’Mester és tanítványa’

Miért keresel magadnak gurut? Azért, hogy legyen kire támaszkodnod? Azért, hogy legyen, aki megmondja, mit és hogyan csinálj? Azért, hogy legyen, aki ’apád helyett, apád lesz’? Vagy csak szimplán elakadtál a spirituális útkeresésben, és iránymutatásra van szükséged valakitől, aki már megjárta ezt az utat? Szükséged van valakire, akiben megbízhatsz, és aki tudja, hogy min mész keresztül?

Az igaz mesternek és a jó tanítványnak egyaránt megvan a maga ismérve. Kettőn áll a vásár. Ahhoz, hogy valakiből ’mester’ legyen, nagyon sokat kell tanulnia, nagyon sokat kell változnia és sokat kell szenvednie, mert a változás, szenvedéssel jár.

Elengedés, megértés, bölcsesség, béke. A folyamatot egyre növekvő fájdalom kíséri, ahogy a világi boldogság illúziója bomlásnak indul, és lassan végleg elenyészik. Helyette megjelenik az, amiről most még nem sokat tudunk, mert a földi életben való, pánikszerű boldogság keresés általában eltakarja előlünk.

Valami több, valami nagyobb…    

Aki ezt egyszer igazán megtapasztalja, azt többé nem fogják a korlátolt földi örömök kielégíteni.

Itt maradsz ugyan az anyagi világban, de ettől kezdve, ezt a ’valami nagyobbat, valami többet’ fogod keresni olyan szenvedéllyel, amilyennel a szerencsejátékos teszi fel minden vagyonát egyetlen egy számra. Véges életedet teszed kockára a végtelenért. Amikor eljön ez a pont, megértél arra, hogy tanítvány légy.

Ha már megjártad az utat, és elkezded kötelességednek érezni, hogy azt meg is mutasd az arra érdemeseknek, mesterré váltál. Innentől tanítványok gyűlnek köréd, akik az igazságot keresik, és akikkel egymás kölcsönös és határtalan bizalmát élvezitek.

Egy gurunak is fenn kell, tartania fizikai testét, ezért tanítványaitól, támogatóitól elfogadhatja mindazt, amire szüksége van, anélkül, hogy világi javakat halmozna fel.

Egy igazi mester mélységesen megveti a vagyont, és minden elmúlásnak alávetett dolgot. Már maga, a birtoklás is távol áll tőle, hisz jól tudja, mennyi szenvedés forrása a ragaszkodás.

Ettől kezdve, meglehetősen visszás, amikor egy guru Rolls Royce-okat gyűjt, luxus villákat, yact-okat vásárol, franchise-birodalmat épít, vagy egyéb módon tobzódik az anyagi javakban.

Minderre természetesen a tanítványok lehúzása és végletekig való kizsákmányolása révén összeharácsolt pénzekből, meg a vagyonokért árusított tanfolyamokból tesznek szert.

Ez a ’guru business’….

Ahhoz, hogy a tanítványok esetleges gyanakvását elaltassák, legegyszerűbb eszköz a tömeg hipnózis, egyéni szinten pedig a bűntudatkeltés („hol van a gurud felé való odaadásod?”), némi ezoterikus parasztvakítással („Tudod, hogy csak érted teszem, hogy feloldjam benned a ragaszkodást…”) fűszerezve.

Ha mindez nem volna elég, be lehet még dobni a jól ismert szlogent: „Ha holnap elvennék a cadillac-et és gyalog kellene mennem, én akkor is boldog lennék.”

Minden tiszteletem a ’birodalom vezére’ felé, de hiszi a piszi…

A szabadság óriási felelősség. A guru olyan, mint egy politikus. Nagyon sok mindent megtehet, amit nem helyes megtenni. Mivel nincs, aki az orrára koppinthatna, borzasztóan nagy a kísértés. Szegények sokszor bizony el is véreznek az olyan alapvető területeken, mint a tanítványok büntetlen anyagi, szexuális, spirituális és minden egyéb módon való kihasználása...

Márpedig ha arra vágysz, hogy ilyen módon kihasználjanak, akkor valószínűleg nem vagy még érett arra, hogy tanítvány légy, mert kicsinyes játszmáidat és fel nem oldott, hibás mintáidat követed. Ehhez pedig fölösleges gurut keresned. Elég egy rossz párkapcsolat, egy lélek-ölő munkahely vagy egy császár komplexusos főnök. 

A ’guru terápia’ nem gyógyít ki a saját hülyeségünkből.

Először vállald a felelősséget az életedért, a tetteidért, de más helyett ne vidd el a balhét! Nincs ’jogod’, hogy elvedd tőle a lehetőséget, hogy ő is vállalja a saját felelősségét.

Ha az igazság keresésére indulsz, nem fordulhatsz vissza, és bírnod kell az ezzel járó fájdalmat. 

Legyél hát éber, és ne csak a divatos mű-guruk között nézz szét, mert az igazi mesterek sokszor szinte láthatatlanul szerények. Kerülik a zajt, nem keresik saját, beteg vágyaik kielégülését, viszont a rendelkezésükre álló minden eszközzel fáradhatatlanul munkálkodnak a világ meggyógyításán, miközben a saját személyük teljesen beleolvad tevékenységükbe.

Hiszed, vagy sem, de létezik ilyen is. Hagyd hát ott a ’guru börze’ fékeveszett fesztivál hangulatát, és lecsendesített szívvel indulj el a saját utadon, ahol megtalálhatod a Veled egy ívásúakat, és a maga idejében, a valódi mester is szembejön majd.   

A Lélek és a 3 test

Hallottam egy űrhajósról, aki, miután visszatért útjáról, közölte a kíváncsi újságírókkal, hogy nincs Isten, mert ő nem találkozott vele az űrben…

Volt idő, mikor értelmes, képzett, sokat tanult tudós professzorok jöttek hasonló következtetésre a lélek kérdésében. „Lélek nem létezik. Egyetlen egyszer sem találkoztunk vele boncolásaink során...”

Ez a nézet azért erősen fellazult az utóbbi időben, amióta a kevésbé minden-tudó kutatók felismerték, hogy az elektron hullám természettel is bír (Louis de Broglie francia fizikus) és, hogy a megfigyelésből nem zárhatják ki a saját én-jüket és annak korlátait. Vagyis mondjuk ki: nem létezik objektív tapasztalás…

Vajon a test vagy a lélek tapasztal? Ezt a kérdést érdemes árnyalnunk még egy kicsit, mégpedig – tekintettel arra, hogy a természettudomány kezdi belátni korlátait – inkább a filozófia szemszögéből nézve.

„A test a lélek börtöne…” Ezt a mondatot jól ismerjük, de hogy hol is ér véget a test és hol kezdődik a lélek, arra itt még nem kapunk választ.

A buddhizmusban és a Védákban egyértelműen 3 testről beszélnek, és ez a 3 test, 3 világnak feleltethető meg.

Legtöbbünk szokott éjszaka álmodni, és ezekre az álmokra olykor vissza is tudunk emlékezni. Abban is egyet kell értenünk, hogy az a test, mellyel álmunkban azonosulunk, nem az a test, melyben nap közben tapasztaljuk magunkat.

Ezt a tibeti tanításokban (álom jóga) ’álomtest’ –nek nevezik. Ugyanez a test tapasztalható még meditációban és akkor is mikor meghalunk. Földi porhüvelyünk levedlésekor a legkonkrétabb ez a tapasztalás, mivel ebből legtöbb esetben már nincs felébredés, így a durva fizikai test érzetei nem nyomják el jelenlétét.

Nevezik még ezt a szintet asztrál testnek is, és a hagyomány szerint ez, mint egy külső burok veszi körül a fizikai testet. Míg az 5 érzékszerven keresztül való tapasztalásnál a fizikai testet használjuk, képzeletünk és akaratunk mozgósításánál már az asztrál testünk segítségére hagyatkozunk.   

Ezen kívül található a ’kauzál test’, mely, mint egy hagymahéj külső burka veszi körül az előző kettőt. Ez a test földi életünkben akkor nyilvánul meg, mikor gondolkodunk, mély meditációban, vagy önvizsgálatba merülünk. 

Ahogy haladunk belülről kifelé, a test e 3 szintje egyre finomabb lesz. Ezeknek a testeknek finomságára illetve durvaságára utal az a kötő erő is, mely voltaképpen létrehozza őket. Ahogy finomodik a vágy, a ragaszkodás, úgy finomodik egymáshoz képest e 3 réteg is.

Ne felejtsük azonban el, hogy ezek a testek, ha egyre finomabb szinteken is, de még mindig a ’lélek börtönét’ képezik…

Mikor Sri Yuktesvar halálát követően feltámadt és megjelent Yoganandának, beszámolt neki a 3 test és a 3 létsík összefüggéseiről és az ott uralkodó törvényszerűségekről. Már önmagában az a tény, hogy halála után, a mindenütt jelenlévő ’ fény atomokból’, egyszerűen újra materializálta fizikai testét, mutatja a földi és az asztrális világok közti hierarchiát. Mindehhez persze meg kell valósítani azt a hihetetlenül magas, spirituális szintet, melyen Sri Yuktesvar és a többi megvilágosult jógi állt.

Az Evangéliumban a voltaképpeni ’örömhír’ Jézus feltámadásának híre. Keleten Jézust is, mint magas szintű, kriya yoga mestert tartják számon, aki szintén ’legyőzte a halált’, és hasonló módon újra teremtette a testét.

Az asztrális világ lehetőségei Yuktesvar beszámolója alapján jóval szabadabbak, mint az anyaghoz láncolt fizikai világé. Ahogy álmunkban is minden gondolatunk valóra válik, az asztrális síkon a gondolat puszta erejével hoznak létre annak lakói bármit, amire csak szükségük van. Ide kerül halála után minden lény, de, hogy meddig maradhat, azt egyéni karmája dönti el. Amíg földi vágyak, világi ambíciók kötik, újból és újból le kell, szülessen a fizikai világba. Amikor sikerült földi kötődéseit ledolgoznia, új életet kezdhet az asztrális világban. Ezen a síkon a vágyak, ambíciók már messze túlmutatnak a földi világ testi érzékelésen alapuló törekvésein, de még mindig jóval durvábbak, mint a kauzális szint egészen letisztult világában, ahol a vágyak és törekvések már kizárólag a megismerésre irányulnak.   

   

Bár a fizikai testben is vannak fontos idegdúcok, a test ’csakrák’ -ként ismert energia központjai már az asztrál testen és kauzál testen helyezkednek el. Ezért nem találták őket annak idején a tudósok sem, bár a test energia csatornái és központjai, élő ember esetében képesek mérető reakciókat mutatni.

A ’teremtést’ úgy is felfoghatjuk, mint a Teremtő képzeletének egyfajta kibomlása. Az ember, ha kevésbé kifinomult formában is, de rendelkezik Isten teremtő képességével. Amikor ’teremtünk’, akkor is megfigyelhetjük, hogy a folyamat alatt, a finomabbtól haladunk a durvább, fizikaibb minőségek felé. 

Egy épület létrehozásnál például először van az ’idea’, majd jönnek az egyre konkrétabb elképzelések, aztán jönnek a tervek, tervrajzok, indul a kivitelezés, míg végül, látszólag a semmiből létre nem jön a kész ház.

A teremtést Yuktesvar többször nevezi ’Isten álmának’. A Samkya filozófiájában, a teremtés kibomlása akkor indul el, amikor a ’Purusa’ a szemlélődő ős alany, az ős anyag (’Prakriti’) felé fordul, és ezáltal kimozdul belső egységéből. A teremtés tehát nem más, mint a ’kettősség kibomlása’.

A jógában, terápiás összefüggésben gyakran használjuk a ’re-kreáció’ kifejezést. Ez szó szerint visszateremtést jelent, tehát a teremtés kibomlása előtti, ős-egység-hez való visszatérést. 

Ez nem arról szól, hogy fel kellene hagynunk kreatív, teremtő képességünk használatával. Az üzenet mindössze annyi, hogy amikor elérkezünk végső teljesítő képességünk határához, nem kell, hogy ideg összeroppanást kapjunk, ha megállunk egy kicsit, és időzünk egy darabig a reakciók nélküli ős-egységben.

Vagyis visszatérünk a lélek sérthetetlen részéhez, a ’Purusához’, mert ez az a hely, ahonnét az öngyógyító folyamatok maguktól elindulnak.   

Gondolatok Yoganandához

A legelső példaképem gyerekkoromban, ha jól emlékszem ’Crocodile Dundee’ volt, a hatalmas késével. Aztán lettek tanáraim, emberek, akiket próbáltam tisztelni több, kevesebb sikerrel, de ahogy telt, múlt az idő, ez egyre nehezebb lett.

Most az a feladatom, hogy találjak egy szent jógit, akit valamiért közel érzek magamhoz, és írjak róla. Nem kell, hogy példakép legyen, még csak az sem kell, hogy tiszteljem (bár ez nyilván nem hátrány). Érezzem magamhoz közel, ennyi elég.

Paramahansa Yoganandára akkor figyeltem fel, mikor hallottam, hogy az első angolul tartott előadásánál teljesen lefagyott. Vagy fél óráig állt a hallgatóság előtt némán, mire meg tudott szólalni. Ezek után viszont fergeteges beszédet tartott, óriási sikerrel, amiből utólag egy szóra sem emlékezett. Nekem is vannak hirtelen lefagyásaim, de ha egyszer beindulok, senki sem állít meg, így rögtön szimpatikus lett. Ő az én emberem!

Hogy jobban képbe kerüljek, el kezdtem olvasni az önéletrajzát (’Egy jógi önéletrajza’), amiben több rokonszenves vonást is felfedeztem. Ő is született mázlista volt, edzett őrangyallal. Sokan vigyáztak Rá, annyi szent. Az életét kisebb, nagyobb csodák kísérték, melyek Isten megkérdőjelezhetetlen és folyamatos jelenlétét igazolták számára. Ezek a csodák olyan praktikus területen is megnyilvánultak, mint levizsgázni olyan tantárgyakból, melyekre be sem nagyon járt. Mikor annak idején az érettségire készültem, én is megéreztem, melyik tételt húzom majd, és valóban, úgy is történt. A saját józan eszem, több, kevesebb, vagy minimális tanulás és az isteni gondviselés a főiskolán is elég volt a sikeres vizsgákhoz. Yogananda még a szigorlatait is tanulás nélkül tette le. Egyszerűen átnézte a nyerő tételeket a vizsga előtti napon és a többit Istenre bízta. Igaz, Neki volt mentsége az iskolákból való lógásra, hisz minden rendelkezésre álló időt mesterével töltött.

Istenben és a fizikai világot meghaladó létsíkokban való szilárd meggyőződése azért is esik jól nekem, mert én mindenben hiszek, miközben a lelkemet sokszor ateista kételyek rágják.  

Vallásomat tekintve 'akasztott ember' még nem voltam (bár a Tarotban egy időben sokszor kihúztam ezt a lapot), de végig jártam már jó néhány helyet.

Voltam római katolikus, még bérmálkoztam is. Menedéket vettem a buddhizmus három ékkövében, részt vettem ősi, pogány szertartásokon, imádkoztam együtt hithű muszlimokkal, hallgattam Síva-hitű, ’hippi-yogi’ vallásos fejtegetéseit. Hogy ezek után mi is vagyok, azt magam sem tudom. Nincs is kedvem eldönteni. „Vagyok, aki vagyok.”

Keresztényként kifejezetten rossz keresztény voltam. Mindig csak akkor imádkoztam, ha problémám volt vagy kellett valami. Csak úgy dicsőíteni az Urat, ez nem nagyon jutott eszembe. Imáim azonban ennek ellenére meghallgatásra találtak. Tékozló fiú voltam, aki őszinte bűnbánattal borult elfeledett Atyja lábaihoz, hogy aztán újból elfelejtse és átadja magát a kétely farkasainak.

Yoganandában egy olyan embert ismerhettem meg, akinek gyerekkorától kezdve töretetlen hite, sőt Isten Tudata volt. Nem hagyta magát eltéríteni attól a sors feladattól, mely számára kijelöltetett.   

           

Ahhoz, hogy Őt megértsük, mindenképp ismernünk kell mestereinek láncolatát, akik mint egy spirituális család, tartoznak össze, és, akik a tér és idő által meghatározott valóságból könnyedén kilépve, Jézusi csodák tömkelegét hajtották végre. (Yogananda olyan természetesen ír csodás élményeiről, hogy, semmi kétség nem fér azok valóságához.)

Még gyermekkorában elkapta az ázsiai kolerát, ami abban az időben halálos volt. Aki ebből a betegségből végül megmentette, az nem más, mint az Ő későbbi mesterének a mestere Lahiri Mahasaya. (Elmondhatjuk tehát, hogy spirituális szempontból előbb ismerte a nagyapját, mint az apját.)

Ez a találkozás azonban cseppet sem volt hétköznapi, mondhatni felért egy Lsd élménnyel. Mikor a láz a tetőpontra hágott, Yogananda mesterének mestere, Lahiri Mahasaya, a saját fényképén keresztül megelevenedett, és egy pillanat alatt meggyógyította a hozzá imádkozó fiút. A látomásnak a fiú anyja is szemtanúja volt, aki nem mellesleg szintén a nagy mestertől kapott beavatást.

Még mielőtt szvámivá avatták, Yogananda a Mukunda névre hallgatott. Mukundának nem kellett a szomszédba menni egy, egy jól sikerült szamádhiért. Kora gyerekkorától kezdve könnyen került mély meditációba, és édesanyja halálát követően, rendszeresen jelent meg Neki az imádott Isten Anya is, aki bőségesen kárpótolta anyja haláláért.

A hit, úgymond nem volt hitkérdés Számára. Élő valóságként tapasztalta folyamatában az anyagon túli világot, míg végül éppen az anyagi világ vált illúzióvá számára. Isten létét nem kell bizonyítani, mert olyan mélyen hat át minden létező dolgot, hogy Rajta kívül nem is létezhet semmi. Hogyan is létezhetne bármilyen Rajta kívül álló dolog, egy Általa teremtett világban? Így gyakorlatilag az egész univerzum az Ő létének végső tanúbizonyságául szolgál.

Ennek fényében pedig nincsen törékenyebb dolog, a materialista tudatnál, mely saját korlátaira alapozva, éppen a Korlátozhatatlant próbálja korlátozni.

Mukunda kezdettől fogva szenvedélyesen kereste mesterét. Soha fel sem merült Benne, hogy világi életet éljen. Sorsa eleve el volt döntve, és Mukunda boldogan vállalta ezt a sorsot.

Két, egymásnak teljesen ellentmondó jövendölés, és az ezekhez való személyes hozzáállása nagyon beszédesen mutatja a későbbi Yogananda tiszta, hajthatatlan, erőt sugárzó jellemét. Asztrológiai képlete azt a sorsot mutatta, ami akkor történik, ha belenyugszik apjának akaratába. Eszerint Mukunda világi életet él, kétszer nősül és mindkét felesége idő előtt hal meg. Mukunda számára ez a felállás teljességgel elfogadhatatlan volt. Rituálisan elégette hát a képletet és minden megházasítására irányuló szülői törekvésnek ellenállt.

Mukunda még nem is élt, mikor egy alkalommal, későbbi mestere (Sri Yukteshvar) az Ő mesterének mesterével (Baba Ji) találkozott, aki azt a jövendölést közvetítette Yuktesvar felé, hogy eljön majd az idő, mikor Ő, Baba Ji, elküldi Neki azt a tanítványt, aki később, a tanításaikat és a Kriya Jógát nyugatra (Amerikba és Európába) is elviszi. Ez a tanítvány nem más, mint Yogananda, aki természetesen inkább ezt a jövendölést preferálta.

Nekem személy szerint mindig is rejtély volt a guruk felé való feltétlen odaadás. Minthogy a kétely egy fajta alapműködés nálam, eleve alkalmatlannak tartom magam arra, hogy egy guru lába előtt térdepeljek, ugyanakkor mégis vágyom rá, hogy legyen a közelemben egy olyan ember, akiben feltétlen megbízom és, aki felette áll az emberi létformát jellemző szenvedésnek, így nekem is segíthet megtalálni az onnan való kiutat.

     

Ahogy az önéletrajzot olvasom, fény derül erre a hihetetlen odaadásra is, mellyel a tanítvány viseltet guruja iránt.

Ezek a mesterek, a folyamatos, spirituális útbaigazítás mellett, nem ritkán tanítványaik rossz karmáját is magukra vállalták, így halálos betegségeket hordtak ki, vagy akár meg is haltak értük.  

Tanítványaik sorsát jobban szívükön viselik, mint a legodaadóbb apa. Ha kell, betegeket gyógyítanak, halottakat támasztanak fel, vagy akár saját testüket teremtik újra haláluk után, hogy ezzel is tanítványaikat lelkesítsék és a dolgok végső viszonylagosságára mutassanak rá. Az a legkevesebb, hogy alkalom adtán tárgyakat materializálnak, vagy éppen egyszerre vannak két helyen. Ez csupán ujjgyakorlat számukra, hiszen minden kötöttséget meghaladtak.

Akárcsak mestere, Yogananda is hozzáfért minden olyan információhoz, mely a közönséges halandók korlátolt tudatán túl található. Egy alkalommal fiatal tanítványai érdeklődtek jövőjük felől. Ő készséggel válaszolt, és minden úgy is történt, ahogy ott elhangzott. Mikor egyik legkedvesebb tanítványa is rákérdezett várható jövőjére, Yogananda megrázó őszinteséggel árulta el neki, hogy az ő sorsa hamarosan a halál lesz. Próbálta megmenteni a fiút, de a karma győzedelmeskedett, és a fiatal tanítvány hamarosan valóban meghalt.

Yogananda értesült a fiú következő inkarnációba lépéséről, megtalálta, és újból tanítványai közé fogadta egykori tanítványát, aki nemcsak hasonlított előző inkarnációjára, de még a neve is ugyanaz volt.

Spirituális családjából meg kell említenünk a „Dédnagypapát”, mestere, mesterének mesterét, Baba Ji-t, aki azt a feladatot kapta, hogy ebben a világkorszakban ne haljon meg, hanem örökifjú testben járja a Hímalja hegyeit és az arra tévedő, arra érdemes egyéneket beavassa a Kriya jóga misztériumába, ezáltal segítve elő a világ spirituális felemelkedését. 

Ő, maga is végig kísérte tanítványát a túlvilágon túlra, hogy aztán újra születve ismét magához kalauzolja és tanítványává fogadja a későbbi, Lahiri Mahasaya néven ismerté vált megvilágosodott jógit.

Egy alkalommal, elszánt jelölt érkezett Hozzá, hogy tanítványául szegődjön, azzal fenyegetőzve, hogy leveti magát a közeli szakadékba, ha a mester megtagadja tőle a tanítást. „-Ugorj hát!” Felelte Baba Ji, az illető spirituális fejletlenségére hivatkozva. A jelölt erre valóban levetette magát a szakadékba, mire Baba Ji felhozatta tanítványaival az összeroncsolódott testet, életre keltette, visszaadta neki testi épségét és tanítványul fogadta. „-Kiálltad a próbát, megtisztítottad a karmád. Most már alkalmas vagy rá, hogy a tanítványom légy.”

Hát ezt nevezzük odaadásnak…    

A tér és az idő korlátain túllépve, Yogananda is képes volt jelenlegi életét, előző életeinek számtalan sorát és mindent, ami még Rá várt, egy végtelen folyamként érzékelni. Meditációba merülve, bármikor átélhette bármely embertársának érzéseit, képes volt feloldani azonosulását és azt bárkire és bármire kiterjeszteni. Ettől kezdve a halál nem volt több Számára, mint egy kapu, melyen a tudatát uraló jógi számára szabad az átjárás. 

Emellett Yogananda páratlan humorral és éleslátással is rendelkezett. Egy percig sem tagadta, hogy hazájában hemzsegnek a hamis guruk, és meglehetősen szellemes módon osztotta őket már fiatal, siheder korában is, rámutatva tevékenységük értelmetlenségére. 

   

Történt egyszer,  hogy egy olyan guru tanítványai közé keveredett, aki képes volt bármilyen virágillatot virággal, vagy anélkül, kedve szerint materializálni. Számtalan tanítvány vette körül a nagy bűvészt, aki szemlátomást nagyon el volt telve tudományával, ám a valódi, szellemi megvalósítás területén semmilyen különösebb előrehaladást nem mutatott. „Valószínűleg nagy konkurense lehetsz a parfümgyáraknak…” jegyezte meg Mukunda, majd faképnél hagyta a meglepett yogit.

Mukunda szenvedélyesen vonzódott a Hímalja misztikus ködben úszó hegyeihez. Fiatal korától kezdve több kísérletet tett az odajutásra, ám ezek az utak, az Őt féltő rokonoknak köszönhetően minden alkalommal meghiúsultak. Mukunda azonban nem adta fel. Volt, hogy mesterétől szökött el, és már a hegyek lábánál járt, mikor elé jött az általa keresett jógi és végképp megértette Vele, hogy, az a tudás, amit a Hímalájában keres, nincs a Hímaljához kötve.

Mikor Mukunda visszatért, még nagyobb odaadással és sokkal szabadabb módon szolgálta mesterét, aki végül, mikor eljött az ideje, maga is elkísérte tanítványát egy kellemes Hímalja túrára.

Utazási szenvedélye később sem csökkent, ám minőségében jóval tisztább, ragaszkodástól mentesebb lett. Meditációjában többször átélte, hogy, mint minden az univerzumban, Ő, maga is fény atomokból épül fel, a fény pedig bárhová eljuthat, mégpedig a leggyorsabb, legtökéletesebb módon.

Yogananda, a Végtelen Szabadság megszállottjaként, emberi példát mutat az Ember Felettire, felvillantva annak lehetőségét, hogy a mindenkiben benne rejlő, szunnyadó isteni minőségek felébresztetők, és segítségükkel, minden karmikus tehertől mentes, kristály tiszta megvilágosodás érhető el.          

Ami ebből talán a legfontosabb üzenet lehet a hétköznapi ember számára, az az, hogy nincs olyan, hogy ’hétköznapi ember’. Mindannyian felbecsülhetetlen értéket őrzünk magunkban, és ennek kibontakoztatása személyes felelősségünk.

Trataka – ’Nézd a lángot!’

A jógában a ’sat karma’ vagy ’sat kriya’ néven ismert tisztító gyakorlatok között van egy ’trataka’ nevű gyakorlat, mely röviden arról szól, hogy pislogás nélkül nézel hosszabb ideig (30 vagy több másodpercig) egy vizuális objektumot, lehetőleg egy gyertya lángját (szemüveg és kontaktlencse nélkül!).

A szem rövidesen erősen könnyezésnek indul és a pislogási reflex leküzdése komoly erőfeszítést igényelhet. Egy idő után végre behunyhatod a szemedet, és az összedörzsöléssel felmelegített tenyeredet addig tartod a szemed előtt, amíg a szem ki nem piheni magát és el nem lazul. Ez után lassan lecsúsztathatod a tenyereket a szemed elől, és jöhet a következő kör. Érdemes 3x, 4x megismételni.

Ez a gyakorlat tisztítja a látást és nyugtatja az elmét, emellett számos egyéb szempontból is izgalmas hozadékai vannak.

A szánkhja filozófiában az érzékszervi tapasztalás úgy épül fel, hogy minden egyes érzékszervhez tartozik egy lételem, melynek a minősége erősen meghatározza az érzékelés tárgyát.

Ebben a rendszerben a szemhez a tűz elem tartozik. A tűz elemhez kapcsolódik a fény, mint minőség és mint jelenség egyaránt. Ha belegondolunk, ez egészen logikus, hiszen a fény a látás egyik legfontosabb alapfeltétele és a fényt elsősorban a szemünkkel tudjuk érzékelni.

Van azonban egy bökkenő. Amíg a figyelmemet a szememen keresztül teljes mértékben az érzékelés tárgyának szentelem, ténylegesen a lángot látom. Most viszont, ahogy a láng szót olvasod, már nem azt a lángot látod, amit én, hanem azt a képet, amit az elméd, a fogalmi tudatban létre hoz a lángról.

Tehát az elme ’trükkjén’ keresztül, láthatod a tárgyat, annak tényleges jelenléte nélkül. Így látunk álmunkban, képzeletben, meditációban és így látnak a vakok is. Nem a szem lát, hanem az agy – mondják a hozzáértők – a szem csak közvetít.

Az elménk ugyanakkor ezt a ’trükköt’ nagyon ügyesen használja az érzékelés egész területén. Ezen alapszik társadalmunk vizuális működése, a kommunikáció, az internet, a reklámok. Tárgy nélküli információ bombázza az elménket feldolgozhatatlan mennyiségben, mely által a fogalmi tudatunk, pihenés nélküli, görcsösen feszült állapotba kerül. Pontosan azt teszi, amit a munka-mániás, ’work-aholic’ emberek. 

Magától már nem tud leállni, nem tud pihenni. Ha kell, a nem, kényszeresen dolgozik.

Ezt valamikor nagyon régen már a korai buddhisták is észre vették, és a Nagy Együttérzéstől hajtva kifejlesztettek egy végtelenül egyszerű, mégis hihetetlenül hatásos gyakorlatot.

Ez a gyakorlat arról szól, hogy az elme végre eldobja a térképet, és helyette hagyja, hogy az érzékszerv elmerüljön a neki megfelelő tárgy közvetlen érzékelésében.

Ezt hívják közvetlen érzékszervi tapasztalásnak, mely vizuális esetben gyakorlatilag majdnem megegyezik a tratakával. A különbség mindössze annyi, hogy a közvetlen érzékszervi tapasztalásnál lehet pislogni.

A cél itt nem annyira a szem tisztítása, mint inkább az elme kikapcsolása, nyaraltatása valami távoli, egzotikus szigeten. Miközben az elme pihen, a látás teljességében, mint szeretők, találnak egymásra az érzékszerv, vagyis a szem és a látvány.

Gondolatok és mindenféle mentális működés nélkül időzz a látványban! A keresztény misztikusok valószínűleg ezt hívták szemlélődésnek. Ugye, milyen szép és mágikus a nyelv! Egy katolikus pap ismerősöm egy alkalommal egyszerűen csak ’bambulásnak’ nevezte ezt az állapotot, és azt mondta: „bambuljunk, mert bambulni jó…”

Ha most ezen felbuzdulva magad elé raksz egy égő mécset és teljes figyelmeddel megtiszteled azt piciny, érzékeny és megmagyarázhatatlan jelenséget, amit lángnak nevezünk, Te is az elme csendjét fogod megtapasztalni.

Hagyd, hogy a láng elégesse a gondolataidat. Hagyd, hogy minden megszűnjön, csak a láng maradjon. Emlékezz a tábortüzek nagy hallgatásaira. Kapcsold ki a rádiót!

Ha ehhez még hozzá teszed, azt a hihetetlen önfegyelmet, mellyel a pislogás reflexén úrrá tudsz lenni, a jóga egy új dimenzióját fogod megnyitni.

Valójában nem új, hanem épp hogy a legősíbb, de ez a mai, modern, fitneszjóga-világban bizony sajnos menthetetlenül elsikkad.

Ha a jógát úgy fogod fel, mint Igázást, azaz „a Tudat rezdüléseinek lebírását”, a test reflexei felett való uralom elengedhetetlenül fontossá válik.

Ayurvédikus szempontból a tűz elkezdi majd kinyomni a vizet, azaz először csak könnyezel, aztán meg szépen szólva taknyod, nyálad egybefolyik, de Te csak tarts ki rendületlenül. Erősítsd az akaratod, lazítsd magadban az ellenállást!

Mivel a szem csupán érzékszerv, és a tényleges látás az agyban, azaz az érzékszervi tudatban történik, a láng, a szemen keresztül, mint fény, ide is elhatol. Márpedig a ’tudatba fényt vinni’, még akkor is jól hangzik, ha különösebben nem gondolsz bele.

Fényt, azaz világosságot gyújtani a Tudatban, jelenthet akár megvilágosodást is. „S lőn világosság…” Ugye?!

Ahol fény van, ott nem marad meg a homály, legfeljebb megjelenik az árnyék, ahová viszont megint csak lehet vinni fényt. Ha a tudatodba viszel fényt ilyen egyszerű és közvetlen módon, mint láng-nézés, akár tratakával, akár közvetlen érzékszervi tapasztalással dolgozol, a saját tisztánlátásodat alapozod meg.

Azt javaslom tehát, hogy bármennyire nagy is a hajtás pörős, felgyorsult világunkban, állj meg időnként, dobd el egy kicsit a térképet és küld szabadságra az elmédet. Hadd frissüljön fel a valóság közvetlen tapasztalásában.

Mert, ahogy a ’Békés Harcosban’ is elhangzott: „Olyan nincs, hogy semmi sem történik….”   

’Más’ jóga versus Prana Vasya Yoga

Pár napja Gabival arról beszélgettünk, mi a különbség az általa oktatott, 2-féle jóga stílus, a ’Más’ (Mysore Ayurvedic Style) jóga és a Prana Vashya között. 

A Más jóga, Gabi saját fejlesztésű jógája, melyet most a jógaoktatói tanfolyamon is tanít, a Prana Vasyát pedig tavaly tanultuk Indiában, így mindkettőre van némi rálátásom.

Miközben a kettő közti különbségen elmélkedtem, az, az ötletem támadt, hogy akár két határozottan eltérő hatású borhoz is hasonlíthatnám őket.

A Prana Vasya erős, száraz, vörösbor. Könnyen és gyorsan a fejedbe szállhat, de ha ésszel iszod, az általa nyert emelkedett állapotot kontrol alatt tudod tartani, tehát a fölerősödött érzékek és a duhaj, nagy jó kedv ellenére sem fogsz az asztal alatt mászni tőle.

Fontos tudnivaló még, hogy egyes egzotikus borokhoz hasonlóan, a Prana Vashya íze annyira markáns, hogy elsőre valószínűleg nem fog túlságosan ízleni, hacsak nem épp erre az ízvilágra vágysz. Második kóstolásra viszont lényegesen finomabbnak találod majd. A teljes függővé váláshoz azonban nagyjából egy hónapos, napi szintű fogyasztása szükséges. Nem alkalmazkodik hozzád, Neked kell hozzá idomulni. Ez a bor nem ismeri a kompromisszumot.

Ha azonban kitartó vagy, áldásos hatásaként élénkebb, mégis nyugodt és kiegyensúlyozott személyiséggé válhatsz, aki stresszesebb szituációkban is meglepően jól tud majd reagálni a helyzetre. Egyszóval a fizikai és a mentális immunrendszeredet egyaránt megerősíti, törhetetlen ellenálló képességet biztosítva a nehéz pillanatokban is.

A Más jóga szintén száraz, de jóval enyhébb fehérbor. A színe tiszta, világos, szinte átlátszó. Hatásában közel sem annyira mámorító, mint a Prana Vashyáé. Mikor fogyasztod, mintha hűsítő patakvizet innál, szinte fel sem tűnik, csak a kellemes utóízére figyelsz fel.

A Más jóga veszélyes. Úgy kerülsz a hatása alá, hogy fel sem tűnik. Lassan és észrevétlenül. Ellentétben a Prana Vashyával, a Más jóga alkalmazkodik Hozzád. Finoman belesimul a lényedbe és szelíd áramlatával megtolja a kreativitásodat.

Még nem tudod, hogy függő vagy, de már az vagy. Fogyasztása oly természetes, mint a reggeli kávé vagy tea iszogatása, de az íze szerényebb. Akár víz és a levegő. Az tűnik fel, ha nincs, ha kimarad. A véreddé vált, és csendesen fejti ki mélyen transzformáló hatását.

Az általa nyújtott védelem passzívabb, anyaibb védelem. Nem Te keményedsz hozzá a kemény helyzetekhez, hanem a stressz puhul ki általa. Te vagy az, aki másként látod tőle a szituációt. A megoldás magától megmutatja magát, s a problémát sokszor olyan szögből tárja eléd, ahonnét az már nem is problémaként van jelen, így nincs is szüksége megoldásra.

A Más jóga így, a megismerés és elfogadás jógája, míg a Prana Vashya az erőé és a fegyelemé.

Érdemes mindkettőben elmélyedni, hogy lásd, melyik hogyan hat a Te személyes lényedre. És még egy izgalmas ötlet. Ízleld a jógát úgy, mintha érett borok zamatát kóstolnád!

Az együttérzés anatómiája

Nem rég szembejött velem egy cikk, ahol azt kutatták, vajon milyen idegi működésre vezethető vissza az együttérzés, mint mentális reakció.

A jóga oktatói tanfolyamon épp az idegrendszernél járunk az anatómia blokkon belül, így meg is kaptam házi feladatnak, hogy foglalkozzam egy picit a témával.

Az, az igazság, hogy eléggé szkeptikusan állok az olyan kísérletekhez, melyek a különböző, lelki működésekre keresnek tudományos magyarázatokat.

Hallottam például egy kísérletről, ahol egy csimpánz babát elválasztottak az anyjától, és helyette egy szőrrel bevont drót anyát kapott. A drót anya mindig fel volt töltve csimpánz tejjel, így a táplálás, mint anyai funkció megoldatott, de szeretetet és törődést nyilván nem adhatott a kis csimpánznak. A kísérlet arra a kérdésre akart választ kapni, hogy mikor az így, szeretet és törődés nélkül felnőtt csimpánz anyává lesz, vajon képes lesz-e majd szeretetet adni az utódainak.

Na, mit gondolsz, mi lett az eredmény? A csimpánz természetesen pontosan azt adta, amit kapott, azaz steril, szeretetmentes, hideg táplálást… Ezúton küldöm mélységes gratulációmat a tudósoknak!

Pontosan az történt, amire minden, normális, érző ember számít. Épp, mint az ember-világban, miért lett volna másként? Ezért aztán érdemes volt tönkretenni egy csimpánznak és az utódainak az életét több nemzedéken keresztül…

Vajon egy tudós, a felbecsülhetetlen, nagy tudásával, hová teszi az érzelmi intelligenciáját, mikor ilyen katasztrófális döntéseket hoz?!    

Nincs más magyarázat erre a fajta kegyetlenségre, mint az, hogy nyilván a tudóst is „drót anya (röviden dr. anya)” nevelte fel.

A cikk, amiről beszéltem, a vagus nervusról, azaz a bennünk lévő leghosszabb idegről, a „vándorló vagy bolygó idegről” szól. Ez az ideg az agyat köti össze a zsigerekkel, és ezek között közvetíti az információáramlást.  

Már Darwinnak is feltűnt, hogy bizonyos esetben, például, mikor a saját gyerekünkről van szó, az együttérzés még az életösztönünknél is erősebb lehet. Nem egy olyan történetet ismerünk, ahol az ember, még, ha a saját élete árán is, de megvédte a gyermekét.

Az állatvilágban ez még zsigeribb módon működik. A kedvencem az a történet, amikor egy teljesen leégett parasztházban a tűzoltók egy szénné égett németjuhász kutyát találtak. Mikor odébb húzták a kutyát, alatta egy élő csecsemőt találtak…

Visszatérve a vagus nervusra, ez az ideg felelős azért, amikor mások fájdalma szinte nekünk fáj, legyen szó akár fizikai, akár lelki fájdalomról. Amikor szó szerint összerándulunk, ha valaki a kalapáccsal nem a szögre, hanem az ujjára ver. A cikk arra is rámutat, hogy ezen idegi alapon arra is determinálva vagyunk, hogy mások szenvedését ne csak átvegyük, de csillapítsuk is.

Figyeld csak meg, mikor valaki panaszkodik neked, vagy a problémáiról, bajairól beszél, ösztönösen azon kezdesz dolgozni, hogy megoldjad ezeket. Úgyszólván gyárilag belénk van kódolva a segítő szándék.

Ez a mai önös világban nem tűnik túl praktikus működésnek. Hurrá, megvan az együttérzés idege! Gyorsan vágjuk ki, és nincs több bajuk! Végre foglalkozhatunk csak magunkkal… „Sajnos” nem ilyen egyszerű a dolog. A testünkben lévő legnagyobb idegről van szó. Enélkül elpusztulunk…

Miért olyan fontos az együttérzés?

Míg a legtöbb emlős utódja egyből képes önállóan talpra állni, táplálékot találni, az emberi újszülött a legkiszolgáltatottabb lény a földön. Segítség nélkül nem maradhat életben. Együtt a 3 napos kerti munka fél nap alatt megvan, együtt jobban esik az étel, jobban esik a szórakozás. Még az öröm is teljesebb, ha megosztjuk egymás közt. Kezdetben az egész társadalmunk egymás kölcsönös segítésén alapult.

A buddhistáknál a Nagy Együttérzés (Mahá Karuná) olyan erénynek számít, mely megelőzi még a bölcsességet is. Az érzelmi intelligencia minden más megértésnél fontosabb. Félre ne értsd, nem valami nyálas, pityergős sajnálatról van szó! Itt az együttérzés rendkívül praktikus tudati mozdulatot jelent. A legfőbb megvilágosodás a cél, és ehhez fel kell, oldjad a határaidat. Nem egyedül vagy, hanem mindenki vagy. (A Nirvána nem megsemmisülés, hanem megmindenülés!) Amíg bárki (és bármi) a világban szenved, te is szenvedsz. 

Eközben paradox módon azt is tudják, hogy egyik lénynek sincs valódi, önálló léte, így, a lények sokasága és sokfélesége voltaképen illúzió, az ős-tudatba csapódott bomba véletlen balesete csupán.

Na, ezek után próbálj meg együttérző lenni! 

Van a tibetieknek egy együttérzést fejlesztő meditációjuk, a Tong Len. Ez a gyakorlat úgy néz ki, hogy magad elé képzelsz számtalan féle szenvedést, amelyen a lények sokasága megy keresztül (tipp: híradó), majd elképzeled, ahogy ez a szenvedés egy nagy, szürke felhővé alakul felettük. Ezután minden egyes belégzéssel magadba szívod ezt a szenvedés-felhőt és minden kilégzéssel a belső lelki békédet, örömödet fújod ki rájuk.

Nem veszélyes ez a gyakorlat? A mi szintünkön nem. Az önfeláldozó németjuhász kutya szintjén igen…

Egyszer, egy rendkívül fejlett tudatú, tibeti mester addig és olyan hatásfokkal gyakorolta ezt a meditációt, hogy végül halálos betegen egy kórházba került. Már drótok lógtak ki belőle, és a betegség az egész testében szétterjedt. A tanítványai mélységes fájdalommal vették körül. Többen sírtak, már, már a szívük szakadt meg, mikor a mester mosolyogva kinézett rájuk: „Szegények, de rossz lehet nektek! Szörnyen néztek ki…”    

Építő és lebontó gondolatok Matszjászana gyakorlásához

Újabb érdekes házi feladatot kaptunk a jógaoktató képzésen. Hogyan mesélnéd el a tanítványaidnak matszjászana (halpóz) gyakorlása közben az ászanáról szóló mitikus történetet, úgy, hogy annak tanulsága is legyen? Minderre összesen 7 lélegzetnyi időd van (1 lélegzetre belekerülnek, 5 lélegzetig tartják, 1 lélegzetre kikerülnek belőle).

Úgy tűnik, megint az intuíciómra kell, hagyatkozzak, ugyanis már maga a történet is meglehetősen kaotikus, és elég sokféle változat kering róla szerte a világban.

Az alap sztori úgy néz ki, hogy Síva, nagy megvilágosodását követően, éppen adja át a jóga esszenciáját párjának Párvatinak, miközben Matszja, Visnu első avatárja, félig ember, félig hal testben, galád módon kihallgatja Őket, és úgy, ahogy van, lenyúlja Síva minden tudását… Gyakorlatilag Ő, az első Visnu avatár lesz az első jóga tanítvány.

Ezt, mint tényt közlik, anélkül, hogy a történetben bárkinek a viselkedését is minősítenék.

Egy másik történetben, ugyanez a mitikus hős (Matsya) menti meg Manut, az első embert, a nagy Özönvíztől. Először figyelmezteti a várható vészre, majd elhúzza a bárkát az első szárazföldig, gondolom a Himalája valamelyik csúcsához. Komment, tanulság, vagy bármilyen magyarázat ehhez sincs. Teljesen ránk bízzák, mit kezdünk vele.

Nincs mese, nekem kell, előrántanom valami frappáns tanulságot mindebből.

Azért eléggé embert próbáló feladat ez. Ha megnézem, elsőre milyen tanulságok jönnek, csupa olyan dolgot kapok, amitől bizony könnyen rekeszizom sérvet kaphat a röhögéstől szegény tanítvány, különösen ebben a pózban.

Mondhatom például ezt: „Ha valakit ki akarsz hallgatni, feltétlenül halpózban tedd, mert így senkinek nem fog feltűnni, hogy hallgatózol…”

Vagy nézzük a másik történetet: „Ha özönvíz közeleg, figyelj a halakra. Nem tudhatod, melyikben rejtőzik Visnu…”

Na de félre a tréfát! Nézzük meg, mi lehet e történetek tanulsága, mai, nem kicsit romlott világunk számára. „Légy óvatos, ha valami új, szenzációs dologra jössz rá. Mindig ólálkodnak a közeledben olyanok, akik készséggel lenyúlják az ötleteidet. De akár meg is fordíthatjuk. „Légy résen, hisz bármikor bukkanhatsz lenyúlni való ötletekre. Alkalom szüli a tolvajt… „

Még mindig nem érzem, hogy karcolnám a lényeget. Ha az a végső tanulság, hogy senkiben sem szabad bízni, legjobb, ha veszek egy jó erős kötelet, és felkötöm magam…    

Nem, itt valami egészen másról van szó.

Egyszerűbb, ha magából, a pózból indulok ki.

Ahogy a fejtetőd a talajt érinti, a feje tetejére áll a világ, Te pedig, kitárt mellkassal, nyugodt, nyitott és befogadó állapotba kerülsz. Ebben a pózban annyira kiemelkedik a szív, hogy egyszerűen nem lehet rosszindulatot dédelgetni senki felé.

„Légy Te az a hegycsúcs, amin fennakad minden, ami igazán fontos. Engedd, hogy intuíciód hala elvezessen a megszabaduláshoz. A megbocsátásra, nem azoknak van szüksége, akikre neheztelsz, hanem Neked, hogy tovább tudj lépni.

Légy hát nyitott, és engedd el zavaró érzelmeidet. Engedd, hadd folyjék ki Belőled természetesen minden harag, félelem, szorongás, sóvárgás, ragaszkodás és betompultság. Most tudsz igazán könnyedén tanulni, üres tudattal. Engedd, hogy kitisztuljon Belőled minden akadály, és feltörjön legbelsőbb, kristály tiszta lényed hűsítő forrása. Mosd meg benne a lelked. Fújj ki magadból mindent, amire már nincs szükséged.”

Most helyezkedj kényelmes hanyatt fekvésbe, fejjel a tanárod felé, és hosszan fújd ki a levegőt. Megérkeztél. Végre jöhet egy igazán finom savászana.

Jó gyakorlást, jó útkeresést kívánok Neked.