. Annyi azonban kiderült számomra, hogy a bántalmazottakat nem lehet a bántalmazók megbüntetésével megmenteni. Ha minden bántalmazót elpusztítanánk, mi magunk válnánk bántalmazóvá, hogy a bántalmazottak fenntarthassák működésüket. Kemény, ugye?

A megoldás a szembesülésben rejlik.

Egy gyereket sokféle módon lehet bántalmazni. Legtöbbször a szülők az elkövetők, és a gyerek puha lelkét szavakkal épp úgy fel lehet sérteni, mint veréssel. Bánthatják a gyereket más családtagok, óvoda és iskolatársak, óvónők, tanárok. Ha a szülő bántja, vagy nem védi meg a gyerekét, a gyerek jogos büntetésként éli meg a bántást. Jogosként, mert, ha az oltalmazó szülő ezt teszi vele, annak csak az lehet a magyarázata, hogy ő vele van a baj, nem a szülővel. Azt, hogy a szülő rossz, veszélyes, beteg, perverz, stb., sokkal rosszabb elviselni, mint azt, hogy ő a rossz, a bűnös, aki megérdemli a büntetést.

Bizony, sok szülő mazochistát csinál a gyerekéből. Ez a működés innentől bevésődik, és a gyerek felnőtt korára is vagy bántalmazott marad, vagy bántalmazóvá válik, mert azt tanulta meg, hogy a gyereket bántani kell, hogy ember legyen belőle…    

Óriási munka van abban, hogy a bántalmazott végre merjen haragudni a bántalmazójára. (Ha bírod a zúzást, olvasd el a ’Mérgező Szülők’ című könyvet.) Az erről való klasszikus, bántalmazott állásmód valami ilyesmi: 

"- Á, nem történt semmi, csak a szüleim néha félholtra vertek, mert nagy volt a stressz a munkahelyükön...

-És ez meddig történt?

- Csak 10-15 évig, amíg fel nem nőttem, de azóta is jóban vagyunk, megbocsátottam nekik, mert tudom, hogy szeretnek..." 

Már az is nagy előrelépést jelent, ha képes belátni, hogy bántva van. Innen indulhat a tényleges munka a düh megélésén keresztül a bántalmazottság feloldása felé.

A szülő felelőssége, ha bántalmazó módon bánik a gyerekével. Ebben a helyzetben a gyermek nem tehet mást, mint tűr, a túlélés érdekében. Az azonban, hogy felnőtt korában is folytatja-e ezt a működést, már nem a szülő felelőssége lesz. Az ebből való ébredést már neki kell végig csinálnia. Karmikusan törleszt a bántalmazó szülők révén, viszont ezután kőkemény tanulás jön, ahol már, az előző, elszenvedőhöz képest fokozatosan, egy aktív, tevékeny szerepbe kerülhet, ha képes megdolgozni érte.

Te döntesz, hogy szenvedsz, vagy megéled a fájdalmat. Az egyik passzív, öntudatlan viselkedés (bűn), ami nem vezet sehová, a másik pedig aktív, tudatos tett (erény), mely végül feloldoz a bűnhődés alól.

Ebben az országban kollektív bűnhődés van. A kérdésre, hogy ki a két világháború és az Európai Unió abszolút vesztese, egyértelműen az a válasz, hogy mi, magyarok vagyunk. Nem a vezetőink, hanem a lakosság.

A bántalmazottság a mi esetünkben azt jelenti, hogy családilag akár az vagy, akár nem, az őseidet bántalmazták. A 2. Magyar Hadtest ¾-ét lemészárolták, a nőket megerőszakolták, a civil lakosságból sokakat elhurcoltak lágerekbe vagy hadifogolynak. Közben a bántalmazottság olyan szintre emelkedett, hogy elkövettük az egyik legsúlyosabb bűnt. Egymást kezdtük el elárulni…

Már a Második Világháborús, e-témájú, német jelentésekben is az áll, hogy az összes náci fennhatóságú terület közül Budapestről érkezett a legtöbb, zsidókat bújtatókat való feljelentés. Nem csak ellenségek jelentették fel egymást, hanem szomszédok is, akiknek talán semmi bajuk nem volt egymással, csak féltek. Attól féltek, ha nem elég gyorsak, a szomszéd, aki szintén ettől fél, majd gyorsabb lesz és feljelenti. Ez a működés a kommunista terror alatt csak még jobban felerősödött.

Nem a ’kaladozások’ korszaka volt a bűn, ami miatt Mohács óta szívunk. Ha így lenne, egész Európa szívhatna a gyarmatosítás, az inkvizíció, meg a keresztes és egyéb hadjáratok miatt...

Az igazi bűn az, amit később, és mind a mai napig teszünk. Félelemből, gyávaságból eláruljuk egymást és magunkat, leginkább az álmainkat, azt, ami igazán lelkesít és éltet.

Nem a múltunk a bűnös, hanem a jelenünk.

Miért érdemelnénk jobb kormányt?! A kormány a bántalmazó szülő, aki készséggel kizsákmányolja, elnyomja és terrorizálja a bántalmazott népet.

Jól látszik, ki mennyire azonosul ezzel a szereppel. Azok, aki a saját egyéni és kollektív bántalmazottságukat megdolgozzák, előbb, utóbb kibújnak, függetlenednek az éppen aktuális elnyomás alól.

Kimennek külföldre („El lehet innen menni, ha nem tetszik…” Mondta egyszer egy vezető politikusunk, és – bár széthazudta az életét, - ebben az egyben igaza volt.), vagy csodás módon mégis itthon csinálják meg a szerencséjüket. Az, aki önmaga felé tart, áldásban van, és olyan erők segítik, melyeket egy kormány sem képes elnyomni. Olyan, mintha egy burában létezne. Az Univerzum védelem alatt áll, mert azt teszi, amire született.

Aki úgy gondolja, létezése csak a véletlen műve és az életének semmilyen célja nincsen, az nem méltó az önmegvalósításra, az nem érdemli a védelmet sem.

Aki bántalmazottságban van, az kétszeres bűntudatot táplál, mert bűntudata van a bántalmazója helyett, és azért is, amiért hagyja, hogy ezt tegyék vele. Akinek bűntudata van, annak sérült az önbecsülése, kicsinek és szerencsétlennek érzi magát. Semmi olyat nem fog tenni, amire büszke lehetne, így stabil önbizalma sem alakulhat ki. Könnyen irányítható, terelgethető, birka-ember lesz belőle, pont olyan, amilyenekből egy kizsákmányoló kormány kiszolgáló rétegei állnak.

Vállalkozni ma Magyarországon?! No way… Ennyire senki nem lehet hülye, ugye? Pedig, ha a dolgodat teszed, és áldásban vagy, még akár ez is lehet a megoldás.

Egy ismerősöm pár éve találóan így fogalmazott: „A legnagyobb szívás ma Magyarországon közalkalmazottnak lenni…” És a helyzet azóta csak fokozódott. Ahogy a 'Kétfarkú Kutya Párt' választási szlogenjében olvashatjuk: "Jobban élünk, mint 4 év múlva..."

Egy multiban is szívják a véred, de legalább nem csak dolgozol, hanem pénzt is keresel. Egy vállalkozó vért izzad, és párszor bele is bukik, de van beleszólása abba, hogy mennyit keres. Egy közalkalmazott nem maga dönt arról, hogy a munkája mennyit ér. Ezt mások döntik el. Látszólag biztonságos üzemmód, mert van főnököd, akinek szüksége van rád, hogy legyen kibe törölnie a cipőjét, de ezen a szinten ugyanolyan, lecserélhető vagy, mert nincs tartásod, nincs egyéniséged, csak egy vagy a sok közül, egy szám, egy fogaskerék. Pótolható.

Ez nem fog megváltozni egy kormányváltástól sem. Sőt. Ha ebben bízol, csak még jobban pofára esel majd! 

Bármikor kirúghatnak, és, ha azt szoktad meg, hogy mások döntenek a sorsodról, igen nehéz helyzetbe kerülsz. Mi van, ha még szolgának se kellesz?

Az egyetlen hely, ahonnan nem rúghatnak ki, Te magad vagy. Az egyetlen hely, ahol tényleg helyed van, a saját, megvalósításra váró álmaid világa, ahol a valódi kincseidet őrzöd. Az Univerzumnak igenis céljai vannak Veled. Ezért kaptál tehetséget, érzéket, adottságot, ezek azonban beléd rohadnak, ha nem használod, kamatoztatod őket.

A gyávák, szolgák maradnak mások királyságában, míg a bátrak királyok lesznek a sajátjukban.

Március 15? Néha betalál a kormány szlogen. „Tisztelet a bátraknak!”

A rosszindulat lélektana…

„60 éves lett a világ legunalmasabb színésze, Kevin Costner…” Ezzel a könyörtelen mondattal indul a cikk, amelynek azóta is próbálom megfejteni a motivációját. Aztán jön a többi, nem kevésbé savas megjegyzés, pl: „Bizony, bizony, Kevin Costner betöltötte a hatvanat, vagyis már tényleg öregnek számít, és valószínűleg ezért is kapta meg a héten a Critics’ Choice Awards életműdíját. Mert más ötletem tényleg nincs arra, miért kéne Costnert életműdíjjal megjutalmazni, ugyanis legalább tíz percen keresztül gondolkodtam azon, hogy a Robin Hood a tolvajok fejedelme c. filmen kívül miben játszott még, és az istennek sem akart más eszembe jutni, csak a világ egyik legrosszabb filmje a Waterworld." Ezzel a felütéssel alapozta meg a cikk hangulatát a kegyetlen tollforgató...

Azóta azon gondolkodok, vajon mit árthatott az ’öreg’, a szerzőnek, aki egy egész cikket szánt a színész lehúzására.

Az minden esetre kiderült, hogy a színésszel ellentétben fiatalnak számító szerző, saját tudatlanságából kifolyólag nevezte őt unalmasnak, és, amint kicsit jobban utána nézett rájött tévedésére. Az epés mondat azonban, mint afféle, ócska marketing húzás, megmaradt a cikk elején, és a rosszindulat ezután sem csökkent.

Ez most már tényleg rejtély. Oké, hogy egy rendkívül felszínes, internetes pletykamagazinról van szó, nem is vártam túl sokat a cikktől, de, hogy valaki inkább nyíltan felvállalja a saját hülyeségét, csak hogy bosszút állhasson egy olyan emberen, akit (vélhetőleg) nem is ismer… Na ezt magyarázza meg valaki!

Persze az öreg Costner erről valószínűleg mit sem tud, és, ha tudna róla, sem hiszem, hogy érdekelné.

Mert, ahogy annak idején Ganxsta Zolee-ék frappánsan megfogalmazták: „Leszarni lehet, de felszarni nem…” Szóval tényleg nem értem, mi volt a célja a szerzőnek. Kire haragszik valójában és miért kap ekkora hangsúlyt az öregség, ami egyébként az élet természetes velejárója?

Kicsit tovább menve azon gondolkodtam el, hogy a cikk szerzője vajon mit tett le az asztalra, amitől feljogosítva érzi magát, hogy egy oscar díjas színész eddigi munkásságát megítélje és destruktív szavakkal illesse. A kérdés persze költői, hisz simán lehet, hogy a cikk megírása mögött semmiféle, tudatos elgondolás nem volt.

Ezért utálom a kritikusokat is, de mögöttük legalább van némi tudás és felkészültség...

A cselekvés mindig kockázattal jár. Amikor beleengeded magad egy teremtő folyamatba, nem tudhatod, mit szól majd a környezeted a végeredményhez. Lehet, hogy nem sikerül, lehet, hogy többször neki kell, fogjál, ha tényleg létre akarsz hozni valamit.

Legyen az bármilyen alkotás, egy film egy színdarab, egy közösség, egy mozgásrendszer vagy épp tudományos felfedezés, az alkotó dolgozik, a kritikus pedig nem csinál semmit, csak kényelmesen ül a seggén, és a végén jól megítéli, azaz többnyire lehúzza a művet.

Ezzel az a baj, hogy, ha egy közösségben is ez a mentalitás dívik, senki nem mer majd csinálni semmit, mert, ha mégis megpróbálkozna valamivel, a többiek egyből jól megszégyenítik és elveszik az önbizalmát.

Ha ilyen társaság vesz körül, Drága Barátom, jobb, ha csomagolsz, amennyiben bármit is szeretnél elérni az életben. Fuss minél messzebbre, hogy a gyávák és lúzerek dühe ne érjen utol!

Időnként hátborzongató történetek jutnak el hozzám. 

Ha egy ember nem meri élni a saját életét, egyre több megalkuvásban lesz része, míg végül megkeseredett, rosszindulatú emberré válik, akinek már csak az okoz örömöt, ha másokat szenvedni lát. Ha neki nem sikerült (igaz, nem is tett ezért soha semmit), másnak se sikerüljön. Ahogy a jó magyar mondás tartja: „Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”

Vannak emberek, akik még saját maguknak is képesek kárt okozni (hisz nekik már úgyis mindegy), ha ezzel a környezetüknek árthatnak...

A baj nem is ezzel van, hisz ez a működés valószínűleg egyidős lehet az emberiséggel. A problémát inkább az, jelenti, ha egy közösség tagjai úgy gondolják, kénytelen alkalmazkodni egy ilyen emberhez, mert: „nem lehet mit tenni.” Vagyis az társadalmilag teljesen elfogadott, hogy egy beteg ember egy egész közösséget életét megkeserítse, ha úri kedve úgy tartja!

Az albérlők megelégelték a szomszéd vénasszony állandó zaklatását, úgyhogy elköltöztek. Az idős hölgy nyilván nem volt szellemileg épp, amikor úgy döntött, virágcserépbe rejtette kamerán keresztül fogja szemmel tartani szomszédjait. Ezután, a legkisebb általa észlelt mozgásra, vagy, ha csak épp unatkozott, riasztotta a rendőrséget. Szegény fakabátok is unhatták már a dolgot, mert a vénasszony feljelentgetései még a költözés után több hónappal sem szűntek meg.

A lakás tulajdonosa emiatt sem eladni, sem kiadni nem tudja a lakást. Komoly bevételektől esik el, az ingatlanban hónapok óta áll a pénze, "de hát mit lehessen tenni, hisz bolond szegény, nem tehet róla..." Sajnos egy megoldás maradt hát, a türelem, hátha egyszer ő is elcsitul, jobb létre szenderül majd. Én minden esetre hosszú élet kívánok a néninek, a kedves lakó közösségnek meg kitartást és erős idegrendszert.

Nem érzel némi frusztrációt, miközben e sorokat olvasod? Ez tényleg így van rendben? Tényleg mindent el kell tűrni?

Ha megnézed a 3 tipikus sztereotípiát a magyar emberrel kapcsolatban, a következőket találod:

1.     A magyarok pesszimista, búval bélelt emberek.

2.     A magyarok a legbirkább nép (bármit meg lehet velük csinálni).

3.     A magyar legádázabb ellensége a másik magyar.

Nem lehetséges, hogy van összefüggés?

Ha hagyod, hogy terrorizáljanak és beléd fojtsák a saját, tett-megvalósító erődet, a kreativitásodat, akkor birka leszel, pontosabban akkor már eleve az vagy. Ennek következtében tényleg nem sok jót fogsz várni az életedtől, és végül utálni fogsz mindenkit, akinek volt hozzá bátorsága, hogy önmaga legyen, és kibontakoztassa a képességeit.

Tehát megkérdezem még egyszer: 

Biztos, hogy mindent el kell tűrnöd egy beteg embertől? Nem lehet, hogy arra használod a betegségét, hogy megúszd a vele való konfrontációt? Nem lehet, hogy végső soron Te vagy az, aki felhatalmazod őt, hogy megkeserítse az életedet?

Mit meg nem teszünk, hogy a komfortzónánkat nem kelljen elhagyni, ugye? Inkább tönkre tetetjük az életünket egy arra alkalmas személlyel, csak hogy ne kelljen vállalni az életünkért a felelősséget és az önmegvalósítással járó kockázatot.

Ha valami, akkor ez a szomorú Barátom…

Hány ember éli így az életét, míg végül semmi érték, csak a bánat marad benne!

Na de elég a kesergésből, a keservít neki! Vannak biztató észrevételeim is.

Nyilván Neked is feltűnt, hogy míg egyeseket folyton megtalálnak a vérszívók, vannak olyanok is, akiknek a közelében ismeretlen ez a működés. A döntés a Tiéd. Egy bizonytalan, alacsony önbecsülésű ember könnyebben válik gazdatestté, mint egy határozottabb társa, aki tudja, hogy mit akar, és ki van békülve önmagával.

Egy alkalommal a Pilisben kirándultam, néhány cimborámmal, mikor, a tisztásra kiérve, sűrű, gomolygó, olajos füstre lettem figyelmes. Mivel az erdőt, a Föld tüdejét nagyon szeretem, az erdő bármilyen szennyezése erős indulatot tud kiváltani belőlem.

Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy fekete, ördög-szerű ember, izzó tekintettel és nem kevésbé izzó vasvillával autógumikat rak a tűzre…. Az olajos füst pedig a széljárásnak megfelelően, ment is rá a szembe szomszéd málnására, meg azon túl, az erő felé.

Van olyan pillanat, mikor egyszerűen nem hiszed el, amit látsz. Nézed, de nem hiszed el, mert ilyen szintű rosszindulatra és aljasságra nem vagy felkészülve. A lábaim ugyan vittek tovább, de a gondolataim ott maradtak.

„Ez most tényleg legális? Ezt meg lehet csinálni? Komolyan adnak arra engedélyt, hogy a természet lágy ölén valaki autógumikat égessen?” Aztán eljött a pont, mikor úgy döntöttem, visszamegyek és rákérdezek, legalább kiderül melyik hatósághoz kell, forduljak, ha egyszer majd én is olajos füsttel akarnám tönkretenni a szomszédom málnását… ;)

Visszamentünk hát, hisz mindenkit érdekelt a magyarázat. A ’Pokol Aktivistája’ ekkor épp nem volt ott, elment további autógumikért. Jobb híján az egyik békésen kertészkedő szomszédnál érdeklődtem, mire a következő választ kaptam: „Ja, a szomszéd, azzal ne törődjetek, az bolond.”

Tehát, ha bolond vagyok, (vagy annak tettetem magam) mindent lehet… Ha bolond támad rád vagy a családodra, nem védheted meg magad, meg őket, mert a bolondnak mindent el kell nézni…

Na, de mire van Kedves Barátom, a középső ujjad?!

Ekkorra már eléggé indulatba jöttünk, úgyhogy gyorsan eloltottunk a tüzet és épp távozni készültünk, mikor megjelent emberünk a következő adag autógumival (honnét szerezte?). Persze egyből ránk támadt, hogy menjünk innét, ez magánterület, itt ő azt csinál, amit akar, nekünk meg nincs jogunk ebbe beleavatkozni, különben is engedélye van rá, ha nem hisszük, hívjuk fel a tűzoltókat, még a telefonját is odaadja. 

Na, itt szúrta el…

Nekünk veszteni valónk nem volt, viszont annál kíváncsibbak voltunk.

Elvettem tőle a telefont, felhívtam a tűzoltókat és beszámoltam a nem mindennapi jelenségről. Emberünk közben egészen picire összement, mert a blöff nem jött be.

Valóban kapott engedélyt farönkökre, deszkákra, de autógumiról szó sem volt. Tekintélyes bírságot helyeztek kilátásba, ha el nem tüntet mindent. A kis fekete ember erre nagy dérrel, dúrral visszahajigálta a gumikat a platóra, kicsit még fenyegetőzött, majd elhajtott.

Lehet, hogy az óta is autógumikat éget valahol, de ezt a csatát akkor is mi nyertük meg.

Azt hiszem, ha akkor nem avatkozom be, arra ráment volna minden önbecsülésem.

A gyávaság, a megalkuvás előbb utóbb rosszindulatúvá tesz. Azt mondod, sajnos ez van, nem lehet mit tenni, ez azonban nem igaz. Lehet, hogy pont azért vagy ott, hogy Te tegyél meg valamit. Ha tolvaj szalad egy kismama táskájával, nem biztos, hogy félre kell, állj előle. Ha férfi vagy és így teszel, utálni fogod magad, míg, ha elállod a tolvaj útját, talán mások is csatlakoznak hozzád és végre ellent mondunk a rólunk való sztereotípiáknak. 

Nem önbíráskodás, ha megvéded magad, vagy másokat.

Tényleg menthetetlenül birkák, rosszindulatúak és pesszimisták vagyunk? Neked is van beleszólásod.   

Spiritualitás 2.

Az előző bejegyzésben 3 témát sikerült egybegyúrnom, néhány lényeges dolog azonban így sem fért már bele. Következzék hát, ami kimaradt!

Mit is művelünk mostanság spiritualitás címszó alatt? 

Tanulunk, gyűjtjük a rengeteg infót és igyekszünk megszabadulni az EGOnktól, miközben egy fél napig sem maradnánk életben nélküle. Különlegesek akarunk lenni, pedig azok vagyunk, de ezt valamiért képtelenek vagyunk elhinni.

Azt gondolod, ahhoz, hogy szeretve legyél és ne veszítsd el ennek a biztonságát, állandóan tenned kell valamit. Különlegesnek kell lenned, ezért különleges képességeket akarsz fejleszteni magadnak, de az ehhez szükséges árat már nem vagy hajlandó megfizetni.

Jógi vagy, egy világi jógi, aki a Fogyasztói Társadalomtól sem igazán eltávolodni, sem abba beilleszkedni nem tud. Lázadsz, de elfogadod az alamizsnát, a könyöradományt, és a legnagyobb árat pont ezért a döntésképtelenségért fizeted.

Gyógyulni akarsz, miközben azt sem vagy képes elismerni, hogy beteg vagy, így aztán egy helyben toporogsz, az élet meg lassan, de biztosan elsuhan melletted, a maga lehetőségeivel együtt.

Az a baj (szereted az így kezdődő mondatokat, ugye? :)), hogy egyből a csúcsra akarsz jutni, és közben néhány lépcsőfok mindig kimarad. Mivel csak a messzi célt látod, ami az orrod előtt hever, azt nem veszed észre. Így aztán az Élet lesz kénytelen belenyomni a fejedet abba, ami ténylegesen van. A Valóságba…

Vedd észre végre, hogy a Megvilágosodás egy távoli, megfoghatatlan és meg nem világosult tudattal fel nem fogható fogalom. Hogyan is tudnál valóban erre vágyni? Nem is Te vágysz rá, hanem az Egód, azért, hogy különlegesnek érezhesse magát.

Ami ehhez képest az orrunk előtt hever, az a saját tökéletlenségünk, az, hogy igenis terápiára szorulunk, mert bár sok mindent tudunk és megtapasztaltunk, de ettől a személyiségünknek még lehetnek (vannak) sérült, éretlen részei.

Hiába nőttél fel, mégsem értél meg. Ez a világ ilyen. Itt nem fogsz magadtól megérni, mint régen, mikor csak a valóban érettek maradhattak életben. Ma a legnagyobb spiritualitás az, ha van bátorságod szembenézni a saját félelmeiddel, fájdalmaddal és a benned lakó démonokkal.

Az ’igázás’ (jóga) itt nem mágikus képességek fejlesztéséről szól, hanem a gyógyulásról, az egésszé válásról, mert csak így vagy képes meghozni a saját döntéseidet és valóban a saját életedet élni.

Mi az, ami hiányzik?

Mi az, amit elrejtettél magad elől?

Mikor találkoztál utoljára azzal a benned lakó kisgyerekkel, aki azóta is a falat nézi, és várja, hogy vissza gyere hozzá?

Mikor hagytad magára magad?

A szembesülés pillanatában mindannyian lelepleződünk önmagunk előtt.

Figyeld, hogy mire ugrasz, mitől leszel feszült, mi az, ami mindig kiveri nálad a biztosítékot.

Félelmek, szorongás, düh és rengeteg ítélet, amelyekből a számunkra biztonságot jelentő ketrecet magunk köré rakjuk, és közben ki tudja, mivel (kivel) vagyunk ott bent menthetetlenül összezárva…

Bizony meg kell tanulni látni magunkat. Meg kell tanulni érteni a saját reakcióinkat.

Nem rég szembejött velem egy nagy port kavaró videó klipp, ami számtalan ítéletet robbantott ki. Ott kapirgálja meg a lelkedet, ahol a legjobban félsz magadtól.

Mocskos, perverz és pedofil késztetések, zavaros érzelmek törnek föl, mint a vulkán.

’Úr Isten, milyen mocskos! És én ezt nézem… Lehet, hogy én is mocskos vagyok? Lehet, hogy belül én is pont így működök? Megkívánom a saját gyerekeimet, és ezért inkább elmenekülök előlük? Inkább kárt teszek magamban, felsebzem a saját lelkem, csak, hogy ne másokat bántsak? Miféle démonok tombolnak bennem?! És én még azt hittem magamról, hogy normális, egészséges ember vagyok, aki egészséges normáknak megfelelően éli az életét… Minden ott romlott el, hogy megnéztem ezt a provokatív videó klippet, mely felhívta a figyelmemet saját romlottságomra…’

Na, Kedves Barátom, ha idáig eljutsz magadban a klipp megnézésekor, akkor Isten irgalmazzon a közeledben levőknek, mert hamarosan megkezded a ’boszorkány üldözést’.

Ha akarod, most itt egy lehetőség, ahol lemérheted, hol tartasz épp, ebben a pillanatban. Persze kíméletlenül őszintének kell lenned magadhoz, különben nem működik a dolog.

Neked mit mond az említett klipp?

Ha betegnek, perverznek és romlottnak látod, tudd, hogy vannak még titkaid önmagad előtt. Ha csak egy szántszándékkal provokatívnak szánt videót, egy agresszív marketing húzást látsz benne, talán a félelmeidet próbálod felcicomázni, hogy ne legyenek olyan ijesztőek.

Ugyanez a helyzet akkor is, ha az énekes és a klippben szereplők emberi hátterét kezded el vadul kutatni, csak hogy találj róluk valami megnyugtatót. Lényeg, hogy elvedd a látottak élét, hogy kihúzd a valóság méregfogát.

’Ó, hát ez egy sérült kislány, és egy szerencsétlen, béna gyerek, aki szakállat eresztett és kicsit kigyúrta magát a videó kedvéért. A kislány nem is kislány, csak játszanak, nem is történik semmi…’

Dehogy nem, Barátom, nagyon is sok minden történik ebben a videóban. Akár mindent elkövethetsz, hogy ne találkozz a benne lévő, rettegett valósággal, de így bukod a benne rejlő igazságot, és tanítást is.

Ha meglátod benne a valódi szépséget, ha mered hagyni, hogy lenyűgözzön, ami igazából történik, ha képes vagy észrevenni, hogy a klipp valójában a szeretetről és a gyógyulás felé vezető útról szól, akkor nem beteg vagy, hanem olyan útkereső, aki lehet, hogy egy lépést sem tett, de az úton már elindult.

Szerintem ez egy zseniális klipp.

Engem nem érdekel az énekes és a szereplők élete, nem érdekel, milyen céllal készült, nem érdekel, van-e benne hátsó szándék. Egyetlen dolog érdekel, az, hogy engem hogyan érint meg. Az, hogy én, mit látok benne, hogy nekem, mit üzen.

Az, az egyik legzseniálisabb húzás benne, hogy több síkon is értelmezhető. Lehet, egy pszichésen terhelt ’apa-lánya’ kapcsolatot vagy akár társadalomkritikát is látni benne.

Számomra azonban az a felvetés a legizgalmasabb, hogy mi van akkor, ha az izmos férfi és a törékeny kislány, a ketreccel együtt valójában egy személy.

Egy olyan belső harcot láthatsz benne, mely sokunk harca. Egy mélyen megsebzett, szomorú vagy épp veszettül tomboló belső gyermek megszelidítése nem kis feladat. Egy erős, maszkulin férfinek szembenézni a saját női oldalával szintén elég nagy lelkierőt és belső bizalmat igényel.

Mi van akkor, ha van a személyiségednek egy része, aki nem hajlandó az általad tákolt ’biztonsági’ ketrecben maradni? Tartasz tőle, mert nem a Te szabályaid szerint játszik. Ijesztőek a reakciói és valamiért még a látványától is feláll a szőr a hátadon. Mégis muszáj megismerned, muszáj együtt működnöd vele, mert Ő is Te vagy…

Végül megjön a bizalmad és a bátorságod (végül is csak egy törékeny kislányról van szó...). Te vagy a nagy, az erős, Te ismered a szabályokat, elkezded hát szelidíteni, szocializálni, hogy jobban passzoljon a világodba. Egy darabig minden jól megy, mert az őszinte szeretettel és megengedő kíváncsisággal való közeledés oldja a bizalmatlanságot. Talán már játszotok is, mint szülő a gyermekkel.

Végül azonban kijönnek a különbségek. A saját gyermeki lényed megszeret Téged, és szeretete jeléül ki akar vezetni, szabadítani Téged a korlátaid közül, hogy Te is olyan szabad és boldog lehess, mint ő. Ez talán a legnehezebb rész, ehhez kell a legnagyobb bátorság. Az sem biztos, hogy ezt meg kell lépned. Lehet, hogy tényleg csak a rácsok közt vagy biztonságban. Lehet, hogy ahhoz, hogy kiférj a rácsokon, olyan dolgokat kell elengedned, amelyekbe túl régóta és túl görcsösen kapaszkodsz.

Egy ismerősöm egyszer, egy beavatása előtt megkérdezte a mesterét, mi a garancia rá, hogy a beavatástól nem fog megőrülni. A mester válasza az volt: semmi.

Ha biztosan tudnád, hogy minden rendben lesz, nem lenne olyan nagy kunszt kimerészkedni a rácsokon túlra. Persze kell a felkészülés, az alapozás, de a kockázatot mindig Neked kell vállalni.

Csak akkor kérdezz, ha nem félsz a választól.

Csak akkor áss le magadba, ha rá mersz majd nézni, arra, amit ott találsz, bármi is legyen az.

Csak akkor engedd el a rácsokat, ha képes vagy nem kapaszkodni.

Lehetne még sorolni ezeket a spirituális bátorság próbákat, de amiről itt szó van, az nem az ’utánam az özönvíz' virtusa. Ezeket a belső mozdulatokat nem vakmerőségtől hajtva fogod megtenni, hanem bizalomtól és szeretettől vezérelve. Először el kell, nyerd a sebzett részed bizalmát, hogy egyáltalán közel engedjen magához. Nem eltávolítani akarod őt az életedből, hanem meggyógyítani, és a méltó helyére helyezni.

Amikor erre a pontra eljutottál, megértél a terápiára. Sokat dolgoztál magadon, de az igazi munka még csak most kezdődik.

Sokan azt hiszik, terápiára csak a betegeknek, a ’hülyéknek’ van szüksége. Valójában azonban mindenki terápiára szorul, de csak kevesen vannak ’terápiázható’ állapotban. Legtöbben odáig sem jutnak el, hogy észre vegyék, hogy baj van velük, így aztán nem tesznek semmit, és azt gondolják, ők a normális többség.

Soha ne legyen azért kisebbségi érzésed, mert pszichológushoz jársz. Ha emiatt a környezeted megvet és hülyének néz, az máris a bátorságodat és elszántságodat bizonyítja. Te meg merted lépni azt, amit ők nem. Ez persze zavarja őket, mert ez már önmagában azt a hamis biztonságot fenyegeti, amiben ők ringatják magukat.

Védd meg magad, de ne akard őket megmenteni, megváltoztatni. Ez a Te döntésed, az meg az ő sorsuk.

Egy idő után, ahogy önmagad felé tartasz, egyre több visszaigazolás érkezik majd, hogy jó úton jársz. Ha elesel, hálás leszel, hogy fel tudsz állni, ha meg kell, hogy állj egy időre, értékelni fogod a mozdulatlanságot is, és bízni fogsz abban, hogy idővel folytathatod majd megkezdett utadat.

Nem leszel se több, se kevesebb, mint most vagy, de nem is fogsz többre vágyni.

Ami van, az pont jó. Ez a kegyelem állapota. Nem azért van, mert Te létre hoztad. Mindig is ott volt, Te voltál máshol.