Szégyen

Akár egy filmcím is lehetne... Neked mi jut eszedbe erről a szóról? Gyermekkori megszégyenítések, az első lelki sérülések? A kamasz kor nagy, viszonzatlan szerelmei, kikosaraztak, visszautasítottak? Nyilvános, színpadi szereplésen való beégés, egy munkahely vagy státusz elvesztése, esetleg egy tönkrement házasság, a válás teljes, megalázó procedúrájával?

Megcsalás, lebukás, tettenérés, de lehet akár az alkalmatlanság, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság szélsőséges megélése mondjuk egy szenvedélybeteg vagy hajléktalan esetében…

A szégyen lehet egy lehetőség is, mely a tőle való félelmen keresztül megakadályoz abban, hogy olyat tegyél, amivel magadnak és másoknak egyaránt árthatsz. A Szégyen azonban kétélű kard. Nem csak megvéd a társadalmilag elítélt cselekedetektől, hanem abban is gátolhat, hogy tényleg a saját életedet éld.

Legyen szó gyermek, vagy kamaszkori sérelemről, eredjen a saját életedből vagy a családi rendszeredből, az biztos, hogy a szégyen erősen gátolni fog az önfeledt, magabiztos, felszabadult cselekvésben. Mindez ráadásul nem is feltétlen tudatos. A szégyen uralhatja akár úgy is az életed, hogy észre sem veszed. Ezt is ugyanúgy meg lehet szokni, mint bármi más, kellemetlen érzést.

Ha szégyenben nősz fel, azt sem tudod milyen, amikor nincs jelen az életedben. Lehetnek helyzetek, mikor a szégyen az egyetlen kapaszkodód. Furcsa, de a szégyen lehet maga, a túlélés is…

Az élet különböző területein, számtalanféle formában megjelenhet.

Alkoholista, szenvedélybeteg szülők gyermeke számára mást jelent, mint a szülő számára. Az egyik együtt él vele, a másik menekül előle, hatása azonban egyaránt mérgező.

„Szégyelld magad!” Ismerősen hangzik?

Nem feltétlen a tehetetlen szülő vagy pedagógus mondata. Ez a mondat maga a Szégyen. Ez a mondat a megaláztatás eszköze. Mert a szégyennek lehet akár önálló identitása is.

Ha teljes értékű embernek érzed magad, nincs szükséged szégyenre.

Rokon érzelem még a félelem, az alacsony önbecsülés, a kisebbrendűségi érzés és a tehetetlenség. Mint egy vírus, beépülhet a családi tudattalanba, és a szégyent viszi az egész család, akár generációkon keresztül, mert egyszer, valamikor, történt valami, valaki elkövetett valamit, aminek a súlyát csak úgy lehet elbírni, ha mindenki kiveszi belőle a részét.

Számtalan olyan mondat létezik, mely a szégyen üzenetét hordozza, és, melyek mögött a félelem, a keserűség, az önutálat és az öntudatlan rosszindulat csírái húzódnak. Mondok néhány példát:

"Sosem lesz ember belőled." "Ugyanolyan rohadék vagy, mint az a szemét apád!" "Meglásd, egyszer még börtönben végzed!" "Semmit sem vagy képes megcsinálni." "Mindketten tudjuk, hogy a felsőoktatásban való tanulás meghaladja a képességeidet." "Sosem fogsz leérettségizni/lediplomázni/lefogyni/normális munkát kapni." "Sosem lesz családod/gyereked/egy normális párod, aki szeret." "Sosem lesz helyed/egzisztenciád, stb..."

Hihetetlen, de ezeknek az üzeneteknek a nagy részét szülők mondják a gyermeküknek. Miközben talán a lehető legjobbat akarják, pusztán féltésből összehozzák, hogy a gyerek, már az anyatejjel magába szívja azt az üzenetet, mely később a szégyent, alapértelmezett programmá teszi. Egy felmérés szerint a "Meglásd, egyszer még börtönben végzed." mondatot a börtönviseltek túlnyomó többsége már gyerek korában megkapta.

Honnét fakad a Te szégyened? Biztos, hogy a Tiéd, és nem valaki másé? Kivel azonosulsz, mikor szégyenben vagy? Kit árulsz el, ha nem viszed tovább a családi szégyent?

Lehetne még sorolni sokáig a hasonló kérdéseket, és ez jó, mert a kérdés sokszor dinamikusabb, mint a válasz. A kérdés gondolkodásra, kutatásra, belső munkára késztet.

Létezik belső szégyen, mely a Te saját, személyes élményeidből vagy a családi tudattalanodból táplálkozik. Létezik azonban külső szégyen is, melyet a társadalom nyom Rád, hogy kordában tartson, vagy azok ültetik Beléd, akik számára veszélyt jelent, ha egészséges önbecsülésed és önbizalmad van. A „Szégyelld magad!” mondatot bizony megkapjuk nap, mint nap, burkolt formában is. Azzal, hogy egy egész társadalom félelemre, bizalmatlanságra, büntetésre és megalázásra épül, eleve benne tart a ’büntető-fegyelmező szülő’ és a ’rosszalkodó gyerek’ játszmájában.

Rosszak vagyunk Kedves Barátom, kívül és belül, tudatosan és öntudatlanul egyaránt. Ellentétes elvárások vesznek körül, melyeknek nem tudsz megfelelni. Eredendő Bűn, Eredendő Átok ül rajtunk, az őseinken és a gyermekeinken. Ez, a személyes szégyennel társulva már szinte viselhetetlen teher. Ezért tompítjuk magunkat drogokkal, médiával, pornóval és a korlátlan virtualitás eszközeivel.

Amíg a Szégyen jelen van az életedben, jelen van a bűntudat is. Akinek bűntudata van, az szinte kéri a büntetést, mert a bűneitől csak vezeklés árán szabadulhat meg. Ez pedig ördögi kör, mert, rendszerint észre sem vesszük, hogy vezeklünk, csak a Kényszeres önsors-rontás tűnik fel egy idő után, ez pedig már önmagában szégyenérzetet generál, amit újabb tompítással tudsz csak elfojtani…   

Jogos a kérdés, van-e kiút mindebből. Szeretem azt gondolni, hogy van, de ehhez vállalni kell az út fájdalmát, a kíméletlen önfeltárást és a szégyen minden formájának tudatosítását, ami nem csak embert próbáló, de kemény, hosszan tartó, belső munkát is jelent. Ennél sokkal kényelmesebb az öntompítás.

Téged miben gátol a szégyen? Mit tennél, ha igazán önmagad lehetnél, ha nem félnél a kudarctól és az ezzel járó megszégyenüléstől, az ellened drukkolók ’na ugyéjétől’? Hol veszítetted el az önmagadban való hitedet, az önbecsülésedet, a lét-bizalmadat? Ki helyett vezekelsz, kit árulnál el, ha végképp befejeznéd az önsors-rontást és végre a saját életedet élnéd?

A Szégyen az egyik leggyilkosabb, legbénítóbb érzés. Egy kedves barátom szavaival élve, „a szégyen mindent visz…”

Ha elkezded életed filmkockáit végig pörgetni, meg fogod találni azokat a pillanatokat, amikor megtört benned az érzés, ahol önmagad számára szeretetre, tiszteletre, elismerésre méltatlan személlyé váltál.

Van olyan élethelyzet, melyben egy gyerek többé nem érdemli meg mindezt a szüleitől, a környezetétől, az élettől? Ugye, hogy nincs, mégis ez történik, szinte mindannyiunkkal. A Szégyen pedig azóta is dolgozik bennünk.

Bőven elég a sajátunk, de ennél legtöbben jóval többet kapunk. Egy részét elásod a tudattalanodba, a többit megpróbálhatod magabiztos viselkedéssel, vagy más hasonlóval ellensúlyozni. Lehet, hogy a családi szégyent mélyre ástad magadban, a személyes szégyent meg szinte az észrevehetetlenségig kompenzálod, a szégyen-bomba azonban előbb, utóbb robbanni fog.

Legkésőbb akkor, mikor a társadalmi elvárások ezt kiprovokálják belőled.

Akar a halál szégyenkezni, az üzenet azonban újra, meg újra megjelenik, olyan alattomos formában, mely feltűnés nélkül áthatol a védelmi vonalaidon. „-Szégyelld magad, a saját kudarcaidért, azért, hogy nem az vagy, aki lenni szeretnél. Hogy nem keresel annyit, hogy eltartsd a családodat, hogy nem olyan munkád, lakásod és kocsid van, amit teljes lényeddel fel tudnál vállalni. Esetleg albérletben vagy a szüleidnél (vagy még ott sem) laksz, és semmilyen kocsid nincs, mert nem engedheted meg magadnak. Ez azonban még mindig a könnyebben orvosolható rész, hisz itt tudod, hogy mi a bajod magaddal.

Ha a szégyen és a vezeklés az alapműködés, nagyon nehéz meglátni és elismerni a saját értékeidet, azt, amit mindezek ellenére sikerült leraknod az asztalra, azt amiért mások hálásak lehetnek Neked és, amiért még akár szerethetnek is. Ezek sokszor megdöbbentően egyszerű, kicsi és jelentéktelen dolgok. (Ha belegondolsz, igazából ilyeneket szeretünk egymásban fenntartás nélkül.)

Adhatsz időt magadnak a befelé fordulásra, megkeresheted, megvigasztalhatod és feloldozhatod magadban a kukoricán térdeplő kisgyereket, megadhatod neki mindazt a támogatást, elismerést és bátorítást, amit annak idején nem vagy csak korlátozottan kaphatott meg.

A tudattalan szégyenhez azonban nem férsz hozzá hétköznapi tudatállapotban. Ehhez kell a szembenézés bátorsága és az a támogató, megtartó közeg, melyben biztonságos körülmények között mélyre tudsz ásni a családi tudattalanodba. Jó esetben ez történik egy családállításon, ahol az állítás vezetője, de inkább kísérője, lehelet finom léptekkel halad veled, hisz tudja, odalent érinthetetlen fájdalomra is bukkanhattok.

Itt történik meg az oldás, mikor a lélek megérik rá, hogy kilökje magából mindazt, ami emészthetetlen számára, és azt, ami nem tud a helyére kerülni, mert igazából nincs is helye benned. Lehet ez egy gyilkosság, egy árulás, családon belüli erőszak és/vagy szenvedély-betegség, a családi vagyon eltékozlása, egy szégyen teljes eseményben való részvétel, vagy bármi, ami szégyent, önutálatot vagy megmagyarázhatatlan lelkiismeret furdalást ébreszthet.

Miközben tudatos szinten keresed a személyes szégyened (mely sokszor a családi tudattalanba rejtett szégyenhez is kapcsolódik) okait, a családállításon az utóbbival is tudsz dolgozni. Lassan tisztulni kezd a kép, és abból a hihetetlen katyvaszból, melyet egyszer magadnak gondoltál, el kezd megmutatkozni, mi az, ami tényleg Te vagy és mi az, ami ehhez hozzá tapadva, megpróbált beléd épülni.

A személyes és a családi szégyenen túl, melyek oldása épp elég embert próbáló munka, létezik azonban kollektív szégyen is, mely több szinten is jelen van az életünkben. Az egyik legkollektívebb szégyen az Eredendő Bűn gondolata. Róma nem azért vette fel a kereszténységet, mert a Cézárt annyira fűtötte a szeretet, hanem azért, mert egy olyan valláson keresztül, mely csillapíthatatlan bűntudatot, lelkifurdalást és állandó vezeklési kényszert ébreszt az emberekben, a társadalom egyébként elégedetlenkedő, lázongó rétegei is könnyen kordában tarthatóak…

A valláson keresztüli manipuláció azóta persze sokat vesztett az erejéből, de a jelenlétét ettől függetlenül még mindig érezzük.

Az egyik legerősebb kollektív szégyen viszont még most is igen erős lábakon áll. Ennek az üzenete az, hogy mi vagyunk Hitler utolsó csatlósai és, hogy a Holocaustért is mi (minden magyar ember) vagyunk elsősorban a felelősek, hisz a mi őseink voltak azok, aki mindezt hagyták… (Azt, hogy az üldözöttek közül hányat bújtattak, mentettek meg szintén a mi őseink, hajlamosak vagyunk elfelejteni.) Ebből következik sokak számára az a kifordított gondolat, mely szerint, bár Trianon jóval előbb volt, mégis jogosnak tekinthető, és, hogy az ország feldarabolását az evvel járó összes megaláztatással együtt megérdemeltük. Ez pontosan olyan, mint amikor a gyereket előre megverik, arra az esetre, ha később rosszalkodna... Ha a másik oldalról nézed, lehet az is szégyen, hogy mi valahogy mindig a vesztes oldalon álltunk. Ez a gondolat hozza létre a kollektív, magyar lúzer-tudatot.

Megpróbálhatod magadtól eltolni mindennek a felelősségét, de mindig lesznek olyanok, akik majd újból és újból belenyomják az arcodat, nehogy véletlenül egészséges önbecsülésed lehessen, hisz úgy veszélyes lehetsz. Emellett, akik mindezek súlyát cipelik, hajlamosak ennek a feszültségét másokra is áttolni, mert együtt könnyebb vinni, mint egyedül és magányosan megkeseredve. Nem véletlen, hogy a hazai történelem oktatásban is sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a vereségek, bukások, árulások, mint a győzelmek, és minden olyan esemény, melyre büszkék lehetnénk.

Szerinted mi a szégyen ellentéte? Ellentét párja a büszkeség, de ez valójában csak az érem másik oldala.

Ma Magyarországon két szélsőséges álláspont létezik a magyarsággal kapcsolatban. Az egyik, hogy egy szedett-vedett csürhe vagyunk és mindig is azok voltunk, nincs semmink, amire büszkék lehetnénk, a másik pedig az, hogy a magyar egy olyan nép/nemzet, mely mindenki más fölött áll intelligenciában, zsenialitásban, spiritualitásban, stb.

Ezek a szélsőséges nézetek folyamatosan, egymást támadva, egymást erősítik. Egyik sem létezne a másik nélkül. Ha elveszik a büszkeségedet, választhatsz, hogy szégyen-identitásúvá válsz vagy veszel magadnak még többet, hogy kárpótold a hiányt. Szégyen és Büszkeség ellentétpárok, de végső soron a középponttól ugyanolyan messze vannak. Mindkettőjük közös ellentéte az Egészséges Önbecsülés. Itt nem kell, lenyomnod senkit azért, hogy magadat nagynak érezhesd, mert tudod, hogy mindenki nagy. Ugyanezen okból kifolyólag nem is mész alá senkinek. Nem félsz, hogy elveszik tőled, ami a tiéd, mert tudod, hogy, ami valóban a tiéd, azt senki sem veheti el tőled.

Az Egészséges Önbecsülés ritka kincs. Manapság nem lehet ilyet találni minden bokorban. Még, ha sokat dolgozol érte és végre kezdesz is megérkezni ebbe az állapotba, akkor is könnyen elveszítheted. Az Egészséges Önbecsülés érzékeny, törékeny jószág. Sok az ellensége, és jelenlegi társadalmunk sem igazán támogatja a jelenlétét. Nem elég megharcolnod érte, meg is kell védened nap, mint nap.

Van azonban ennek a harcnak egy szépsége. Miközben kifelé kemény vagy, és igyekszel megvédeni a határaidat (amit annak idején az országnak még iszonyatos véráldozat árán sem sikerült), a sérült, lerombolt önbecsülésedet mindig végtelenül finoman és nagy szeretettel építed vissza. Azt gondolnád, hogy minél többször omlik össze, annál nehezebb visszaépíteni, de valójában minden alkalommal egyre erősebb lesz, és egyre nehezebb lesz lerombolni. Valami mindig megmarad belőle, és már ez a tény önmagában is erősebbé teszi.

Mivel az Egészséges Önbecsüléshez nem kell mások önbecsülését támadni, egy idő után képes leszel ránézni mások fájdalmára is, és képes leszel elismerni épp úgy, mint a sajátodat. Amikor ez megtörténik, elkezded magad biztonságban érezni mások társaságában, és ez lesz majd az a tér, ahol a kollektív bűntudatból kollektív gyógyulás tud elindulni. 

Ez a gyógyulás pedig nem más, mint a valóban felnőtt, egyenrangú kapcsolatok alapja, melyre oly nagy szüksége van ennek az országnak, mind kollektív, mind egyéni szinten.

Minden zavarodottság, félelem és indulat ellenére ez a folyamat már zajlik, mert épp ebben a mérhetetlen zavarodottságban a legerősebb az, az elnyomhatatlan belső igény, hogy megtudd, ki vagy valójában.

Ha nem találod magad, de keresed, nincs más dolgod, mint kitartani. Mert aki keres, talál, és, aki önmagát keresi, önmagára talál.

A "szégyelld magad!" üzenetét, így szép lassan átírhatjuk: Lásd és tiszteld magadban és másban egyaránt a Tiszteletre Méltót!

„Ezoterikus bullshit ws Új Évi Fogadalom”

Ne cifrázzuk, csapjunk szépen a közepébe!

Régen az embereknek vallása volt, még régebben meg hite. Mostanában ezek már egyre ritkábban fordulnak elő. A vallásokban sokan csalódtak, mások cikinek érzik, hogy bármilyen vallást gyakoroljanak a mai, modern, felvilágosult világban. A hitről pedig már azt sem tudjuk mit is jelent igazán.

Hogy még se legyen olyan sivár és egyhangú az élet, maradnak a jól-bevált, mindenféle pótszerek. Legnépszerűbbek azok az új-keresztény szekták és ezoterikus irányzatok, akik instant megszabadulást és azonnali boldogságot, de legalábbis fájdalom csillapítást kínálnak arra a mélyen őrzött halálfélelemre, melyet emellett még tévé műsorokkal, filmekkel, politikával, meg persze alkohollal és más drogokkal is kiválóan el lehet nyomni.

A lényeg, hogy ne fájjon. Így vált a spiritualitás árucikké...

Olyan, mintha meg akarnánk úszni az egésznek a lényegét; azt a belső munkát, amelyen keresztül igazán közel kerülhetünk önmagunkhoz. Ez ugyanis időbe és energiába telik, emellett csöppet sem fájdalommentes.

Legtöbben tele vagyunk félelemmel, szorongással. Ebből a szempontból kétféle ember létezik. Az egyik, aki ezt észreveszi, a másik, aki nem. Azok, akik észreveszik, hogy milyen elsöprő erejű félelmek dúlnak bennük, még mindig elfojthatják a fent említett eszközök valamelyikével.

Különösen feltűnő ez Szilveszterkor, mikor szembesülsz vele, hogy megint eltelt egy év, még kevesebb van hátra az életedből, és még kevesebb időd maradt azokra a dolgokra, amelyek igazán értékesek számodra. Ehhez képest megnézheted milyen volt ez az év, mit valósítottál meg az álmaidból, mit tettél le az asztalra, azon az úton jársz-e, amelyen valóban járni szeretnél, vagy épp ellenkezőleg, az életed csupa kompromisszum, megalkuvás, és egy egyre kifinomultabb hazugság-rendszer segítségével próbálod megmagyarázni magadnak, miért nem azt teszed, amit szíved szerint tennél.

Ez az egy életed van, és bizony vészesen fogy. Ma még 2015 van, de pár óra múlva már 2016 lesz. Az előző Szilveszter, mintha csak tegnap lett volna, nem igaz?

Így folynak el az évek, így peregnek le életed percei, a félelem pedig ott dörömböl a tudatod kapuján. Ez az egyik oka annak a mérhetetlen buli kényszernek, ami ilyenkor úrrá lesz az emberek többségén.

Sokáig nem értettem, miért jó az, amikor valaki január elsején émelyegve, a saját hányásában fekve ébred úgy, hogy nem is emlékszik azoknak az egzotikus piakölteményeknek az ízére, amelyekkel előző éjjel kiütötte magát. Valójában, lehet, hogy az egész eseményből semmire nem emlékszik, annak a tudata viszont szép lassan visszakúszik, hogy ez a Szilveszter is elvitt egy fél havi fizetést.

Így indítani az évet, maga a pokol, sokak számára mégis ez a masszív öntompítás a túlélés. Így lehet, ha nem is elkerülni, de legalább is a végsőkig húzni a szembesülést.

Tompítás megy kívül belül. A kérdés csak az, Benned mi megy. Vállalod-e a felismerés fájdalmát, beleállsz-e a valóság józanító hideg zuhanyába, vagy inkább homokba dugod a fejed és újra álomba szenderülsz.

Ha egyszer kinyitod a szemed, nem fog tetszeni, amit látsz. Döntened kell, hogy gyermek maradsz örökre, és az életednek csak elszenvedője leszel, vagy elindulsz a felnőtté válás felé. Azt hisszük, mindenki felnő előbb utóbb, ez azonban súlyos tévedés.  

A reklámipar, a média, a politika és még a spiri biznisz is mind, mind arra épít, hogy soha nem fogsz felnőni, mert a gyermeki állapot egyszerűen kényelmesebb.

Hívtál fel valaha olyan állás hirdetést, amely ’kevés munka, sok pénz’ jeligével hirdette magát? ’Szavazz rám, és felemeljük a munkabéredet!’ ’Vedd be ezt a gyógyszert, és elmúlik minden fájdalmad!’ ’Karma levétel percenként 30.000 forint + áfa'. Témánál is vagyunk. Az, hogy a politika és a média arra épít, hogy ’hülye voltál és az is maradsz’, egyre kevesebbeket lep meg.

Van azonban egy olyan jelenség, ami mostanában még ezt is túlszárnyalja. Kinyitod a facebook-ot, és tonna számra érkezik Feléd az ’ezoterikus csodavárás’ mindenféle megnyilvánulása. Már neve is van a gyereknek; ’Ezoterikus Bullshit’-nek nevezik...

Szeretünk elhinni mindent, ami leveszi a saját életük felelősségének terhét a vállunkról. Ilyenek vagyunk. A hiszékenységnek persze különböző szintjei vannak. Hogy a dolog mérhető is legyen, létrehozták az ’Ezoterikus Bullshit Generátort’, azok számára, akiknek akkor kerek a világ, ha minden napra sikerül legalább egy Coelho vagy Deepak Chopra idézetet kiposztolni az oldalukra. 

Tesztelték a szoftvert és az eredmény pontosan az lett, amire számítottak. A mesterségesen, mindenféle értelem nélkül összedobált,ezoterikus köntösbe bugyolált szavakból kreált mondatok ugyanolyan népszerűek voltak, mint a valódi idézetek… 

Így csinálnak nyilvánosan hülyét magukból, akik a facebook oldalukat spirituális pózerkedésre használják. 

Ez azonban csak egy része a történetnek. A másik, legalább ilyen feltűnő jelenség a Vonzás Törvényének totális lebutítása.

’Teremts a gondolataiddal!’ ’Beszélgess angyalokkal!’ ’Vonz be az életedbe mindent, amire szükséged van és zárj ki mindent, ami zavar!’

Az az alattomos ezekben az üzenetekben, hogy megvan a maguk igazság tartalma, de a működésük koránt sem annyira egyszerű, mint ahogy azt ezoterikus körökben divatos gondolni.

Jönnek a körlevelek. ’Oszd meg, és megváltozik az életed!’ Azt hiszem mindannyian kaptunk már ilyeneket. Volt idő, mikor egyiket, másikat tovább is küldtem, mára viszont ez megváltozott bennem. Amelyik azzal fenyeget, hogy ’bajba kerülök, ha nem küldöm tovább’, azt azonnal törlöm. ’Lásd, a Béla sem küldte tovább és 3 napon belül halálos baleset érte…’

Állok elébe, engem ne fenyegessen senki! Ha tényleg így működne, már régen 6 láb mélyen feküdnék.

’Küldd tovább 10 ismerősödnek/barátodnak/akiket igazán szeretsz/értékelsz, stb., és 3 napon belül igazi csoda történik veled…’ Amikor nyitott vagyok a csodákra, történnek azok maguktól is. Semmi szükségem rá, hogy ilyen feltételekhez kössem őket.

’Küld tovább és megoldódik minden problémád, nehézséged az életben!’ Na, ez a legnagyobb átverés. Ez az üzenet nem más, mint a ’kevés munka, sok pénz’ üzenete. Neked nincs más dolgod, mint tovább küldeni, és máris érkezik az áldás. Befektetett munka nélkül…

Sokszor ez az üzenet olyan tekintély személyektől érkezik, akiktől hajlamosak vagyunk mindent elfogadni. A kedvenc, ezoterikus bullshit-em éppen ilyen. Könnyen lehet, hogy Te is találkoztál már vele. Úgy hívják: ’10 milliószoros nap’... (Állítólag tibeti lámák találmánya.) Felfedezték, hogy vannak olyan napok, amikor olyan bolygó együttállások vannak, melyek felerősítik a gondolataidat, így az azok által teremtett valóság, az év hátralévő részében 10 milliószoros erővel érvényesül majd.

Ezt a felvetést sokszor teszteltem már. Nekem egyáltalán nem jött be, de ezen nem is igazán vagyok meglepve. Az ilyen napokon rendszerint annyira destruktív gondolataim vannak, hogy, ha ezek teremtenék életem valóságát, már nem csak én, de az egész emberiség el lenne temetve. Ehhez képest, ami ezek után következik, az a számomra átlagos napok sorozata számottevő kilengések nélkül. 

Mert ’amire gondolsz, az valóra válik’, ugye? Te teremted a saját világodat, csak Rajtad múlik. Ártalmas gondolataidat cseréld áldásosakra és mindjárt minden megváltozik…

Ember, nem lehet ennyire egyszerű! Miért nem teremtesz magadnak milliókat, miért nem teremtesz magadnak kocsit, szerelmet, jó munkát, kirobbanó egészséget? Azért, mert amiért nem dolgoztál meg, azt nem érdemled meg, és ezzel, a lelked mélyén Te is tisztában vagy. El tudod egyáltalán képzelni azt az összeget, amire az álmaid megvalósításához szükséged van? El tudsz képzelni egy harmonikus párkapcsolatot, mikor az anyatejjel szívtad magadba a diszharmóniát?

Körbevesznek a saját gondolati, érzelmi mintáid. Valójában végtelenül kiszámítható vagy. Megvan, hogy milyen történésre, hogyan fogsz érzelmileg és gondolatilag reagálni. Amíg alszol, fogalmad sincs arról, hogy Te magad mit gondolsz saját magadról.

Az első lépés, hogy észre vedd és feltérképezd azokat a gondolati köröket, melyeket nap, mint nap futsz, mikor valamilyen sérelem vagy csalódás ér, mikor bántanak vagy bosszantó élet helyzetbe kerülsz. Mire gondolsz, mikor semmire sem gondolsz? Mi a pihentető program, mi a legtöbbet ismételt napi mantrád? Milyen programot futtatsz öntudatlanul az életedben?

Amíg ezekkel nem szembesülsz, semmi mást nem tudsz teremteni, bevonzani az életedbe, mint azt, amit eddig is bevonzottál.

Nincs pénz, szar a munka, nincs párkapcsolat, vagy van, de katasztrófa?

Ha ez a nagy helyzet, tudd, hogy mindezt Te teremted magadnak, és nincs az a mágus, varázsló, tisztánlátó-sámán-vajákos-jós-garabonciás-boszorkány, aki ki tudna rángatni ebből a valóságból.

Ha vállalod az oda vezető, igen csak kényelmetlen és fájdalmas utat, biztos lehetsz benne, hogy össze fogsz zavarodni és ki is borulsz majd nem egyszer, de lesz, aki melléd szegődik és ott lesz, mikor egy, egy pofon után talpra kell állnod.

Az utat, melyet Neked kell, megtenned, senki nem ismeri, mert mindenki csak a sajátját tudja végig járni. Nem is vezetőt kapsz majd, aki fogja a kezed, csak egy barátot, aki csendben kísér. Soha nem fogja megmondani, hogy mikor mit tegyél. Egyszerűen csak ott van és bízik Benned. Ez a bizalom lesz az, ami elindít a gyógyulás útján. 

Nem is érted, hogy miért, de hisz Benned akkor is, amikor mindenki más, Téged is beleértve, a bukásodat várja.

Ha nem a saját életedet éled, gyógyulásra van szükséged. A csóróság épp olyan betegség, mint a boldogtalan párkapcsolat, meg a lélektelen munkahelyen való robotolás. A betegséget először fel kell ismerni és tudatosítani.

Ha már fölteszed magadnak a kérdést, mit csinálsz rosszul, tudd, hogy jó úton jársz. Milyen gondolati mintákkal és érzelmi reakciókkal hozod létre és milyenekkel tartod fent a helyzetedet. Akár évekig nem tűnik föl, aztán egyszer csak elkezded írni a napi gondolataidat, és lassan kirajzolódik a kép.

’Ezt most elk..rtam.’ ’Már megint hülye voltam.’ ’Most aztán szarban vagyok.’ ’Ezt sem tudtam rendesen megcsinálni, nem vagyok jó semmire.’ Stb. Ismerős? Ezekre a gondolatokra rá lehet szokni. Megpróbálhatsz másként gondolkodni, de ugyanolyan kínszenvedés lesz, mint egy alkoholistának nem inni. Egyszer csak jön a kényszer, és Te visszacsúszol újra… Már megint egy ön-sors rontó gondolat. Lehet, hogy függő vagy?

Tudod, mekkora lelki erő kell már ahhoz is, hogy ezt felismerd?

Mi van az ilyen gondolatok mögött? Az is lehet, hogy nincs más mintád. Ez a túlélés. Megszoktad, hogy, ha bántanak, Te is bántod magad. Meg tudod magyarázni magadnak, miért vagy szerencsétlen, hisz, aki béna, lúzer, értéktelen selejt, az nem lehet sikeres, ugye? Fájdalmas, de legalább kényelmes álláspont. Előre lehúztad magad a vécén, nem kell, harcolnod, elég, ha békésen elszenveded azt, ami Veled történik.

Ha azt mondod, ’szarban vagy’, máris bemocskoltad magad. Ebben a mondatban nincs semmilyen, önmagad felé való tisztelet. Ha azt mondod, ’bajban vagy’, nem sokkal jobb a helyzeted, hisz még mindig csak megtörténik veled a dolog, de legalább már nem ítélted el, nem bántottad magad ezért.

Kifejezheted azonban úgy is magad, hogy ’nehézségekkel küzdesz’. Így mindjárt másként hangzik. Te vagy az aktív, aki küzd a nehézségekkel. Ebben a mondatban már nem elbújsz, nem menekülsz a problémák elől, hanem harcolsz velük. Ehhez pedig tartás kell, és akiben van tartás, akiben van bátorság ahhoz, hogy harcoljon, az megérdemli a tiszteletet. A sajátjáét és az ellenfelét/ellenségét egyaránt.

Ez már egy teljesen más létforma. Mindannyiunknak vannak tiszta pillanatai, mikor felismerjük, hogy egyszerűen nem mehet így tovább. Valamit változtatni kell, és ezt a változtatást csak Te tudod meglépni. Vége az ezoterikus csodavárásnak, innentől aktív résztvevőjévé válsz az életednek.

Ahogy végre elkezdesz döntéseket hozni, megérzed a saját erődet is.

Ez persze ahhoz még kevés, hogy felold az öntudatlanul futtatott, önsors-rontó mintázatokat, de legalább már megvan a harci kedv, és megjelenik Benned az önmagad felé való tisztelet csírája. Ez már önmagában pozitív változásokat indít el, mert aki önmagát tiszteli, azzal nem lehet bármit megcsinálni.

A mindenkori hatalom ezért igyekszik ennek még az írmagját is kiirtani belőlünk.

Az év első napja is sokszor tartogat ilyen tiszta pillanatokat számunkra. Végre lezárult egy kör és kezdődik az új. Lehet, hogy sok mindent elmulasztottál, elrontottál 2015-ben, de most, 2016 első napján tiszta lappal indulsz. Döntéseket hozol, meg van Benned az elhatározás, megvan a bátorság.

Ebben a felfokozott állapotban születnek az új évi fogadalmak.

Nem arról a fogadalomról van szó, mikor a vécén görnyedve megfogadod, hogy soha többé nem eszel chili paprikát tabasco szósszal. Itt arról a pillanatról van szó, mikor megérted, hogy egy bizonyos ponton az életedben, nem kell többet reflex-szerűen reagálnod, hanem új, eddig ismeretlen, sokkal tudatosabb módon is cselekedhetsz.

Azzal, hogy életed részévé teszed a rendszeres testmozgást, hogy feleleveníted egy régi hobbidat, hogy találkozol olyanokkal, akik tudásukkal, kisugárzásukkal inspirálóan hatnak Rád vagy egyszerűen beleásod magadat egy olyan témába, ami már rég óta érdekelt, csak eddig képtelen voltál rá időt szakítani, megismered egy olyan oldaladat, akit eddig elrejtettél önmagad elől.

Ő az önmegvalósító részed.

Nem elég letenni a cigarettát, befejezni az éjszakai zabálást, a tespedést, az örökös piálós bulizást. Kell valami, ami kitölti az ezek után maradt űrt. Lesz egy nap, mikor tévézés, videózás, fészbukozás helyett olvasol, zenélsz, tanulsz, festesz, alkotsz, vagy épp a saját vállalkozásod alapköveit rakod le.

Ilyenkor újult erővel támad fel Benned a kreativitás. Ezt a lendületet érdemes meglovagolni, mert sajnos nem szokott örökké tartani, de, ha táplálod magadban a tüzet, messzire juthatsz vele.

Minden csodavárással töltött pillanat kidobott idő. 

A csodákat valójában magadnak köszönheted. Ha aktívan élsz és részt veszel az életedben, könnyebben kiérdemled őket. Az Áldás, a Kegyelem is olyan pillanatokban érkezik, mikor az aktív és a befogadó állapot egyszerre van jelen Benned.

A vakhit és a pótcselekvések helyett, többet érsz az önmagadba vetett hittel és azzal a Lét-bizalommal, hogy, ha valóban a dolgodat teszed, a támogatás is megérkezik hozzá.   

Legyen Boldog Sikeres Önmegvalósításban Gazdag Új Éved. :)

A jó párkapcsolat titka/ritka

Imádom ezt a témát! Mielőtt azonban fejest ugranánk a jó párkapcsolat kifejtésébe, nézzünk rá a nemrég nagy port kavaró, Ákos interjú egyik sarkalatos pontjára. (Érdemes az egészet végig nézni, de ha csak a 'botrányos' kijelentés érdekel, azt 9.20 környékén találod.)

(Ákosra alaposan rávetette magát a média, pedig az interjú egyáltalán nem arról szólt, mint az a kb. fél perces bejátszás, amit kiragadtak belőle. Ez egy vélemény, amivel lehet egyet érteni és egyet nem érteni. Én most a felvetésnek nem annyira az elvi, mint inkább a praktikus részét szeretném nagy vonalakban megvizsgálni.) 

Az, hogy a nő térjen vissza a ’Hagyományos’ női szerepekhez, nem új felvetés. Időről, időre felmerül az ötlet, mert napjaink rohanó világában, az 'Anya', mint női archetípus, méltatlanul mellőzött szerepbe került és ezért érthető, ha sokaknak hiány érzete támad. A baj nem ezzel van, hisz a szülés még a legfelvilágosultabb és legliberálisabb helyeken is a nők privilégiuma.

Szüléshez való joga persze lehet a férfiaknak is… ;)

Nem könnyű ítélet mentesnek maradni, mikor híres, népszerű és befolyásos emberek szájából felkavaró dolgok hangzanak el. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, vannak hagyományosan férfi és hagyományosan női szerepek, melyek mellett vannak olyan szerepek, is melyek mindkét nemhez tartozhatnak.

Az, hogy egy nő kizárólagos dolga a szülés, épp olyan szűk látókörű feltételezés, mint az, hogy egy elfoglalt, magas pozícióban lévő nő gyerekeit elég, ha a férje vagy a bébiszitter neveli.

Az ilyen kijelentések összemossák az ideálist a reálissal.

Támadhatod például a 2 keresős családmodellt, de jelen pillanatban egy átlag fizetésből élő férfi még mindig nem keres annyit, amiből a feleségét és a gyerekeit el tudná tartani. Ha a nők hirtelen abbahagynának minden munkát a házimunkán kívül, azt hiszem, nagy bajban lennénk.

Ezen kívül, tetszik vagy nem, de a meddőség, mint jelenség férfiak és nők körében egyaránt jelen van. Bármennyire is ez az elvárás, és, bár a meddőség ma már részben orvosolható, nem minden férfinak és nőnek lehet gyereke. Sokaknak párkapcsolat sem jut, nem hogy gyerek vagy család. Ha egy ember értékének ez a legfőbb meghatározója, nagyon sok emberre rányomhatjuk az értéktelenség bélyegét, pedig simán lehet hogy egyébként rendkívül értékes munkát végeznek.

Az általános tendencia azt mutatja, hogy a legszegényebb családokba születik a legtöbb gyerek világszerte, míg nagyon sok, jó körülmények között élő párhoz nem tud gyerek születni. Nem tudom, ennek mi lehet az oka, de sejtek benne valami sors-szerűséget.

Szeretnék már a boldog, ideális párkapcsolatnál tartani, de a realitás még mindig nagyon követeli magának a figyelmet.

Vegyünk előbb inkább simán, egy átlag párkapcsolatot. Ott kezdődik, hogy egy nő és egy férfi teljesen más csomaggal érkezik a világra. Legtöbben nagyon szeretnénk, hogy a nő, nő, a férfi pedig férfi legyen, ezt a törekvést azonban rögtön az elején megtorpedózza a (bús-magyar) valóság.

Egy nő nagyon sokszor azzal indít, hogy ellentétes elvárások kereszttüzébe kerül. Miközben az ösztönei keresik az archetipikus női szerepeket, hogy biztosítsa gyermekei számára a biztonságos családi fészket és férjének a békés hátországot, édesanyjától és a női ágú felmenőktől megkapja a programot, hogy „a férfi mind szemét, alkalmatlan alak”, aki vagy lelép, mielőtt a porontyok világra jönnének, vagy bántalmazó, alkoholista despotaként biztosítja a kellő mennyiségű lelki sérülést az egész család számára… Ebben az alap felállásban az archetipikus 'Férfi' csupán mítosz.

Szóval a nő csak magára számíthat. Mivel a társadalom még mindig nem biztosít egyenlő esélyeket férfiaknak és nőknek, azt is megtanulja, hogy ugyanazért a sikerért, amit egy férfi elérhet a munkájában, neki legalább kétszer annyira meg kell dolgoznia és sokkal nagyobb ellenálláson kell magát átverekednie.

Végül létrejön egy olyan, sokak által ismert konstrukció, hogy a nő, miközben önállóan felépíti magának a biztos anyagi hátteret, mikor bekapcsol a baba program, kerít magának egy alkalmas ’donort’, akit, ha a gyerek összejön, gyorsan ki is rúg, mielőtt még ő kerülne lapátra.

Így aztán gyerek is kipipálva és az elhagyás kontra bántalmazás-lelki terror is megúszva...

Vessünk most egy pillantást ehhez képest egy klasszikus férfi, induló csomagra. Legkényesebb pont az apa-minta. Vagy egyáltalán nincs, vagy ő is megkapta a főnyeremény terroristát, aki gondoskodik róla, hogy garantáltan lelki-sérültként induljon az élet vértől ázott harcmezeire. (Természetesen vannak kivételek, viszont sajnos nagyon gyakori az itt leírt példa is.) A nem-létező vagy épp degenerált apaképhez kapcsolódik egy anya is, aki minden csalódottságáért a fián fog bosszút állni („Épp olyan szar, szemét alak vagy, mint az a mocskos apád!”).

Dupla pofon, a fal adja a másikat. Megkaptad a programot, hogy „sosem lesz ember belőled”, míg a kőkeményre edzett nők meg sorban húznak el melletted…

Ilyen körülmények között rendkívül nehéz férfivé válni, már pedig, ha nem tudod ennek legalább a látszatát kelteni ideig-óráig, nem sok esélyed lesz vonzalmat kelteni a gyengébbik nem képviselőiben.

Sokan itt el is véreznek, és pár éven belül egy olyan érzelmi süllyesztőben találják magukat, ahonnan már szinte egyáltalán nincs kiút. Emberünk azonban nem adja fel.

Tele görccsel, frusztrációval és kudarccal megpróbál valamire jutni az életben. Kapni egy akármilyen állást, elszakadni a vámpír anyjától és lehetőleg megértő, támogató társra találni egy számára vonzó nőben.

Témánál is vagyunk, hisz a zsák a foltját keresi, és rendszerint meg is találja…

Az alacsony önbecsülésű, gyenge és fantáziátlan hím találkozik az erős, karrierista, önmegvalósító nővel. Jogos a kérdés, mi hozza őket össze, hisz egy fent leírt személyiség nem sok vonzalmat vált ki egy olyan nőben, aki még a jég hátán is megél. Ne lássuk azonban ennyire sötéten a helyzetet, legyen a srác tehetséges informatikus, aki némi protekció segítségével bekerül egy multiba, így, biztos állással a háta mögött szépít valamit a nem túl rózsás alaphelyzetén. Alapvetően jó lelkű figuráról van szó, aki vágyik a kölcsönös szeretetre, és, ha végre párra talál, tőle telhetően mindent megtesz, hogy meg is tudja őt tartani. 

Most már aztán szabad a tánc. A nő már tapasztalt, volt dolga nárcisztikus vezetőkkel, egoista, piperkőc alakokkal, akik ideig, óráig le tudták nyűgözni, de végül, alapvetően 'hisztis' természetük győzött, így a nő inkább úgy döntött, kiszáll a buliból, amíg nem késő. Bár emberünk sem épp egy randi guru, mivel a nő sem a herceget várja már, valahogy sikerül összekeveredniük, mondjuk egy céges partin.

Ne felejtsük el, milyen sokféle program fejti ki hatását, mikor párt választunk magunknak. A srác a vámpír anyját fogja keresni (hisz nincs más mintája), a nő pedig a bántalmazóját, hisz egy bántalmazó családban a bántás egyenlő a szeretettel. Kapcsolatuk már az elején sem volt épp ideális, ez azonban koránt sem jelenti, hogy ne lehetne rosszabb…

A srác egy percig sem tud igazán férfi lenni, miközben a lányban ’az erős férfit kereső’ ösztön lép működésbe. Hamar észreveszi, hogy párja képtelen hozni az elvárt szintet, de ezt az észrevételt elnyomja magában és megpróbál erőnek erejével férfit faragni az erélytelen cyber-bajnokból. Ez a törekvés azonban végképp nem a nő feladata, így kettőjük kapcsolata rohamos tempóban megindul a lejtőn.

Emberünk nem bírja a nyomást és a kettőjük közötti, megalázó különbséget. Szégyenében inni kezd, és kihasználja az egyetlen megmaradt fölényét, a testi erejét. Így valósul meg zseniálisan a kettőjük közös, családi mintája...

A lányból bántalmazott lesz, bár apja munkássága révén mindig is az volt, míg a srác megvalósítja a bántalmazó, alkoholista archetípust, pedig kezdetben talán pont egy mélyen izzó szerelem hidalta át a kettőjük között feszülő távolságot.

Elég kényelmetlen, hogy a ’jó párkapcsolat titkáról’ akartál olvasni, és most ehhez képest a realitást kaptad az arcodba... Jól lépre mentél, elismerem, szemét húzás volt részemről.

De egyet se aggódj, nem hagylak így lesavazva. A valóság sokszor abból lesz, amit egyszer bátor emberek meg mertek álmodni, a realitás pedig az irrealitásból születik. Ha tényleg ennyire reménytelen lenne jó párkapcsolatot kialakítani, miért tolna az élet mindig ebbe az irányba?

Mindkét félnél eljöhet a pont, mikor – egy tiszta pillanatban – felismeri, hogy minden eddigi kapcsolata ugyanazt a forgatókönyvet követve ment tönkre.

Ha Benned is megtörténik ez a felismerés, három választásod van:

1.      Elaltatod magadban az érzést és halmozhatod továbbra is a boldogtalan párkapcsolatokat.

2.      Soha többé nem hozol létre párkapcsolatot.

3.      El kezded mélyebben megismerni a hibás mintázat gyökereit és elindulsz a feloldás felé vezető úton.

Az első két verzióról szerencsére nincs kedvem írni.

Lássuk hát, a harmadik verziót! Ez a történet azzal indul, hogy szembesülsz a saját felelősségeddel. Ez könnyen lehet, hogy hideg zuhanyként ér, ami rendkívül kellemetlen, viszont áldásos hatása, hogy garantáltan felébredsz tőle... Felismered, hogy a hiba a Te készülékedben van. Nem a másikat kell megszerelned, hanem saját magadat. 

Ekkor indul el az a folyamat, mikor elkezded magadat és a benned dúló erőket feltérképezni. Ez az út sokszor sorsszerűen alakul, találkozol olyan emberekkel, akikkel valamiért dolgod van. Jönnek a hamis guruk és sarlatánok, ezoterikus, magasan képzett okj-s mágus-boszorkányok, akik csak a pénzedet akarják és megpróbálnak mindenféle módon kihasználni.

Ők, az önmagad felé vezető úton edző partnerek, olyanok, akár a mesebeli boszorkányok, óriások és sárkányok, akikkel meg kell, küzdj, hogy felszínre hozd a saját belső erődet. (A népmesék nem csak gyerekeknek szólnak. Valójában gyógyító erejű történetek, melyekben tudat alatt kódolható, ősi tudás és a beragadt élethelyzetekre való megoldás található.) Később ugyanolyan hálás leszel nekik, mint az összes elrontott párkapcsolatodnak.

Szellemi érettségedet jelzi, hogy ezek az alakok mennyi ideig és milyen intenzíven vesznek részt az életedben. Egy adott ponton azonban betelik a pohár és megérted, hogy ők még mindig ugyanannak a mintának a részei, melyet addig a párkapcsolataidban működtettél.

Az igazi szintlépés akkor történik meg, mikor a benned feszülő erő, hit és bátorság eléri azt a kritikus tömeget, amellyel a hátad mögött már rá tudsz nézni arra a mérhetetlen fájdalomra, mely az önsors-rontó mintázatok mögött rejlik.

Sokszor ezen a ponton jelennek meg életedben azok a segítők, akik már ténylegesen és közvetlenül is a fejlődésedet szolgálják.

Az a fájdalom, amellyel itt kezdesz el szembe nézni, nem csak a Te fájdalmad. Ezt a fájdalmat hordozták magukban az őseid is hosszú életeken keresztül. Ezt a fájdalmat kaptad tőlük örökül és most van itt az alkalom, hogy magadhoz öleld és a benned felébredt belső forróság segítségével felolvaszd a körülötte lévő jeges burkot.

Ha ezt megteszed, Te már nem ezt az örökséget fogod továbbadni a gyerekeidnek. Tőled már egy sokkal egészségesebb, élhetőbb, szeretet teljesebb, tudatosabb örökséget kaphatnak, amiért érdemes a végsőkig elmenni.

Lépésről, lépésre, rétegről, rétegre haladsz egyre mélyebbre. A fájdalom, kezdetben, mint egy alaktalan tömeg jelenik meg és kúszik fel a tudattalanodból. Ahogy ránézel és engeded, hogy fájjon, kezdi megmutatni magát előtted. Az őseid fájdalma számtalanféle formát ölthet.

A folyamat szépsége, hogy, amint egyre finomabban lépkedve haladsz ebben az örökségül kapott, elhanyagolt, belső, családi kertben, a fájdalom lassan kezdi visszanyerni a feléd való bizalmát. Már nem kell attól tartania, hogy tövestül ki akarod tépni, mert megérted, hogy ő is hozzád tartozik. Már tudsz vele egy Térben időzni, és engeded neki, hogy szép lassan átalakuljon.

Mert a fájdalom nem akar fájdalom maradni. Olyan, mint egy elátkozott királylány vagy herceg, aki alig várja, hogy visszakaphassa eredeti, gyönyörűséges alakját, de lehet akár egy öreg, csontos gebe is, aki, ha parazsat eszik, erőtől duzzadó, táltos paripává válik.   

   

Ebben a folyamatban nincs helye türelmetlenségnek és agressziónak. Most nem a párkapcsolat a fontos, hanem Te magad. Tudod, vagy legalább is bízol benne, hogy, amikor készen állsz rá, a társ is megjelenik majd az életedben.

Ehhez azonban az kell, hogy felold a régi önsors-rontó mintákat és helyettük visszakapd azokat az elvesztett részeidet, melyek ahhoz kellenek, hogy végre teljesen önmagad légy, hogy végre a saját életedet élhesd.

Egy éretlen párkapcsolatban azt keresed a másikban, ami belőled hiányzik. Amíg Te magad csak egy fél ember vagy, csak egy másik fél embert fogsz bevonzani, azokkal a belső rendezetlenségekkel, melyek a tiéidre rímelnek. Ezzel az alap felállással esélytelen igazán boldog, érett párkapcsolatot kialakítani.

Kezdetben talán azért kezdtél el dolgozni magadon, mert egyedül nem bírtad, mert akartál valakit, akire támaszkodhatsz. A belső munka eredményeképpen eléred azt az állapotot, amikor már nem kínoz a magány. Egyedül vagy, de jó társaságban, hisz most ismerkedsz frissen visszaszerzett lélek-részeiddel.

Elkezded érezni és elismerni a saját belső értékeidet. Ennek következtében a környezeted is ennek megfelelően alakul. Olyan emberek jelennek meg az életed különböző területein, akik ugyanúgy látják és értékelik a Te értékeidet, mint a sajátjaikat. Így teremted meg szépen lassan az egyenrangú társulások alapját.

Vannak vágyaid, törekvéseid, de karrier helyett itt már a hivatásodon dolgozol. Társaság helyett társaid lesznek, akikkel közös ügyért tudtok dolgozni. A párkapcsolat pedig két egész-séges ember társulása lesz. Itt is előfordulnak feszültségek, konfliktusok, de már nincsenek játszmák, már nem egymás lenyomása árán akartok magasabbra emelkedni.   

Nagyon fontos szintlépés, amikor kialakul egy mélyebb fajta bizalom, nem csak a párod felé, hanem a kettőtök közti kapcsolat felé is. Hogy ez mikor történik meg, azt utólag nem is biztos, hogy vissza tudjátok követni. Egyszer csak ott van és érzitek, hogy áldás van rajtatok.

A kívülről jövő elvárások erejüket veszítik. Az értékedet már nem az határozza meg, hogy mennyit keresel, vagy, hogy tudtál-e elég gyereket szülni.

Itt már nem az a kérdés, hogy mit vársz az Élettől, hanem az, hogy az Élet mit vár Tőled, illetve Tőletek. Valamiért együtt vagytok, dolgotok, feladatotok van együtt. Az ambíció törekvéssé, a vágy kívánsággá, az egymáshoz való ragaszkodás pedig kötődéssé finomul.

Mennyire jó lehet ilyen légkörbe megszületni!

Mi, hát a jó párkapcsolat titka?

Sokan és sokfélék vagyunk. Én csak leírtam a tapasztalataimat, de ettől még biztosan létezik számtalan különböző megélés is.

Amit eddigi párkapcsolataimból és mások példájából sikerült megtanulnom, az, az, hogy a jó párkapcsolatért nem tehetsz semmit. Minden, amit teszel érte, azt valójában önmagadért teszed és végső soron egy szabadabb és gazdagabb Univerzumért, amihez Te is hozzá teszed a részedet.

A jó párkapcsolat a magadon való, intenzív és kitartó munka áldásos mellékhatásaként jelenik meg az életedben. 

Az első lépés, hogy elengedd a görcsös akarást és alaposan átállítsd magadban a fókuszt. Szép lassan pályára állsz. Megtanulsz bánni a fájdalommal, engeded, hogy a feltörő, eleven érzések átmossanak, akár egy újszülött lelket a zokogás. Azt a helyet, ahol a legértékesebb vagy, nem Te találod meg, hanem a hely talál meg Téged. 

Ezen az önmagad felé vezető úton neveled fel magadban azt az embert, aki végül el tudja foglalni az őt megillető helyet egy boldog, egészséges párkapcsolatban.

Híradó

Kedves Barátom! Mivel ebben a szeretetteljes, karácsonyi időszakban nem biztos, hogy nyitott vagy egy tömény, negatív fröcsögésre, előre bocsájtom ennek a röpke irománynak a végső konklúzióját, egyben jelezvén azok felé, akik végigolvassák, tartsanak ki, pozitív lesz a végkicsengés.

A végső konklúzió így hangzik: Létre kellene hozni a ’Pozitív Híradót’, ahol a nézők szükségtelenül ártalmas információáradat helyett, valami lélekmelengetőt kapnak, melynek segítségével könnyebben megküzdenek egy nehéz nap kihívásaival, és képesek lesznek észre venni azokat az élet adta lehetőségeket, melyek mellett máskor talán elmennének.

Ezzel kapcsolatban máris itt egy jó hír, miszerint van Pozitív Híradó, még, ha nem is főadásban, de akinek erre van igénye, legalább megtalálhatja magának az interneten. J

Visszatérve eredeti témánkhoz, rég óta nem nézek már tévét, a Híradót pedig különösen kerülöm. Pár napja azonban mégis muszáj volt néznem, mert ahol voltam, ott ez volt a háttérzaj. Érdekes szembesülni azzal, amit amúgy is tudsz, csak épp nem foglalkozol vele.

Mindenki tudja, hogy ami Mc Donald’s-ban van, az mérgező, mégis sokan, az egyszerűség kedvéért ott dobnak be pár falatot. Ugyanígy számtalan dologról tudjuk, hogy ártalmas az egészségre (dohányzás, alkohol, drogok, finomított ételek, mértéktelen zabálás, horror, pornó, stb.), mégis részei az életünknek, talán azért, mert egyfajta űrt töltünk ki velük, tereljük a figyelmünket olyan dolgokról, melyekkel nem akarunk szembenézni.

A Híradó az egyik legkollektívebb és egyben legveszélyesebb méreg. Mikor annak idején bevallottam a nagyanyámnak, hogy én nem nézek tévét, az első kérdése az volt: „normális vagy?” A második pedig így hangzott: „Híradót sem?" Mikor elmondtam neki, hogy „Híradót meg főleg nem nézek”, úgy nézett rám, mint egy elmebetegre, aki komoly segítségre szorul. „Akkor hogyan értesülsz a világ dolgairól, honnan tudod, hogy mi a fontos, hogy mit kell tudni?”

Azóta is azt érzem, azok az emberek, akik tévét néznek, különösen Híradót, sokkal könnyebben manipulálhatóak, mint azok, akik tudatosan kizárják azt.

Tudom, semmi újat nem mondok ezzel, hisz ezt is mindenki tudja, ez azonban nem csorbítja ennek az igazságát, sőt. Ha mindenki tudja, hogy így van, az ország túlnyomó többsége mégis figyelmen kívül hagyja, az óriási felkiáltó jel a mondat végén.

A tévében különböző tévéprogramok mennek. Onnét kapjuk a Programot…

Ha nem tudod, mit kell, érezz, mit kell, gondolj, hogyan kell, élj, csak nézz bele a tévébe, és tudni fogod. Megint nagyanyámat kell idéznem. Mikor megkérdeztem, ő miért is nézi a Híradót, így szólt: „Azért, hogy tudjam, kit kell utálni…” Érzed ennek a mondatnak az őszinte zsenialitását?

Egy eszköz, amelynek segítségével egy egész országnyi embert álomba lehet ringatni. A reklámiparban persze nagy konkurencia lett az internet, a legdrágább reklámok azonban mégis a tévében, főműsor időben, a legnézettebb műsorok közti szünetekben vannak.

Mivel elszoktam a tévétől, a reklámok is eléggé kiakasztanak, az igazi övön aluli ütés viszont a Híradó volt.

Lássuk csak. Mitől hír a hír? Attól, hogy a hallgatója számára értékes vagy egyenesen nélkülözhetetlen információt tartalmaz. (Ezt gondolom én.) Egy Híradó durván fél óra, ebből az értékes információ nem egész másfél perc volt, a végén. Útlezárások, terelések, mikor, hol túrnak, továbbá az aktuális benzin és élelmiszer áremelkedések kerültek szóba ebben a rövidke időben. Ahhoz, hogy ezekhez az információkhoz hozzájuss, végig kell szenvedned az előtte lévő 28 percet.

Figyeltem az érzelmi reakcióimat közben, és – bár ezt is mindenki tudja, - az egymás után jövő érzelmek meglepően pontos koreográfiát követtek, mintha előre meg lett volna írva, mikor, mit kell éreznie annak, aki nézi a műsort.

Először jöttek a bankrablók. Egymás után 3-4 darab, ebből egy lett különösen kiemelve. Az elkövetőt 7 éve próbálták elkapni (sikertelenül), míg végül a helyszínen egy harciasabb nő addig püfölte a táskájával, míg leszakadt róla a maszk, így a biztonsági kamera által készített felvétel, végül nyomra vezette a rendőröket. Az elkövetőről rendkívül fontos információ derült ki: Még a családja sem tudott tevékenységéről, azt hazudta nekik, hogy laptopokkal kereskedik, ezért utazgat szerte az országban. A 7 év alatt összesen 55 milliót rabolt, és rendszerint akkor ment mindig újra rabolni, mikor elfogyott a lóvé.

Nem tudom, Te hogy vagy vele, én minden esetre végeztem egy gyors számítást. A csávó 7 éven keresztül, cirka 650.000 forintos havi bevételt biztosított magának és kedves családjának. Ez azért hazai viszonylatban nem olyan rossz, ugye? (Főleg, ha az asszonynak is van némi bevétele.) Ebből a pénzből már azért lehetne félretenni is valamennyit, nem? A zseton azonban csúnyán elfogyott mindig, így a derék jó ember kénytelen volt újra, meg újra a bűn útjára lépni.

Hát akkor jöhet a jogos kérdés: Mi a búbánatos lóhímtagra verte el emberünk az igen csak busás összeget?!

Most mit érzel drága barátom? Én dühös vagyok, most is, ahogy ezt írom, és pontosan ez volt a cél. Legyél dühös, amiért valaki 650.000 forintot rabol havonta (mások nyilván ennek a többszörösét, csak más formában), míg Te kemény munkával és véres verítékkel sem keresel talán fele ennyit sem.

Érezd, hogy szar a közbiztonság, hogy már a bankokban sem bízhatsz, mert bármikor kirabolhatják, viszont jogos a megemelkedett, rendőri jelenlét (amitől egyébként nem biztonságban érzed magad, hanem azon kezdesz agyalni, ha esetleg találnának valamilyen okot, hogy megbüntessenek, van-e nálad elég pénz, hogy kifizesd).

Düh, frusztráció, bizonytalanság, félelem… Mindez egyetlen egy hír eredménye. Ezután jött a gondosan válogatott többi.

(Egy Isten háta mögötti faluban) egy férfi baltával támadott ember társára, és kevés híján meg is ölte, ’szerencsére’ csak a kezét vágta le félig, így, miután kórházba került, a dokik, ügyesen vissza tudták varrni.

Ember! Nem vagy biztonságban, érzed? Bármikor jöhet valaki baltával, és vagy agyon csap, vagy az orvosokat állítod kihívás elé. Ez ma Magyarország kérem… Igaz, hogy ez nem egy gyakori eset, igaz, hogy nem a szomszédban történt, igaz, hogy nem is egészen így történt, igaz, hogy talán meg sem történt, de azért féljél, parázzál, hátha elpatkolsz rákban, mielőtt megéled a nyugdíjas kort!

Témánál is vagyunk. Csúnyán beszopjuk a programot, pedig lehet, hogy a fele sem igaz. Ki ellenőrzi, hogy a Híradóban közölt hírek, valósak-e? Vagy Te ellenőrzöd Barátom, vagy senki… Mindenki azt hazudik, amit akar. Miért pont a Híradóban mondanának igazat?

A baltás gyilkos után jött a ’Szomorú Karácsony’ című történet.

Egy igazán szorgalmas hazánk fia, éjt nappallá téve dolgozott Németországban, hogy elég pénzt keressen felesége és 3 gyereke számára. Sajnos a kimerültségtől elaludt a volán mellett, és neki hajtott egy fának. Az orvosok már nem tudták megmenteni. A szegény család, hiába várja, pedig a karácsonyfát még együtt választották ki, mikor pár napja itthon volt az apa.

Szakadjon meg szíved drága, szép testvírem!!! Ja, és örüljél, hogy mindez nem Veled történt (persze Veled is megtörténhet), örülj, hogy élsz! Nem baj, hogy fillérekért gürizel, még mindig ez a biztonságos, hisz Nyugaton halálos balesetet szenvedhetsz. Maradj inkább kicsi rabszolga! Keress annyit, hogy csak a túlélésen járjon az eszed… Meg persze lásd a két mintát magad előtt: az egyik éveken keresztül fosztogat, a másik éjt nappallá téve dolgozik és a családját is alig látja. Az egyiket 7 év után kapják el (ha a 6. évben leáll, talán meg is ússza) és (gondolom) kap néhány évet, míg a másik szörnyet hal és 3 árvát hagy maga után. Hát hol itt az igazság? Látod, megint dühös vagy és csalódott, pedig még akár álhír is lehet mind a kettő…

Miután kidühöngted, kirettegted, kiszomorkodtad és kiszorongtad magad, jöhet egy elsőre pozitívnak tűnő hír.

Megválasztották az ’Év Szociális Munkását’! 

Nevezhetjük őt akár a ’Hajléktalanok Védőszentjének’ is, hisz amit tesz értük, az valóban rendkívül hasznos és emberfeletti. Szállást, ételt és kisebb munkákat ad nekik, cserébe le kell tenniük az alkoholt. Az általa segített hajléktalanok nagyon hálásak, Te is megnyugodhatsz végre. Hisz, ha egyszer úgy alakul, hogy az utcára kerülsz (bárkivel megtörténhet), ott lesz Neked Marika Néni, aki majd megpróbál kilapátolni a szarból. Még akár sikerülhet is, bár Marika Néniből egy van, hajléktalanból meg több százezer és csak egyre több lesz évről évre.

Olyan ez, mint egy rendkívül nyomasztó film, aminek a végén is hiába várod a feloldását. Kapsz néhány praktikus információt (juti falat, amiért kibírtad idáig), aztán mehetsz szépen aludni.

Ezek után felmerül bennem néhány kérdés, amelyeket talán Te is felteszel magadnak időnként.

1.     Vesztek-e bármit is, ha nem nézek Híradót?

2.     Mennyire valósak a Híradóban közölt hírek?

3.     Ha olyan helyzetbe kerülök, hogy nem vonhatom ki magam a hatása alól, mivel tudom az ártalmas hatásokat közömbösíteni?

4.     Ha Negatív információáradattal érzelmi nyomorban lehet tartani egy egész országrésznyi embert, vajon mi történne, ha hirtelen, pozitív, lelkileg is támogató hatású hírekkel töltenék meg a Híradó értékes perceit?

Még lehetne sok más kérdést is feltenni a témával kapcsolatban, az utolsó kérdésen azonban jól esik elidőznöm egy kicsit hosszabb ideig.

Ha tetszik, ha nem, nevelve vagyunk. Nagy kérdés, hogy ki és mi nevel minket. A döntéshozók arra szeretnek hivatkozni, hogy 'sajnos' ez az igény. Mert az ember természetes igénye ugye az, hogy primitív, alacsony színvonalú műsorokat nézhessen, hogy sokkoló hírekkel mosódjon az agya, hogy tudatilag minél mélyebb szinten időzhessen, lehetőleg tökéletesen vegetatív állapotban... Nem lehet, hogy a ezek inkább mesterségesen generált igények?

Tényleg erre vágyunk, vagy nem is kapunk mást, így ennél magasabb szintű igény nem is tud fejlődni? Mikor Steve Jobs-ot kérdezték arról, mi a véleménye a közvélemény kutatásról, azt mondta: "A közvéleményt nem kutatni, hanem formálni kell." Milyen igaza volt. 

Mostanra a történelem és a média megtanított olyan szinten rettegni, hogy szinte már fel sem tűnik. Annyira rettegünk, hogy inkább nem is érezzük, hanem szépen letoljuk az egészet a tudattalanba. Ez a túlélésünk érdekében jogos, viszont rendkívül veszélyes is, mert így a félelem ott fejti ki hatását, ahol nem férsz hozzá. A tudattalanba száműzött félelem felett semmilyen befolyásod nincs, ráadásul még el is magányosít, mert az öntudatlan félelem elszeparál mindentől, ami oldhatná azt.

Mi lenne, ha szépen felépítenénk újra a saját belső védelmi falainkat, kifejlesztenénk egy olyan szűrő berendezést, mely megszűri a nap, mint nap ránk zúdított szart? Ez alatt a belső védelem alatt, szépen felszínre hozhatnánk a mélyen őrzött félelmeinket. Biztonságos körülmények mellett szembenéznénk velük és hagynánk, hogy a tudatosság fényében erejüket veszítsék.

Vajon a félelem (különösen a mesterségesen generált félelem) mivé alakul át, amikor teljes valójában megmutatkozik előttünk? Az a tapasztalat, hogy átváltozhat erővé, bátorsággá, tisztán látássá is akár.

Ha megvizsgálod, mitől félsz nap, mint nap, könnyen rájöhetsz, hogy legnagyobb részt teljesen irreális dolgok tartanak rettegésben. Mennyire fellélegezne az ország, ha mindez a mérhetetlen, irreális félelem eltűnne?

Mihez kezdenénk az így felszabaduló energiával? Hová fejlődhetne ez az ország, ha a médián keresztül a bennünk rejlő, végtelen kreativitás felébresztése lenne a cél? Mi történne velünk, ha a legfőbb cél az lenne, hogy kivétel nélkül mindenki önmagára találjon, hogy mindenki megtalálja a saját hivatását, azt, amit igazán szeret és igazán jól tud csinálni?

A kérdés talán költői, viszont észre kell, vegyük, hogy micsoda eszköz/fegyver a média.

Még ebben az országban is vannak sikeres önmegvalósítók, olyan, sikeres üzletemberek, akik nem csak a profitot hajtják, hanem a közösség érdekeket is szolgálják. Be lehetne mutatni számtalan, hazai és külföldi, civil kezdeményezést, olyan siker történekeket, melyek azt bizonyítják, hogy igenis van rá esély, hogy az álmaidat megvalósítsd, hogy valami igazán értékeset adj magadból.

Ott vannak a Cserdi cigányok, akik szembe mennek a sztereotípiával és annyi zöldséget termelnek, hogy még adományba is jut,szegénysorban élő budapesti családoknak. 

Új, környezetbarát energia forrásokat fedezünk fel, már nem csak passzív (nulla rezsivel működő) házak, de aktív (még pluszt is termelő) házak is vannak.

Fel lehetne hívni a figyelmet olyan pályázati lehetőségekre,mely kiugrási lehetőséget biztosítanak tehetséges, de hátrányos helyzetűfiataloknak, meg lehetne mutatni azokat az önellátó módon működő falvakat,melyek a különböző, energiaszolgáltatóktól teljesen függetlenül tudnak létezni.

Ha kicsit utána nézünk, kiderül, hogy rengeteg biztató, lelkesítő dolog is történik napi szinten ország és világ szerte.

Nem csak az ártalmas érzelmeknek van létjogosultsága ezen a bolygón!

Egy teljesen pozitív világ lefestése nyilván hazugság lenne, de ettől még a törekvés, hogy azt csináljuk, amiben igazán jók vagyunk és ez másoknak is a javára váljon, egyáltalán nem irreális.

Valójában, sokkal nagyobb a szabadságunk, mint azt valaha is gondoltuk.

Amikor valamit meg akarsz tanulni, Te sem arra keresel példákat, hogy kinek nem sikerült, hanem azt próbálod megérteni, hogy akinek összejött, hogyan csinálta. Annak persze, aki beletörődött a saját sikertelenségébe, megnyugtató lehet azt látni, hogy nincs egyedül, ha viszont egyszer kiemelted a fejedet a homokból, többé már nem akarod oda visszadugni.

Rajtad múlik, hogy milyen programot engedsz az életedbe. 

Gyújtsd be a rakétákat!

Ahhoz, hogy bármiben is fejlődj, szükséges időről, időre olyan dolgokat próbálgatnod, melyek ebben a pillanatban még meghaladják a képességeidet. Ha mindig csak azt ismételgeted, amit rutin-szerűen, akár fél gőzzel is képes vagy megcsinálni, a képességeid határai nem, hogy nem tágulnak, de még be is szűkülnek, míg végül már a könnyű dolgok is nehéznek bizonyulnak majd.

A ’komfort zóna’ a legnagyobb csapda, mely folyamatosan körül vesz. Csak arra jó, hogy kilépj belőle. A valódi élet ott kezdődik, ahol elveszíted a biztonságérzetedet, ahol nem működik a rutin, mert ott végre muszáj jelen lenned. Ilyenkor felizzik Benned a koncentráció és érzed, hogy harcra kész vagy.

Sokan kérdezgetik, miért olyan nehéz a kézenállást stabilan megtartani, mikor a fejenállásban már minden nehézség nélkül benne tudnak maradni. Az egyik ok teljesen logikusan látható, csak kicsit bele kellene gondolni.

·        A fejenállásnál három ponton támaszkodsz, míg a kézenállásnál ebből egyet elveszítesz.

Na jó, de ’bakászanában’ is csak két pont van – mondhatod jogosan – és azt mégis könnyebb megtartani. A válasz azonban erre is logikus:

·        Bakászanában a térded a felkarodon támaszkodik, a lábad pedig be van hajlítva, így a póz sokkal kompaktabb, mint kézenállásban és a súlypont is jóval alacsonyabban van.

Most nézzük meg mi az, az ok, amely, bár ugyanilyen logikus, mégsem ennyire magától értetődő.

·        Egyszer talán a fejenállás is nehéz volt, csakúgy, mint a járás vagy a beszéd. Mégis megtanultad, mert folyamatosan inspirálva voltál. Valami belülről hajtott. A csecsemők nem ismerik azt a fajta komfortzónát, mint mi. Amikor a kézenállást tanulod, ugyanúgy ki kell, lépj a komfortzónádból, mint bármikor, amikor erődön és tudásodon felüli dolgot tanulsz. Le kell, győzd a félelmeidet, az önkorlátozó hiedelmeidet, a kényelemszeretetedet, ehhez pedig maximális hőfokon kell, égj. Egyszerűen be kell, gyújtanod a rakétáidat.

Számos olyan pont van a fejlődésed folyamatában, ahol el tudsz akadni. Az akadály átlépéséhez pedig energia kell. Van, amikor elég, ha csak kitartasz, de az igazi áttöréseknél, sokszor éppen a sorozatos kudarc és frusztráció keltette düh lesz a leghatékonyabb fegyvered. Ha ilyenkor is kitartasz, mindez kirobbanó erővé alakul át, melynek hatására a képességeid felett álló mozdulatok is sikerülhetnek.

Az egyik mostanában tartott kézenállás órán többeknél egy fajta belekényelmesedést éreztem. Az egyik nagy mérföldkövön, a ’falról való leváláson’ már túl voltak, és most békés egyhangúságban lendülgettek a teremben, hol túl picit, hol túl nagyot, de 1-2 másodpercnél tovább nem tudtak benne maradni.

Figyeltem magamat és a reakciómat. Tisztán látszott, hogy megelégednek egy olyan szinttel, amivel nem kellene megelégedniük. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Feldühített a kényelmük…

Ha mögéjük álltam, hogy segítsek kicsit, automatikusan én lettem az a harmadik pont, ami azelőtt a fal volt. Amint megérezték a kezemet, egyből elkényelmesedtek, és támaszkodni kezdtek, ahelyett, hogy próbáltak volna eltávolodni attól.

Ezen a ponton rendszerint nehéz átbillenteni a tanítványokat. Annyira kényelmes a segítő kezet támaszkodásra használni, hogy szinte észre sem vesszük azt a lehetőséget, amely a saját egyensúlyunkból, a saját önállóságunkból fakad.

Hányszor csináljuk ugyanezt más élethelyzetekben is!

Mikor megjelenik egy hozzáértő segítség, egyből átengedjük neki az irányítást, pedig a megoldás a saját kreativitásunkban, az önálló útkeresésünkben van. Ilyenkor a megoldás abban rejlik, hogy képesek vagyunk nézőpontot váltani.

Egy adott helyzetet nem csak kőbevésett valóságnak, hanem folyton változó, alakuló lehetőségek folyamatának is fel lehet fogni. Ha ezt teszed, képes leszel a figyelmedet az egész mozdulatra kiterjeszteni elejétől a végéig. 

A saját, ösztönös kényelem szereteteden, rendszerint a frusztráció keltette düh visz át, csakhogy a tanítványok itt egyáltalán nem voltak dühösek. Talán azért, mert nem is tudták mit veszítenek, azzal, hogy nem teljes erőbedobással küzdenek a sikerért.

Először fáradt lettem. Unatkoztam, és egyre többet ásítottam, aztán hirtelen feldühített az állóvíz, és rá kellett jöjjek, hogy helyettük vagyok dühös.

Arra volt szükség, hogy a fejükben valami átkattanjon és a hozzáállásuk drámaian megváltozzon.

Végül eszembe jutott egy régi történet, melynek látszólag semmi köze nem volt a jelen helyzethez, viszont mivel nagyon jól modellezte azt a váltást, amire szükség volt, úgy döntöttem, elmondom nekik.

Még serdülő koromban egy ifjúsági képzőművész klubba (GyIK Műhely) jártam, ahol nem a kézügyesség fejlesztése, hanem a kreativitás minél mélyebb megélése volt a legfőbb cél. Minden alkalommal, mikor a tanár új témát hozott, először alaposan átbeszéltük, aztán hagytuk, hogy hasson ránk és a lehető legszabadabb eszközhasználattal neki láttunk a megvalósításhoz.

Akkoriban a téma épp a ’Káosz’ volt, azaz a teremtés előtti utolsó másodperc, a végtelen potencialitás, ami még semmi, de a következő pillanatban már bármi lehet…

Mondanom sem kell, ezt anno, 14 évesen nem volt könnyű hova tennünk, de azért szépen neki ugrottunk. Kettesével dolgoztunk egy, egy másfél négyzetméteres papírlapon. 3 hete gyűrtük már, festettünk mindent a lapra, ami csak eszünkbe jutott, de a végeredmény épp ellenkezője lett, mint, ami a feladat volt. A ’még semmi, de már bármi lehet’ helyett ’volt az már minden, de már nem lehetett belőle semmi’…

Szóval bajban voltunk. Fejünket vakargatva, tanácstalanul néztük a kaotikusnak igen, de ’Káosznak’ egyáltalán nem nevezhető képet. Ekkor jött oda a tanár és mondott pár atyai jó tanácsot: „Fiúk ezzel most rendesen el vagytok akadva. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Eljutottatok egy határig, ameddig már talán máskor is, de most ezen a határon túl kell, mennetek, hogy ez a kép igazán megszólaljon. Csak rajtatok múlik, hogy meg tudjátok-e csinálni.”

Csak álltunk ott, minden ötletből kifogyva, és azt éreztük, hogy feladjuk.

A következő pillanatban aztán valami átkattant a fejünkben. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egy edényben összekevertünk különböző színű temperát, tapétaragasztót meg vécépapírt. Ebből egy meglehetősen undorító masszát gyúrtunk és neki álltunk rákenni a képre. Először csak rádobáltuk a ragacsos pépet, aztán puszta kézzel kentük szét rajta, míg végül cipővel is átmentünk a képen. Éreztük a dühöt és azt a hihetetlen erőt, ami a düh átalakulása közben ébredt bennünk. Transzban voltunk.

Az egész nem tartott tovább 5 percnél. Csak álltunk ott, nyakig festékesen, mint akik disznót vágtak és zihálva néztük a nagy művet.

A kép lüktetett. Annyira magába szívott, hogy, ha sokáig néztük, beleszédültünk. Szinte megszólalt és olyan mélységet nyitott meg, aminek tényleg nem lehetett látni az alját. Nem ábrázolt semmit, mégis benne volt minden. A tanár csak annyit mondott: „Jól van fiúk, ezt megcsináltátok.”

Azóta tudom, hogy amikor közel vagyok egy szintlépéshez, jó jel, ha teljesen elveszítem a fonalat. 

Ha elmész a végső pontig egy dolog gyakorlásában, számíts rá, hogy mindent elveszítesz, ami ahhoz a szinthez tartozik. Ha ettől sem riadsz vissza, és továbbmész, egyszer csak egy sokkal tágasabb valóságban találod magad.

Ekkor érted meg, hogy nem a korlátaid ragaszkodnak Hozzád, hanem éppen fordítva.

Miután elmondtam ezt a kis történetet, magam is meglepődtem a hatásán. Az egyik tanítvány megállt előttem és teljes elszántsággal fellendült. Hozzá sem kellet érni, végre elkezdett küzdeni a saját egyensúlyáért. Először 5 másodperc, aztán 13, végül 17. Olyan helyekről húzta vissza, ahonnét korábban már elveszítette volna. Most ott égett benne a harci szellem és ezt a többiek is megérezték.

Ha valakinek komoly áttöréses sikerélménye van a csapatban, az lelkesítően hat a többiekre is. Egy másik tanítványnak olyan mozdulatot sikerült végrehajtania, amelyik azelőtt még sosem jött össze hibátlanul. Tudtuk mindketten, hogy hol az a pont, ahol fel szokta adni, de a düh, és a felismerés, hogy van tovább, erőt adott neki. Sokkal feszesebb izomtónussal és megacélozott összpontosítással kezdett neki a gyakorlatnak. Már a tekintetéből tudtam, hogy meg fogja csinálni. Nem is őt láttam a szemein keresztül, hanem az elhatározást.

Az, hogy új dolgokat próbálsz ki, és sikerélményekre teszel szert bennük, nem csak egy különös hobbi furcsa emberek számára. A világod lesz sokkal tágasabb, amiben mozogsz, olyan lehetőségeket veszel észre, amelyek mellett azelőtt elmentél. Számos, általad addig lehetetlennek hitt dolog válik lehetségessé.

Vedd észre, mikor elkezdesz belekényelmesedni egy adott tevékenységbe. Ha fejlődni akarsz, a kényelem a legnagyobb ellenséged. Az öregedés, az életbe való belefásulás akkor jelenik meg, mikor már nem akarsz tovább fejlődni, új dolgokat megismerni.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy elfáradtál, hanem, hogy alap járaton vagy fáradt, mert a valóságot felcserélted az arról alkotott, kimerevített képre. Lassan eltűnnek a színek, eltűnik az életteli elevenség.

Láttam egy videót, ahol egy járni már tudó babát vittek be jól képzett táncosok közé. A feladat annyi volt, hogy utánozzák a baba mozgását. Látszólag egyszerű feladat volt, mégis rendkívüli jelenlétet és koncentrációt igényelt, mert a baba tökéletesen kiszámíthatatlan volt. Hátra kellett hagyniuk minden jól begyakorolt kortárs klisét, és át kellett, hogy adják magukat egy teljesen új tapasztalásnak.

Az egészben a legszebb az, hogy a baba mozdulatai ezzel együtt végtelenül egyszerűek voltak, de a bonyolult koreográfiákhoz szokott, profi táncosoknak mégis kihívást jelentett a mozdulatok itt és most-ban való lekövetése.

Valójában olyan mozdulatokat csináltak felnőtt testtel, melyre gyerekként, ugyanilyen spontán módon képesek voltak.

Felfedezhetsz minden mozdulatot újra, felfedezheted a saját, benned lakó gyermeki részedet. Így képes leszel újra játszva tanulni, és problémák helyett izgalmas kihívásokat találni.

Egy helyen a következő feliratot láttam: „Kudarc nincs, csak késleltetett siker.”

Mikor gyerekként járni tanulsz, nincs olyan lehetőség, hogy feladod, mert állandó késztetésed van a gyakorlásra és nincsenek önkorlátozó hiedelmeid. Egyszerűen csak tanulsz és engeded működni a fejlődés törvényét.

Rajtad múlik, hogy felfedezed-e újra azt a létállapotot, ami gyermekként még természetes volt.

Háború és Béke

Azt hiszem, nincs ember az országban, akiben az utóbbi idők eseményei ne keltenének kisebb, nagyobb feszültséget.

Egymást érik a menekültekkel kapcsolatos posztok, és bár most már vannak józanabb megszólalások is, még mindig rengeteg a szélsőségesen manipulatív, uszító hangvételű írás mindkét oldalon.

Igen, két oldal van jelen pillanatban. Lehetsz ’menekült párti’ és ’menekült ellenes’, aminek a legfőbb oka az, hogy politikai kérdést csinálunk egy praktikus kérdésből. Mindkét oldal a menekültek igazi arcát próbálja megmutatni. Mindkét oldalon azt akarják, hogy gondold azt, amit ők gondolnak. Mikor vesszük már észre, hogy nincs olyan, hogy ’a menekültek igazi arca’? Emberek ők is, ugyanúgy, mint mi, és ennek megfelelően sokfélék. Ha a jámbor arcokat keresed, ugyanúgy megtalálhatod köztük, mint a rendbontókat.

A helyzet praktikus, megoldás keresése mellett, két költői kérdést teszek fel magamnak:

1.     Vajon, ha az én országomban törne ki háború, vagy válna teljesen élhetetlen a helyzet, maradnék vagy menekülnék?

2.     Ha úgy döntenék, elhagyom az országot, hová mennék; a legközelebbi, (relatíve) biztonságos helyre, vagy a számomra legelőnyösebb helyre?

Valószínűleg menekülnék és bizony a lehető legjobb helyet venném célba, közben azonban eszembe jut Hellingernek (a ’Családállítás’ módszertani megalkotójának) egy 2001-es írása a menekültekről, és ez elbizonytalanít. Ez egy rendkívül kemény írás, a maga súlyos igazságaival. Nagy vonalakban arról szól, hogy aki nem osztozik a hazája sorsával és elmenekül onnan egy jobb élet vagy akár a puszta túlélés reményében, az nagyon súlyos terheket ránt magára és később, visszatérve, a saját országába, akár árulóként is tekinthetnek majd rá, nem teljesen alaptalanul…

Mivel ez az írás több, mint 10 éves és a Hellingeri családállítás egy nyitott, folyamatosan fejlődő-változó rendszer, azóta akár ez a vélemény is átalakulhatott. Érdekelne is, vajon a mostani helyzetről hogyan vélekedik a szerző. A 2001-es írás tükrében azonban mindkét költői kérdést és a rájuk adott gyors válaszaimat át kell, értékeljem, mert van egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy az írás igazsága még most is nagyon erős lábakon áll.

Hisz a háború és a borzalmak ellenére, most is vannak, akik Szíriában maradnak, mint ahogy, 56-ban sem hagyta el mindenki az országot. Nyilván sokaknak nincs is, nem is volt erre lehetőségük, de biztos vagyok benne, hogy olyanok is vannak, akik megtehetnék, hogy elmenekülnek, és mégis maradnak, vállalva ezzel a megöletés és a brutális kínzások veszélyét.

A kérdés itt már nem is annyira költői, mint inkább pszichológiai. Mi kell ahhoz, hogy valaki, a saját életösztönét legyőzve, úrrá legyen a menekülési késztetésen és helyben várja be a biztos halált? Honnét fakad ez az erő? Arról nem is beszélve, hogy sokan a családjukat is ott tartják, kitéve őket is a várható borzalmaknak. Miben bíznak? Vagy talán a teljes reménytelenség állapotában időznek? Fájdalmat, rémületet ők is kell, hogy érezzenek, nem?

Én a menekülteket teljes mértékben megértem (ami nem jelenti azt, hogy mindenkit korlátlanul át is engednék, vagy bármit is jobban tudnék csinálni, mint most a kormány vagy az önkéntesek). Azokat nem értem, akik otthon maradnak, bár érzek feléjük egy fajta, mérhetetlen tiszteletet.

Ennyit tehát az önreflexióról. Most térjünk át jelen szituáció praktikus kérdéseire és várható következményeire.

Túl azon, hogy a túlélés érdekében nem feltétlen kellene az Unióig futni, nézzünk egy picit rá arra, hogy mi elől is menekülnek ezek az emberek. Bár jelen pillanatban, ha Szíriában eltalál egy golyó, azt sem tudhatod biztosan, ki és miért lőtt le, a legnagyobb fenyegetést mégis az ’Iszlám Állam’, vagy ISIS néven futó terror szervezet jelenti.

A szervezet katonai hátteréről és létrejöttének kezdeti céljairól lehetne hosszú oldalakon át írni, mindez azonban nem célja ennek az írásnak. Ha érdekel, utána tudsz járni („a gugli a barátod”). Lényeg, hogy fel lett fegyverezve egy hadseregnyi, bosszúszomjas pszichopata, akik vélhetőleg beleőrültek az állandósult borzalmakba, és megindultak, hogy megalkossák a saját felfogásuk szerinti rendet…

Mivel a világban sok a pszichopata, így akinek minden vágya, hogy magas fizetésért és következmények nélkül kegyetlenkedhessen, megindul, hogy csatlakozzon a közel-kelet ’Pokol Angyalai’-hoz.

A menekültek menekülése tehát jogos, jöjjön most két, sokakat foglalkoztató praktikus kérdés:

1.     Van-e az Iszlám Államnak oka Európába jönni?

2.     Ha igen, meg tudja-e ezt észrevétlenül tenni, a menekültek közé vegyülve?

Sajnos mindkét kérdésre igen a válasz, sőt. Saját bevallásuk szerint, már 4000 katonájuk az Unió területén belül van, és a pokol bármikor elszabadulhat…

Az első kérdést, ha vesszük, az Iszlám Állam már nem csak az egykori Arab Kalifátust szeretné helyreállítani, de szeretné Európa jelentős részét is az uralma alá hajtani, és lehetőleg minél kielégítőbb bosszút állni, a világ jólétben és békében élő szerencsésebb felén… Ha a második kérdést vesszük, ne legyenek illúzióink. Csak az nem jött át a határainkon közülük, aki nem akart, így ez sem kérdés többé.

Mi lesz most?

Van, aki homokba dugja a fejét, van, aki háborúra készül, fegyverkezik, van, aki bízik benne, hogy a kormány úrrá lesz a helyzeten, van, aki pedig egyenesen az utolsó ítéletet várja. Azt, hogy az Iszlám Állam megkezdi-e és, ha igen, mikor és milyen formában, az Európa elleni támadást, senki nem tudhatja egész pontosan. Erre túl sok hatásunk nincs is. 

Az viszont rajtunk múlik, hogy végveszélyben is egymás torkát fogjuk-e szorongatni, vagy képesek leszünk végre félretenni az ellentéteket és össze tudunk-e fogni annak érdekében, hogy megmentsük, ami még menthető.

Ha megnézed a menekültekkel kapcsolatos, tudatosan manipulált híreket és posztokat, azt látod, hogy olyan, mintha az a szándék húzódna meg mögötte, hogy minél jobban egymás ellen hergeljen bennünket. "Érezd magad veszélyben a ránk támadó, menekült, barbár csürhe miatt!” Illetve „szégyelld magad mindenki helyett, a menekültekkel való, embertelen bánásmód miatt!” „Magyarország Európa bástyája”, versus „magyar gyerek megvágta, osztrák gyerek gyógyítja…”

Az egyik üzenettől a lakosság egyik felének, a másiktól a másik felének nyílik ki a bicska a zsebében. Hazugságok, csúsztatások, torzítások mennek minden mennyiségben, és mi, ha kell, ha nem, osztjuk őket, mintha fizetnének érte.

Nagy a feszültség. Ilyenkor nem biztos, hogy elszámolsz magadban 10-ig, vagy akár csak 3-ig, mielőtt kimondasz, vagy leírsz valamit. Ilyenkor nem cselekszel, hanem reagálsz. Felülsz a provokációnak, és magad is provokálsz. Ítéletek csattannak, akár a pofonok, barátok fordulnak egymás ellen, mindenkit lehülyézünk, fasisztázunk, idiótázunk, aki más véleményen van, mint mi.

Ezzel kapcsolatban van két felvetésem, amelyeket vagy megfogadsz, vagy nem, a Te döntésed lesz.

1.     Ha már mindenáron meg akarsz ítélni másokat, tedd azt a tetteik alapján és ne az alapján, amit mondanak, leírnak. Tudtommal civilek részéről sokkal több tettleges segítség érkezett a menekültek felé, mint amennyi, konkrét, fizikai atrocitás. Ebben az országban rengeteg együtt érző, jó ember van, sokan olyanok is segítettek, akik egyébként nem értenek egyet a menekültek befogadásával, míg a fotel trollok megmaradtak a verbális agresszió szintjén. Nincs miért szégyellnünk magunkat.

2.      Mielőtt megosztasz egy posztot, ami téged már felzaklatott és nagy indulatokat váltott ki belőled, állj meg egy kicsit, és gondold végig, tényleg meg kell-e osztanod. Ha figyelmesen megnézed, kicsit messzebbről, kívülállóként a cikket, meg fogod találni azokat a momentumokat benne, melyeknek a viszály keltés a legfőbb célja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem az Igazságot, hanem valakinek az igazságát mutatják csak meg.

Nem rég olvastam egy könyvet, amely Dzsingisz Kán és Batu Kán és hódításairól szól. A könyv részletesen elbeszéli a mongol seregek katonai stratégiáit és a leigázott területeken való kegyetlenkedéseit. A korszak legfegyelmezettebb hadserege volt ez, ahol egyéni akcióknak, nem volt helye. Amikor viszont egy falu civil lakósságának kifosztásáról és elpusztításáról volt szó, nem volt határa annak, hogy mit lehet és mit nem. Itt aztán kiélhette minden harcos, amit korábban elfojtott magában! Ezt a sereg tisztjei szándékosan hagyták, mert tudták, a katonák is le kell, hogy vezessék valahol a feszültséget, különben felrobbannak a sok felgyülemlett tesztoszterontól

Hogy miért írtam le mindezt?

Azért mert a mongolok katonai sikereinek, főleg Európában, a fegyelmezett, parancsvégrehajtás mellett, még három fontos másik tényezője is volt. Mik ezek a tényezők:

1.     Amíg be nem következett a katasztrófa, senki nem vette igazán komolyan őket.

2.     Amikor már látszott, mit is művelnek, az embereket annyira lesokkolta a mérhetetlen kegyetlenség, hogy sokszor cselekvés-képtelenné váltak, és kapituláltak, ami után a mongolok még kegyetlenebbül mészárolták le őket, mint egyébként, mivel itt már a bátor harcosnak kijáró, minimális tiszteletet sem érdemelték ki.

3.     Ez pedig a legfontosabb: Amikor a mongolok megindultak Oroszország felé, ott a különböző területek vezető, főemberei annyira hatalom éhesek voltak, és annyira utálták egymást, hogy inkább hagyták elesni a stratégiailag fontos várakat és városokat, mintsem segítettek volna egymásnak…

Ismerős ez a felállás? Nálunk annyival durvább a helyzet, hogy itt nem csak a vezető politikusok, de még a polgári lakosság is utálja egymást, ugyanakkor nincs igazán katonaságunk sem, a legtöbb civil azt sem tudja, hogy kell egy fegyvert elsütni. Ehhez képest a hozzánk érkező menekültek és az ISIS emberei egyaránt szokva vannak a puskaropogáshoz, míg nálunk 56 óta nem gördültek el a fegyverek.

Ha szükség lenne rá, Te tudnál ölni? Meg tudnád húzni a ravaszt, bele tudnál döfni egy kést egy másik emberbe, ha az, az életre vagy a családod életére törne?

Túlságosan megszoktuk a békét Drága Barátom, pedig nem biztos, hogy jobban megérdemeljük, mint azok, akik most a háború elől futnak. A béke nem egyenlő a háború hiányával. Nálunk ugyan nincs háború, de már béke sincsen jó ideje.

A harcok bennünk dúlnak, márpedig a legkönnyebben azt lehet legyőzni, aki önmagával is harcban áll… Ez volt a mongolok legfőbb fegyvere Dzsingisz Kánék alatt, és ezt tudja az Iszlám Állam is leginkább kihasználni ellenünk.

Ha kicsit belegondolsz, nem nehéz sötéten látni az előttünk álló eseményeket. Mivel ez az a hely, ahonnét az Isis célba veszi Európát, ugyan elvileg nem mi vagyunk a legfőbb ellenségük, egy esetleges, európai ellencsapás esetén, kis hazánk pillanatokon belül az összecsapások ütközőzónájává válhat…

Magyarország történelme nem éppen egy diadalmenet. Gyakorlatilag, kisebb megszakításokkal, Mohács óta tart a mélyrepülés, és még mindig nem látjuk a végét.

Létezik egy jóslat, amely 1948 környékén keletkezett. Ha van egy kis időd, érdemes végigolvasni.

A kérdés arra vonatkozott, hogy mivel már addig is sok tragikus esemény történt és jó ideje nem látszott a fény az alagút végén, vajon milyen események bekövetkeztére érdemes még felkészülni. A jóslat meglepően pontosan meséli el a történéseket a Berlini Fal leomlásától napjainkig, sőt még azon is túl. Eddig bizony, szinte minden bejött, ami ott le volt írva.

Benne vannak a menekültekkel érkező terroristák is, akik Európa elpusztítására törnek. („Bevezetik a Hét Tevét, hogy az innen köpködhessen lángot a Bikát Nyergelő Asszonyra…”) Benne van az erre adott magyar reakció is, miszerint egymás torkának esünk, és polgárháború tör ki. ("Ketté szakad az ország, a lángot vér oltja")  

Ez után következik az Európai válasz csapás, a terror veszély elhárítása végett. ("Magyar, magyart gyilkol, de a bika hátáról is ide lőnek a hét teve miatt. A nép fele elpusztul.")

Nagy kérdés, hogy tehetünk-e valamit és, ha igen, mit, ennek megakadályozásáért. A jóslat végén is ez a kérdés hangzik el ("Így van ez megírva, nem lehetne-e másképp?") A válaszból az derül ki, hogy, ha menet közben irányt változtatunk, elkerülhetjük a katasztrófát, de, amennyiben a múltat és a jelent összekötjük egy egyenes vonallal és meghosszabbítjuk, a vonal végén ez a vég vár ránk...

Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy lásd, a vonat, amin ülünk, szakadék felé tart. Lehet menekülni, leugrálni a vonatról, mentheti mindenki a saját életét, ahogy tudja, de együtt akár meg is állíthatjuk a vonatot, vagy legalább annak egy részét.

Ehhez azonban be kell fejeznünk az ellenségeskedést. Ez az egyetlen dolog jelen pillanatban, ami tényleg rajtunk múlik, hogy elengedjük az egymás ellen feszítő nézeteinket, ideológiáinkat és megkeressük magunkban azt a belső középpontot, ahol béke és erő van.

A jóslat legvége még tartogat némi nyalánkságot, de nem szeretném lelőni a poént. Ha érdekel, olvasd el. Tanulságos lesz.

Ha már szóba került a béke, érdemes megnézni, kik a legbékésebb emberek. Elsőre két dolog tűnik fel.

Az egyik, hogy ezek az emberek fizikálisan és/vagy lelkileg nagyon erősek. Harcművészeknél és szerzeteseknél látom ezt sokszor. Egy, egy jól sikerült edzés után, miután a bennük lakó tigris kitombolta magát, nyugodt, békés mosollyal távoznak. Tisztában vannak a saját erejükkel és képességeikkel, nincs bennük félelem, vagy kisebbrendűségi érzés. Persze biztos nem mindenkinél van ez így, de mégis érzek egy ilyenfajta tendenciát.

A másik fontos tényező, hogy jóban vannak magukkal. Nincs bennük önellentmondás. Ezt meg leginkább azokon láthatod, akik megtalálták a saját útjukat és önmagukkal teljes egyetértésben, azt az utat járják. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek soha nem veszítik el az egyensúlyukat, viszont borulás esetén is könnyen helyreállítják a saját békéjüket.

Nagyon szépen látszott ez, az 'Apocalipto' című film elején, mikor a főhős megérezte, mekkora veszélybe került a faluja és emiatt - ugyan nem szólt semmit - az apja mégis észre vette rajta a feldúltságot. Harag és félelem keveréke költözött a szívébe, az apja viszont nem akarta, hogy a fia ezeket az érzelmeket a faluba bevigye és ezzel a közös békét megmérgezze.

A félelem persze jogos volt, de, mikor a falu ténylegesen elveszett, a kivégzés előtt álló apa még átadta fiának utolsó tanítását: "Fiam! Ne félj!" Ebben a mondatban mérhetetlen erő van. Ez az ember békében, a világgal és önmagával harmóniában tudott meghalni.

Aki a saját útján jár, az könnyebben úrrá lesz a félelmen, mint az, aki állandó kételyek között él. Még háború esetén is biztos menedék, ha van benned egy belső mag, ahol a békédet őrzöd. A háború most épp belül zajlik még. Rajtad is múlik, hogy kiengeded-e, vagy inkább a saját békédet osztod meg másokkal.