Háború és Béke

Azt hiszem, nincs ember az országban, akiben az utóbbi idők eseményei ne keltenének kisebb, nagyobb feszültséget.

Egymást érik a menekültekkel kapcsolatos posztok, és bár most már vannak józanabb megszólalások is, még mindig rengeteg a szélsőségesen manipulatív, uszító hangvételű írás mindkét oldalon.

Igen, két oldal van jelen pillanatban. Lehetsz ’menekült párti’ és ’menekült ellenes’, aminek a legfőbb oka az, hogy politikai kérdést csinálunk egy praktikus kérdésből. Mindkét oldal a menekültek igazi arcát próbálja megmutatni. Mindkét oldalon azt akarják, hogy gondold azt, amit ők gondolnak. Mikor vesszük már észre, hogy nincs olyan, hogy ’a menekültek igazi arca’? Emberek ők is, ugyanúgy, mint mi, és ennek megfelelően sokfélék. Ha a jámbor arcokat keresed, ugyanúgy megtalálhatod köztük, mint a rendbontókat.

A helyzet praktikus, megoldás keresése mellett, két költői kérdést teszek fel magamnak:

1.     Vajon, ha az én országomban törne ki háború, vagy válna teljesen élhetetlen a helyzet, maradnék vagy menekülnék?

2.     Ha úgy döntenék, elhagyom az országot, hová mennék; a legközelebbi, (relatíve) biztonságos helyre, vagy a számomra legelőnyösebb helyre?

Valószínűleg menekülnék és bizony a lehető legjobb helyet venném célba, közben azonban eszembe jut Hellingernek (a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának) egy 2001-es írása a menekültekről, és ez elbizonytalanít. Ez egy rendkívül kemény írás, a maga súlyos igazságaival. Nagy vonalakban arról szól, hogy aki nem osztozik a hazája sorsával és elmenekül onnan egy jobb élet vagy akár a puszta túlélés reményében, az nagyon súlyos terheket ránt magára és később, visszatérve, a saját országába, akár árulóként is tekinthetnek majd rá, nem teljesen alaptalanul…

Mivel ez az írás több, mint 10 éves és a Hellingeri családállítás egy nyitott, folyamatosan fejlődő-változó rendszer, azóta akár ez a vélemény is átalakulhatott. Érdekelne is, vajon a mostani helyzetről hogyan vélekedik a szerző. A 2001-es írás tükrében azonban mindkét költői kérdést és a rájuk adott gyors válaszaimat át kell, értékeljem, mert van egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy az írás igazsága még most is nagyon erős lábakon áll.

Hisz a háború és a borzalmak ellenére, most is vannak, akik Szíriában maradnak, mint ahogy, 56-ban sem hagyta el mindenki az országot. Nyilván sokaknak nincs is, nem is volt erre lehetőségük, de biztos vagyok benne, hogy olyanok is vannak, akik megtehetnék, hogy elmenekülnek, és mégis maradnak, vállalva ezzel a megöletés és a brutális kínzások veszélyét.

A kérdés itt már nem is annyira költői, mint inkább pszichológiai. Mi kell ahhoz, hogy valaki, a saját életösztönét legyőzve, úrrá legyen a menekülési késztetésen és helyben várja be a biztos halált? Honnét fakad ez az erő? Arról nem is beszélve, hogy sokan a családjukat is ott tartják, kitéve őket is a várható borzalmaknak. Miben bíznak? Vagy talán a teljes reménytelenség állapotában időznek? Fájdalmat, rémületet ők is kell, hogy érezzenek, nem?

Én a menekülteket teljes mértékben megértem (ami nem jelenti azt, hogy mindenkit korlátlanul át is engednék, vagy bármit is jobban tudnék csinálni, mint most a kormány vagy az önkéntesek). Azokat nem értem, akik otthon maradnak, bár érzek feléjük egy fajta, mérhetetlen tiszteletet.

Ennyit tehát az önreflexióról. Most térjünk át jelen szituáció praktikus kérdéseire és várható következményeire.

Túl azon, hogy a túlélés érdekében nem feltétlen kellene az Unióig futni, nézzünk egy picit rá arra, hogy mi elől is menekülnek ezek az emberek. Bár jelen pillanatban, ha Szíriában eltalál egy golyó, azt sem tudhatod biztosan, ki és miért lőtt le, a legnagyobb fenyegetést mégis az ’Iszlám Állam’, vagy ISIS néven futó terror szervezet jelenti.

A szervezet katonai hátteréről és létrejöttének kezdeti céljairól lehetne hosszú oldalakon át írni, mindez azonban nem célja ennek az írásnak. Ha érdekel, utána tudsz járni („a gugli a barátod”). Lényeg, hogy fel lett fegyverezve egy hadseregnyi, bosszúszomjas pszichopata, akik vélhetőleg beleőrültek az állandósult borzalmakba, és megindultak, hogy megalkossák a saját felfogásuk szerinti rendet…

Mivel a világban sok a pszichopata, így akinek minden vágya, hogy magas fizetésért és következmények nélkül kegyetlenkedhessen, megindul, hogy csatlakozzon a közel-kelet ’Pokol Angyalai’-hoz.

A menekültek menekülése tehát jogos, jöjjön most két, sokakat foglalkoztató praktikus kérdés:

1.     Van-e az Iszlám Államnak oka Európába jönni?

2.     Ha igen, meg tudja-e ezt észrevétlenül tenni, a menekültek közé vegyülve?

Sajnos mindkét kérdésre igen a válasz, sőt. Saját bevallásuk szerint, már 4000 katonájuk az Unió területén belül van, és a pokol bármikor elszabadulhat…

Az első kérdést, ha vesszük, az Iszlám Állam már nem csak az egykori Arab Kalifátust szeretné helyreállítani, de szeretné Európa jelentős részét is az uralma alá hajtani, és lehetőleg minél kielégítőbb bosszút állni, a világ jólétben és békében élő szerencsésebb felén… Ha a második kérdést vesszük, ne legyenek illúzióink. Csak az nem jött át a határainkon közülük, aki nem akart, így ez sem kérdés többé.

Mi lesz most?

Van, aki homokba dugja a fejét, van, aki háborúra készül, fegyverkezik, van, aki bízik benne, hogy a kormány úrrá lesz a helyzeten, van, aki pedig egyenesen az utolsó ítéletet várja. Azt, hogy az Iszlám Állam megkezdi-e és, ha igen, mikor és milyen formában, az Európa elleni támadást, senki nem tudhatja egész pontosan. Erre túl sok hatásunk nincs is. 

Az viszont rajtunk múlik, hogy végveszélyben is egymás torkát fogjuk-e szorongatni, vagy képesek leszünk végre félretenni az ellentéteket és össze tudunk-e fogni annak érdekében, hogy megmentsük, ami még menthető.

Ha megnézed a menekültekkel kapcsolatos, tudatosan manipulált híreket és posztokat, azt látod, hogy olyan, mintha az a szándék húzódna meg mögötte, hogy minél jobban egymás ellen hergeljen bennünket. "Érezd magad veszélyben a ránk támadó, menekült, barbár csürhe miatt!” Illetve „szégyelld magad mindenki helyett, a menekültekkel való, embertelen bánásmód miatt!” „Magyarország Európa bástyája”, versus „magyar gyerek megvágta, osztrák gyerek gyógyítja…”

Az egyik üzenettől a lakosság egyik felének, a másiktól a másik felének nyílik ki a bicska a zsebében. Hazugságok, csúsztatások, torzítások mennek minden mennyiségben, és mi, ha kell, ha nem, osztjuk őket, mintha fizetnének érte.

Nagy a feszültség. Ilyenkor nem biztos, hogy elszámolsz magadban 10-ig, vagy akár csak 3-ig, mielőtt kimondasz, vagy leírsz valamit. Ilyenkor nem cselekszel, hanem reagálsz. Felülsz a provokációnak, és magad is provokálsz. Ítéletek csattannak, akár a pofonok, barátok fordulnak egymás ellen, mindenkit lehülyézünk, fasisztázunk, idiótázunk, aki más véleményen van, mint mi.

Ezzel kapcsolatban van két felvetésem, amelyeket vagy megfogadsz, vagy nem, a Te döntésed lesz.

1.     Ha már mindenáron meg akarsz ítélni másokat, tedd azt a tetteik alapján és ne az alapján, amit mondanak, leírnak. Tudtommal civilek részéről sokkal több tettleges segítség érkezett a menekültek felé, mint amennyi, konkrét, fizikai atrocitás. Ebben az országban rengeteg együtt érző, jó ember van, sokan olyanok is segítettek, akik egyébként nem értenek egyet a menekültek befogadásával, míg a fotel trollok megmaradtak a verbális agresszió szintjén. Nincs miért szégyellnünk magunkat.

2.      Mielőtt megosztasz egy posztot, ami téged már felzaklatott és nagy indulatokat váltott ki belőled, állj meg egy kicsit, és gondold végig, tényleg meg kell-e osztanod. Ha figyelmesen megnézed, kicsit messzebbről, kívülállóként a cikket, meg fogod találni azokat a momentumokat benne, melyeknek a viszály keltés a legfőbb célja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem az Igazságot, hanem valakinek az igazságát mutatják csak meg.

Nem rég olvastam egy könyvet, amely Dzsingisz Kán és Batu Kán és hódításairól szól. A könyv részletesen elbeszéli a mongol seregek katonai stratégiáit és a leigázott területeken való kegyetlenkedéseit. A korszak legfegyelmezettebb hadserege volt ez, ahol egyéni akcióknak, nem volt helye. Amikor viszont egy falu civil lakósságának kifosztásáról és elpusztításáról volt szó, nem volt határa annak, hogy mit lehet és mit nem. Itt aztán kiélhette minden harcos, amit korábban elfojtott magában! Ezt a sereg tisztjei szándékosan hagyták, mert tudták, a katonák is le kell, hogy vezessék valahol a feszültséget, különben felrobbannak a sok felgyülemlett tesztoszterontól

Hogy miért írtam le mindezt?

Azért mert a mongolok katonai sikereinek, főleg Európában, a fegyelmezett, parancsvégrehajtás mellett, még három fontos másik tényezője is volt. Mik ezek a tényezők:

1.     Amíg be nem következett a katasztrófa, senki nem vette igazán komolyan őket.

2.     Amikor már látszott, mit is művelnek, az embereket annyira lesokkolta a mérhetetlen kegyetlenség, hogy sokszor cselekvés-képtelenné váltak, és kapituláltak, ami után a mongolok még kegyetlenebbül mészárolták le őket, mint egyébként, mivel itt már a bátor harcosnak kijáró, minimális tiszteletet sem érdemelték ki.

3.     Ez pedig a legfontosabb: Amikor a mongolok megindultak Oroszország felé, ott a különböző területek vezető, főemberei annyira hatalom éhesek voltak, és annyira utálták egymást, hogy inkább hagyták elesni a stratégiailag fontos várakat és városokat, mintsem segítettek volna egymásnak…

Ismerős ez a felállás? Nálunk annyival durvább a helyzet, hogy itt nem csak a vezető politikusok, de még a polgári lakosság is utálja egymást, ugyanakkor nincs igazán katonaságunk sem, a legtöbb civil azt sem tudja, hogy kell egy fegyvert elsütni. Ehhez képest a hozzánk érkező menekültek és az ISIS emberei egyaránt szokva vannak a puskaropogáshoz, míg nálunk 56 óta nem gördültek el a fegyverek.

Ha szükség lenne rá, Te tudnál ölni? Meg tudnád húzni a ravaszt, bele tudnál döfni egy kést egy másik emberbe, ha az, az életre vagy a családod életére törne?

Túlságosan megszoktuk a békét Drága Barátom, pedig nem biztos, hogy jobban megérdemeljük, mint azok, akik most a háború elől futnak. A béke nem egyenlő a háború hiányával. Nálunk ugyan nincs háború, de már béke sincsen jó ideje.

A harcok bennünk dúlnak, márpedig a legkönnyebben azt lehet legyőzni, aki önmagával is harcban áll… Ez volt a mongolok legfőbb fegyvere Dzsingisz Kánék alatt, és ezt tudja az Iszlám Állam is leginkább kihasználni ellenünk.

Ha kicsit belegondolsz, nem nehéz sötéten látni az előttünk álló eseményeket. Mivel ez az a hely, ahonnét az Isis célba veszi Európát, ugyan elvileg nem mi vagyunk a legfőbb ellenségük, egy esetleges, európai ellencsapás esetén, kis hazánk pillanatokon belül az összecsapások ütközőzónájává válhat…

Magyarország történelme nem éppen egy diadalmenet. Gyakorlatilag, kisebb megszakításokkal, Mohács óta tart a mélyrepülés, és még mindig nem látjuk a végét.

Létezik egy jóslat, amely 1948 környékén keletkezett. Ha van egy kis időd, érdemes végigolvasni.

A kérdés arra vonatkozott, hogy mivel már addig is sok tragikus esemény történt és jó ideje nem látszott a fény az alagút végén, vajon milyen események bekövetkeztére érdemes még felkészülni. A jóslat meglepően pontosan meséli el a történéseket a Berlini Fal leomlásától napjainkig, sőt még azon is túl. Eddig bizony, szinte minden bejött, ami ott le volt írva.

Benne vannak a menekültekkel érkező terroristák is, akik Európa elpusztítására törnek. („Bevezetik a Hét Tevét, hogy az innen köpködhessen lángot a Bikát Nyergelő Asszonyra…”) Benne van az erre adott magyar reakció is, miszerint egymás torkának esünk, és polgárháború tör ki. ("Ketté szakad az ország, a lángot vér oltja")  

Ez után következik az Európai válasz csapás, a terror veszély elhárítása végett. ("Magyar, magyart gyilkol, de a bika hátáról is ide lőnek a hét teve miatt. A nép fele elpusztul.")

Nagy kérdés, hogy tehetünk-e valamit és, ha igen, mit, ennek megakadályozásáért. A jóslat végén is ez a kérdés hangzik el ("Így van ez megírva, nem lehetne-e másképp?") A válaszból az derül ki, hogy, ha menet közben irányt változtatunk, elkerülhetjük a katasztrófát, de, amennyiben a múltat és a jelent összekötjük egy egyenes vonallal és meghosszabbítjuk, a vonal végén ez a vég vár ránk...

Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy lásd, a vonat, amin ülünk, szakadék felé tart. Lehet menekülni, leugrálni a vonatról, mentheti mindenki a saját életét, ahogy tudja, de együtt akár meg is állíthatjuk a vonatot, vagy legalább annak egy részét.

Ehhez azonban be kell fejeznünk az ellenségeskedést. Ez az egyetlen dolog jelen pillanatban, ami tényleg rajtunk múlik, hogy elengedjük az egymás ellen feszítő nézeteinket, ideológiáinkat és megkeressük magunkban azt a belső középpontot, ahol béke és erő van.

A jóslat legvége még tartogat némi nyalánkságot, de nem szeretném lelőni a poént. Ha érdekel, olvasd el. Tanulságos lesz.

Ha már szóba került a béke, érdemes megnézni, kik a legbékésebb emberek. Elsőre két dolog tűnik fel.

Az egyik, hogy ezek az emberek fizikálisan és/vagy lelkileg nagyon erősek. Harcművészeknél és szerzeteseknél látom ezt sokszor. Egy, egy jól sikerült edzés után, miután a bennük lakó tigris kitombolta magát, nyugodt, békés mosollyal távoznak. Tisztában vannak a saját erejükkel és képességeikkel, nincs bennük félelem, vagy kisebbrendűségi érzés. Persze biztos nem mindenkinél van ez így, de mégis érzek egy ilyenfajta tendenciát.

A másik fontos tényező, hogy jóban vannak magukkal. Nincs bennük önellentmondás. Ezt meg leginkább azokon láthatod, akik megtalálták a saját útjukat és önmagukkal teljes egyetértésben, azt az utat járják. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek soha nem veszítik el az egyensúlyukat, viszont borulás esetén is könnyen helyreállítják a saját békéjüket.

Nagyon szépen látszott ez, az 'Apocalipto' című film elején, mikor a főhős megérezte, mekkora veszélybe került a faluja és emiatt - ugyan nem szólt semmit - az apja mégis észre vette rajta a feldúltságot. Harag és félelem keveréke költözött a szívébe, az apja viszont nem akarta, hogy a fia ezeket az érzelmeket a faluba bevigye és ezzel a közös békét megmérgezze.

A félelem persze jogos volt, de, mikor a falu ténylegesen elveszett, a kivégzés előtt álló apa még átadta fiának utolsó tanítását: "Fiam! Ne félj!" Ebben a mondatban mérhetetlen erő van. Ez az ember békében, a világgal és önmagával harmóniában tudott meghalni.

Aki a saját útján jár, az könnyebben úrrá lesz a félelmen, mint az, aki állandó kételyek között él. Még háború esetén is biztos menedék, ha van benned egy belső mag, ahol a békédet őrzöd. A háború most épp belül zajlik még. Rajtad is múlik, hogy kiengeded-e, vagy inkább a saját békédet osztod meg másokkal.  

  

Örvény

„Az igazi gyógyítás nem abban rejlik, hogy összeragasztjuk azt, ami eltört, hanem, abban, hogy felfedezzük azt, ami törhetetlen.”

Ez az idézet jött velem szembe valamelyik nap. Nagyon fontos és erős ez a mondat, mert ez ad erőt és reményt a gyógyuláshoz az ayurvédában és a családállításban egyaránt. Létezik belül egy törhetetlen mag, a léleknek egy sérthetetlen része, ahová vissza tudsz húzódni a keserűség, a csalódások és sérelmek közepette. Ez a lehetőség mindig adott, csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, főleg akkor, amikor negatív köröket futunk.

Megtörténhet, hogy tényleg rossz lapjárásod van, hogy rád jár a rúd. Tönkremegy a párkapcsolatod, elveszíted a munkádat, egzisztenciálisan és érzelmileg a padlóra kerülsz. Ilyen időszakban nagyon nehéz pozitívan gondolkodni, hisz minden rossz, ami veled történik, sokkal erősebb, harsányabb, mint a kellemes élmények, melyek ilyenkor szinte fel sem tűnnek.

Ha voltál már hasonló állapotban, tudhatod, milyen nehéz ilyenkor a meditáció, milyen nehéz a tömegével áradó negatív gondolatok mögött bármi biztatót meghallani. Elindul egy negatív spirál, egy fajta örvény, mely elsodor és magába szív.

Próbálsz ellenállni, teszed a dolgodat, próbálod menteni, ami menthető, de valójában tudod jól, nem menekülhetsz, az örvény menthetetlenül le fog rántani. Akik élő vízen hajóznak, ismerik az örvény természetét, és tudják, mi a teendő, ha egyszer a hatósugarába kerülsz. Ha elkap az örvény, ne kapálózz, hagyd, hogy lehúzzon, így gyorsan leránt és feldob valahol máshol, ahonnét tovább tudsz majd úszni. Ezt a hasonlatot használta egy kedves ismerősöm is, aki pont egy ilyen állapotomban segített találó, irány mutatásával.

Talán látod is, hogy örvény felé tartasz. Talán ki is tudod időben kerülni, de az is lehet, hogy erre épp nincs esélyed. Ilyenkor a szabadságot nem az jelenti, hogy elkerülheted az örvényt, hanem az, hogy, van beleszólásod, abba, hogy hogyan éld meg.

Van egy pont, ahol rendszerint félre kezeljük magunkat. Mivel az örvény veszteséggel jár, többnyire büntetésként éljük meg. Azt gondoljuk, biztosan rosszak voltunk, hibát, bűnt követtünk el, hogy így ver minket az Isten. Szerencsétlennek, lúzernek éled meg magad, aki nem méltó az Univerzum támogatására. Elveszíted az önbizalmadat, az önbecsülésedet, súlyos önutálatba és ön-büntetésbe kezdhetsz.

Ha egyszer megszoktad, hogy így viselkedj negatív lapjárás idején, rendkívül nehéz felhagyni ezzel a működéssel. Főleg az elején, mikor csak visznek, sodornak magukkal a destruktív gondolatok. Sokadik alkalommal, már lehetsz jóval tudatosabb, és ellenállhatsz egy darabig, de egy idő után ott is a negativitás túl ereje győz.

Mit lehet hát tenni, ha látod, hogy közeleg az újabb mélyrepülés?

Az első lépés, hogy megértsd, az örvény nem büntetés, és nem is azért jön Veled szembe, mert valamit rosszul csináltál. Az örvény az élet elkerülhetetlen velejárója. Mindenkivel szembejön időnként. Hogy ki tudod-e kerülni, inkább szerencse, mint ügyesség kérdése. A Sorsban igenis vannak elkerülhetetlen pillanatok.

Fontos, hogy állj le az önbüntetéssel. Egy kellemetlen eseménytől, időszaktól lehet annyira szenvedni, amennyire muszáj, de lehet annál sokkal súlyosabb mértékben is.

Maradj nyugodt, a pánik nem segít. Bármilyen nehéz is, értékeld mindazt, amit elértél, akkor is, ha a külvilág látszólag egyáltalán nem értékeli azt. Sokan azt hiszik, ha ők bántják magukat, a világ majd kevésbé fogja bántani őket. Sajnos a valóság ennek épp az ellenkezője. A külvilág kegyetlenül tükröt tart, és csak még több bántásra számíthatsz, melynek az alapvető célja az, hogy felrázzon ebből a rémálom szerű állapotból.

Amit ilyenkor megélsz, az POKOL. Együtt lenni valakivel, aki a poklok poklában van, rendkívül nehéz. A legtöbben alig várják ilyenkor, hogy megszabaduljanak Tőled, és ezt nem is róhatod fel nekik. Viszont, ha van valaki, aki ebben az állapotban is kitart melletted, azt becsüld meg nagyon. Nem csak azért, mert nélküle sokkal nehezebb lenne magadat elviselni, hanem azért is, mert van a sorsotokban valami közös, valami, ami különleges értékkel bír.

Amikor örvényben vagy, pont azt a legnehezebb megtartani, amire a legnagyobb szükséged van: a Lét-Bizalmadat. Annak biztos tudatát, hogy a létezésednek célja, ami Veled történik, annak pedig értelme van. Egyszer vége lesz, de addig ki kell bírni valahogy.

A nyugalom, nem azt jelenti, hogy soha többé nem borulsz ki krízis esetén. Ezt épp eszű ember nem várhatja Tőled. A nyugalom itt azt jelenti, hogy, ha külső segítséggel is, de képes vagy váltani és megnyugodni a pánik közepén.

Ilyenkor érzelmileg olyan vagy, mint egy hurrikán. Önmagad körül forogsz, de a hurrikánnak is van egy nyugodt, belső középpontja, ahol szélcsend van. Bármilyen feldúlt is vagy, van benned egy belső mag, egy titkos szentély, ahol egy időre békére lelhetsz. Az nagyon fontos, hogy ismerd az ide vezető utat.

Örvények, hurrikánok, mélyrepülések mindig lesznek.

Egy vipasszaná meditációs elvonuláson sem azt tanulod meg, hogy, hogyan tartósíts a kellemes tapasztalásokat, hanem, hogy miként tudod kellemetlen tapasztalások esetén is megőrizni a nyugalmadat, a belső békédet.

Egy Vietnamot megjárt veterán katonáról az a hír járta, hogy a harcok alatt szerzett sérüléseinek köszönhetően, ébren léti állapotának 95 %-át fájdalmak között tölti. Ezek a fájdalmak arra az időre szűnnek csak meg, mikor belemerül a reggeli meditációjába. Azt mondta, a meditáció nem azért kell, mert akkor nem fáj semmije, hanem azért, mert az készíti fel a fájdalom elviselésére…

Van ebben a történetben valami emberi és valami ember feletti.

Amikor mélyrepülésben vagy, az is nehéz lehet, ha elméred az időszak várható tartamát. Kevesebbre készíted föl magad, és mikor, akár 2-3 hónap vagy akár évek telnek el, és még mindig nem jön a várt fellélegzés, kétségbe esel, kapálózni kezdesz, és kibillensz az egyensúlyodból. Azt, hogy az időszak meddig tart, sajnos nem tudhatod. Mehetsz jóshoz, asztrológushoz, de, ha tévednek, és a mélyrepülés túlnyúlik az általuk adott előrejelzésen, még a bennük és a tudományukban való hited is összeomolhat.

Fontos, hogy tudd, a jós, az asztrológus is ember, így bármelyik tévedhet, lehetnek a pakliban előre nem látható, karmikus tényezők, melyek késleltetik az egyensúly helyrebillenését. Nem a csillagok csapnak be, nem az égiek goromba tréfája, hogy még mindig szívás az életed. Amikor azt mondod, kibírod ezt az időszakot valahogy, ne adj neki határidőt! Addig bírod, amíg tart, és előbb-utóbb biztosan vége lesz.

Meglehet, hogy mivel nem látod a végét, pont a vége előtt adod fel, pedig már tényleg közel lett volna a megváltás. Megijedsz, és visszafordulsz a siker kapujában, hisz eddig bizonyosan rossz úton voltál, azért kaptál ennyi pofont az Élettől. Jobb ilyenkor megállni, és nem menni semerre, mert a kétségbe esés csak újabb örvénybe sodor. Állj meg és várj, figyelj befelé. Ha nem teszel semmit, nem árthatsz magadnak, és egy nyugodt pillanatban meg tudod tenni a hátralevő lépéseket is.

Egy másik fontos kérdés, hogy, hogyan vészeled át ezt a nehéz időszakot. A fájdalmat, megszoktuk, hogy összeszorított fogakkal, keményre feszített izmokkal viseljük el. Szinte páncélt növesztünk a magunkra, és oly sokáig elfelejtjük levenni, hogy az egészen hozzá nő a lelkünkhöz, és ez a testünkön is meglátszik. Ha egyszer hozzád nőtt a páncél, meg kell, tanuld, hogyan vedd le. A jóga, ha akarod erre is taníthat. Nem kell eldobnod, szükség esetén újra fel tudod venni, de, ha fölöslegesen, béke időben is magadon tartod, azzal nem teszel jót magadnak. A páncél hosszú távon nehéz és kényelmetlen, ugyanakkor érzelmileg megközelíthetetlenné tesz. 

A páncél nem csak a fájdalomtól, de az örömtől is megvéd. Ha háborúra, fájdalomra, védekezésre szocializálódtál, meglehet, hogy már nem érzed a simogatást, és a külvilág számára érzéketlennek tűnsz. Az ad mégis reményt, hogy páncélban is vágyhatsz a felszabadult örömre, arra, hogy megérintsenek, arra, hogy ne csak szeressenek, de érezd is, hogy szeretnek.

A legnagyobb bátorság, az, ha leveted a páncélt és Te magad is mersz érezni, szeretni. Érzelmi kockázatot vállalsz azzal, hogy sebezhetővé válsz, szeretsz úgyis, hogy lehet, hogy nem viszonozzák azt. Lerakod a páncélt és ott állsz, meztelen lélekkel, lecsupaszítva minden önvédelmi mechanizmustól. Amikor végremeg mered mutatni, hogy mennyire érzékeny és sebezhető vagy, elindulsz agyógyulás útján.

Persze nem mindegy, hogy mindezt milyen társaságban teszed. Megtörténhet spontán módon is, ha a bizalom természetes módon van jelen egy közösségben. Ha érzed a csoport megtartó erejét, egészen komoly megnyílások is előfordulhatnak.

Van egy önmagunk előtt is ismeretlen (titkolt?) arcunk. Ritka pillanatokban jelenik meg ez az arc, akkor, amikor semmilyen előítélet, és zavaró érzelem nem torzítja el. Ilyenkor a lélek ül ki az arcra és ez természetes, mégis szokatlan szépséget kölcsönöz neki. Magunkon ezt, rendszerint nem vesszük észre, csak nézünk ki a fejünkből és egy fajta bambulásban vagyunk. Ha felhívják rá a figyelmet, könnyen elveszíthetjük, így, aki igazán bölcs, csak lopva szemléli,  és gyönyörködik benne, mert tudja, hogy ez az állapot nem tart örökké.

Nem rég, egy álmomban, egy nagyon régi ismerősömmel találkoztam, akit sokszor láttam már érzelmileg darabokra hullani és aztán befordulni. Álmomban is épp ilyen állapot kezdődött, de most valami más volt. Nem csak minden világi ambícióját adta fel, de az illúzióit is. Csak valami halvány szomorúság bujkált rajta, mely alól időnként kivillant a derű fénye, mint a sűrű felhő tömegen itt, ott áthatoló napsugár. 

Minden áron megakartam mutatni neki a saját arcát, mert tudtam, hogy ő sem látta még magát ilyennek. Valahonnét előkerült egy tükör és én próbáltam elé tartani. Ő azonban mindig, mire megláthatta volna az arcát, elkapta a tekintetét. Talán félt, hogy nem tudja majd elviselni a látványt. A saját lelkünk tisztasága annyira ijesztő, hogy időről, időre be kell, mocskolnunk magunkat.

Talán a gonoszságra is ez lehet az egyik magyarázat.

Valójában félünk a sikertől, félünk az önmegvalósítástól, félünk attól, hogy mi lesz, ha elérjük a céljainkat. Ott maradunk üresen, célok és álmok nélkül…

Nem bírjuk a megvalósulás feszültségét. Ott van a pillanat és Te inkább kihátrálsz, mert, ha eddigi létedet a hiány határozta meg, a hiány betöltésével a léted is megkérdőjeleződik. Furcsa egy gondolatmenet ez, annyi biztos, mégis van benne igazság.

A várakozás szintén elviselhetetlen. Ilyenkor végtelennek tűnik a pillanat, mert a nyílvesszőt már kilőtted, és meg kell, várd, hogy célba érjen. Már nem tehetsz semmit. Minden, amit tennél, ellened fordulna. Most várnod kell, míg beérik a pillanat. Amikor színpadon vagyok, lassúnak tűnik a mozdulat és lassúnak tűnik a mozdulatlanság. Később visszanézem a felvételt és azt látom, hogy kapkodok. Nem merem igazán kivárni a dolgok idejét, mert attól félek, ha tovább várok, unalmassá válik a jelenet.

Ez, a legnehezebb rész. Nem csak az exhibicionizmusodat kell háttérbe szorítanod, hanem a félelmeidet, a kételyedet is. Ha nem tudsz kivárni, a közönségtől pont azt veszed el, ami a legfontosabb. Azt, hogy gyönyörködhessen abban, amit mutatsz. Hisz azért jöttek, hogy valami lenyűgözze őket, hogy végre kiszabaduljanak a múlt és a jövő kétdimenziós, vasketrecéből.

Amikor egy dolog megvalósulására vársz, amikor már tényleg mindent megtettél érte, ami a Te dolgod volt, még meg kell, küzdj a beteljesüléstől való félelemmel, és a ’Kétely Farkasaival’, akik ilyenkor sokkal intenzívebben támadnak, mint bármikor azelőtt.

Egy utcaszínházi társulatban több, általam formált karakternek is próbáltam életet adni. Sikerült is őket elvinni egy pontig, de ott rendszerint megfeneklett a dolog, mert oda akartam őket eljuttatni, ahol még én sem jártam. Önmagukon túlra. Meg tudtam mutatni a reményt és a fájdalmat, de ami ezeken túl van, az bent maradt. Pedig nem lett volna más dolgom, mint bízni és kivárni, hogy beérjen a pillanat. Ha remény van, időzni a reményben addig, míg a remény illúziója is szerte nem foszlik, és meg nem jelenik alatta, a nem is olyan kőkemény realitás. Ha fájdalom van, időzni benne, és engedni, hogy az általam mozgatott figura minden sejtjét betöltse, mert, ahhoz, hogy túllépj a fájdalmon túli derűbe, előbb a fájdalommal kell telítődnöd.

Persze egészen mást jelent mindezt tudni és mindezt csinálni, azaz nem is csinálni, csak hagyni, hogy történjen.

A várakozás nem unalmas, mert az maga a végtelen jelen. Végre nincs dolgod. Végre nem kell izomból élned, elég, ha gyönyörködsz a puszta létedben.

Sokak számára a nem cselekvés, egyenlő a halállal. Valójában ilyenkor az életedet nem csinálod, csak hagyod. Most nem úszol, csak engeded, hogy vigyen a víz.

Imádkozni akkor szoktunk, amikor már tényleg nagy a baj. Amikor minden, amiért annyit küzdöttünk, összeomlani látszik és önerőnkből már nem tudunk segíteni a helyzetünkön. Erről szól a Tarot kártya ’Torony’ lapja. A torony összedől, és egy részed meghal vele. A másik viszont újjászületik. Ezért kell időről időre összeomlanunk, hogy meg tudjunk újulni, hogy ki tudjunk bújni a régi, kifakult kígyóbőrből.

Ilyenkor tudjuk kimondani a legnehezebben megszülhető mondatot: ’Legyen meg a Te akaratod!’ Itt adod fel minden korábbi ambíciódat, minden jövőről való elképzelésedet és legfőképp az irányítást. Most bizalomban vagy, és hagyod az Istent teremteni.

Nem biztos, hogy az a dolgod, hogy boldog légy, hogy szerelmes légy, hogy családod legyen, hogy elérd a céljaid és megvalósítsd az álmaid, de ezeket ettől még az Élet megadhatja Neked. Sokszor olyan módon, ahogy el sem tudnád képzelni.

Mostanában gyakran szembejön velem egy kérdés. Valójában egy másik kérdés megfordítása. Ahelyett, hogy ’mit akarok én az élettől’, az a kérdés, hogy ’mit akar az élet tőlem’.

Ehhez az kell, hogy az Élet, valahová egészen máshová sodorjon, mint, amit eredetileg iránynak kitűztél magadnak. Olyan helyre kerülsz, ami egyáltalán nem volt a terveid között, és most fogalmad sincs, mit kezdj a helyzettel. Itt érted meg, hogy létezik egy olyan akarat, mely bármikor felülírhatja a tiédet.

A Te akaratod itt másodlagos, mert az életeddel nem csak Neked vannak céljaid, de az Életnek, magának is. Van egy pont, amikor ezt villámcsapás szerűen megérted, és innentől már tényleg nem az a kérdés, hogy Te mit akarsz az életedtől. Itt valami megváltozik Benned, valami átalakul. Valami meghal és valami megszületik. Ez a ’Torony’.

Felteszed a kérdést: ’Mit akar az Élet tőlem?’ Ez a kérdés ilyenkor ugyanolyan őszinte, mint a ’Legyen meg a Te akaratod.’ Bízol benne, hogy ez az akarat csak jót akarhat neked, bármilyen formában jelenjen is meg az a jó. Nem érted, mindez hogyan történik, de most ez sem baj. Bízol benne, hogy az értelem megmutatja magát, mikor eljön az ideje.

Most csak hagyod magad vezetni. Kilépsz az ismeretlenbe, és érzed, hogy több vagy a saját lényednél.

Tegnap előkerült egy film, amit régóta meg akartam nézni. Közvetlenül a vége előtt elhangzott egy érdekes párbeszéd:

„-Akármit is teszel, észrevétlen marad, mert csak egy csepp lesz a tengerben.”

„Nem baj, hisz a tenger maga is csak cseppekből áll…”

„Ha Magyarországra jössz…”

Jönnek a menekültek, áradnak felénk a plakátokból, a médiából, sajtóból, meg persze élőben is össze lehet velük futni szerte a városban. Lehet tőlük félni, lehet utálni őket és lehet együtt érző szeretettel is viszonyulni hozzájuk. Vagy őket utálod, vagy azokat, akik őket utálják. Egy dolgot nem lehet, semlegesnek maradni. Állást kell, foglalj valaki mellett, vagy még inkább, valaki ellen.

Jó magyar szokás szerint megint széthúzunk, jobban, mint bárki más Európában.

Egymás után jönnek különböző posztok, fejtegetések, összeesküvés elméletek, miközben sértődött hangú jogvédők acsarkodnak az érzéketlen, kerítés tákolókkal. Ha véletlenül eldurvulna a helyzet, és terrortámadások törnének ki, mi akkor is egymás torkát szorongatnánk, ahelyett, hogy ténylegesen tennénk valamit, az ügy megoldásáért.

Van egy nagyon fontos kérdés, amit fel kellene tennünk magunknak, de az a gyanúm, a legtöbb embernek ez eszébe sem jut mostanában.

A kérdés így szól: „Miért történik ez velünk és mi most a dolgunk?”

Észre kellene vennünk, hogy ami történik, az közvetlenül, vagy közvetve, de mindenkit érint ebben az országban. Megpróbálhatod homokba dugni a fejed, de ennek a történetnek most Te is a részese vagy. Nem kívülről szemléljük, nyakig benne vagyunk.

Amikor egy ilyen erős, kollektív, karmikus szituáció jön létre, azt is megkérdezheted magadtól, Neked személyesen hogyan állít tükröt az a kép, ami eléd tárul. Mik azok a belső történések, amelyek most odakint is megjelennek?

Mit sugallnak a plakátok, mit sugallnak az ellen plakátok? Félelem és harag mindenütt. Barátok fordulnak egymás ellen, mert más véleményen vannak.

Határolódj el tőlük, vagy fogadd be őket! Úgy tűnik, ez a két opció van. Tényleg nincs más? Csak a két szélsőség létezik, középút vagy bármi más alternatíva nélkül?

Jönnek családok is, de rengeteg egyedülálló, fiatal férfi is érkezik. Potenciális katonák, nem tudjuk, ki küldi őket és ki ellen. Ennek a fenyegetését/figyelemfelkeltő voltát nem észrevenni, súlyos hiba lenne. Ugyanakkor őket a tényleges menekültekkel egy kalap alá venni, elzárkózni és kerítést építeni sem igazán jó megoldás.

Ha kicsit mélyebben belegondolsz, a történet összes szereplőjét megtalálhatod magadban. Nálunk a menekültek jelentik a kérdést, de a folyamat nem velük kezdődött.

Láttál már képet Isis katonáról? Mit látsz a szemében? Az elnyomottak gyűlöletét látod benne. Azt a nyers, pusztító gyűlöletet, mely végül őt magát is elpusztítja, mert, aki gyűlöletben van, önmagát sem képes szeretni. Egyetlen cél vezérli, hogy bosszút álljon a világ szerencsésebbik felén.

Ha igazán bátor vagy, őszinte önvizsgálatot tartasz. Megtalálod-e magadban az Isis katona gyűlöletét? Hisz ez a társadalom többszörösen megérett már a pusztulásra, nem? Nézd meg, milyen emberek kezében van ma döntési jog, és mit kezdenek a rájuk bízott hatalommal! Nézd meg a reklámokból áramló agresszív agymosást, átverést, hülyének nézést és manipulációt! Nézd meg a mindent átszövő bürokráciát, nézd meg, mi mindennel bonyolítják az életedet nap, mint nap! Nézd meg, hány büntetésből élő embert kell eltartanod a saját munkabéredből levont pénzekből! Büntetés, büntetés, büntetés, ellenőrzés, büntetés, megfélemlítés…  

Ebből a társadalomból szinte teljesen kiveszett a bizalom, és az egymás kölcsönös tisztelete. Itt a végítélet. Napalmot rá, nem igaz! És mekkora elégtétel lehetne számodra, ha Te lehetnél a végítélet katonája! Felejtsd el az irgalmat, hisz neked sem irgalmaztak soha! Bosszú, bosszú, bosszú!!!

Lehetsz ’béke fenntartó’ is, akit szintén a bosszú vezérel. Hisz láthatod Te is, mit művelnek az Isis katonák. Nyilvános kivégzések nap, mint nap. Gyereket égetnek meg elevenen lángszóróval, a foglyul ejtett katonákat lefejezik, aki más hiten van, mint ők, azt keresztre feszítik vagy megcsonkítják, a nőket pedig szex-rabszolgájukká teszik. Hát nem megérdemlik, hogy bosszút állj rajtuk! Fejezz le, végezz ki minden Isis katonát! Bombázd le őket, írmagja se maradjon a romlott fajtájának!

A gyűlölet, gyűlöletet szül, és aztán még több gyűlöletet, míg már semmi más nem marad, csak gyűlölet, mely végül önmagát is elpusztítja.

Gyűlölheted a társadalmat, gyűlölheted, Amerikát vagy az Isis katonákat, teljesen mindegy, így is, úgyis a saját életedet fogod megkeseríteni. A gyűlölettel egyet tehetsz, hogy kijössz belőle. Vedd észre, hogy a gyűlölt társadalom is csak emberekből áll. Egy beteg társadalom, beteg fogaskerekei ők, akik ugyanolyan gyarló, esendő lények, mint Te magad is vagy, és, akik talán épp az irgalom hatására indulnak el a gyógyulás útján.

Egyszer színházi előadást tartottunk börtönben, előzetesben lévő raboknak. Ez volt az eddigi legfélelmetesebb közönség, akivel valaha dolgoztam. A darab, a bűnről szólt, és arról, mennyire könnyen belecsúszik az ember, sokszor a saját túlélése érdekében. Ott ültek a kigyúrt, kivarrt rabok, állati agresszióval a szemükben, és az előadás végére teljesen megváltozott a tekintetük. Annyi kellet, hogy értelmes, érző, emberi lénynek tekintsük őket, és ez felébresztette bennük azt a részüket, aki képes a szeretetben és a tudatosságban lenni. Ennyi hálás embert még nem láttam együtt. Jó volt rájuk nézni.

A másik domináns érzelem, a félelem. Mit látsz a rab szemében, akit az Isis katona épp kivégezni készül? Mit látsz a tömegsírokban, elevenen fekvő emberek szemében, akiket pár másodperccel később, golyószóróval lőttek szitává? A halál jöhet hirtelen és érhet készületlenül. Felemelik a borotvaéles pengét és Te a gyerekeidre és a párodra gondolsz, akik soha nem kapnak vissza Téged… Tudod, mi vár Rád, de nem tudod, milyen érzés lesz, mikor elvágják a torkodat, mikor a golyók a testedbe csapódnak, nem tudod, hol leszel, mikor a holttestedet meggyalázzák…

A gyűlölet és a félelem kéz a kézben jár. Egyik sincs a másik nélkül. Ez a kettősség ördögi köre, egy végtelen mókuskerék, mely, ha egyszer elkap, menthetetlenül bedarál. Meg tudod-e állítani ezt a körforgást, ki tudsz-e szállni belőle? A mindenütt jelenlévő propaganda ezzel a két érzéssel operál folyamatosan.

Nem az a kérdés, hogy van-e Benned, gyűlölet és félelem, mert van, éppúgy, ahogy szeretet és megbocsájtás is. Az a kérdés, Te melyikben vagy, gyűlöletben, vagy megbocsátásban?

A vegyiparnál már csak a háború nagyobb biznisz. Ahhoz, hogy nálunk is kitörjön egy polgárháború, nem is kell olyan sok. Nézd meg, mennyire egymás ellen fordítja az embereket a vélemény és nézet különbség, a politikai kétpólusúság! Nézd meg, mennyire manipulálhatóak és uszíthatóak vagyunk!

Ehhez mind az kell, hogy a gyűlölet-félelem kettőssége megosszon minket, és kiiktassa a tudatosságot és a valódi együttérzést.

Amíg öntudatlanul, reflex-szerűen cselekszünk, veszélyben vagyunk, ha tudatosak vagyunk, veszélyessé válunk. Megszűnik, vagy legalább is korlátozódik az irányíthatóságunk, így a kihasználhatóságunk is.

Feltételezzük, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Annak, hogy menekültek áradata lepte el Európát, éppen most, nagyon komoly oka kell, hogy legyen. Az ok lehet egy nemrég létrejött katonai szervezet, mely módszeres népirtással tartja rettegésben a közel keleti államok általuk kontrollált területeit. Az ottani lakosság három lehetőség közül választhat. Ott marad és meghal, ottmarad és beáll a szervezetbe vagy menekül, ahogy a lába bírja. Az első verziót legtöbben próbálják elkerülni, így valójában csak két lehetőségük van. Vagy menekülnek, vagy az Isis seregét gyarapítják. Aki nem akar tömeges mészárlásokban részt venni, aztán esetleg lebombázódni, az menekül Európa felé, ahol majd reménye szerint békére lel.

Felbecsülhetetlen tömegekről és felbecsülhetetlen gazdasági és társadalmi fejleményekről van szó. A lényeg, hogy Európa nagy bajban van, mert akár elutasít, akár befogad, nem tudhatja pontosan, mit is ránt magára. Közben olyan kétpólusú, politikai propaganda megy, mely teljesen összezavarja a lakosság nagy részét. Máris nyakig ülünk a káoszban a félelem és a kétségbeesett politikai döntések sűrűjében, és a java még csak most jön...

Elhiheted, hogy mindezt senki nem látta előre, és, hogy ez senkinek az érdekét nem szolgálja, de Te is tudod, hogy ez nem igaz.

Számunkra nem is az a legfontosabb kérdés, hogy kinek áll érdekében az, hogy minél több fegyvert adjon el, akár egy esetleges, közép-európai polgárháború esetén, hogy kinek az érdeke romba dőlt államokat jó pénzért, saját fennhatóság alatt újjáépíteni, a hős megmentő-igazságosztó szerepében tetszelegve.

A kérdés az, megtalálod-e magadban azt az erőt, mely bármire képes a totális hatalom megkaparintásáért. Ki az Benned és bennem, aki érzelmileg teljesen kiüresedik és elzárkózik, hogy a legnagyobb hazugságok közepette, az életet pusztán taktikai játékként kezelve, megnyerje a globális ’Ki nevet a végén?’-t?  

Mert, ha ez kint ilyen erősen megjelenik, valószínűleg bennünk is ott van ennek a csírája. Talán épp azért ilyen erős ez a jelenség odakint, hogy végre szembenézzünk a saját sötétebb oldalunkkal.

Furcsa egy evolúciója van az emberi léleknek. Miközben egyre felvilágosultabb és humánusabb eszmék mentén igyekszünk élni az életünket, egyre tudatosabb, szeretet teljesebb, felszabadultabb módon fejezzük ki önmagunkat, ennek ellenpólusaként az agresszió, a hatalomvágy és a velejéig romlott gonoszság is megerősödik és hívja fel magára a figyelmet. Nem csak a szép, a tökéletes van, hanem az elviselhetetlen is...

Magunkban kell rendet tennünk, az éveken át félretolt, szőnyeg alá söpört érzéseinkkel szembenéznünk, mert az elfojtott érzelmek berohadnak, és ott törnek utat maguknak, ahol a legveszélyesebbek.

Bele vagyunk kényszerítve egy olyan játékba, ahol csak vesztesek lehetünk. Minden felkínált lehetőség végzetes. Ahhoz, hogy ebből ki tudjunk szállni, meg kell ismernünk a bennünk feszülő erőket, melyek a jelek szerint sokkal nagyobbak és erősebbek, mint mi vagyunk. A kiszolgáltatottság a tisztánlátás fényében kezd oldódni.

Nézd meg, naponta hányszor engeded át a döntést másoknak, akik a reakcióidat már régen előtted kiszámították! Fedezd fel, milyen helyzetekben lehetnél sokkal szabadabb, mint amit egyébként megengedsz magadnak! Mersz-e mást gondolni, mint, amit a különböző propagandák sugallnak? Észre mered-e venni a másikban az esendő embert? Át mered-e engedni magadat a derűnek a tökéletes káosz és bizonytalanság kellős közepén? Elhiszed-e, hogy van értelme az életednek? Hogy van feladatod, sorsod, és vannak Neked rendelt, boldog pillanatok?

Valami általad lesz teljessé. A világ a Te szemeden keresztül is gyönyörködik önmagában. Sok borzalom történik, de a valóság nem az, amit a híradóban vetítenek, hanem az, amit Te magad élsz át nap, mint nap.

Azok az emberek, akiknek a szemében csak egy fogaskerék, vagy egy hibás program vagy, valójában mérhetetlenül kicsik a Te valódi természeted mellett. Az egész jelenlegi helyzet azért olyan súlyos, mert a többség valóságnak fogja fel, és emellett nem mer önmaga lenni, azaz csak a feltálalt lehetőségek közül válogatva hozza meg élete nagy döntéseit. A megoldás ott van, ahol nem is keresnénk. Abban a saját, belső középpontban, ahol saját, lelked, sérthetetlen részének kellene uralkodnia.

A legtöbben trón fosztott, álruhás, identitásukat veszített uralkodók vagyunk, akik alacsony pozíciót töltenek be a saját életükben. Másoktól várjuk azt, amit nekünk kellene megtennünk. Meg kell, vívjuk a saját csatáinkat ahhoz, hogy visszaszerezzük a hatalmat a saját démonainktól. (Ha akarod, a Bhagavad Gítá erről is szólhat.)

Először Neked kell rátalálnod a saját középpontodra, Neked kell a saját életedben elfoglalnod a Téged megillető helyet. Ki más lehetne a király/királynő a saját birodalmadban, mint Te, magad?! Jöhetnek sorban a kérdések:

·        Hová száműzted a bátorságodat?

·        Hová száműzted a hitedet?

·        Hová száműzted a lét-bizalmadat?

·        Hová száműzted a tett-megvalósító erődet?

·        Hová száműzted a bölcsességedet?

·        És végül hová rejtetted el az álmaidat?

Ha mélyen belegondolsz, hogy a saját életedben szolgává silányítottad önmagadat, elemi erejű dühöt fogsz érezni.

Mennyi minden sikerült volna, ha nem engeded kivenni a kezedből az irányítást? Mennyi mindent megvalósíthattál volna, ha bölcs és bátor, tiszta szívű tanácsosaidat nem cseréled le félelemtől reszkető, megkeseredett, károgó varjakra!

Az első lépés, hogy kinyitod a szemed, és végre mered látni tisztán azt, ami van, bármilyen félelmetes is. Ha ezt megteszed, nagy fájdalom és nagy csalódás várható, de hidd el, ki fogod bírni. Többé nem vagy hajlandó olyan döntést hozni, amellyel csak veszíthetsz, és nem fogod elhinni azt, hogy a saját életednél kevesebbel kell, beérd.

Nézd meg, a saját életedben kik a bevándorlók, kik a menekültek és kik elől menekülnek. A bölcsek szerint, az a probléma, aminek nincs megoldása, nem is igazi probléma. A düh, sok mindenen átvisz, főleg a félelmeken, kételyen és, ha engeded neki, az együttérzéssel találkozva tetterővé válik.

A jelenlegi helyzetre a médiából csak kétdimenziós válaszok érkeznek, az élet azonban 3 dimenziós. Egy problémát nem csak jobbról vagy balról lehet szemlélni, de felülről vagy akár belülről is.

Rajtad múlik, hogy mit fogadsz el valóságnak.

Sérülés és Gyógyulás - Elvárások vs Belső Hang

Pár hónappal ezelőtt azt vettem észre, hogy intenzív testmozgással foglalkozó ismerőseim nagy része, magamat is beleszámolva, különböző vállsérülésekkel és a belőlük fakadó, váll fájdalmakkal küzd.

A sérülés a nem megfelelő irányba való hirtelen, vagy folyamatos terhelésből fakad. Akkor történik ez, mikor nem veszed figyelembe az éppen aktuális határaidat, és nem szabsz gátat a terhelésnek. A sérülés szempontjából mindegy, hogy Te terheled magad, vagy csak hagyod, hogy mások terheljenek.

Több ilyen kört futottam már én is a vállaimmal, és ilyenkor, a gyógyulás folyamata alatt mindig újabb és újabb tanulságok, értékes felismerések jönnek.

A sérülés tanít, rajtad múlik, hogy tanulsz-e belőle.

Megfelelési kényszer, túlzott elvárások, türelmetlenség, többnyire ezek vannak a háttérben. Ahhoz, hogy nagy legyen a teherbírásod nem feltétlen erősnek, inkább rugalmasnak kell lenned.

„Ami nem hajlik, az törik…” Ahogy a mondás tartja.

A kérdés az, mi lehet benned, ami merev, rideg és törékeny. Mi az, ami nem tud elég rugalmas lenni, mert eleve túl van feszítve?

Amikor megsérülsz, biztos lehetsz benne, hogy valahol erőszakot követtél el magaddal szemben. A sérülés nem büntetés, hanem következmény. A magaddal szembeni erőszak nagyon sokféle formát ölthet egy sérülés esetén. Lehet, hogy túlzottan akarsz egy mozdulatot, egy élményt. Meg akarod mutatni, hogy képes vagy rá, akkor is, ha a tested már jelzett, hogy sok neki, amit csinálsz vele.

A kérdés: kinek akarod megmutatni, kinek akarsz bizonyítani?

Az is lehet, hogy a környezetedre tolod az agresszor szerepét. A főnököd túlóráztat, neked kell a béna kollégáid munkáit javítgatni, az edződ túlhajt, a családod kihasznál, stb. Ez annyiból veszélyesebb az előzőnél, hogy itt a valódi történet könnyebben el tud bújni az álltörténet mögött, hisz Te csak alkalmazkodni akarsz a helyzethez. A környezeted nem veszi észre, hogy nem bírsz el többet. Látszólag a környezeted a hibás azért, ha belerokkansz egy ilyen szituációba. 

Amikor alkalmazkodsz, könnyen azt gondolhatod magadról, hogy nagyon is rugalmas vagy. Képes vagy a háttérbe szorítani önmagadat azért, hogy másoknak segíts. Mi ez, ha nem rugalmasság? Ami neked lenne fontos, az majd ráér később.

Hoppá, mekkora csapda!

Később? Mikor? A később, soha nem jön el. Ez egy időben meghatározhatatlan fogalom. Nem azt mondom, hogy másokon átgázolva mindig magadat kellene előtérbe tolnod. Nem azt mondom, hogy soha senkinek ne segíts, ha segíthetsz. A valódi rugalmasság nem azt jelenti, hogy képes vagy magadat elnyomva alkalmazkodni minden helyzetben, hanem azt, hogy Te döntöd el, mikor, melyik helyzethez alkalmazkodsz és melyikhez nem.

Lehetsz jófej és segítőkész, de, mivel ismered, tiszteled és kijelölöd a határaidat, nem kell attól tartanod, hogy mások ezzel visszaélnek.

Fontos, hogy tudj nemet mondani és tudj időt kérni, hogy átgondolhasd a választ. Amikor valaki azonnali választ követel tőled, lehet, hogy azért teszi, mert attól fél, ha belegondolsz, mit is kér tőled, nem fogod vállalni.

Nemet mondani valójában rendkívül könnyű dolog. Akkor válik nehézzé, ha megfelelési kényszerben vagy.

Vizsgáld meg magadban, mitől félsz. Áss le magadban mélyre, hogy megtaláld azt a pontot az életedben, amikor először akartál megfelelni. „Ha nem-et mondasz, nem kellesz. Ha nem-et mondasz, nem szeretlek, nem figyelnek rád, nem kapsz tőlem biztató, támogató szavakat.” Lehet, hogy semmi olyat nem kapsz meg, amit kívülről lehet megkapni.

Ezt a gondolatkört egészen odáig lehet vinni, hogy, ha önmagad mersz lenni, azaz nem azonosulsz tökéletesen azzal a képpel, amit látni akarnak rólad, akkor akár azt is kockáztathatod, hogy kitagadnak a családból.

Vajon meddig lehet ezt csinálni?

Nem rég láttam egy filmet, ahol a katonatiszt apa, hősi halált szánt fiának! Mikor a fiú ezt megtagadta, mert a saját életét akarta élni, az apja többé nem volt hajlandó felismerni a fiát. Így aztán a fiú mégis „összeszedte magát”, és kiszökött a frontra. Látszólag a bátorságról szólt a film, valójában azonban egy belső vívódásról, egy mélységes útkeresésről. Az alapkérdés az: ki vagyok én. 

A srác annyira el volt veszve az elvárások süllyesztőjében, hogy nem is látott ki onnan. A pokol összes bugyrát meg kellett járja, hogy végül tisztába kerüljön önmagával. Mire hazatért, fiúból férfivá érett. Otthon a halálhírét keltették és az apja végre megértette, hogy az ő lelkén szárad a fia halála. Mindent megadott volna érte, hogy újra láthassa. Kukába tette az elvárásait, és a fiú, mikor hazatért, szinte rá sem ismert hajdan oly szigorú és merev apjára.

A film tehát happy end-el végződött, és számos kérdést hagyott maga után.

·        Mit tehetsz, ha elvárások hálójában vergődsz?

·        Hogyan tudod mások hangját lehalkítani magadban, hogy végre meghalld a saját belső hangodat?  

·        Megteheted-e, hogy szembeszállsz a környezeted elvárásaival, ha ezek nem egyeznek a saját céljaiddal, a magaddal való terveiddel?

·        Hogyan időzíts, ha ki akarsz szállni egy idejét múlt élethelyzetből?

Sorolhatnánk még a kérdéseket, de nézzük meg közelebbről az egész folyamatot inkább.

Tudd, hogy egyáltalán nincs könnyű dolgod. Nyugalomra és türelemre van szükséged. Időt kérsz magadtól magadnak. Ha ezt valóban megteszed, olyan határozottságot árasztasz majd, hogy azt, a környezetednek is, - legyen az család, párkapcsolat vagy munkahely - muszáj lesz tudomásul vennie.

Fordítsd befelé a figyelmedet és csak figyeld az elvárások zaját. Próbáld felismerni a hangokat, melyik, kitől származik. 

Akár ősrégi, családi hiedelmeket is felismerhetsz. Meghallhatod a csalódottság, a magány, a düh és a fájdalom hangját. Az első lépés, hogy ezeket meghallod és felismered. Óriási megkönnyebbülés lesz, mikor megérted, hogy ezek a hangok valójában nem a Te saját hangjaid. A saját hangod ilyenkor még nagyon, nagyon halk, túl nagy az alapzaj ahhoz, hogy észleld.

Ahogy azonban gyengül a velük való azonosulás, sokat veszítenek erejükből. A családi hiedelmekkel nem akkor kell szembeszállnod, mikor azok a leghangosabban kiabálnak, mert az egy családon belüli háborúhoz vezetne. Várd meg, míg elcsitulnak. Engedd, hogy bizonytalanság férkőzzön közéjük. Szép csendben kérdőjelezd meg a valóságukat.

Itt van néhány klasszikus, családi hiedelem, mely útjában állhat az önmegvalósításnak, a boldogulásnak és az anyagi biztonságnak:

·         „A pénzt csak véres veríték árán lehet megkeresni.”

·        „Minden gazdag mások kihasználásával és elnyomásával szedte meg magát.”

·        „Csak az jut előrébb, aki lefekszik másoknak.”

·        „Nem élhetsz meg abból, amit szeretsz csinálni.”

·        „Ha nem szülsz gyereket, értéktelen vagy.”

·        „Amelyik nő élvezi a szexet, az kúrva...”

·        „Ha kimutatod az érzelmeidet, bántani fognak.

·        „A családodért fel kell, áldozd minden ambíciódat.”

„Az élet csupa lemondás…” Stb. 

Ezek a hangok egy egész társadalmat meg tudnak fertőzni, olyannyira, hogy képesek társadalmi elvárásoknak álcázni magukat. Azt kell, megértsd, hogy a hangerőt Te is szabályozhatod.

Olyan ez, mint amikor kigyomlálod a földet egy fiatal, gyenge növényke körül. Elsőre nem tűnik túl életképesnek. Amíg el nem kezded a gyomlálást, nem is látszik. Úgy kell a hangerőt csökkentened, hogy közben a saját hangodat még lehet, hogy egyáltalán nem is hallod.

Mi van, ha nincs is belső hangod? Ott maradsz egyedül, elvárások nélkül. Mi lesz így veled? Ezeken a félelmeken végig kell, menj, és közben nem húzhatod be a féket.

Valójában semmi mást nem csinálsz, mint figyelsz és bízol. 

Nem tudom, van-e sorsom, van-e feladatom. Nem tudom van-e utam, és vannak-e nekem rendelt boldog pillanatok. Ha jól bele gondolok, azt sem tudom, vagyok-e egyáltalán és azt végképp nem tudom, miben bízom, miközben a biztonságot jelentő elvárásokról készülök leválni. Mégis bízom kitartóan, mert nem tehetek mást.

Én magam vagyok a Bizalom. Eddig nem voltam, de bízom benne, hogy mostantól leszek, és jó lesz létezni.

Ez egy születés. Meghozod a döntést arra, hogy világra jössz, bármilyen is legyen az a világ.

Az imént még oly aktív kifogások elnémulnak, ahogy csökken benned az ellenállás a saját létezésed felé. Többé nem akarsz mások mögé elbújni, hanem vállalod azt, aki, és ami vagy. Vállalod azt a pici, törékeny növényt, ami épp csak most bújt ki a földből.

Ennek a gyenge kis hajtásnak hihetetlen ereje van. Meghajlik előtte a rideg vas. Meghajlik előtte a gépezet minden fogaskerekével. A vállalat, az állam, a bürokrácia kínos feszengésbe kezd, mikor meglátja, hogy talpa alól kibújtál, kicsiny, zöld lélek-palánta.

Mert van benned valami, ami bennük nincs. Élet.

Amikor újszülött lényedet felvállalod, bármilyen gyenge lehetsz, valójában erős vagy, mert nem különülsz el az egésztől. Erről szól a Tao Te King. „A gyenge legyőzi az erőset.” A szelídség valójában az erő jele. Itt már nem kell ordítva védekezned, mert csendből fakadó, belső tekintélyed van.

Ez a belső alkímia a figyelemmel kezdődik. Ebben a figyelemben tudod lerakni azokat az elvárásokat, melyek eddig a magaddal szembeni erőszak felé hajtottak.

Elvárásokkal manipulálni, szeretet-megvonással zsarolni csak addig lehet, amíg nem vagy tisztában önmagaddal, és azzal, hogy mi az, amit valójában szeretnél. Amint meghallod a belső hangodat, többé nem kell a könyöradomány, mert senki sem tud számodra önmagadnál jobbat kínálni.

Nem gondoltam volna, hogy a vállsérülésektől végül ide fogok eljutni.

A konklúzió minden esetre összeállt: A sérülés rugalmatlanságból, azaz a magadon végrehajtott erőszakból fakad, míg a valódi rugalmasság az elvárások helyett az élethez való alkalmazkodásban rejlik.

Mindehhez pedig a belső hangod lesz segítségedre.

"Szedd össze magad!"

Ezt a bejegyzést magamnak is írom, úgymond, ínséges időkre egy kis lelki muníciónak. Emellett talán Neked is lesz benne ismerős élmény, egy pár jó szó, arra az esetre, ha azt éreznéd, ellened fújnak a bírók.

„Szedd össze magad!” De sokszor hallottam ezt a mondatot, és hogy utáltam!

Annyira rázott tőle a hideg, hogy a valódi értelmébe bele se gondoltam idáig. Mi az, hogy szedjem össze magamat? Azt értem, hogy szét vagyok esve, de mi a fenét kezdjek ezzel a mondattal?

Aki szét van esve, az nem is biztos, hogy rálát a saját, szétesett részeire. Meg lehet Benned a szándék, és neki is állhatsz, mint egy puzzle kirakós elemeinek, de lesznek részek, amiket nem fogsz elsőre megtalálni. Nem találhatod meg, mert, ha meg lenne, nem tudtál volna szét esni sem.

Egy szétesett állapotban rendszerint azt sem tudod, mi az, ami hiányzik, nem hogy azt, hogy hol is keresd a hiányzó részed. Emellett a különböző személyiség részeid sem biztos, hogy ugyanazt akarják, míg végül, már Te sem tudod, melyik is vagy a sok közül. Nem csoda hát, hogy csak ülsz a földön magad elé bámulva, és azt sem tudod ki vagy, és mit akarsz. Ilyen állapotban nem tudsz cselekedni, nem tudsz döntéseket hozni.

Először meg kell, egy kicsit nyugodnod, kiemelned a fejed a homokból és szépen, csendben körül kell, nézned. Ha egy kosárlabda csapat lennél, most kéne időt kérned.

Olyan nincs, hogy mindenestül elveszíted magad. Hagyd az önsajnálatot, emeld fel a fejed, és nézd meg, mi maradt meg az egészből és mi az, ami hiányzik. Abból tudsz kiindulni, ami most is ott van körülötted. Például, akármekkora krízisben is vagy, az életed valamely területén (párkapcsolat, karrier, egészség, stb.), lehet, hogy megmaradt a humorod, maradt néhány barát vagy segítőkész ismerős, aki meghallgat, lehet, hogy van egy tanya, ahová kicsit elvonulhatsz rendezni a soraidat.

Háborúban nincs depressziós ember. Egy dolog számít ilyenkor: hogy életben vagy. Háború pedig akad bőven békeidőben is. Háború az, hogy a túlélésed érdekében folyamatosan dolgoznod kell. Nem állhatsz le, mert akkor bedarálnak a rendszer fogaskerekei. Háború az, ha a pozíciódra pályáznak, ha az élet el akar venni tőled valamit, amiről megszoktad, hogy azt gondold, a tiéd.

Számtalan háborút és kisebb csatát vívunk életünk során. Néha Neked is jogod van tűzszünetet kérni.

Szóval térjünk vissza az alapkérdésünkhöz: mi az, ami hiányzik? Mi kellene ahhoz, hogy újra egésznek érezhesd magad? Motiváció, hit, lelkesedés, új ötletek, felfrissülés? Kapcsolódás a gyökereidhez, egy szülői ölelés, egy nagyszülői áldás?

Sok minden lehet, ami hiányzik, és könnyen lehet, hogy az üresen maradt helyeket oda nem illő dolgokkal próbálod pótolni. Így kerülhet be a rendszerbe, mondjuk a fásultság, a csalódottság, az elkeseredettség és a félelem.

Ezek az állapotok könnyen megidézhetik az önsajnálat és a dagonyázás szellemét. Amikor valaki ilyen állapotban van, azt látod a szemén. Olyan, mintha nem is vele beszélnél, hanem magával, az Önsajnálattal. Az Önsajnálatnak pedig nem a helyzet megoldására van szüksége, csak a puszta sajnálatra.

Ez az állapot nem más, mint függés. Egy rossz álom, amiből fel kell ébredned, mert amíg alszol, csak még nagyobb veszélyben vagy.

Az ébredés pedig fájdalmas, könyörtelen és józanító. A temetéseden már hiába sajnálnak. „Jó ember volt, jól próbálkozott, de elbukott…” Jó kis sírfelirat, mi? "Szegény pára! Nyugodjék békében…" Ezzel Barátom, nem mész semmire. Ebből az álomból fel kell ébredned! Egy vödör jéghideg patakvíz a nyakad közé! Érezd, hogy csíp, érezd, hogy égeti a bőröd, érezd, hogy felébredtél, hogy jelen vagy. 

Háború van. Aki depresszióból ébred, háborúra ébred. Itt kérem, lőnek, és a töltények élesek. Ha eltalálnak, Neked annyi. Hideg fejjel, tiszta tudattal menj, és keress fedezéket magadnak. Később majd ráérsz átgondolni, hogyan tovább. Most csak a tett számít. Azt kell használnod, amid van.

Olyan ez, mint egy zen pofon. Lényege a kizökkentés.

Egyszer apám a következőt mondta egy nem túl átgondolt pillanatában: „Fiam, eljön majd az ideje, mikor neked is be kell, hajtanod a fejedet az igába…” Ezt bírta mondani, szó szerint. Le is ordítottam a fejét. Hát jót akar nekem, aki ilyet mond?

Később, egy letisztultabb pillanatban megértettem a mondat mélyebb értelmét. A ’jóga’ szó az egyesülésen kívül ’igázást’ is jelent. Igába hajtani minden öntudatlan működést, reflexszerű reakciót. Aki ezt teszi, szabadon cselekszik, mert tudja, mit, miért csinál, számol a következményekkel és vállalja a felelősséget a döntéseiért.

Az, hogy a jóga útjára lépsz, nem azt jelenti, hogy jógázol, nem eszel húst és szentiratokat olvasgatsz. Mindezt teheted öntudatlanul, mindenféle saját, mélyről jövő meggyőződés nélkül is.

Ha egyszer „bele hajtod a fejed az igába”, elszánt és kitartó belső munkába kezdesz. Szembe nézel magaddal, bármilyen szörnyű is a kép, amit látsz. Megismered, megérted és feltérképezed a saját, belső működéseidet. Innentől folyamatos szembesülés van, és már nem fordulhatsz vissza. Nem a Boldogság, hanem az Igazság megszállottjává válsz. Elkezdted, így végig is kell csinálnod, és az út cseppet sem lesz fájdalommentes.

Most jöhet a kérdés: Mi az, ami hiányzik a teljességhez, és mi az, amivel pótolni próbálod? A pótszer nem segít rajtad, csak elveszi az eszedet. "Öl, butít és nyomorba dönt," akár az alkohol, meg a drogok. Báránybőrbe bújt farkas, aki az anyaméh biztonságával kecsegtet, de valójában nem tudja megadni azt. Amit elvesztettél, benned van, kívül sosem találhatod meg.

Fontos, hogy mindezt meg tudd fogalmazni, fontos, hogy az elveszett részedet néven tudd nevezni.

Ha ez megvan, jöhet a következő kérdés: Hol és mikor veszítetted el? Erre a kérdésre már elindulsz befelé. Mélyen magadba kell nézned. Engedd, hogy a tekintetedet szeretet és bizalom vezesse. Több erőszakot nem tehetsz magadon. Engedd, hogy a válasz Rád találjon. Elég, ha megnyitod magad, és nyugodt, befogadó állapotba kerülsz. Nem csak Te keresed, amit elvesztettél, hanem Ő is keres Téged.

Amikor végre újra találkoztok, megtörténik a ’jóga’ szó másik jelentése, az egyesülés, kiegészülés. Egy újabb puzzle darabka került a helyére. Ilyenkor katarzis van. Ebben az egyesülésben olyan energia szabadul fel, mint mikor elveszett gyermek talál vissza a szüleihez. Biztonság van, szeretet van, találkozás van, Te pedig zokogsz, mert átengeded magadon az öröm fájdalmát.

Amikor teljesebbé válsz azáltal, hogy egy elveszett részedet visszakapod, feltámad az önbizalmad, a lelkesedésed és az életed újra felizzik, mint a parázs, ha megfújja a szél. Ilyenkor új lendület és karizmatikus erő ébred fel benned. A félelem helyét izgalom és vállalkozó kedv veszi át. Megnő a személyiséged vonzereje és olyan emberek keresik a társaságodat, akik azelőtt észre sem vettek.

Ez nem azt jelenti, hogy megvilágosodtál, és innentől csak kellemes tapasztalások fognak veled történni. A megvilágosodás sem jelenti a negatív, fájdalmas tapasztalatok megszűnését, csak azt, hogy innentől másként fogsz ezekre nézni. Elfogadod a fájdalmat is az élet részeként, így kevésbé fog fájni, és az életedben megjelenik a Derű.

Emellett ez az időszak alkalmas arra is, hogy kilépj a magány kalitkájából, és társulj azokkal, akik a teremtés folyamatában szegődnek melléd. A hasonló a hasonlót vonzza. Az ilyen, kiteljesült emberek megtalálják egymást, és közös terveket kezdenek szövögetni.   

Vigyázz, ne bízd el magad! Vannak még elveszett részeid. Újabb fájdalmas, belső utazásra kell, indulj, mikor itt van az ideje. Itt azonban már erősebb ön –és létbizalmad van. Bízol abban, hogy sikerülni fog.

És, hogy mikor jön el az ideje ennek? A kríziseid jelzik, hogy mikor állsz készen az utazásra. A veszteni valód, és, amit nyerhetsz az út során, egyaránt Te magad vagy. A ’Lélek sötét éjszakáján’ sajnos nem elég egyszer átmenned, de tudd, hogy minden utazás végén hazatérsz önmagadhoz, és egy újabb részeddel egészülsz ki.

Amíg bekötött szemmel és mezítláb indulsz el a saját belső poklod felé, sokszor esel hasra, és hegyes kövek sebzik fel a lábadat. Később, ahogy melléd szegődik a Tisztán Látás, lekerül a kendő is a szemedről. Már nem kell vakon tapogatózni, és megtalálod azt az utat, ahol kevesebb a kavics és mégis a célod felé vezet.

Mikor a bizalom is melléd szegődik, hátas állatot is kapsz magad alá. Ez nem csak azt jelenti, hogy innentől nem kell gyalogolnod, de azt is, hogy nagyobb a felelősséged, mert innentől a hátas állatodra is vigyáznod kell, és a Bizalom érzékeny jószág. Könnyen sérül, nehezen gyógyul, és időről időre, tápláló legelőkre kell vezetned.

Mikor a bátorság is melléd szegődik, már egy sas hátán repülsz ugyan oda. Jól kell kapaszkodnod, és innentől nem élvezheted a láthatatlanság előnyét. Könnyen lehet, hogy viharba kerülsz, és villámok közt kell cikáznod, de ha bízol a Bátorságodban, itt is sikerrel jársz majd.

Életed részévé válik a Bölcsesség, és egészen váratlan módon megjelenik egy gyermeki erény is, a Játékosság. Ettől még nem válsz gyerekessé, csak felszabadultabb módon élvezed az életedet, és megéled a pillanatot, mely egyszeri, és megismételhetetlen.

Ahogy szintet lépsz egyre embert próbálóbb helyzetek kerülnek eléd, melyek a növekvő erődet, az éberségedet és a teljességhez való közeledésedet is jelzik. Nő a veszély, nő a felelősség, innét nagyobbat lehet esni, nagyobbat lehet sérülni. Az ellenfelek is egyre keményebbek, és a legsötétebb démonaidtól nem szégyen, ha néha vereséget szenvedsz. Ezzel együtt egyre nagyobb szabadságot is élvezel majd, és a vereségekből csak még erősebben térsz vissza újra a belső harcmeződre, míg végül nem marad ellenfél, akivel ne tudnál farkas szemet nézni.

Már nem kell, hogy lásd a fényt az alagút végén, mert a fény ott táncol benned, és „nincs az a sötétség, mely képes egy gyertya fényét eloltani.”

Bármilyen bosszantó is, a végső tanulság ez: Szedd össze magad! Nincs más út.

„-Már megint?” „-Még mindig…”

Sokak számára ismerős ez a párbeszéd, akik elindultak feltárni a lélek, számtalan rétegét. Annyi ideje dolgozol már egy, egy fájdalmas, önsorsrontó mintán. Annyi sírás, annyi találkozás és magadra csodálkozás után, mikor már azt hiszed túl vagy rajta, egyszer csak ott csücsülsz megint ugyanabban a jól ismert bugyorban. Már megint? Még mindig…

Jogos a kérdés, mit ér a hosszú éveken át tartó, kitartó munka, az önfejlesztés, az önfeltárás, ha még mindig ugyanott tartasz, ha semmi sem változott? Nem igaz, hogy semmi sem változott. Túl vagy már sok mindenen. Valóban, ugyanazt a jéghegyet bontjuk, de már egy másik rétegét, egy sokkal mélyebb szinten, mint ahonnét annak idején elindultál. Vége lesz egyszer? Egyszer biztosan. Mi van, ha addigra egészen megöregszem? Mi van, ha már semmi élvezet nem marad addigra az életben? 

Le lehet késni a boldogságról, a szerelemről, az önmegvalósításról?

Ezekről a dolgokról csak azok tudnak lekésni, akik a fájdalommal való szembenézés helyett, gyávaságból inkább a passzív szenvedést választják. Magukba rohasztják a fájdalmat és ez megkeseríti az életüket. Öntudatlan rettegésüket azzal próbálják oldani, hogy letompítják magukat médiával, pánikszerű zabálással, alkohollal, drogokkal. A gyáva embert a kifogásairól lehet felismerni. Ilyen letompított emberekből áll a társadalom összes, működésképtelen intézménye. Olyan ez, mint egy rákos daganat. A szervezet önmaga ellen fordul, de még ilyenkor sem feltétlen késő szembenézni az igazsággal.

Amikor magadon dolgozol, nem késhetsz le a legfontosabb dologról: magadról. Nem létezik ennél értékesebb munka. A hatékonyság érdekében pedig szembe kell, nézned a legnagyobb félelmeiddel újra meg újra. Ki tudja, ki helyett rettegsz, ki helyett fájsz, kinek a batyuját viszed! Egy családi rendszerben a pokol összes bugyra benne van, és ezen mind át kell rágnod magadat, ha el akarsz jutni önmagadhoz. El kell fájni a fájdalmat, bármilyen fájdalmas is, és addig kell fájni, ameddig tart.

Végtelen jéghegy nem létezik. Lehet egy szülőcsatorna hosszú, de egyszer a végére jutsz, és akkor végre meg lehet születni. Még sajog a seb, de már a gyógyulás felé tartasz és a világod tágasabb, a mozgástered nagyobb, mint azelőtt.

A boldogság nem az Út végén fog rád várni, mert az olyan lenne, mint a lónak az orra előtt himbálózó répa. Boldog pillanatok vesznek körül. A Boldogság ott van mindig, csak Te nem tudsz mindig benne lenni. Nem azért, mert nem vagy elég spirituális, hanem azért, mert a Boldogság túl erős, túl nagy, túl sok. Hosszabb ideig nem bírjuk elviselni. A Lélek tudja jól, hogyan adagolja úgy, hogy értékeld, de ne fulladj bele.

Valójában nem a Boldogságért dolgozunk magunkon. Nem is a boldog pillanatokért. Hát akkor miért? Azért, mert egyszerűen nem tudunk jobbat. Ha egyszer elindultál, már nem fordulhatsz vissza, mert azzal mélyebbre zuhannál vissza, mint ahonnét elindultál. Persze néha meg kell állni kicsit pihenni, erőt gyűjteni, rendeződni. A favágó is meg, meg áll, élezni a baltáját, és így jobban is halad, mint azok, akik csak ész nélkül vágják a fát.

Bármi, amit a BOLDOGSÁG-ért teszel, csapba öntött víz. Nem ott van, ahol keresed. Olyan, mint egy ritka és óvatos madár. Nem lehet direktben megközelíteni. Azzal kell, beérd, ha a szemed sarkából látod. Már ez is óriási ajándék. Ha közvetlenül ránézel, észreveszi, hogy nézed és elillan.

A Boldogság valójában nem is létezik, csak pillanatok vannak, melyekben átélheted. A Boldogság egy nagyon erős, egzotikus fűszer. Ha tényleg az ízét akarod érezni, elég, ha cseppekben adagolod. Vannak ennél viselhetőbb állapotok is, mint a megelégedettség, a derű, az ihletettség és a másokkal való összhang.

Azt viszont fontos megérteni, hogy ezek, a viselhetőbb állapotok akkor kezdenek igazán az életed részévé válni, ha már szembenéztél a legnagyobb félelmeiddel, és magadhoz ölelted a fájdalmat. Ez kell ahhoz, hogy végleg befejezd az önszívatást.

Már hosszú évek óta dolgozol magadon, de a látható világban alig tapasztalsz változást? Ugyanaz a lehúzó környezet vesz körül, nem becsülnek a munkatársaid, primitív, rosszindulatú embereknek vagy kiszolgáltatva, mások hoznak döntéseket (nélküled) a Te sorsodról?

Lehet, hogy ez a helyzet, mégis hiba lenne, ha feladnád. A jéghegy lefelé szélesedik. Itt nagyobb elszántság és energia kell a magadon való munkához, mint amit megszoktál. Itt kell megállni egy kicsit, és összeszedned magad, mert most nagy lépésre készülsz.

Azt vettem észre, hogy, a belső munkában, ha az elérendő célt helyezed előtérbe, hamar kifáradsz, és nem tudod végigcsinálni. Ha viszont elengeded a célhoz való görcsös ragaszkodást, megkönnyebbülsz és elönt valami mélyebb nyugalomból fakadó erő. Már nem egy véges időn belül gondolkodsz, hanem a végtelenben tevékenykedsz.

A világ minden ideje a Tiéd. Itt már nem egy időben korlátozott lényként tekintesz magadra. Elfogadod, hogy a gyümölcs, amiért dolgozol, lehet, hogy csak egy következő életben fog igazán beérni. Ez a fajta elengedés paradox módon felgyorsítja a fejlődést, így lehet, hogy sokkal nagyobb dolgokat tudsz majd meglépni, mint amelyekre egyébként képes volnál. Ha a semmibe készülsz kilépni, egy ismeretlen, komfort zónádon túli világba, jobb, ha nyugodt szívvel, mintha szorongással telve teszed. Ha engeded, még kellemes izgalmat is érezhetsz.

Végre elengeded a görcsöt. Kilőtted a nyílvesszőt és már nem nyúlsz utána, hogy módosítsd az útját, mert már bízol benne, hogy célba talál. Nem vagyunk mindenhatók. Vannak nálunk nagyobb dolgok is a világon. Az igazi nagyságunk éppen abból fakad, ha ezt felismerjük. Többé nem avatkozol Isten dolgába.

Amit kapunk, az jogos és értünk van. Ha ebben bízol, nyugodt pillanatokat és elégedettséget kapsz érte cserébe. Ebben a szellemben nyer értelmet a „Kérjetek és megadatik nektek” mondat igazsága. 

Más kérni és más követelni.

Kérni lehet úgy is, hogy egyszerűen nem állsz a megvalósulás útjába. Ez is egyfajta kegyelem. Addig működik, amíg nem te akarod működtetni, hanem csak engeded, hogy működjön. Ehhez pedig valódi Lét-Bizalom kell. Ez az egyik legnagyobb ajándéka a terápiának.

Ha elkezdted, csináld végig, és meglesz a gyümölcse.