Te mennyire vagy spirituális?

Képzeld el, milyen lenne, ha lenne egy teszt, aminek segítségével a spiritualitásod szintjét mérheted. Jó mi?

Minden beavatás 10 pont.

Jógázol? 10 pont.

Minden nap, reggel 5-től 7-ig jógázol? 20 pont.

Nem eszel döglött állatot? 30 pont.

Nem eszel tejterméket, tojást, paradicsomot, péktermékeket sem és a többit is csak nyersen, naponta kétszer? 40 pont.

Ugyanazt naponta egyszer: 50 pont.

Nem eszel semmit, csak I.E.-t (Isteni Energia), azt is csak napkeltekor, kelet felé fordulva? 100 pont.

Anyanyelvi szanszkrit, tibeti, ó-tibeti, latin és ógörög nyelvtudás: 10-10 pont.

Eredeti ó-atlantiszi nyelvtudás + telepátia: 100 pont.

Minden reggel Világ Mandalát foltozol Théta állapotban, ó-atlantiszi mantrákat pránanadival közvetítve, vipasszaná meditációban, dzog csen vizualizációt és kundalini gyakorlatokat végezve, lélegzetedet és szívverésedet a beteg pingvineket gyógyító rezgéseknek és a Szíriusz aktuális energiájának megfelelően alakítva? 100.000 pont.

Bírod még? Akkor folytatom, de innét csak erős idegzetűeknek ajánlott e  kicsiny szösszenet olvasása.

Szóval van ez a szuper kis tesztecske, amit sokan kitöltenek, és a legjobb eredményt elérők egy bajnokságon mérhetik össze spiritualitásuk erejét. Napokig zajlik a küzdelem, míg végül a ’Spiri Olimpia’ kihirdeti az első három helyezést.

Óriási a felhajtás. A győztesek bekerülnek a tévéműsorokba, újságokba, reklámokba, és még ki tudja hova. Tantrikusan beavatják fiatal, szexis rajongóikat, majd elvonulnak meditálni egy, egy barlangba. Az első helyezett egy tibeti szent barlangjába, a második egy indiai jógi kunyhójába költözhet be, míg a harmadiknak be kell érnie egy Sri lankai erdei kolostorral…

Időnként persze jönnek új kihívók, akik mind, mind az első helyezett pozíciójára és barlangjára pályáznak. Szegény győztesünknek pedig nincs nyugta a ’spiri lovagok’ állandó zaklatásától.

Végül megérkezik Neó a Mátrixból, és egy időre rendet rak. Az egykori győztes már csak ex-győztes, mehet a bukott sztárok klubjába, a harcias titánok meg mehetnek vissza a spiri-képzőbe alázatot tanulni…

Neó trónol a világ tetején, ex-győztesünknek meg nem jut más, mint a vereség szégyene és a jól megérdemelt lelki béke.

A történet itt indul be igazán.

(Köszi, ha eddig kitartottál. Hidd el, tudom milyen érzés ennyi agyrémet ilyen töménységben olvasni. Kicsit olyan, mintha összegyúrnánk a South Parkot és a Bibliát…. Hát ennek a gyökérnek semmi se szent?! Kérdezed jogosan, miközben próbálod a sokkot feldolgozni. Pedig a java még csak most jön...)

Szóval bukott hősünk a halálos ágyán épp azon gondolkodik, hol is indult el a lejtőn tulajdonképpen. És akkor bevillan a kép, amint elkezdte kitölteni a spiri tesztet. Ez vezetett a Spiri Olimpiához, majd a kétségbe esett spirituális harcokhoz, melyeket címének és barlangjának védelméért folytatott. Miért is kellett kitöltenie a tesztet? Miért is indult a spiri olimpián? Egyáltalán ki készítette ezt a tesztet és ki szervezte meg a spiri bajnokságot?

Emberünk itt már nem akar semmit, hisz tudja, hogy súlyos hibát követett el. Már a válaszokért sem küzd, csak annyi kegyelmet kér, hogy legyen ereje feltenni a kérdést, mert ezen a ponton a kérdés sokkal jobban kifejezi lényének kétségbe esett kiáltását, mint bármilyen előre gyártott válasz, amilyeneket még annak idején a ’zen-katalógusban’ összeolvasott…

Valami mindig kimaradt, s most úgy érezi magát, mint egy méh, aki mindenkinél több virágot porzott be rövid, kis életében, de a nektárt sosem kóstolta és a virág valódi lényéről – akár csak a sajátjáról – semmit sem tud.

Végül, utolsó sóhajként ez az ima szakad ki belőle:

„Csak még egyszer visszamehetnék, hogy életem virágjának nektárját megízlelhessem! Folyton csak harcoltam, sohasem szerettem. Hadd szálljak magasba, hadd hulljak a mélybe! Minden szándékom, célom elengedem. Szánalmas életem tenyeredbe teszem. Utolsó ajándékként fogadd el minden kudarcom, tévedésem és fájdalmam egy, végső könnycseppbe gyúrva. Ez voltam én, akinek egykor hittem magam, pedig mindig is TE voltam…”

Na, itt akár vége is lehetne ennek a furcsa, ellentmondásos, kis irománynak. Mivel azonban régóta érik már bennem ez a gondolatkör, úgy tiszta, ha némi konklúzió is levonódik a történetből.

Szeretném felhívni a figyelmet 3 olyan dologra, melyek a mai, modern spiritualitást könnyen zsákutcába terelhetik.

Az első a ’spirituális gyökértelenség’, a második a ’dogmák és tévképzetek’, a harmadik pedig az ’ítélkezés’ csapdája.

Ezek mind, mind olyan dolgok, melyeket legtöbbünk megtapasztal, és amelyek felismeréséhez nagy bátorság kell, mert ilyenkor a spirituális válság elkerülhetetlen.

Lássuk az elsőt, a ’spirituális gyökértelenség’ csapdáját.

Napjainkban számtalan olyan irányzattal és rendszerrel találkozhatunk – akár keleti, ezoterikus, akár új keresztény vonalon – melyek két fontos jellemzője, hogy készen érkeznek többnyire Amerikából, s így az ősi, magyar gyökerekhez semmilyen módon nem kapcsolódnak, emellett többnyire azonnal oldódó fájdalomcsillapítóként is funkcionálnak.

Ha kicsit megvizsgálod az indiai, a tibeti, az amerikai indián vagy bármelyik ősi kultúra spiritualitását, azt fogod látni, hogy mind az ottani kultúra talajából nőttek ki, vagy abba finoman beleszövődtek, a helyi sajátosságokat tiszteletben tartva. Ezért ezek a hagyomány vonalak közvetlenül kapcsolódnak az ottani emberek lelkével és az ősök szellemével egyaránt. Miközben dolgoznak a saját spiritualitásukon, ahelyett, hogy mindenkitől elkülönülnének, egy láncszemmé válnak a teljes családi láncolatban, így az ősök és az utódok felé egyaránt közvetítik azt az erőt, melyet egy fa tud nyújtani önmagának a gyökerektől, a törzsön át, a levelekig és a termésig.

Ehhez képest a magyar ember végtelenül magányos. Évtizedekig voltunk elvágva mindenféle szellemiségtől, leginkább a sajátunktól. Üres tekintettel, kimosott aggyal és önmagunk elől is titkolt félelemmel néztünk egymásra.

A rendszerváltás óta egymást érik az újabb és újabb, amerikai termékek, melyek könnyen fogyaszthatóak, és gyorsan terelik a figyelmet arról a mérhetetlen fájdalomról, amelyen az ősökkel való kapcsolódásért át kellene mennünk.

Házat csak biztos alapra érdemes építeni, a biztos alaphoz pedig először le kell ásni, és megismerni azt az örökséget, melyet a magyar föld rejt. Ez, hosszú éveken keresztül tilos volt. Kész, eldobható, műanyag házat, benne eldobható, műanyag életet kaphattál helyette.

Mi hát a megoldás, hisz az ősi, magyar hitvilágot keresztény királyaink kiirtották. Ami maradt, azt a magyar kereszténység magába olvasztotta, ezt pedig később bedarálta a napjainkig tartó materialista zúzás.

Tényleg nem sok minden maradt, nagy bajban vagyunk barátom. Hiába gyűjtögetjük a beavatásokat kétségbe esve, a házunk össze fog dőlni. Talán már össze is dőlt, csak még nem merjük észrevenni, csakúgy, mint a saját kétségbeesésünket.

Azt kérdezd meg magadtól, milyen istenhez imádkoznál, ha most kellene meghalnod. Kitől kérnéd utolsó kegyként, hogy feltehesd életed kérdését? Hová vezet Téged az a fájdalom, mely nem csak a Tiéd, hanem az összes előtted járó nemzedéké.

Ahogy egyszer Máté Imre Bácsa mondta: „Áss le magadba mélyen az Ősállatig, aki még érintkezik Istennel…”

Keresd magadban azt a hangot, mely a saját nyelveden szól Hozzád. Rágd keresztül magad az összes megaláztatás, kudarc és csalódás fájdalmán, mely a magyar történelem során felhalmozódott és mind ezidáig érintetlenül hevert a föld alatt!

Ha valódi erőt és valódi spiritualitást akarsz, ezt nem úszhatod meg. Ha magyar nyelvet örököltél, akkor magyar történelmet és magyar fájdalmat örököltél. Bántalmazott gyerekek vagyunk mindannyian. Az Ősök keze már régóta ki van nyújtva feléd. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e, vagy inkább a cukros vízben oldódó, instant spiritualitást választod.

Ha ezt sikerül magadban meglépned, már teljesen mindegy, melyik spirituális vonalat követed, milyen jógát gyakorolsz, mit eszel, és mit nem eszel, mert az Ősök ott állnak mögötted, és azt teszed, ami Neked jó. Nem leszel többé magányos, megtalálod a saját helyedet a világban.

Azt hiszem, ez a lépés a legnehezebb és talán a legfontosabb a három közül.

Menjünk azonban tovább a következőre! Ez a ’dogmák és tévhitek’ csapdája.

Sokszor nem maga a tévhit a téves, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzá. Nem arról van szó, hogy nem úgy van, hanem arról, hogy lehet úgy is, meg lehet akár máshogy is.

Buddha sosem kérte a tanítványait, hogy az általa megtapasztalt és megvalósított igazságokat anélkül fogadják el, hogy azokat ők maguk megtapasztalták és megértették volna. Tudta jól, hogy a ’kölcsön igazság’ illúzió és többet árt, mint használ. Mi viszont sajnos gyarló emberek vagyunk, és jobban szeretjük a kész, előre gyártott, előrágott igazságokat. Ezért csinálunk a tanításból vallást, a vallásból rendszert, a rendszerből halott, mechanikus gépezetet, melyből kiveszik a lélek és kiveszik az élet is.

Ilyenek vagyunk. Minden tanítással, minden igazsággal ezt csináljuk, mert így kényelmes és biztonságos, mert így nem kell gondolkodni, nem kell ébernek maradni, nem kell a döntéseinkért valóban felelősséget vállalni. Ezzel azonban bukjuk a szabadságot, a valódi erőt, a bölcsességet, a tisztánlátást, és még sok minden mást, ami felé úgy áhítozunk eldobható világunkban.

Mondok egy klasszikus példát: „Az vagy, amit megeszel…” Ezt nyilván nem kell teljesen szó szerint érteni, és igazság tartalmát nem kell minden helyzetben érvényesnek tekinteni. (Persze lehet, de nem kell.) Mégis hányszor vágjuk rá gondolkodás nélkül, mikor valaki olyan dolgot eszik meg, ami számunkra nem minősül ételnek!

Amit megeszel, az hat rád. Ez nyilvánvaló. Csakúgy, mint az, amit megnézel, látsz, olvasol, minden, amit teszel, és minden, ami történik veled, az hat rád. Ha csak az lennél, amit megeszel, akkor lehetnél sertésborda, rakott krumpli, de azt hiszem, a nyers uborka sem túl hízelgő. Néha bizony ’zöldségeket’ beszélünk…

Miért pont az lennél, amit megeszel, mikor annyi mindennel azonosulhatsz és azonosulsz is nap, mint nap? Amikor valaki tényleg egyáltalán nem törődik vele, hogy mit eszik és, hogy mivel etetik, amikor gondolkodás nélkül fogad el valamit, akkor ez a mondat értelmet nyer és a benne rejlő igazság felragyog. A következő pillanatban azonban jön egy új helyzet, ahová már nem fog igazán jól passzolni. Ha ekkor is gondolkodás nélkül rávágod ezt a mondatot, akkor már Te vagy az, akit csúnyán megetettek ezzel a mondattal...

Hány értelmetlen babonával és korlátozott igazságtartalmú hiedelemmel vesszük magunkat körbe nap, mint nap!

Lássunk egy-két sztereotípiát, amivel leszűkítjük a valóságunkat látszólag biztonságos keretek közé.

„Minden táncos buz.. bocs, meleg.”

„Minden művész életképtelen (és az előző is persze igaz rá).”

„Minden szép nő buta.”

„A papok mind pederaszták.”
"Nincsen férfi 100 kiló alatt."

„Aki konditerembe jár, annak kicsi a fa…”

Azért nehogy már így legyen! Mármint, hadd legyen már máshogy is! Arról már nem is beszélve, hogy aki nem a Te vallásodat követi, az a Pokolba kerül.

Innét már csak egy lépés, hogy ideológiák nevében egymást pusztítsuk. Nincs olyan vallás a Földön, amelyiknek a nevében ne öltek volna embert. Nem a tanításokkal és nem is a vallásokkal van a baj, hanem velünk. A valóság rugalmas, a dogmák, hiedelmek, ideológiák pedig ridegek, merevek, embertelenek és főleg törékenyek. Csak arra jók, hogy látszat biztonságot adjanak, de cserébe magát, az életet áldozzuk föl.

Nem azt mondom, hogy dobj a kukába minden hiedelmet és sztereotípiát, csak azt, hogy vizsgáld meg józan ésszel, tiszta szívvel az érvényességüket, mert kulcs, a kulcs és zár, a zár, de ettől még nem lesz jó minden kulcs minden zárba…

Azt hiszem, ugorhatunk a harmadikra, az ’ítélkezés’ csapdájára. Ez sem lesz könnyű.

Az ítélkezés ugyanazt teszi velünk, mint a dogmák. Megdermeszti a valóságot és kiszedi belőle az élet eleven lüktetését. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy emberek vagyunk. Más egy igazságot megérteni, magadévá tenni és megvalósítani. Sok mindent megértünk, megtanulunk, megtapasztalunk, megvalósítunk, de ettől még gyarló lények maradunk ösztöneinknek, késztetéseinknek és az egónknak kiszolgáltatva. Sajnos megvilágosodott mesterek nem teremnek minden bokorban. Ügyes, hozzáértő, tapasztalt emberek viszont igen, és tőlük lehet és érdemes is tanulni, a többit meg jobb rájuk hagyni.

Hogy ne ítélj el egy spirituális mestert, aki szexuálisan zaklatja a tanítványait?

Hogy ne ítélj el egy politikust, aki mások elszegényítésével növeli a vagyonát?

Hogy ne ítélj el egy vadászt, aki megöli egy állatfaj utolsó példányát, és hogy ne ítéld el a többi vadászt, aki számos fajt a kipusztulásba taszított?

Háború, éhínség, népirtás, környezet szennyezés, globalizáció, hazugság, árulás, visszaélés, hülyének nézés, gyűlölet, fanatizmus… Ezek mögött mind, mind gyarló emberek vannak, talán olyanok, mint mi, csak más helyzetben, más körülmények között. (Ki tudja, mi hogy tennénk a helyükben...)

Ezek a dolgok valószínűleg minden emberben indulatokat váltanak ki. Dühösek vagyunk, egy kanál vízben megfojtanánk azokat, akik ilyesmiben vesznek részt. Ezzel nincs is baj, a düh természetes reakció és némi belső alkímiával tetterővé alakítható.

Az ítélet azonban nem törvényszerű következménye a dühnek, hanem rögzült szokás, ami segít, hogy levezessük a tehetetlenség feszültségét.

Egy pillanatig sem akarom ezeket az embereket felmenteni. Én is dühös vagyok rájuk, és – bár tudom, hogy az ítélettel a saját életemet nehezítem, - elítélem őket, mert nem tartok ott, hogy felszámoljam a saját ítéleteimet. Mindössze törekedni tudok az ítéletmentességre.

Ha keresztény lennék, azt mondanám, igyekszem az ítéletet Istenre bízni, miközben megteszem azt, ami tőlem telik.

Ahhoz, hogy egy veszélyes helyzetben megvédd magad, nincs szükséged ítéletekre. Egy, egy józan döntés meghozatalában Neked is segítségedre vannak a tapasztalataid, a tudásod és a megérzéseid, az ítéletek azonban gátolják a tisztánlátásodat és könnyen zavaró érzelmekbe, dühbe, félelmekbe, türelmetlenségbe csaphatnak át.  

Ha használod a benned rejlő, megkülönböztető bölcsesség képességét, nem kell ítéletekkel szűkítened a világodat ahhoz, hogy biztonságosan eligazodj benne.

Keresed a megvilágosodott mestert, de amíg nem vagy megvilágosodott, honnan tudhatod, milyen is egy megvilágosodott mester? Mi van akkor, ha a megvilágosodás a Te fogalmaiddal egyáltalán nem leírható? Csak mert nem a Te meg-nem-világosodott elvárásaidnak megfelelően viselkedik, már biztosra veszed, hogy tényleg nem az? Mi van, ha csak álcázza magát? Csak, hogy megtévesszen, lehet, hogy olyan dolgokat tesz, amelyeket megvilágosodott mester nem tehetne.

Iszik, drogozik, csajozik, önön fényében tetszeleg. Ellenszenves hólyag. Aztán egyszer csak kikacsint, és betolja neked a tutit…

Kemény dió. Nem tudhatod, hogy a megvilágosodott játsza a meg-nem-világosodottat, vagy fordítva.

Van erre egy frappáns megoldás.

Úgy tekintesz mindenkire, mint álruhás bódhiszattvára, vagy olyan megvilágosodott lényre, aki saját megvilágosodottságát még talán önmaga előtt is titkolja. Mi van, ha Te is ilyen vagy? Ezzel a hozzáállással egy hajléktalan, alkoholistától is kaphatsz olyan életbölcsességet, mely talán pont megoldást hoz az életedben valamire, amiben el vagy akadva. 

Nem vagyunk tökéletesek, de ettől még törekedhetünk a tökéletességre. Az ember ellentmondásos, egyszerre nagy és kicsi, emberfeletti és gyarló. Ha felmagasztalod, csalódni fogsz, ha elítéled, nem hallod meg a lényéből áradó eleven igazságot.

A megvilágosodás csírája Benned is ott van. A világ túl egyszerű lenne, ha mindig mindenről egyből tudnád, hogy micsoda.

Őrizd az éberséged és a nyitottságod. Engedd, hogy szóhoz jusson a Benned lakó bölcs. Ha nem szorítod a valóságot a saját korlátaid közé, előbb, utóbb a valóság szabadít ki Téged a korlátaid közül.

Lélek-zet

Érdekes fantázia lepett meg pár napja. Annyira szelíden érkezett, hogy, mire észbe kaptam, már le is írtam. Így, hát hosszú idő után lett egy új bejegyzés. Jó olvasást hozzá! :)

A lélek csendben sütkérezett a reggeli fényben. A testre, mely hordozta, nehéz idők jártak. Most ott feküdt a padon kabátjába burkolózva és aludt. A hosszú lélegzetének ritmusára emelkedő és süllyedő test annyira beleolvadt a park harmóniájába, hogy szinte eggyé vált a paddal, és a reggeli madárfüttyre ébredő park minden lakójával.

Az átélt kudarcok emléke és fájdalma úgy leülepedett, mint a zacc a kávé aljára, vagy még inkább, mint a gyümölcslé sűrűje, ha kicsit állni hagyják.

Ez volt az a pillanat, amikor a lélek, mely addig szinte ki se látszott a ráépült, keserű élettapasztalatok szemétdombja alól, végre kidugta fejét. Nagyot nyújtózott, majd lassan körülnézett és kibújt a testből, hogy megmártózzon a reggeli fényben. Lassan átmozgatta elgémberedett tagjait. Itta a fényt, megfürdött a harmatban, és örömében végigsimogatta az ébredező fákat.

„Végre kint vagyok.” Sóhajtotta. „Meghalni?! Még mit nem?! Eldobni az életet, a madárfüttyöt, a mosolyt, az érintést? Még a fájdalom is gazdagít. Semmije sincs, mégis kincsekkel van körülvéve ez az ember. Hihetetlen, hogy ezt ő nem látja, csak én. Nem hagyhatom, hogy meghaljon.”

A lélek még sokáig morfondírozott az élet értelmén és annak szépségein, de azt is tudta, hogy amint a lélegzet egyenletessége megtörik, vissza kell bújnia a testbe, ahol a fájdalom és a keserűség megint rászakad majd. Ha nem tud elég hangosan kiáltani, senki sem hallja majd meg a hangját és a léte újból veszélybe kerül.

Márpedig a lélek rendkívül halk és az értelem számára szinte felfoghatatlan. Ereje nem a hangerejében rejlik.

„Hogyan tovább? Mi tévő legyek most?” Kérdezte önmagától.

Ez az alkoholgőzben úszó élet már amúgy is a lassú öngyilkosság folyóján csordogált a biztos halál felé, és nem rég, egy tiszta pillanatában a férfi szembesült életének teljes értelmetlenségével.

„Csúnyán elindultál a lejtőn komám. Valljuk be őszintén, ezt az életet már nem érdemes leélni…” Mondta magának előző este.

 „A fájdalom napról napra nő, és lassan nem lesz az a piamennyiség, mely enyhíteni tudná. Jobb lesz, ha végzel magaddal, mielőtt megöl a bánat.”

Ekkor sikoltott fel halkan a lélek, és azóta várt rá, hogy a keserűség páncélján át kiszökhessen, és valamilyen módon életet lopjon a férfi megkérgesedett szívébe.

Fura, hogy épp az öngyilkosság gondolata volt az, ami az elmét és az egót egyaránt annyira megnyugtatta, hogy a keserűség páncélját kilazítva hagyták. Hajnaltájban már annyira meglazult a páncél, hogy a léleknek, a lélegzet tutaján megkapaszkodva, végül sikerült napvilágra jönnie.

„Milyen furcsán ismerős ez az érzés! Akkor éltem át ilyet először, mikor megszülettem. Akkor is világra jöttem. Azóta sem történt velem semmi hasonló.”

Az idő azonban sürgette. A férfi fázott, s álmában dideregve kezdett szakadozni a lélegzete.

„Mindjárt vége. Hogyan vegyem fel a harcot a keserűséggel? Hogyan érjem el, hogy ez a szegény ember meghallja a hangom? Segítsen valaki!”

A következő pillanatban az álom elillant, és a férfi halk horkantással felébredt. A szemét még csak résnyire nyitotta ki. A reggeli fény túl erősnek bizonyult, szoknia kellett.

„Szépet álmodtam.” Gondolta. „Kár, hogy csak álom volt.”

Az ébredést rendszerint hosszabb, rövidebb bambulás követte. Ez addig tartott, míg az eszmélet úrrá nem lett rajta. A lélek számára ez a holtidő jelentette a felkészülést arra a kétségbe esett harcra, mellyel nap, mint nap a túlélésért küzdött.

A lélek egy különös paradoxonban őrlődött. Tudta, hogy halhatatlan, most mégis a halál ellen fordult. Tudta, hogy az a halál, ami elpusztítja, illetve átalakítja a testet és a személyiséget, nem az ő halála, mégis meg akarta menteni ezt az embert. Nem a haláltól akarta megóvni, hanem attól a keserű haláltól, mely egy boldogtalan élet végén várja őt.

Tapasztalni akart, mert lételeme volt a tapasztalás, és a tapasztaláson keresztül boldoggá akarta tenni ezt az idősödő férfit.

Az eszmélet pillanatáig az elme és az egó nem fért hozzá az emberhez. Ő már ébren volt, ezek viszont még aludtak.

A mostani ébredést követő bambulás szokatlanul hosszúra nyúlt. A lélek lassan megnyugodott, és elfogadta, hogy az embernek, akiben lakott, van egy sorsa.

„Legyen úgy, ahogy lennie kell. Nem harcolok tovább. Ha meg akarsz halni, halj meg, de tudd, hogy mit hagysz hátra, tudd, hogy mit veszítesz, és tudd, hogy, ha mindent elveszítesz is, még mindig van miért élned. A választás a tiéd.”

Azzal elhallgatott, és nem szólt többet, csak csendben figyelt.

Közben az ember még mindig bambult. Figyelmét annyira lekötötték az érzékszervek kapuján beáramló ingerek, hogy az elme és az egó, még mindig nem fért hozzá. A figyelem felébresztette a tudatosságot, és a csendes bambulás lassan kezdett meditációvá válni.

Az ember csak ült és figyelt. Hagyta, hogy beáramoljon a fény és a hang. Hagyta, hogy a szél megborzolja a kézfején lévő szőrszálakat, és magához engedte egy éppen nyitó pékségből, a felé áramló frissensült kürtös kalács illatát. Megérezte a tegnapi alkohol savanykás ízét a szájában, és hirtelen emlékek végeláthatatlan karavánja jelent meg lelki szemei előtt.

Az emlékek peregni kezdtek, az ember pedig csak ült csendben, és figyelte őket.

Most minden az volt, ami. Se több, se kevesebb. Amit most átélt az maga volt a kegyelem.

„Vajon meddig tart még ez a szokatlan éberség és ez az ismeretlen nyugalom?” Kérdezte magától, mire a meditáció falai megrepedtek, majd, mint egy betört kirakati üveg, darabokra törve lehullottak, és a keserű emlékek fájdalma beözönlött az ember tudatába.

A lélek most sem csinált semmit. Őrizte az éberséget és a nyugalmat.

Az elme őrült vágtában kergette az emlékeket, kereste a nem létező megoldást egy elrontott élet számára. Az egó tombolt. Bosszúért lihegett, elégtételt akart és gyógyírt a gyógyíthatatlanra. Mindez a lélek számára most nem volt több egy régi, unalmas filmnél. Mindenki hozta a jól megszokott szerepeit. Egó, az egó és elme az elme. Mindkettő folytonosan tevékenykedik, és teszi a dolgát, de ez őt most nem tudta korlátozni. Még beszélnie sem kellett. A vágtató felhők mögött tekintetét a Napra szegezte, és várt.

Az ember csendben tűrte a fájdalmat. Az ízületei minden mozdulatra feljajdultak, a hólyagja feszült, a szeretet hiánya pedig vasmarokkal szorongatta a torkát.

A lélek figyelte, ahogy az ember nehezen elvonszolja a testet egy bokorhoz, és végre könnyít magán.

Figyelte, ahogy a térdekbe nyilalló fájdalom sajátos, döcögő ritmust kölcsönöz a testes testnek. Figyelte az emberben megjelenő hálát, amiért a test szükségletei és fájdalma eltereli a figyelmét az emlékek fájdalmáról.

Végül figyelte, ahogy elszoruló torkának ellenállva kiengedi magából az üvöltést, és hagyja, hogy annak helyét igazi, csecsemőzokogás váltsa fel.

Most igazán magához engedett mindent, amit eddig az alkohollal tartott távol magától. Magához engedett mindet, ami addig túl nagynak és nehéznek bizonyult ahhoz, hogy egy ember egy életen át magában hordozza.

A nagy zömök testet rázta a zokogás.

Az emberek, kik arra jártak, meg, megálltak. Csendben ők is viaskodtak magukkal, hisz legszívesebben elkerülték volna, a szívük azonban megesett a zömök, gyermek módra bömbölő hajléktalanon.

„Ki ez az ember? Hogy jutott idáig? Vajon mit élhet át most?” Ezek a gondolatok szálltak most testről testre, lélekről, lélekre, és közben az egész park, a pillanat sajátos rezgésében időzött. Az elmék és az egók lassan elcsitultak, a félelmek visszahúzódtak, a törekvések megszelídültek.

Egy hosszú pillanatig senki nem akart semmit. 

Ez a pillanatba zárt örökkévalóság elég volt ahhoz, hogy az előbb még keservesen síró öregember abbahagyja a zokogást és a lélegzetét visszafinomítsa, a pár perccel azelőtti, alvó ember nyugodt, egyenletes légzésére.

Az előbb még veszettül tomboló egó és az elme megnyugodott, és abbahagyta a mozgást. Csak az ember maradt és a lélek, akik most úgy összekapcsolódtak, mint a kint és a bent a lélegzetben.

Az öreg arcán derűs mosoly jelent meg.

Az emberek, néma áhítattal, mintha szertartás zajlana, szemlélték, ahogy egy kisgyerek odaszalad az idős, mosolygó férfihez.

Egymás szemébe nézve sokáig mosolyogtak még. Végül a gyerek az öreg kezére tette a kezét és így szólt határozott, ellentmondást nem tűrő hangon: „Élj!”

„Most már van miért.” Felelte az öreg, majd még mindig mosolyogva meghajolt a gyermek előtt.   

Tan mese 'Szárnyas Ormányocskáról'...

Ez a mese egy elvonuláson született és mivel tanulságosnak tartom, úgy döntöttem megosztom azokkal, akik rátalálnak. Jó olvasást kívánok hozzá.

Szárnyas Ormányocska az erdő szélén lakik egy kényelmes, hangulatos házikóban, és, mint boldog, megvilágosodott lény, éli szerény mindennapjait, de nem volt ez mindig így.

Szárnyas Ormányocska sötét múltja messzi ködök homályába nyúlik vissza, és csak a vének tudják, hogy sok, sok évvel ezelőtt barátai, mint Agresszív Kismalacot, ismerték, és, hogy szárnyait, szárnyaló személyiségfejlődésének következtében nyerte el pókerban, egy részeg jó tündértől….

Agresszív Kismalacunk már régóta a neki fizetett anti mese/vicc hősi jogdíjakból tengette egyhangú életét. A róla szóló történetekből, az agressziót leszámítva, szinte semmi nem volt igaz, azt is többnyire inkább befelé fordította.

Eredetileg, hátrányos helyzetű, mély szegénységben élő családba született, és egy isten háta mögötti falucska koszos, kis házikójában látta meg a napvilágot nyolcadik gyerekként, szülei nagy örömére…

Anyja brazil, szappanopera függő volt, apja lóganyézó az ügető mellett. Mindketten sokat papoltak neki a tisztességes munkáról, de ő inkább az erdei csavargást választotta.

Kiugrási lehetőséget az jelentett, mikor egy viccíró felfedezte, amint az erdő szélén kötözködött egy légyölő galócával…

Ritka pillanat volt ez, mikor Ormi (mert a haverok csak így nevezték) agresszióját elfojtás helyett képes volt kifelé megélni, még ha ez nem is volt vigasz a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes pöttyös gomba számára.

A viccíró akkoriban alkotói válságban szenvedett, és a súlyos szakmai krízis már a karrierét kezdte fenyegetni, mikor úgy döntött, szabadságot vesz ki, és egy isten háta mögött falucska groteszk lakóiból merít ihletet.

Találkozásuk katartikus volt. Az író egyből meglátta Ormiban az x-faktort, vagy, ahogy ő mondta, a vicc-faktort.

Először megittak egy sört a ’Sárga Halál’ Presszóban, ahol Ormi beszámolt eddigi életének ügyes, bajos dolgairól. Bár önbizalma nem volt igazán stabil, a viccíró bátorítására derék malacunk újabb és újabb kihívásokat keresett magának. 

Ezek a tettek nagy bátorságot és önátadást igényeltek, minek következtében Ormi egyre nyitottabbá vált és belső korlátai is egymás után oldódtak fel.

Bár Ormi tettei nem voltak különösebben viccesek, írónk, kellő megvilágításba helyezve mindig megtalálta bennük a humor forrását, így alkotói válságából is rövid úton sikerült kikecmeregnie. Az általa írt viccek széles körben elterjedtek, és az író, cserébe, hogy hamis képet fest malacunkról, megosztotta vele a viccekből befolyó jogdíjat. Így aztán Ormi egzisztenciális nehézségei is egy csapásra megoldódtak.

Ormi takaros kis házikót épített az erdő szélén, ahová barátait, ismerőseit is meghívta. Mivel megtanult alkalmazkodni a róla festett képhez, az ’agresszív kismalac’ imidzs lassanként beépült a személyiségébe. Időnként vadparaszt módon viselkedett, és jól időzített disznóviccekkel szórakoztatta közönségét. Mindenki szerette és elfogadta őt így, hisz tudták, hogy ő az agresszív kismalac.

Belül azonban egyre nőtt a feszültség és a szorongás, aminek először még csak nem is sejtette az okát. Később, ahogy szorongásának mélyére kukkantott egy kíváncsibb pillanatában, rájött, hogy valódi énjét, eddig senkinek nem merte megmutatni. Félő volt, hogy így is marad minden, hisz az író segítségével fejlesztett ’álszemélyiség’ kényelmes volt és biztonságos, és megvédte minden komolyabb lelki átéléstől és érzelmi vihartól.

Félt, hogy örökre így marad, önmagába zárva, de félt az ismeretlentől is és attól, hogy, ha kiderül, hogy valójában egyáltalán nem olyan szórakoztató figura, mint gondolják, elveszíti barátait, kapcsolatait, sőt, még az egzisztenciáját is.

Saját érzékenységének felvállalása egyszerre ijesztette és vonzotta.

Az író egy alkalommal észrevette ezt, és rákérdezett a szorongás okára, de mikor Ormi beszámolt neki érzéseiről és, hogy kipróbálná, milyen lehet igazán önmagának lenni, az író kerek perec elutasította a felvetést. Félt, hogy egy ilyen erős váltás újabb krízisbe sodorhatja a karrierét.

Malacunk azonban nem tudott szabadulni a gondolattól. Egy baráti sörözés alkalmával, mikor az író épp nem volt jelen, elmondta barátainak, hogyan érez, és életében először felfedte előttük valódi énjét. Bátorságát az író ébresztette fel, most mégis úgy tűnt, ő lesz a további fejlődés akadálya.

Legnagyobb megdöbbenésére a jelenlévők nagy örömkitöréssel fogadták Ormi személyiségfejlődésének tanúbizonyságát. Ormi erősebb, mégis felvállaltan érzékenyebb, határozottabb, bátrabb, kreatívabb, sőt, férfiasabb lett. Személyes szabadsága kibontakoztatásának több támogatója is lett.

Egy nap, a ’Hiper intelligens Baszk Bagoly’, a ’Radai Rosseb’ és a ’Szőke Rendőrnő’ egybehangzóan kijelentették, hogy az ’Új Orminak’ repülnie kellene, hogy elérkezhessen személyiségfejlődésének új állomásához.

Írónk közben egyre mélyebb szorongásba zuhant, ahogy érezte, hogy pártfogoltja kezd kicsúszni az ellenőrzése alól. Eleinte még erős volt a kontroll, de az utóbbi időben sokat veszekedtek és szinte állandósult köztük a feszültség. Az író minden eszközzel próbálta lebeszélni Ormit barátairól, különösen a repüléspártiakról.

Egy különösen feszült nap, mikor épp együtt teáztak, az író kétségbe vonta Ormi életre valóságát, és felvetette a jogdíj megvonás lehetőségét is.

Ormi belül tombolt, de haragját nem akarta egészen kiengedni, hisz tudta mennyi mindent köszönhet az írónak. Hálás volt neki, mindazonáltal érezte, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Ormi repülni akart.

Az író végül azt vágta a fejéhez, hogy a repüléshez szárnyakra van szüksége, de ő nem segít neki, szerezze meg maga, így bizonyítván, hogy méltó az önállóságra.

Ekkor jött szembe vele egy alkotói válságban szenvedő jótündér, aki hús-vér testre és az abban való pajzán tapasztalásokra vágyott. Megittak egy sört a ’Sárga Halálban’, és spontán beszélgetésbe kezdtek, amiből kiderült, hogy a jótündért éppen a szárnyai akadályozzák a hús-vér tapasztalásokban. Így arra volt szüksége, hogy találjon valakit, akinek áthagyományozhatja azokat. Ormi készséggel jelentkezett is erre a posztra, de előbb bizonyítania kellett rátermettségét, mert a szárnyak viselése nagy felelősséggel járt, amelyet csak magas szintű tudatossággal lehet vállalni.

Így hát pókerezni kezdtek, és derék malacunknak bizony latba kellett vetnie minden tudását és tapasztalatát.

Egy darabig fej, fej mellett haladtak, az írótól tanult, hamiskártyás trükköknek köszönhetően. Eljött azonban a pillanat, mikor mindez kevésnek bizonyult a jótündér varázs erejével szemben.

Ebben a pillanatban Ormi átengedte magát végtelen létbizalmának, és rájött, szárnyak nélkül is lehet teljesen boldog és szabad. Lelkét hála töltötte el, amiért szerető barátok veszik körül, és, hogy bármilyen lehet, ők mindig szeretni fogják. Végül megértette, hogy a barátaiért a legtöbb, amit tehet, hogy teljesen felvállalja önmagát.

A következő pillanatban Ormi kinyitotta a szemét és a kezében egy Jolly Joker kártyát vett észre, a következő felirattal: „Értetek vagyok önmagam.”

Ezzel a meccs eldőlt, és Ormi megkapta a jótündér szárnyait, a vele járó felelősséggel és szabadsággal együtt.

Itt a történet akár véget is érhetne, több fontos epizód azonban csak ezek után bontakozik ki igazán. A szárny nem működött magától, először be kellett járatni.

A következő hetek tehát bősz szárnypróbálgatásokkal teltek. Az író egyszer maga is szemtanúja volt Ormi repülési kísérleteinek, melyekben ugyan érezhetően benne volt a lehetőség, de még nem voltak igazán sikeresek. Meg is jegyezte, hogy Ormi teste túl nagy a szárnyaihoz képest, így hiába tett szert szárnyakra, a próbálkozások szánalmasak és csak még nagyobb csalódás várható.

Szavai célba is találtak, és Ormi az egész napos sikertelen gyakorlatozás után kedvetlenül rogyott a földre. Ingadozott a hite, bár azt nem tudta elképzelni, hogy értelmetlenül kapott volna szárnyakat. Kellett, hogy legyen valami megoldás.

Ekkor hirtelen mély zümmögésre figyelt fel, s mikor felemelte a fejét, egy jó nagydarab dongót vett észre, amint flegma arckifejezéssel, hanyagul szállt virágról, virágra, a legkisebb erőkifejtés nélkül.

Orminak leesett az álla, hisz arányában a dongó teste még az övénél is nagyobb volt a szárnyaihoz képest.

Meg is kérdezte tőle: „Hé, Dongó, te hogy a fenébe tudsz repülni azokkal a pici szárnyakkal?”

„Mit tudom én.” Felelte a dongó. „A tudósok szerint sehogy, de engem nem érdekel a véleményük.”

„Ennyi lenne az egész?” Kérdezte magában Ormi. Most értette meg, hogy még mindig van benne egy kis megfelelési kényszer az író felé, és az ő iránti tiszteletből fogja magát vissza a repülésben. Nem elég tehát szárnyakat kapni, szárnyra is kell kapni!

„Na, nekem mennem kell, vár az asszony.” Vetette oda még egyszer a dongó.

„Ha rám hallgatsz, azt teszel, amit akarsz, azaz, ha repülni akarsz barátom, akkor repülj! A kétkedők meg majd megküzdenek a korlátaikkal.” Azzal lomha testét kecsesen tovalibbentette, átható, virágpor illatot hagyva maga után.

„Ha a dongónak megy, nekem is sikerülni fog.” Mondta Ormi, azzal elrugaszkodott a talajtól, és a levegőbe emelkedett. Kényelmes szárnycsapásokkal hamar a fák fölé került, és még épp elkapta a lenyugvó nap utolsó sugarait.

Ezután, a legendás eset után terjedt el hamarosan a ’Mire a nap lenyugszik, repülni fogsz komám…’ Kezdető dal, melyet a híres erdei reggie csapat játszott, és, ami aztán még hónapokig a slágerlisták élén táncolt.

Ormi sikere hamar az író fülébe jutott, akit mélyen lesújtottak a hallottak. Már látta előre, amint újabb alkotói válságba, majd onnét a nyomorba zuhan. Bánatában egy este betévedt a Sárga Halál Presszóba, ahol hónapokkal azelőtt Ormival való közös kalandjaik kezdődtek.

Lemondó sóhajjal legurított egy jó erős boróka pálinkát, majd egyszer csak erotikusan búgó női hangra lett figyelmes. „A szárnyaimat ugyan elajándékoztam, de egy szomorú férfiszívet talán még fel tudok vidítani…”

Az írót hirtelen izgalom járta át tetőtől talpig. „Hát ez meg ki az ördög lehet? Valahonnan ismerősnek tűnik.”

A most már csak simán tündér megérezte a kérdést az író szemében, és kacéran rákacsintott, majd így szólt: „Írtál egyszer egy viccet, ahol nekem kellett kihúzni a kihúzhatatlan szöget a fából, emlékszel?”

„Úgy hangzik, mint valami zen feladvány.” Szólt az író, és érezte, ahogy lehelet finoman tér vissza szellemébe az ihlet.

„Lehet, de te azért ne add fel Hemingway.” Csapta le a magas labdát a tündér, és cicásan az íróhoz bújt.

A flört kezdett egyre forróbbá válni. „Leszel a múzsám, bébi?” Kérdezte az író, azzal meglazította a nyakkendőjét.

A többit a kedves olvasó már könnyedén el tudja képzelni. Szót, szót követett, és végül az író lakásán kötöttek ki, ahol hamarosan megkezdődött a nagy sikerű, ’Buja históriák’ című 3 kötetes regény alkotói folyamata, de ez már egy másik történet…

Ormi eközben már Szárnyas Ormányocskaként tevékenykedett, mint erdei szuperhős, akinek legfőbb missziója az volt, hogy páratlan humorával, együttérzésével és kreativitással vezesse önmaguk felé az eltévedt lelkeket, megmutatván nekik saját nagyszerűségüket és egyszeri, megismételhetetlen természetüket.

Az erdő felvirágzott, lakói boldog önmegvalósításban éltek, és máig is élnek, ha meg nem haltak, és újjá nem születtek egy másik galaxisban, ahol kezdték az egészet elölről. J

Itt a vége, fuss el véle!

Vigyázz, a jóga az ördög ravasz kreálmánya... ;)

Nem rég szembejött velem egy igen tanulságos cikk, melynek célja, hogy felhívja a figyelmet a jóga spirituális veszélyeire keresztény szemszögből...

A cikket jó vitaindítónak találtam, nyomban meg is osztottam az oldalamon. Meg is nőtt a látogatottság, bejött a trükk, hurrá, hurrá!

Sokakat, köztük magamat is sikerült behergelnem a cikkel. Ennek a következménye ez a blog bejegyzés.

Az nem igazán derült ki az írásból, hogy az a kereszténység jógával kapcsolatos, hivatalos álláspontját (ha van ilyen egyáltalán), vagy csak a szerző félelmeit, bizonytalanságát tükrözi-e. 

A jógának valóban vannak veszélyei, és ezzel nem árt tisztában lenni, mindazonáltal a hatha jógát összemosni a kundalini jógával és a Transzcendentális Meditációval, olyan, mint a Római Katolikus Egyházat összemosni a Jehova Tanúival vagy a Hit Gyülekezetével...

Kíváncsi vagyok, vajon mik az írásban említett, 'tiltott dolgok' és, hogy vajon ki érzi magát feljogosítva ahhoz, hogy ezeket a dolgokat bárkinek is megtiltsa...

Jezsuita szerzetesek voltak vendégségben zen szerzetes társaiknál, és kölcsönösen sokat tanultak egymástól, mivel a szemlélődés és a zen 'itt és most' fókusza kellő értelemmel és alázattal összeegyeztethető.

Az ezotéria hisztérikus káosza valóban elég nagy méreteket ölt, mégis azt gondolom, a New Age nem az ördög műve, hanem egy elkerülhetetlen következménye annak, hogy a nyugati ember készületlenül nyakon lett öntve a kelet spiritualitásával. Olyan mint a 'Fradi Kolbász'.... Van benne minden.

Lehet az egészet a kukába rakni, vagy felmérni a reális veszélyeket és kiválogatni belőle azt, ami új perspektívákat ad, és frissességet, lendületet hozhat akár egy keresztény szemléletmódba is.

Spirituális gyávaságnak azt nevezem, amikor az embernek annyira gyenge a hite, hogy magát csak mások hitének támadásával érzi erősnek. Ahelyett, hogy a sajátját megemelné, inkább másokét próbálja lenyomni. 

Van, hogy istent játszunk. Ami nekünk nem fér bele, arra azt mondjuk, hogy Istennek nem fér bele. A saját korlátoltságunkkal Istent próbáljuk korlátozni. Ez persze előbb, utóbb kritikus, lelki töréshez vezet.

Ennek szemléltetésére írtam egy tanulságos mesét, talán leginkább a saját szórakozásomra. Önmagában is van üzenete, de igazán az említett írás tükrében nyer értelmet.

Volt egyszer egy jámbor, keresztény ember, aki meg akart tanulni autót vezetni, s e célból elkezdte felmérni a lehetőségeit. Sajnos azonban elsőre inkább a lehetséges veszélyek jelentek meg előtte.

Látott egy híradót, ahol páran meghaltak autóbalesetben.

Így gondolkodott: "Az autóvezetés veszélyes, baleset lehet belőle. Még, ha jól is vezetek és betartom a szabályokat, a Kreszt, akkor is bármikor jöhet valaki, aki ittasan vagy figyelmetlenül vezet (talán nem is keresztény...). Mi van, ha balesetet szenvedek és még a fogamat is otthagyom, vagy lebénulok egy életre?!

Mi a garancia arra, hogy csak azért, mert keresztény vagyok, nem kerülök életveszélybe az országúton?

Vajon azok közül, akik halálos autóbalesetet szenvedtek az utóbbi pár hónapban, hány keresztény, és hány okkult, jóga gyakorló volt?"

Keresztény barátunk végül úgy döntött, inkább nem autózik. Hamarosan rájött, hogy a biciklizés is veszélyes, a buszozás nem különben. Így aztán inkább otthon maradt.

Bekapcsolta a tévét, de mire rájött, hogy az is veszélyes, már megtörtént a baj...

Megnézte (és elhitte) a híradót, véletlenül rátalált egy pornó filmre, majd egy horrorra.

Az Őrdög bizony ott lapul minden bokorban...

Óriási maszturbálás és egy végig rettegett éjszaka után keresztény barátunk mérhetetlen lelkifurdalásában töltötte egész napját, mígnem megéhezett.

Az utcára nem mehet ki, mert veszélyes, így kell találnia valakit, aki elmegy helyette a veszélyes boltba (kirabolhatják, átverhetik, mi van, ha rohadt a krumpli?!).

"A szomszéd jó keresztény, hátha megteszi helyettem ezt a veszélyes küldetést." - Gondolta.

Így is történt. A szomszéd valóban jó keresztény volt, vasárnap templomba járt, a gyerekei pedig hittanra. Nem kellett sokáig kérlelni, hisz alapvetően segítőkészség jellemezte. Elment hát a boltba és kifogástalanul elhozta mindazt, amire barátunk megkérte, még pénzt sem fogadott el érte.

Igen ám, de miközben a vásárlás zajlott, keresztény barátunk így gondolkodott: "Ha az utca és a bolt veszélyes helyek (hisz az ördög nem alszik...), talán nem jó keresztényi cselekedet a szomszédját ilyen kísértésnek és veszélynek kitenni."

Rájött, hogy a bolt valójában eretnek hely, ami maga a fertő, hisz mi van, ha lehet pornófilmet és szexújságot is kapni?!

Mikor a szomszéd megérkezett, valóban látott a kosarában egy dvd-t, ami egy híres utazó, indiai kalandjairól szólt. A tévében látott róla egy ismertetőt, amiből kiderült, hogy a film hőse, Indiában tartózkodása alatt egy kemény hónapot jógagyakorlással töltött...

"Nem megmondtam!" - Gondolta barátunk. "Az a bűnös jóga! Lement a boltba és már be is hálózták. Belekeveredett a jógába! Nem lesz ennek jó vége. Még pénzt sem kért. Az őrdög mindig nyájasan kezdi munkálkodását a népek megrontásán. Jobb lesz, ha megszakítom vele a kapcsolatot, hisz már most is biztos valamilyen okkult praktikával próbálkozik."

Derék barátunk sajnos el is hitte amiket gondolt, és megtette a szükséges óvintézkedéseket...

Miután a szomszédot kiengedte, bekente magát fokhagymával, és az összes nyílászáró elé kereszteket helyezett, hogy megvédje magát a gonosz beszivárgásától.

A tévétől már tartott, ezért inkább az internettel próbálkozott. Gyorsan megkereste az első keresztény oldalt, amit kidobott a kereső, és ott rátalált erre a cikkre. Elolvasta, és megnyugodott, hogy minden úgy van, ahogy azt ő gondolta.

Sajnos azonban elkövetett egy hibát...

Tovább olvasta a cikket, és a kommenteknél megtalálta egy begőzölt jógás válasz reakcióját (fiktív írás jelen pillanatban még nem létezik, de nem csodálkoznék, ha valaki megírná...). 

Ebben az írásban a szerző, a vikipédián összeszedte az összes olyan esetet (na jó nem az összeset, csak 4-et, 5-öt), ahol keresztények, a szeretet nevében megöltek nem-keresztényeket, majd azokat az eseteket is, amikor keresztények a szeretet nevében megöltek másik keresztényeket, végül hozzátette még azoknak a szerencsétleneknek az esetét, akiket különböző, újkeresztény szekták behálóztak, és akiknek - az agyuk kimosása után - a fizetésük jelentős részét be kellett szolgáltatniuk.

A felpaprikázott szerző dühében addig bújta a netet, míg végül talált egy esetet, amikor egy jóga gyakorló, óvatlanságában belekeveredett a kereszténységbe, és annak veszélyeit fel nem mérve találkozott magával az Őrdöggel... Szegény ex-jógás hiába próbálkozott a különböző keresztény praktikákkal, mivel azok egyáltalán nem készítették fel az Őrdöggel való találkozásra, kénytelen volt visszamenekülni a jógába, ahol 3 hónap intenzív savászana (nem szavászana) után végül visszanyerte a lelki békéjét, és bosszúból buddhista lett... ;)

A szerző természetesen azzal a konklúzióval zárta, hogy a kereszténység nagyon veszélyes dolog és valójában nem más, mint az Őrdög ravasz kreálmánya, mellyel az emberek tudatosságát és józan eszét elvevén, azokat bégető birkákká silányítván, a Pokol tüzére veti, s ott égeti őket, míg a világ, világ, s még két nap...

Keresztény barátunk nem volt elég éber. Mire észbe kapott, már el is olvasta a kis szösszenetet, és nem bírván a stresszt, kétségbeesésében, az ablakon át menekült szorult helyzetéből. Nem védte meg a kereszt, mert a saját hülyeségétől az embert egyik vallás sem védi meg.

Mikor a 9.-ről lezuhant, még földet érni sem volt ideje. A Sátán már mosolyogva várta.

"Te kis buta... Azt hitted a törvény nem ismerete felment a törvény betartása alól? Nem tudtad, hogy az öngyilkosok a Pokol tüzén pörkölődnek egy örökkévalóságon keresztül?"

A szerencsétlen csak hebegett, habogott kínjában. Egy rossz arcú, sánta, kancsal ördög már izzította is a vasvilláját.

Hogy történetünk mégis derűsebben érjen véget, Jézus és Buddha, miután megunták a róluk való kényszerképzetek olvasgatását, összekacsintottak és cinkos pillantással lekukkantottak a Pokolba.

Mivel mindkettőjük szívét együttérzés járta át, úgy döntöttek megveszik a nyomorultat egy rossz, fogatlan kecskéért. Az Ördög készségesen ráállt az alkura, mert fenemód szerette a kecskéket...

"Eddig oké" - mondta Jézus, "de most mit csináljunk ezzel a szegény, lélekben szegénnyel?"

"Adjunk neki még egy esélyt, hisz benne is ott a megvilágosodás esélye, vagyis az x-faktor, ahogy manapság mondják" Szólt Buddha.

"Így igaz, bocsáss meg neki Atyám, hisz nem tudta, mit cselekszik."

Azzal visszalökték barátunkat a saját ágyába, ahol ő zihálva ébredt fel rémálmából.

Útravalóul a következő üzenetet kapta:

"Az Őrdög ott lapul minden bokorban, csakúgy, mint Isten. Csak mert félsz az Ördögtől, lemondasz Istenről?"  (Üdv, és sok szerencsét: Jézus és Buddha)

A Férfi még egyszer...

A ’Hová lettek a férfiak’ című bejegyzés óta bőven volt időm tovább gondolni a témát. Rengeteg komment érkezett rá, ami egyrészt örvendetes, mert látszik, milyen sokan érintve érzik magukat, ugyanakkor elég sok félreértés, félre értelmezés is történt.

Mivel a férfiak eltűnését elég komoly problémának találtam, az akkori blogot kissé provokatív felütéssel indítottam. Sikerült is érzelmeket kiváltani, viszont a két nem egymásnak ugrasztása egyáltalán nem állt szándékomban.

Egyik nem képviselői sem vonhatóak felelősségre a férfiak ’kihalása’ miatt. Hogy melyik volt előbb, a gyenge, erélytelen férfi, vagy az erős, elférfiasodott nő, arra valószínűleg az a válasz, hogy a kettő nagyjából egyszerre alakult ki, és kölcsönösen egymást erősítő tendenciát mutatnak.

Az a fajta, nőkben egyre gyakrabban megjelenő gondolkodás, hogy ’ha ő férfiasan viselkedik, a pasi majd össze szedi magát’, sajnos teljesen tévút. Ennek épp az ellenkezője történik. Minél férfiasabb a nő, annál inkább megdöglik a pasiban a férfi….

Az e témában írt blogban odáig jutottam, hogy a férfi eltűnésének és a nők elférfiasodásának oka egyaránt az elmúlt, 2 Világ Háborúban rejlik. A történet, lépésről, lépésre, teljesen logikusan levezethető.

Azóta azonban tovább gondoltam a dolgot, és még néhány érdekes összefüggés tudatosodott bennem.

Tiszta sor, hogy a minden addigit felülmúló, teljesen értelmetlen mészárlásból csonkán, megtörten, vesztesen hazatérő honvédek nehezen találtak vissza abba az életbe, ahol a nő – ha életben maradt – megtanult egyedül túlélni, és sok esetben, a távollévő férj helyett a családot is megvédeni. 

Ennek ellenére egy egészben maradt férfi, a frontról hazatérve összeszedhette volna magát. Visszavehette volna asszonyától az irányítást, aki akkor még valószínűleg készséggel vissza is adta volna azt. Mégsem ez történt. A férfi nem csak a háborút veszítette el, de a lelkesedését, az erejét, a bizalmát, életkedvét is.

A férfiasság és a becsület értelme megkérdőjeleződött…

Még talán a harcmezőn maradt hősi halottak jártak a legjobban. Nekik nem kellett tovább élniük úgy, hogy minden, amivel annak idején lelkesítették őket hazugsággá vált.

Itt újra felmerül a kérdés, mitől is férfi a férfi, és melyek a legfontosabb különbségek a férfi és a pasi között.

Vannak szerepek, mint a ’férj’, az ’(élet)társ’ és az ’apa’, melyek a férfi, vagy a pasi szerepei és mint ilyenek, tanulhatóak. A FÉRFI azonban nem szerep, hanem minőség. 

Nem tanulható, csak felébreszthető.

A pasi élhet a mának, a holnapnak. Még tervei is lehetnek. Szerepeit többé, kevésbé tudja hozni, de már nincsenek az életében olyan dolgok, melyek a saját életénél fontosabbak lennének számára. Az eszmék, melyekért annak idején a honvédek meghaltak, hazugsággá váltak. A honvédeket becsapták. A hősi halál illúzió volt csupán. Az életüket áldozták és cserébe nem kaptak semmit, sőt… Mindent elveszítettek.

Éppen ezért, ma, ha az életedet áldozod egy ügyért, a hátad mögött mindenki azt gondolja, hogy lúzer vagy! Ma ciki az önfeláldozás. Ma ez a legnagyobb öngól, amit belőhetsz magadnak, hisz mások karriert csinálnak a halálodból. A családod meg ott marad nélküled, talán még a biztosító sem fizet…

Bármilyen fájdalmas is ezt kimondani, de be kell, lássuk, hogy a HŐS-ök ideje lejárt.

Amit a férfi tud, az ma se nem menő, se nem kifizetődő.

Nézzük most meg, milyen eszmék zászlaja alatt vonultak hadba, halálba a magyar honvédek, akik még ismerték a férfit. 

Ha ma azt mondom: ’Isten, Haza, Család’, az ember összerándul kínjában. Annyira rossz, hogy már sok évvel ezelőtt is az egyik legcikibb választási propaganda szövegnek számított.

Pedig a FÉRFI-t az e szavak mögötti értelem tette halhatatlanná.

Nem attól vagy halhatatlan, hogy az örökké valóságig húzol egy szánalmas, félelmektől korlátozott életet. Attól leszel halhatatlan, hogy nem félsz a haláltól, mert vannak az életednél sokkal fontosabb dolgok számodra.

Volt idő, mikor ezek nélkül nem is volt érdemes egy életet leélni. Persze, most mondhatod, hogy idealista vagyok, és, hogy milyen jogon ítélek meg egy kort, egy másik, rég letűnt világ tükrében, és részben igazad is lenne.

Mégis, ha igazán körül nézel, azt látod, hogy minden egészséges fiú, srác, pasi és fickó keresi magában a férfit, és azt, ami a férfit halhatatlanná teszi.

Elástuk ezt a minőséget mélyen magunkba, hogy megvédjük a totális pusztulástól, az értelmetlenségtől. Nagyon sok réteget pakoltunk rá, jobban mondva nem is mi, hanem az őseink. Mi már rendszerint azt sem tudjuk, mi bajunk van, csak érezzük, hogy hiányzik valami. Nem ismerjük a FÉRFI-hoz vezető utat. Számos olyan háborús propaganda szöveg létezik, mely nem a gyűlöleten keresztül szól ember tömegekhez, hanem közvetlenül a férfi lelkét szólítja meg. 

Az egyik ilyen tipikus hármas, az ’Isten, Haza, Család’...

Nézzük meg ezeket egy kicsit közelebbről, mit jelentett ez egykor, és mit jelent ma.

’Isten’. Régen mindenki vallásos volt? A többség az lehetett, ha ez a szó ennyire célba tudott találni. Ma mérhetetlen a vallásos káosz…

• ·        Rengeteg ateista ember van, köztük sokan még mindig csak az anyag valóságában, a tudományban és a technika vívmányaiban hisznek.
• ·        Ennek ellenpólusaként óriási tömegeket vonz az, az ezoterikus katyvasz, melyben éppen az anyaggal, az anyafölddel való kapcsolat tűnik el.
• ·        A történelmi egyházak a történelem folyamán sajnos eléggé hitelüket vesztették, így az ezekhez való tartozást is egyre kevesebben merik vállalni.
• ·        Ennek ellenpólusaként egyre inkább jelen vannak a különböző, új-keresztény gyülekezetek, melyek zászlójukra többnyire a csúnya, gonosz, katolikus egyház elleni hőbörgést tűzték ki... (A közös ellenség, amelytől lehet félni, és amit lehet utálni, az egyik legjobb ’ragasztó’ egy gyülekezet számára. A katolikus egyház pedig sajnos mindennél alkalmasabb erre a szerepre.)
• ·        Maradt még jó néhány felekezeten kívüli, akik sokszor akár az egész palettát végigjárják. Elmennek a ’Caminóra’, pedig nem keresztények, elmennek buddhista meditációs elvonulásra, pedig nem buddhisták. Végig járják az összes, divatos, spirituális útkeresési állomást, számos mély, szellemi tapasztaláson vannak túl, de azt az istent, amely egykor egy országot lelkesített, és amelyért a férfi gondolkodás nélkül odavetette az életét, ők sem találják.

Senkinek a hitét nem akarom leszólni. A spirituális útkeresés az egyén számára rendkívül fontos. Azt azonban tudni kell, hogy azt az ISTENT, aki a férfit éltette, egy óriási, kollektív trauma hatására temette el magába a magyar ember. Egyénileg bármilyen megvilágosodottak lehetünk, ebből az istenverte nihilből, csak kollektív ébredéssel tudunk kijönni. Nem külön, hanem együtt.

Vissza kell, adjuk a szó eredeti jelentését! ’Isten’ maga a hit, mely az embert, ember feletti tettekre, ember feletti kitartásra, ember feletti szeretetre és tudatosságra készteti. Ez az a hit, mely az embert önmaga fölé emeli. Nem csak a férfié, a nőé, a gyereké is. Ez a hit, az emberé. Semmilyen hatalomnak nincs hozzá joga, hogy ezt a hitet az embertől elvegye.

Mégis ezt tették, pontosabban, elhitették az emberrel, hogy ezt el lehet tőle venni. Ez az oka belső fényünk általános elrejtésének.

’Haza’. A másik ciki szó. Most már nem is ciki. Egyszerűen csak nem tudjuk, mit is jelent. Valami ’otthon’ félére utalhat… Ennyit tudunk, meg, talán annyit, hogy a történelem folyamán, a szabadságért vívott nagy csatákban sokan meghaltak érte. Még a népdalok is megőrizték: „Édes Rózsám, a hazáért el kell válnom tőled…” Még a szerelemnél is fontosabb volt!

Trianon tükrében ennek a szónak a jelentését megint csak el kellett, temetnünk magunkba, mert az ehhez kötődő kollektív fájdalmat az egyén nem bírná elviselni. 

Harcolsz az országért, amelyet jobban szeretsz a szerelmednél, a családodnál, a gyermekeidnél. Jobban szereted a saját életednél. A legdicsőbb dolog, amit tehetsz, ha meghalsz érte. Sokan így is tettek. 1848-ban, a 2 Világ Háborúban, 56-ban. És mi a végeredmény? Egy elkurvult ország, melyet körülmetéltek, megbélyegeztek, megaláztak, lejárattak. Egy olyan országért haltak meg sok millióan, ami ma Európa szégyene!!!

Ennyit a HAZÁ-ról, az Édes Anyaföldről… Jobb inkább csendben kussolni, és hétköznapi problémákkal pepecselni.

’Isten’ halott. A ’Haza’ halott. A ’Férfi’ halott. A ’Család’?

’Család’. Írjak erről is valami finomat? Fölösleges, lerágott csont. Ami nincs, arról különben sem lehet mit írni….

Most annyit tudunk, hogy milyen volt a család, és, hogy milyennek kellene lennie. A család a legkisebb közösség, a legkisebb egység, melyből egy nemzet felépül. A családok minősége ezért rendkívül fontos, és meghatározó egy ország lakói számára.

Azt az összetartó erőt, melyet magában rejt, régen a családi tűz szimbolizálta.

Az ország (állam?) érdeke a családok segítése, és ennek a családi tűznek az óvása lenne. Ma mégis inkább széthúzás van mindenütt. Az országban, a családban, az egyénben. A fejekben, a szívekben. Nem tudjuk, mit érzünk, nem tudjuk, mit akarunk.

Miért halna meg ma bárki is, egy széthullott, értéktelen dologért. Család?

A kötődés, az intimitás, az egység és összetartozás-tudat ott rejlik most is mélyen a szívünkben, ahová az őseink temették. A férfi alszik a pasiban, a nő egyszerre viszi mindkét szerepet.

Nincs mese, a férfit fel kell támasztani! Most jöhet a jogos kérdés: na, de hogyan?

Ha tudnám a pontos választ erre a kérdésre, akkor valószínűleg Te is tudnád.

Ugyanúgy, a megérzéseimre, az intuíciómra vagyok utalva, mint Te, vagy bárki más. Ebben kell, bíznunk.

Először azt gondolom, fontos, hogy gyújtsunk egy gyertyát azokért, akik megjárták a Világ Háborúk borzalmát. Csendesítsd el az elméd zaját, és szentelj pár percet Nekik, az életedből. Ne akarj semmit, csak hagyd, hogy felébredjen Benned a szeretet és tisztelet Feléjük.

Másodszor szeretnék tisztázni két súlyos félreértést.

1. Az, hogy ’a férfi számára vannak értékek (Isten, Haza, Család), melyekért bármikor képes meghalni’, nem azt jelenti, hogy önmagát feláldozva, idő előtt kellene meghalnia.

Mi értelme lenne annak, ha egy országban az életerős férfiak mind meghalnának, mielőtt felnevelhetik a gyerekeiket?! A gyerekek azt tanulnák meg, hogy a férfiaknak mind meg kell halni, így a fiúk vagy nem akarnának férfivé válni, vagy kihalna az ország. Ez történik ma. Nem csak holtan lehetsz hős!

A férfire mindenkinek szüksége van. Nem halhat meg! Kell a nőnek, hogy nő lehessen, hogy védelmet, támogatást és szerelmet kapjon. Kell a fiúnak, hogy kapjon követhető mintát, és kell a lánynak, hogy fel tudja ismerni azt a férfit, aki majd a gyermekei apja lesz.

Egy erős, szabad országban a társadalomnak is szüksége van a férfira. Ez a társadalom feláldozta a Férfit. Most nem érdemli meg Őt, amíg le nem rója Előtte tiszteletét és vissza nem helyezi a méltó helyére.

2. Az, hogy ’a férfi számára vannak értékek, melyekért bármikor képes meghalni’, nem jelenti azt, hogy a Nő számára ne lennének ezek az értékek ugyanolyan fontosak, sőt. A Nő is, feláldozza az életét ezekért az értékekért, de ezt nem a halálával, hanem az életével teszi. Békeidőben mindketten ezt teszik a maguk módján. Nem önmagukat megtagadva, hanem önmagukat megvalósítva, szabadon, boldogan és tudatosan.

Térjünk most vissza a háborúk okozta, mind máig be nem gyógyult sebekhez.

Minden magyar családnak megvannak a halottai, a hősei ezekből az időkből. Ők már elmentek, de a fájdalmat, az elkeseredést és a dühöt, hogy mindez hiába történt, itt hagyták nekünk. Ez a mi örökségünk, a Tiéd és az enyém is.

Ezeknek az érzéseknek a lenyomata itt van a térben. Bármikor – egy pici ráhangolódással - beleléphetsz ezekbe a lenyomatokba, és átélheted, amit ők éltek át. 

Ezen a működésen alapszik a ’család állítás’ gyakorlata. Ami pedig átélhető, az gyógyítható is.

Nem szellemidézésre, hanem szembenézésre van szükségünk. Nézz a szemébe az Őseidnek! 

Vértezd fel magad a bátorságukkal, és merd átélni a sorsukat, merd érezni a fájdalmukat! Vállald a kockázatát annak, hogy megszakad a szíved! Nem fog, mert az ősök megtartanak és vigyáznak Rád. Amit ilyenkor teszel, arra az áldásukat adják. 

Nem csak a fájdalmat kapod meg, hanem az erőt is, amellyel el tudod azt viselni. Az Ősökhöz való közeledést egyénileg, és együtt, közösségileg is érdemes megtenni. 

Nem történelmi sebnyalogatásról van szó. Az csak arra jó, hogy beleragadj a fájdalomba. Ha sajnáltatod magad, hogy milyen balszerencsés történelmet örököltél, azzal nem mész semmire!

Abban a percben, hogy képes vagy siránkozás nélkül szembenézni a múlttal, a fájdalom elkezdi megtisztítani a szívedet. 

Az ősök fájdalmát azonban nem kell magadban tartanod, mert az megkeseredéshez vezet. Épp azért kell, hogy átéld, hogy el tudd engedni. Ha igazán közel engeded magadhoz, úgysem tudod magadban tartani.

Mikor üvöltöttél utoljára, mikor tomboltál, mikor zokogtál úgy, ahogy a születésedkor? Ha megadod magad az ősök fájdalmának, zokogni fogsz, mint egy kisgyerek, aki elveszítette, majd visszakapta a szeretetet. 

Sírsz fájdalmadban és sírsz örömödben egyszerre (nem siránkozol!). A hazaszeretet nem csak egy mítosz. Most is létezik, és nem csak arról szól, hogy szeretsz egy helyet, de arról is, hogy a hely is szeret téged!

Az, az ország, akit a becsapott honvédek az életük árán sem tudtak megvédeni, az anyaföld, akinek kezét, lábát levágták, akinek testét a szemünk láttára meggyalázták, még mindig szeret minket!

Borulj le, öleld át, szorítsd magadhoz ezt a földet (akár szó szerint)! Érezd a szeretetét! Öleld úgy, mint eltévedt gyermek az anyját. Lélegezz úgy, mint mikor még nem ismerted a hazugságot!

Nem csak magadért teszed. Az őseidért, az országodért, a gyermekeidért teszed. Más szóval, ’Istenért, a Hazáért, a Családért’. 

Azért, hogy ezek a szavak végre visszakapják eredeti jelentésüket. Azért, hogy visszakapják a ’szentségüket.’

A szív erős, a lélek halhatatlan. Az erős, tiszta magyar szív pedig ott dobog mélyen, a fájdalom alatt.

„Zuhanó gépen nincs ateista”. Márpedig az ország, ma zuhanó gép…

Keresd magadban azt a hitet, amely túlvisz, a fájdalmon túlra! Kell, hogy legyen erő, mely megtisztítja ezt a sebet. Ez a hit, ez az erő, már itt van körülöttünk, már csak el kell fogadnunk!

Ez a hit újra élni akar. Rajtad és rajtam keresztül.  

Rekreáció kismamáknak

Emlékszem, a volt osztályfőnököm még középsuliban egyszer azt mondta, csak azért nem lenne férfi, mert akkor nem szülhetne. Úgy nyilatkozott, az volt élete legnagyobb élménye, mikor világra hozta a saját gyermekét…

A magam részéről sok minden egyéb mellett azért is hálás vagyok a nőknek, mert vállalják ezt a nemes cselekedetet helyettünk is. Olyan óriási vállalás ez, amelyet nem lehet túlértékelni. Feláldozzák ilyenkor minden idejüket, energiájukat és sokszor az egészségüket is. A test izomzata több helyen elveszíti rugalmasságát, és az egyenletlen terhelés tönkre teheti a derekat, kikezdheti a porckorongokat. Vannak, akik így is maradnak, és tönkremenésüket a gyerekszülés és nevelés törvényszerű velejárójaként könyvelik el.

Ennek azonban nem kell feltétlenül így lennie. Sok olyan nőt ismerek, akik megőrizték testük feszességét, frissességüket és vállalkozó kedvüket, akár több gyerek után is.

Olyan fiatalosak és életerősek maradnak, hogy, akik nem ismerik őket, gyakran meglepődve veszik tudomásul róluk, hogy bármily hihetetlenül is hangzik, de több gyerek boldog, kiegyensúlyozott édesanyját tisztelhetik bennük.

Ez is azt mutatja, hogy a köztudatba az anyukák menthetetlen tönkremenetele van bevésődve, így a kivételek valóságos csoda számba mennek.

Mostanában sok olyan fiatal anyuka van a közelemben, akik szüléssel járó átalakulásból készülnek visszatérni, a rendszeres mozgás örömteli világába.

Amikor a nap 24 órájában egy izgő-mozgó gyereken kell, tartsd a fél szemed, elismerem, hogy semmi olyanba nem kezdhetsz bele, amit ne tudnál azonnal abbahagyni, ha a csemetéd épp a villanyvezetéket készül szétrágni.

A kihívás tehát az, hogy olyan mozgássorokat találjunk, amelyeket gyerekre ügyelés mellett is lehet végezni.

Abban az esetben, ha tényleg nincs egy nyugodt perced egész nap, azt javaslom, próbáld meg először a napi mozgás rutinodat egészségesebbé tenni.

Egy rohanó gyerek felkapása előrehajolva, bemelegítetlen derékkal, bizony nem tesz jót a gerincnek, márpedig hányszor történik ez meg napi szinten, nem igaz, anyukák? Kinek van arra érkezése, hogy egy közepesen széles terpeszből, a térdek hajlításán keresztül, egyenes törzzsel kapja fel vadul rúgkapáló palántáját?! 

Pedig ez lenne a gerincbarát megoldás.

Nyilván nem lesz ez minden helyzetben megoldható, de most arról van szó, hogy mentsük, ami menthető, azaz tartsuk életben és lehetőleg egészben az anyukát addig a pontig, amíg a gyerek bölcsődébe, óvodába vagy nagymamához nem kerülhet hosszabb, rövidebb időre.

Szóval a combok használatával, amikor csak lehet, próbáld tehermentesíteni a derekat. Mosogatás, vasalás vagy bármely állva végzett tevékenység alatt lehet kisebb térdhajlításokat csinálni olyan mértékben, hogy a törzs még egyenesen maradjon. Ezzel is tréningezed magad arra, hogy később akcióban is tudjál így mozdulni.

Nagyon sokat árt még az egyoldalú munkavégzés, nem csak kismamáknak, mindenkinek. 

Ahhoz, hogy ezt kiküszöböld, érdemes a munkavégzés monotóniáját megtörni például akkor, amikor leülsz. Széken ülve, olyan helyzetben, ahonnét még a látóteredben van a kis gengszter, kezedet a térdeden nyugtatva végezhetsz homorítást, domborítást, ez felfrissíti a gerincet. Ezután, szigorúan egyenes tartásban jöhet egy, egy törzscsavarás, mindkét irányba, akár a szék karfájába kapaszkodva.

Ez a két mozdulat tényleg nem telik több időbe 10-15 másodpercnél, és úgy kell a gerincnek, mint baltának az élezés.

Ami a várandós anyukák derekát a legjobban megviseli, az, az, hogy az egyre növekvő hasat enyhébb vagy fokozottabb, derékból való hátradőléssel kompenzálják. A hasizmok kilazulnak, a mély hátizmok berozsdásodnak, miközben a medence egyre jobban előre billen, fokozva ezzel az ágyéki lordozist.

Ha gyereket vársz, a tartásod tudatosításával és az izomzat frissen tartásával ez némiképp csökkenthető, de teljesen elkerülni valószínűleg nem lehet.

A lényeg itt is az, hogy a helyzethez képest a legenyhébb károsodással lehessen eljutni a szülésig, ezután meg szépen visszaállítani a testet a lehető legegészségesebb üzemmódba.

Nagyon fontos, hogy a szülés után, minél előbb megerősítsd a mély has és mély hátizmokat, ezáltal helyreállítsd a medence korrekt pozícióját.

Ha rövidebb, 2-5 perces etapokban gondolkodunk, nagyon hasznos lehet hanyatt fekve, setubandhasanában emelni, megtartani, majd lassan visszaengedni a medencét a talajra.

Ez különösebb erőkifejtés nélkül átmozgatja és bemelegíti a derék és a medence izmait. Ezután már jöhetnek a különféle, ötletes hasizomgyakorlatok, egyszerűbbektől az összetettebbek felé haladva.

Hanyatt fekve nyújtózz meg a karokkal, majd húzd a térded a mellkasodhoz és emeld el a karokat, meg a lapockát a talajtól. Mindeközben érdemes mély 'ujjai (uddzsáj)' légzést végezni, az áttüzesíti a testet és előkészíti az intenzív mozgáshoz. 

(Ujjai légzés: Lélegezz orron át, de a figyelmedet vidd a torok területére. Belégzéskor húzd be a hasat, így nyílik a bordakosár. Kilégzéskor hosszan engedd ki a levegőt, finoman dolgoztatva a rekeszizmot. A légzésnek ilyenkor erős, jól hallható hangja van.)

Belégzésre tartsd a pozíciót, kilégzésre emeld jobban a mellkast, húzd közelebb a térdekhez. 4-5 légzésig tartva egész hatékonyan erősíti az elülső hasizom (rectus abdominis) felső részét.

A hasizom alsó részét hanyatt fekve való lábemeléssel lehet egész ügyesen visszahozni az életbe. 

Itt azonban nagyon fontos, hogy a derekad végig szorítsd le a talajba. Így két legyet ütsz egy csapásra, mert, miközben csökkented az ágyéki lordozist, a mély hasizmokat is megedzed és bekapcsolod az aktív munkába.

A teendő tehát a következő: vidd a kezeket a medence alá és szorítsd le a derekad a talajba. Húzd fel a térdeket, majd lassan, kilégzésre, a derekat leszorítva tartva, nyújtsd a lábakat előre, párhuzamosan a talajjal. Belégzésre húzd fel megint a térdeket és ismételd meg a mozdulatot még négyszer, ötször.
Inkább legyen magasabban a láb, de a derék maradjon a talajon!

Ennek a gyakorlatnak számtalan változata ismert, ez csak az alapmozdulat volt. A legfontosabb a derék leszorítása. Ha ez megvan, nyújthatod az egyik lábat előre, a másikat fölfelé, engedheted a plafon felé nyújtott lábat lassan a talaj irányába, vagy, ha elég edzett vagy és szereted a kihívásokat, leírhatod nyújtott lábbal a számokat 1-20-ig... Ezt tényleg csak haladóbbaknak ajánlom! 

Még mindig 1-2 perces villámgyakorlatokról van szó, melyeket napközben bármikor elvégezhetsz, kivéve persze evés után közvetlenül.

Érdemes tehát résen lenni, hogy megtaláld azokat a pillanatokat, amikor a drága kisembert éppen leköti valami, vagy véletlenül épp az apja figyel rá.

Ez a Te időd, ami most még rajtaütés szerűen bekövetkező 1-1 pillanat, de később majd egyre több lesz, a szocializáció folyamán.

Többször megfigyeltem már, micsoda lendületes energiával és frissességgel tud egyik, másik anyuka visszatérni a mozgás világába 1, 2, 3 vagy akár több gyerek után is.

Ilyenkor újból lesz időd magadra, újból fontossá válik a saját nőiességed és a saját vonzerőd.

Ezért hívom ezt az időszakot ’a nők második virágzásának’.