A Férfi mint Ember

Milyen az igazi férfi? Erős, kreatív, önmegvalósító? Biztonságot adó családapa vagy inkább kőkemény harcos? Értsen mindenhez? Tudjon házat építeni, autót szerelni? Hűséges legyen vagy inkább hódító típus? Teremtsen anyagi javakat, legyen magas beosztású cégvezető és/vagy befektető? Legyen izmos, energikus, harcművészetekben, küzdő sportokban járatos? Tudjon bármikor jól teljesíteni az ágyban? Legyenek érzelmei, amiket ki is tud fejezni, de ne legyen nyálas. Szeresse a gyerekeket, de legyen tekintélye?

Ezt a bejegyzést akár meglehetne írni úgy is, hogy csak kérdő mondatok szerepeljenek benne, és a kérdések így sem fogynának el.

Férfi témában rengeteg az egymásnak is sokszor ellentmondó sztereotípia, emellett jelen van a megváltozott világhoz alkalmazkodni próbáló modern és az archaikus férfi közti konfliktus is.

Nincs már egységes értékrend, mely alapján a szülők gyermekeiket nevelik. Ez új lehetőségeket, de egyben mérhetetlen bizonytalanságot is eredményez.

Az egyik családban a sportszerűség az emberség ismérve, a másikban ezt a lúzerek védjegyének tartják. Akik a modern férfi mintáját tartják szem előtt, könnyen kukába teszik az archaikus férfi mai napig időt álló értékeit, akik meg az archaikus férfit sírják vissza, azokhoz a működésekhez is ragaszkodnak, melyek már inkább csak akadályozzák a mai kor férfiját az önmegvalósításban.

Ebben a folyamatos, külső és belső konfliktusban fontos tényezőként vannak még jelen azok a személyes, generációs, családi és kollektív férfisérülések, melyek egy jelentős részéhez nem is férünk hozzá, mivel a tudattalanban őrizzük őket.

Na, drága barátom, így legyél férfi és találj magadra ebben az eszméletlen káoszban!

Nem lesz könnyű dolgod, de ha beleállsz abba, hogy felfedezd, megtaláld és kibontakoztasd a benned élő Férfit, még lehet némi esélyed. 

Mivel az archaikus mintáktól (meg a természettől úgy általában) sikerült kellő képen eltávolodnunk, a modern férfi mintája meg nem forrt még ki eléggé, maga a Férfi ideálja olyan követelményekkel és elképzelésekkel kapcsolódott össze, melyek teljesítése határos a lehetetlennel.

Egyszerre legyél egy önismeretileg elég mélyen és alaposan megdolgozott barbár, de ápolt viking, aki kb 110 kilónyi nyers izomzattal („Nincs férfi 100 kg alatt…”) is rugalmasan mozog és van állóképessége. Intelligens beszélgetőtárs, 1 óra alatt minimum egy rekesz sör elfogyasztására képes, bármikor, bármilyen állapotban tud értékelhető szexuális teljesítményt nyújtani, soha nem stresszel, sikeres cégvezető, aki lovagol és autót szerel, emellett egyszerre hódító és mégis hűséges típus, aki kifejezi az érzelmeit, de soha sem sír, viszont kellő anyagi biztonságot és védelmet ad nőjének, családjának és a neki dolgozóknak. Szociális érzékenysége mellett is kijelöli és meg is védi a határait. Jó humorú, játékos, gyerek szerető, mégis tartja a tekintélyét, mindig ura az aktuális helyzetnek és soha nem omlik össze, még a legkeményebb pofára esések közepette sem... Huh.

Nem tudom, ismerek-e olyan embert, akiről ezt így, ahogy van, elmondhatjuk.

Amikor a fiú, férfi minta és bármiféle bátorítás, támogatás nélkül szembenéz ezekkel a rendkívül komplex elvárásokkal, nem csoda, ha inkább az egyre csak langyosodó trendekben és a virtualitásban esetleg alkoholban, drogokban keres menedéket.

Mielőtt még félreértenéd, nem felmenteni akarom a mai fiatal fiúkat és férfiakat a felelősség alól, csak szeretném egy részét felvázolni annak a helyzetnek, mellyel a mai túlpörgetett kor fiataljai szembe kell nézzenek.

Máskor sem volt könnyű, most meg máshogy nehéz. Soha ennyire elhagyatott, magányos és bizonytalan nem volt még az ember, mint most. Cinikusak lettünk, nem ismerjük azokat az értékeket, melyekért annak idején gondolkodás nélkül meghaltak a férfiak, de azok is egyre fogynak, melyekért élni érdemes. Bár életben vagyunk, egyre fogy a lelkesedésünk és egyre nehezebb dolgunk van, ha a káosz elől a nihilbe menekült generációnak szeretnénk kiutat mutatni, egy olyan élet felé, melyet érdemes teljes intenzitásában leélni.

Mit lehet tenni ebben a kapaszkodók nélküli zavaros világban, hogy magunkra találjunk és másokat is ebben segítsünk?    

Először is fel kellene ismerni a sztereotip férfi minták ellentmondásait, majd tiszta fejjel ránézni arra, mit érdemes az archaikus férfi mintákból átörökíteni a modern férfi működései közé.

Ha megkérdezed az utca emberét, milyen az igazi férfi, nagy valószínűséggel vagy zavarba jön, vagy leírja a klasszikus alfa hím jellemzőit. Alfa hímek mindig voltak, vannak és lesznek. No de mitől is alfa hím az alfa hím? Egyebek mellett attól, hogy egy csomó nem alfa veszi őket körül, különben kihez képest lehetnének alfák?

A többiek (azaz a férfiak többsége) választhatnak, hogy béták lesznek, akik az alfákhoz képest kevésbé domináns módon fognak egy közösségben működni vagy lehetnek még gammák, akik egyszerűen nem vesznek részt ebben dominancia harcban, és vagy a közösségek perifériáin fognak billegni vagy sajátos módon épp köréjük szerveződik majd közösség, ha van elég karizmatikus kisugárzásuk.

Akárhogy nézzük is azonban, egy működőképes közösség vagy társadalom nem bír el túl sok alfát és gammát, ezért a nagy többség bizonyosan béta lesz, és így nem fog megfelelni az alfákról alkotott ideális férfi mintáknak.

Na, akkor most mit tegyünk? A társadalom férfiállományának nagy részét leírjuk és nem tekintjük férfinak, csak azért mert ők a béták?

Lehet-e minden férfi vállalati vezérigazgató, cégtulajdonos és önmegvalósító vállalkozó? Tiszteljük a hősöket, királyokat, vezéreket, legyőzhetetlen harcosokat. Ki fog megemlékezni a katonáról, aki ezredikként halt meg egy értelmetlen háború névtelen halottjaként? Ki gondol a földművesre, aki egy természeti katasztrófáktól sújtott év után is ugyanúgy elveti a gabonát? Ki becsüli meg az az összes fontos, de kevésbé látványos munkát végző, jelentéktelennek tűnő embert?

Ki kellene végre mondani, hogy többféle módon lehet valaki férfi. 

A nagy megálmodók többségéről senki sem tudna, ha nem dolgoztak volna a kezük alá névtelen megvalósítók.

Nem attól leszel férfi, hogy mindenhez értesz. Nem attól leszel férfi, hogy hónapokat élsz túl a dzsungelban vagy épp az idegen légióban harcolsz. Nem attól leszel férfi, hogy percek alatt milliókat keresel, hogy ezrek dolgoznak a cégedben, hogy frontember vagy egy rock bandában, hogy közszereplő vagy, hogy saját rajongói oldalad van a facebook-on.

Hát akkor mitől leszel férfi?

Mi van akkor, ha a kérdés eleve hibás? A férfi nem tökéletes. Minden férfi mögött egy gyarló ember rejtőzik, aki küzd a saját komplexusaival és szorongásaival, próbál megfelelni kimondott vagy ki nem mondott elvárásoknak.

A kérdés nem az, hogy mitől leszel férfi, hanem az, hogy milyen férfi lakik benned, és hogy vagy-e elég bátor, hogy felfedezd és kibontakoztasd őt magadban. Igen, nagyfokú bátorság kell hozzá, hogy szembe menj a sztereotípiákkal, hogy megtaláld magadban a saját értékeidet, és hogy végül az légy, aki mindig is voltál.

„-A férfi tudjon vezetni.” Igen, hasznos az, ha tudsz vezetni, de ismerek olyan férfit is, aki nem tud, mégis férfi. Az ő tehetségéből és megszállottságából él az egész család. Igazi önmegvalósító gamma, de kell hozzá egy menedzser, aki szervezi az életét, és aki itt tartja a földön, mert különben elszállna.

Jó, ha tudsz vezetni. Én sokáig nem tudtam, és emiatt évekig marta a szégyen a lelkemet. Nagy külső-belső ellenállást kellett legyőznöm, de végül csak meglett a jogsi. Rögtön utána jött egy baleset. Utasként ültem a kocsiban, felborultunk és szerencsénkre mind megúsztuk egy-egy karcolással. Sérülés nem történt, de a trauma megmaradt.

Eltelt egy év, mire lehetőségem lett autót vezetni. Olyan volt, mintha sosem vezettem volna. Megint egy évig oktatóhoz jártam, mert nem akartam feladni, ha már ennyi időt, pénzt és energiát áldoztam rá.

Eljött az a pont, amikor akkora volt már a nyomás, hogy muszáj volt tovább lépni. Tudtam, hogy csak akkor szerzek valódi rutint, ha veszek egy saját autót. Áttörtem magam a szorongásaimon és a megtakarított pénzem nagy részét ráköltöttem egy 23-éves hármas golfra. Egy barátom segített rendkívül sokat azzal, hogy beült mellém, és elhitte, hogy tudok vezetni. Olyan szinten biztonságban érezte magát, hogy a vezetés kezdett teljesen természetes élménnyé válni. Már nem az oktató ül az anyós ülésen, aki helyetted is uralja a pedálokat és észreveszi a táblákat.

„Vezetni mindenki tud.” Mondták azelőtt oly sokan, mégis nehéz volt elhinnem, hogy ez egyszer rám is - akinek a családjában a férfiak többsége nem vezet – igaz lesz.

Az érzékek kiélesednek, a táblákat nem csak észreveszed, hanem keresed is, a forgalom nem zavar, hanem együtt mozogsz a többiekkel, reagálsz arra, ami történik, ösztönösen megoldásokat találsz hirtelen jött helyzetekre.

Sosem leszek autószerelő, de ha úgy alakul, egy kereket azért ki tudok cserélni. Ha ennél komolyabb nehézség lenne, akkor is tudom, hogy kit kell felhívjak, aki segít azt megoldani. Szeretek vezetni, emellett a vezetés praktikus, és erősen hozzájárult ahhoz, hogy teljes értékű férfinak érezhetem magam, mégsem gondolom, hogy ettől lennék férfi.

Az, hogy átmentem a korlátaimon, óriási erő, ami emeli az önbizalmamat, önbecsülésemet és támogatja a személyiségfejlődésemet.

Ezzel együtt, a hagyományos férfiideálnak még mindig nem tudok és, ha akarnék, sem tudnék megfelelni. Sosem lesz rajtam 100 kiló izom (kivéve, ha épp két 50 kilós nőt tartok akrojógázás közben :) ), nem leszek ketrecharcos és nem fogok vállalatot vezetni sem. Bármilyen férfias dolog is vadászni és harctéren embert ölni, ha nem jön létre olyan helyzet, ahol muszáj, inkább kihagyom eme nemes cselekedeteket. Még csak azt sem ígérhetem meg, hogy mindig ura leszek annak, ami épp történik velem, körülöttem.

„A férfi nem sír.” Ahogy azt a régi férfiideálról vallottuk… Amelyik ember sosem éli meg és fejezi ki az érzéseit, az nem is igazán él. Korábban az érzelem mentesen, hideg racionalitással működő férfiakat gondoltuk erősnek, férfiasnak. Vannak helyek, ahol nőktől is ez az elvárt viselkedés, hisz így lehet előre jutni, mondjuk egy vállalati ranglétrán.

Valójában azonban ez épp fordítva van. Nem nagy kunszt a páncél mögött erősnek lenni. Az igazán tökös dolog az, ha leveszed a páncélt és mélyen magadba nézel, vállalva azt, hogy, ami feljön, az lehet, hogy fájni fog és nem biztos, hogy uralni tudod.

A sírás egy bizonyos szintnél erősebb fájdalomra való adekvát reakció. Az elfojtás nem bátorság, hanem pont, hogy a szembenézés elkerülése. Aki sosem sír, az valószínűleg mindent magába fojt, így addig mérgezi a lelkét, míg meg nem betegszik. Ezzel az attitűddel nincs személyiség fejlődés. Az intelligencia az egekbe törhet, ha nincs hozzá érzelmi intelligenciád is, óvodás módon fogsz viselkedni a valódi érettséget követelő helyzetekben.  

Na, és mi van akkor, ha a férfinak egyszerűen nincs oka sírni? Ő nem az a pityergős fajta. A problémákat megoldja és megy tovább. Igen, igen, létezik ilyen. Hívhatjuk akár isten-komplexusnak is.

Attól, mert férfi vagy, még gyarló földi halandó is, aki a saját elvárásainak sem mindig tud megfelelni. Biztos, hogy te is követsz el hibákat, történnek veled bosszantó dolgok, nem tudsz mindig jól dönteni, mert vannak helyzetek, amikor nincs jó döntés, csak döntés van és jó esetben felelősség vállalás.

Vannak nálad nagyobb dolgok, amiket nem tudsz kontroll alatt tartani. Van, ami egyszerűen csak megtörténik veled. A tudomány elképesztő fejlődése mellett, még mindig van olyan, hogy Sors... Tudsz ellene harcolni és meg tudod magad adni neki. Van beleszólásod, hogy hogyan éld meg, de ezzel együtt is megtörténhet, hogy a belső folyamataid elvisznek.

Mi lenne, ha lassan elengednénk a ’Mindenható Férfi’ illúzióját? 

A legtökösebb férfi is kerülhet krízisbe. Aki sosem sír, azt az élet soha nem érinti meg, így valójában halott. Sírni nem csak fájdalmában tud az ember. Találkozhatsz olyan szépséggel, csodával, erővel, szeretetteljes támogatással, ami könnyeket csal a szemedbe. Nem pityergésről, rinyálásról, hisztiről beszélek, hanem arról, hogy képes vagy átengedni magadon az érzelmeidet. Igen, ez félelmetes, különösen nekünk, akik már gyerekként le voltunk tiltva a sírásról („-Mi vagy te, fürdős kúrva?”). A sírás zavarba ejtő és lehet kínos is mindazok számára, akik nagy rutinnal fojtják magukba az érzelmeiket. Arra emlékezteti őket, hogy bennük is zajlanak félelmetes érzelmi folyamatok.

Amikor hosszú idő után egyszer csak visszanyered a hitedet, amikor megéled a kegyelmet, az kontrollálhatatlan örömmel jár. Ilyenkor kifejezetten jól esnek a könnyek. Amikor végre zsigerileg is megérted, hogy nema te hibád, hogy bántalmazott gyerek voltál, óriási kő esik le a szívedről, ésa zokogás úgy megy át rajtad, mint egy gyorsvonat.

Persze jó, ha mindez nem a nyílt utcán történik veled, hanem biztonságos közegben, ahol a közösség a legmélyebb fájdalomban és örömben is meg tud tartani.

Ismered te is a sztereotípiákat. ’Pénisz növelő kocsi’… A ’nincs férfi 100 kiló alatt’ érem másik oldala, a konditeremben kigyúrt arcokról alkotott felfogás, miszerint ’a saját bizonytalanságukat, félelmeiket, szorongásukat próbálják leplezni a nagy izomtömeg mögé bújva’.

Akárhogy is van, az fontos, hogy felvállaltan önmagad lehess, hogy megtaláld és kibontakoztasd a benned lakó számodra hiteles férfit. Sokszor halljuk, hogy „a nagy izmok mögött egy sérült kisfiú rejtőzik.” Végre ki kellene mondanunk, hogy minden férfiban lakik egy sérült kisfiú, aki vigasztalásra, védelemre és szeretetteljes elfogadásra vágyik.

A sérüléseid egy részéről tudsz, de az igazán mély sebeket a tudattalanban őrizzük, mert a velük való együtt élés egyszerűen elviselhetetlen.

Általában véve kimondhatjuk, hogy a nők önismeretileg, lelki megdolgozottságban előrébb tartanak, mint mi, aminek az egyik oka épp az, hogy a nőknél az igazán mély lelki munkával időnként együtt járó sírás nem volt letiltva.

Persze itt is vannak kivételek, de a tendencia mégis az, hogy a tudattalanban mélyen őrzött fájdalmakkal, sérülésekkel több nő mert és tudott kapcsolódni, mint férfi.

Miért lényeges ez? -Kérdezed jogosan.

Azért, mert eddig a régi férfi kép bekövesedett elvárásai erősen megnehezítették ezt a fajta belső, önismereti munkát. Mostanra azonban elérkeztünk ezeknek a régi mintáknak a határaihoz, és ha bármit szeretnénk átörökíteni az archaikus férfi értékeiből, végig kell járjuk ezt az utat, különben azt is elveszítjük, amire szükségünk van.

Most lazultak fel a keretek annyira, hogy végre teljes felvállaltsággal elindulhatunk a saját sérüléseink és fájdalmunk felé. A nőkben is tömegesen jelent meg arra az igény, hogy a férfi felfedezze a saját érzelmi intelligenciáját. Ebből a szempontból előrébb tartanak, mint mi, de nélkülünk ők sem tudnak tovább lépni. Egy érzelmileg megdolgozott nő nem tud egy megdolgozatlan férfihoz hosszabb távon kapcsolódni.

Eljutottak valameddig, és most ott várnak ránk, ki türelmesen, ki kétségbe esetten, csalódottan, de mást nem nagyon tehetnek, mint bíznak benne, hogy előbb, utóbb csak elindulunk mi is.

Ami a férfiben mostanában történik, az az élete minden területére kihat. A kollektív férfiképp ebben a pillanatban is formálódik köszönhetően azoknak az egymásnak ellentmondó elvárásoknak és összefeszülő erőknek, melyek közelében nem lehet érintetlenül maradni.

Két választásod van. Vagy vastagabb páncélt növesztesz magad köré, mint bármikor korábban és elbújsz a változás elől, vagy leveszed a páncélt és beleállsz abba, ami szembejön veled.

Nagyon érdekes az az átalakulás is, ami a szexualitásban történik. Korábban nem volt szempont, hogy a nő is élvezze az együttlétet. Nyugodt szívvel kimondhatjuk, hogy Európának – ha volt egyáltalán valaha - szexuális kultúrája maximum a pogány időkben lehetett.

A kereszténység mind a mai napig úgy tekint a szexre, mint szükséges rosszra, és tűzzel-vassal írt minden olyan eszmét, miszerint a szexuális örömszerzés Isten ajándéka, ami nem csak gyermeknemzésre való és a nőt ugyanúgy megilleti, mint a férfit.

Abban nőttek fel generációk ezer éven keresztül, hogy a szexuális aktus állati csökevény, mely a gyermek nemzés mellett kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a férfi levezesse a feszültséget. Az egyetlen elfogadott formája most is csak az, ami házasságon belül történik. Ha keresztény lennék, és ezt minden áron be akarnám tartani, az azt jelentené, hogy – mivel soha sem nősültem, - majdnem 40 évesen még mindig minden fajta szexuális tapasztalat nélkül tengődnék ebben a nyomorult világban… Még belegondolni is ijesztő.

Szerencsére az egyház nyomása ezen a téren sokat enyhült, ugyanakkor egyre felvállaltabban ott az igény a nőkben is, hogy ki akarják venni a részüket ebből a fantasztikus örömforrásból.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha 10 másodperc alatt elsülsz, a nő kb ennyi idő alatt fog ott hagyni...

Egy izgalmasabb, megdolgozottabb nő élő kapcsolatban van a saját szexualitásával. Amíg nem veszed fel te is a kapcsolatot a tiéddel (erre is vannak kiváló gyakorlatok), nem fogod igazán férfinak érezni magad.

Mint szinte mindenhol máshol, a férfi itt is a végletek között őrlődik. Meg lehet rekedni az állati közösülés, stressz levezetés szintjén („előtte egy sör, utána egy cigi…”) és lehet magadnak még több stressz okozni teljesítmény kényszeren keresztül. "Ha nem bírod elég sokáig, elég keményen, ha nem tudod kielégíteni, ha nem tudsz teljesíteni, nem vagy férfi…"

Ezzel a gondolkodási hibával gyakorlatilag le is nullázod az esélyeidet. Hiába szereted, hiába kívánod a párodat, nem fogsz tudni teljesíteni, mert félsz a kudarctól.

Amikor a céljaidért küzdesz, amikor egy nehéz élethelyzetre keresel megoldást, konfliktust kezelsz vagy lakás felújításban vagy, az ugyanolyan, szimpatikus idegrendszeri működés, mint, amikor annak idején az őseink mamutra vadásztak vagy épp egymással harcoltak.

Lehetséges, hogy létezik kivétel, de a szexualitás leginkább paraszimpatikus idegrendszeri működés, ami azt jelenti, hogy nagyfokú nyugalom és biztonságérzet szükséges hozzá. Ha fejben épp máshol vagy, stresszelsz vagy azon megy a matek, hogyan oldod meg az előtted álló napok kihívásait, jobb, ha bele se kezdesz.

A ’szexuális teljesítmény’ és az ’ágyban való teljesítés’ kifejezésekkel az a gond, hogy már önmagukban szorongást keltenek és az iskolai kudarcélmények emlékét idézik meg (oktatási rendszer, hm...), ami helyből agyonvágja a biztonságérzetet.

Sokkal jobban szeretem a ’szexuális örömszerzés/örömforrás’ kifejezéseket, melyekből inkább az sugárzik, hogy kölcsönös, egymással megosztott, sőt, közösen átélt örömről van szó. Ha fejben nem vagy ott, ha szorongsz, ha túl korán elsülsz, magadnak sem adod meg azt az élményt, amit egyébként átélhetnél.   

Olyan ez, mintha úgy ennél, hogy közben nem élvezed az ízeket. „Együnk gyorsan, legyünk túl rajta, aztán menjünk vissza folytatni a munkát…”

Amikor teljes értékűen vagy együtt egy nővel (ez egyénileg is fejleszthető!), az nagyon meghálálja magát. Olyan szeretetet, tiszteletet és kötődést kapsz vissza, ami nagyon megtámogatja a biztonságérzetedet és azt is, hogy igazán férfinak érezhesd magad. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy ettől ő is igazán nőnek érzi magát, és sokkal jobban ki tudja bontakoztatni azokat a minőségeket, melyek csak egy kölcsönösen harmonikus párkapcsolatban tudnak megjelenni.

Fontos arról is beszélni, hogy ezzel együtt, a párkapcsolatok nagy része, csakúgy mint a házasságok legtöbbször még a felek életében véget érnek. Ez nem azért van, mert valamit rosszul csinálunk, hanem azért, mert ilyen a dolgok természete.  

A középkorban sem tartott tovább egy házasság, csak előbb haltak meg az emberek. Jött egy háború, egy járvány és elvitte mindkettőt. Aki megélhette az 50 évet, szerencsésnek mondhatta magát, már ha szerencsés az, akit a szerettei körbe halnak…

Tisztább volt a levegő, közvetlenebb volt a kapcsolat a természettel, mégsem sírnám vissza ezt az időszakot.

Emellett piszkosul fel is gyorsult a világ. Ma egy 2-3 éves kapcsolatban többet megélhetsz, mint régen egy egész élet alatt. Korábbi párkapcsolataimban annyira más ember voltam még a mostani önmagamhoz képest, hogy sokszor úgy tekintek vissza, mintha előző életeim lennének. Több ismerősöm számolt már be hasonló érzésről.

Megtanulod hát jobban uralni a saját szexualitásodat. Megteremted a szükséges feltételeket, hogy természetes módon kerülj egy paraszimpatikus működésbe. Késlelteted a magömlést, vagy akár elsajátítod a ’magmegtartó orgazmus’ képességét (Erre is vannak gyakorlatok).

Megtanulod, hogy nem minden nővel vagy szexuálisan kompatibilis. Egy idő után ráérzel, milyen típusú nővel tudsz harmonikus párkapcsolatot létre hozni vagy, ha épp lazább természetű kapcsolódásra vágysz, kivel lehet egy fajta ’barátság extrákkal’ együttlétben lenni.

Ma már ki lehet próbálni kommunát vagy akár nyitott párkapcsolatot is. Mindkettő rendkívüli lehetőség a tanulásra, de mint életforma, egyik sem az én világom.

Lehet, hogy te vagy az az ember, aki rátalál az életen át tartó igaz szerelemre, de az is lehet, hogy a párkapcsolatok inkább a tanulást szolgálják számodra. Előző életekben elvarratlan szálak kerülnek a helyükre, és te haladsz tovább az utadon azzal, akit épp melléd sodor az élet, ha kölcsönösen igent mondotok a helyzetre. Hogy mennyi ideig lesztek együtt, nem tudhatod előre.

Ez a működés magában hordozza annak a veszélyét, hogy – mivel számítasz rá, hogy úgyis véget ér a kapcsolat, - nem engeded bele magad igazán, hogy ha majd menni kell, ne fájjon annyira a szétválás.

Bizony nem könnyű dolog ebben a helyzetben az érzelmi kockázatvállalás, az élet mégis abban van, ha elengeded a kontrollt. Megengedni magadnak a szerelmet, rendkívül kiszolgáltatott állapot, mégis ez a legbátrabb hozzáállás ilyenkor.

Egy ismerősöm nem rég rám írt, mit javaslok szakítás utáni üresség ellen. Azt válaszoltam neki, hogy a legtökösebb dolog, amit tehet, hogy megéli az ürességet, másként úgysem szabadulhat az érzéstől.

Mitől is férfi a férfi? Most leginkább azt mondanám, hogy talán ettől. Képes vagy döntéseket hozni és képes vagy beleállni abba, ami következményként szembejön veled. Ha ez krízis és érzelmi összeomlás, akkor abba, ha ez az üresség, a nihil és az értelmetlenség érzése, akkor abba, de ez csak akkor működhet, ha van erős Lét-Bizalmad, és van körülötted közösség, aki megtart akkor is, mikor épp atomjaidra hullasz szét.

Feltűnt-e valaha, hogy népmeséinkben időnként sajátos fordulat jön szembe. Először a sárkány győz. A főhőst miszlikbe aprítja, majd széttépett darabjait az égbe szórja, ahol azok ragyogó csillagokká válnak, ezután nagy dérrel dúrral elhagyja a helyszínt. Ekkor jön elő a kígyótestű lány, aki a darabokat egyenként összegyűjti, varázsfűvel megkeni és összeragasztja. A királyfi teste-lelke újra összeáll és hétszer szebb, hétszer erősebb lesz, mint azelőtt. A sárkányt csak ezután tudja legyőzi. (Ez a motívum érdekes módon a sámán beavatások részét is képezi.)

A sárkány legyőzése pedig különös kegyetlenséggel és alapossággal történik. Mind a hét fejét külön-külön levágja, egyet se hagy meg neki...

Miután talpra álltál a krízisből, hétszer szebb, hétszer erősebb leszel, és leszámolsz a szorongás démonával, bármennyi feje legyen is. Ehhez azonban be kell vállalnod a vereséget, az ezer darabra szaggattatást, az összeomlást, a páncélod elveszítését. Ha csak tolod magad előtt a krízist, sosem mész át ezen a rendkívüli alkímián.

Szimbolikus értelemben, ami ezzel az országgal a magyar történelem vérzivataros évszázadaiban történt, az, az újból és újból lezajlott széttépetés és vereség a sárkánnyal szemben. Sokszor összeszerelte már az őseinket a kígyótestű lány, de azokat a traumákat, melyek a huszadik században történtek, a magyar néplélek még nem heverte ki.     

Elképesztő szintű fájdalom van a tudattalanba lenyomva, mely csendben és észrevétlen nyomaszt téged is, engem is, a lélek sötét éjszakáin. Az ebből való gyógyulás azért is roppant nehéz, mert politikailag is akadályoztatva van. Nem volt még olyan hatalom az országban, akinek érdeke lett volna ez a gyógyulás. Így lehet ember tömegeket egymás ellen fordítani, félelemben tartani és egymás ellen kijátszani. Ezt a ziccert soha egyetlen kormány sem fogja kihagyni, hiába is várnád...

Amit tehetünk, hogy erős, megtartó közösségeket hozunk létre, ahol lehet minderről beszélni, és lehet az ősök fájdalmával biztonságos körülmények között találkozni. A családállítás vagy sorsmodellezés pont erre való.

Kapcsolódsz a saját, gyerekkori traumáiddal, majd a közös családi tudattalanban őrzött fájdalommal, mely sok helyen kapcsolódik a kollektív, magyar férfisérülésekhez, sőt akár az emberiség férfijainak közös sérüléseihez is.

Mindannyiunknak vannak ősei, akik megélték a két Világháború borzalmait. Magyar szinten a totális vereség mellett elkönyvelhetjük azt is, hogy az országot, mely a szülőföldünk volt, darabokra szaggatták. Hiába áldozták fel a kor férfi állományának színét javát, ekkora veszteség mellett sem tudtuk megvédeni sem az országunkat, sem az asszonyainkat, családjainkat.

Bántalmazott ország bántalmazott gyermekeinek gyermekei vagyunk…

Isten, Haza, Család, üres szólamok. A magyar férfi elvesztett mindent, amitől férfinak érezhette magát és ezt a mélységes űrt hagyta utódaira. Nem tehetett mást, ez volt a sorsa. Nekünk viszont végre van lehetőségünk szembenézni mindezzel, átmenni a krízisen, darabokra hullani, majd feltámadni egy egészségesebb, teljesebb férfi lélekben.

Az utóbbi pár évben rengeteg családállítás zajlott a fenti témákban is, ami nagyban hozzájárult ahhoz a változáshoz, amiben vagyunk, ahhoz, hogy végre lehet minderről beszélni. Bár kollektív bűnösség valójában nem létezik, mégis ott él bennünk, férfiakban és nőkben egyaránt az összes bűn, melyet valaha egymás ellen elkövettünk. 

Mennyi fájdalmat okoztunk akár ebben az életben, akár a korábbiakban! Ahhoz, hogy fájdalmat okozz, nem szükséges rosszindulat. Sokszor épp azokat büntetjük a legkeményebben, akiket szeretünk.

A tettes bekerül az áldozat családi rendszerébe és fordítva. Minden fájdalom, amit másoknak okozol, valójában magadnak okozod.

Mindez túl sok. A családállítások mennek tovább, de mindig csak akkorát merítünk, amekkorát a lélek épp elbír. Ezzel együtt egyre több férfi társam jelenik meg önismereti csoportokban, és lassan, de biztosan egyre többen kerülnek kapcsolatba a saját érzéseikkel.

Végre beszélünk mindarról a fájdalomról, amit a saját életünk és az őseink révén magunkban hordozunk, és, ami nem olyan rég még a tabu kategóriába tartozott.

Emellett az archaikus férfi értékeit is kezdik egyre többen újra felfedezni. A hagyományőrző körök, a lovasíjászat, a harcművészetek mind, mind az archaikus férfit keresik, azt, aki önazonos, van tettmegvalósító ereje, méltósága, tartása és kisugárzása. Ezt mind a kukába tenni?! Óriási hiba lenne. Mi másra van szükség az érzelmek tiszta megélése mellett, mint erre a sugárzó, örömittas erőre?!

A magyar néplélek a vereségek, a megalázottság és kiszolgáltatottság keltette fájdalmat és szégyent is túlélte. Most itt a lehetőség, hogy mindebből felálljunk. Igen csak tökös húzás lesz, ha megtesszük, de hiszek benne, hogy meg fogjuk tenni, mert - ha hiszed, ha nem, - elpusztíthatatlanok vagyunk. Erre több bizonyíték már nem kell.

A régi és az új már elindultak egymás felé. Amikor a találkozás megtörténik, férfi és nő is újra egymásra talál.

Kitartást és jó úton járást Drága Barátaim! 

Akrojóga – Út a kapcsolódáshoz

„-Amúgy az akrojóga csajozáson kívül jó még valamire?” Megkaptam a kérdést, és milyen jó, hogy megkaptam! Eszembe nem jutott volna, hogy kicsit ebből a nézőpontból is elgondolkodjak a témán. Ez a kérdés nem egy ember kérdése, hanem mindazoké, akik kívülről nézve ezt látják benne.

Az akrojóga számomra az egyik legnagyobb közösségi örömforrás, mely folyamatosan tanít egymásra hangolódásról, figyelemről, kapcsolódásról, lélegzetről, ritmusról, egyé válásról, vezetésről, követésről és még ki tudja, mennyi mindenről.

Használtam már örömszerzésre, lazításra, kommunikációra, az összehangolt mozdulatok demonstrálására, de az, hogy direktben csajozásra használjam, még nem jutott eszembe. Talán azért, mert az, hogy egy találkozásból végül lett-e párkapcsolat, az sosem ezen múlt.

Olyan ez, mint a tánc vagy bármilyen közösségi mozgásforma. Ha nem szereted magát a tevékenységet, a mozdulatokat, a játékot, a közösséget, és a csajozás az elsődleges motivációd, nem fog működni a dolog. Ha csajozásra szeretnéd használni, ahhoz előbb jónak kell lenned benne, ahhoz meg hosszú időn át tartó, megszállott gyakorlás szükséges.

Az akrojógába bele kell szeretned, különben nem fogod eleget gyakorolni. Ez jó esetben megtörténik spontán és akkor nem kérdés, hogy gyakorolsz, de az is lehet, hogy nem, mert ez egyszerűen nem a te sportod.

Tegyük fel, hogy az első verzió jön be. Lehet, hogy volt benned csajozási szándék is, az is lehet, hogy nőként egy erős és egyben kellőképpen játékos férfit kerestél magad mellé, aki figyel és vigyáz rád. Bármi is vezérelt, lényeg, hogy itt vagy, rácuppantál az akrojóga mézesmadzagjára, és, mire észbe kapsz, már jön is a tanítás.

Ha magányos sportot űzöl, elég, ha magadra figyelsz, magaddal összhangban vagy, elég, ha a saját mozdulataidat kontroll alatt tartod, bár ez sem feltétlen séta galopp.

Amikor azonban akrojóga gyakorlására adod a fejed, az élet pontosan ebből a működésből kezd el kihozni. Az a kérdés, hogy kinyílsz-e a közösen végrehajtott mozdulatok harmóniája és a másikba vetett bizalom felé vagy inkább ellenállsz és visszavonulsz a biztonságos csigaházba.

A gyerekek fejlődésében van az az időszak, amikor egymás mellett, de még egymástól külön játszanak, és van az, amikor elkezdenek együtt játszani. Óriási nagy fejlődés ez az ő életükben.

Egymásközt, akik az akrojóga ösvényére lépnek, a közös gyakorlást sokszor csak játéknak nevezik. A játék képességét fedezzük fel újra és azt a képességet, hogy tudunk játszva tanulni.

Mint az életben, itt is vannak szerepek. Általában 3 félét különböztetünk meg. A ’Base’ a tartó ember, akinek lábain, kezein a ’Flyer’ lerepüli a mozdulatot, miközben a ’Spotter’ vigyáz rájuk vagy, ha kell, akár megsegíti a mozdulatot.

Mindhárom szerep egyformán fontos. Bár avatottabb szinten, a rutinná vált technikákat már sokszor spotter nélkül csináljuk, az elején különösen fontos, hogy a harmadik résztvevő teljes figyelmével és jelenlétével részt vegyen a mozdulatokban.

Nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy nem figyelünk kellő képen oda ennek a szerepnek a gyakorlására. Biztonságosan lekövetni egy mozdulatot úgy, hogy közben teret is adj mindkét félnek a kibontakozásra, nem is olyan könnyű feladat.

Most azonban térjünk vissza a base és a flyer közös fejlődésének dinamikájához, ami talán a legizgalmasabb az akrojógában.

A bizalomnak nagyon sokféle fajtája van. Ez azért ilyen fontos, mert itt szinte minden a bizalomról szól. Bíznod kell magadban, abban, hogy a tested képes a tanulásra, hogy képes vagy megtartani magadat vagy akár másokat. Bíznod kell a társadban is, akit tartasz vagy aki téged tart. Bíznod kell abban, hogy megrekedés esetén, ha lelassultok és újra felépítitek a figyelmet egymás felé, ha hagyjátok, hogy a közös lélegzet vezesse a mozdulatot, túl tudtok lépni az elakadáson.

Kezdetben, a legegyszerűbb alap technikáknál, tartó emberként (base) a koncentrált erőkifejtésre és aztán az egyensúlyozásra összpontosítasz. Mikor téged tartanak, arra figyelsz, hogy a tested feszes legyen, és hogy az egyensúlyt teljes mértékben átengedd a base-nek.

Bár ezek a szerepek bizonyos szintig felcserélhetőek, a leggyakoribb felállásban mégis a férfi tartja a nőt. Lehet, hogy maradinak hangzik, de a mai ’felszabadult’ világban rendkívül áldásos, támogató hatása van annak, amikor a férfi és a nő megélheti magában a legősíbb alapminőségeket.

Azaz az erős férfi tartja a kecses nőt. Az egyik bizalmat kap, a másik a könnyedség élményét. Ma egy férfi leélheti az életét úgy, hogy a saját megtartó erejével szinte egyáltalán nem találkozik. Ugyanez igaz lehet egy nőre, aki az életben mindent egyedül old meg, így nem tudja, milyen az, amikor igazán biztonságban van és végre lehet ’gyenge’ nő.

Mivel a mozdulat még új, az elején mindketten arra figyelnek, hogy a saját részüket a lehető legjobban csinálják. Aztán a tartásból hamarosan mozgatás lesz. A flyer még mindig inkább a saját feszességére figyel, keveset mozdul, inkább a base ’pakolgatja’ egyik pozícióból a másikba.

Aztán szép lassan egyre több teret kap a kibontakozásra. Lehetnek kitartott dekor pozíciók, könnyed, elegáns mozdulatok vagy épp lazulásra, nyújtásra, masszázsra való testhelyzetek.

A két szerep között van még egy alapvető különbség. Míg a base többnyire a hátán fekve az egész mozgássort látja, addig a flyer nem látja, csak végrehajtja a mozdulatokat. Ennek van egy olyan következménye, hogy azonos szint esetében szerencsésebb, ha a base irányít, azaz vezet, míg a flyer a követés tudományát tökéletesíti magában.

Ez nem azt jelenti, hogy ne adna a flyer is visszajelzést, csak míg ő az alapján ad visszajelzést, amit érez (pl: több alátámasztást, stabilabb kezet, lábat kér), a base az alapján jelez vissza, amit lát és érez (pl: súlyáthelyezést, nyújtott vagy épp hajlított lábat kér).

A követés tudománya nem alávetett pozíció. Valójában sokkal inkább kényelmes és jól eső. Nem kell gondolkodni és kitalálni, hogy mi lesz a következő mozdulat, csak ráfeküdni arra a hullámra, amit a base indít el, mert így a legegyszerűbb és legharmonikusabb.
    

Ahhoz, hogy ez történhessen, mindkettőjüknek végig kell menni egy egymáshoz képest ellentétes folyamaton. A flyer akkor tudja elengedni a kontrollt és átadni magát a ’flow’-nak, ha a base nagyon is tudja, hogy mit akar és aszerint cselekszik. Az ő magabiztos és tudatos vezetése teszi lehetővé, hogy a flyer a mozdulatban követő lehessen.

Sokszor átéltem már, hogy a flyernek fogalma nem volt merre mentünk, milyen technikák kombinációjából rögtönöztünk akrojóga sort, mégis gyönyörűen lekövetett minden mozdulatot.

A következő szint az, amikor mindketten tisztában vannak a technikák neveivel, a lehetséges átkötésekkel és saját megoldásokkal.

Aztán jönnek az egyre bonyolultabb, összetettebb mozdulatok, melyek már a flyertől is nagyfokú önállóságot követelnek. Ilyenkor tud megtörténni az, hogy mindketten annyira a saját mozdulataikkal vannak elfoglalva, hogy pont az összehangolódás és a közös ritmus fog hiányozni.

’Szerencsére’ ezek a próbálkozások nem is szoktak sikerülni, így elég gyorsan megkapják a visszajelzést, hogy valamit másként kell csinálni. Jöhet a feszültség, a frusztráció, különösen akkor, ha máskor ugyanez a technika már sikerült.

A váltás az, amikor elengeditek a feszültséget és inkább lelassultok, elkezdtek egymásra és a lélegzetetekre figyelni. A két lélegzet varázslatos módon magától összehangolódik, a figyelem mélyül, a mozdulatok pedig könnyeddé és harmonikussá válnak.

Sokszor elég annyi, hogy a tekintetek újból találkoznak. Ez már létre hozza a közös fókuszt.

Megjelenik a könnyedség, a játékosság, így egyre felszabadultabban lehet megélni azt a gyermeki örömöt is, melyet sokan már rég elfelejtettek a mindennapok monotóniájában. Ahhoz, hogy ezt az örömöt megéld valakivel, nem kell, hogy párkapcsolatban legyetek, csak az, hogy szeressétek és megszállott módon gyakoroljátok ezt a mozgásformát. Dolgozzatok mindketten önmagatokon, ismerjétek meg a félelmeiteket és korlátaitokat, tegyetek kirándulásokat a komfortzónátokon kívüli birodalmakba.

Akivel sokat gyakorolsz, azzal összeszoksz, csukott szemmel is rá tudsz hagyatkozni, ismered a mozdulatait, a lélegzetét, a számára kényelmes mozgás ritmusát és dinamikáját.

Emellett, az egymásra hangolódás, mint képesség is fejlődik. Még, ha meg is szoktad a partneredet, mikor valaki mással gyakorolsz, az olyan, mint egy rutinos sofőr számára egy másik autót vezetni. Pár kanyar és kiismered a másik működést.

A különbség egy autóhoz képest talán annyi, hogy itt a partnered is rád hangolódik, így együtt keresitek a számotokra legmegfelelőbb, közös ritmust és dinamikát.

Az akrojóga egy sajátos mozgásnyelv, melynek az elsajátítása személyiségfejlődést, önismeretet és önmagadon való megszállott munkát igényel. Mindezt azért, hogy minél harmonikusabban tudjál kapcsolódni önmagaddal és másokkal az együtt végzett, közös mozdulatokban.

Az akrojógát csajozásra használni kicsit olyan, mint a tokaji aszút kólával keverve inni, vagy mint egy Michelin csillagos étteremben zsíros kenyeret rendelni. Lehet, hogy a közös gyakorlás egy szuper jó párkapcsolat kezdetét is jelenti, de ez sosem cél, inkább csak egy a számtalan áldásos mellékhatás mellett.

Amit nyersz, az személyiségfejlődés a kapcsolódás, a figyelem, a türelem, a bizalom és az egymásra hangolódás képessége.

Azt kérdezed, mire jó az akrojóga? Nem ismerek a fentiek fejlesztésére alkalmasabb eszközt, főleg olyat nem, ami ekkora öröm felszabadulásával járna.   

Ha kedvet kaptál, azt mondom, vágj bele barátom! Egy próbát Neked is megér. J

Újrakezdés

„-Te miért kelsz fel hajnalban és mész a zenesekkel meditálni?"

"-Fogalmam sincs…”

Ez a beszélgetés valahol egészen mélyen érint meg. Egy olyan részemet hívja elő, amelyhez tényleg nagyon le kell ássak magamban, átütve a szorongás szülte kőkemény felszínt. Tovább kell ássak, a sértettség és bizalomvesztettség talaján túl.

Mit rejt ez az ismeretlen, mégis ismerős, rég nem látott mozdulat? Ez a mosoly örök és nem fog rajta az idő. Előbb volt, mint én, és lesz még bőven az után is, hogy amit most magamnak gondolok, már emlékként sem lesz jelen. Akkor is lesz, amikor majd egy másik testen keresztül, egy másik tudat fedezi fel ugyanilyen ismerősként.

Keresed a bizonyosságot, de már nem leled sehol. Minden megkérdőjeleződik. A dolgok értelmüket vesztik, mégis mész tovább és teszed a DOLGOD, mert ez a dolgod. A Lét-Bizalom ott lüktet benned mélyen belül, de nem férsz hozzá, mert a csalódás, a kudarc, a félelem és szorongás rétegei eltakarják előled.

Mégis ott van benned, mert, ha nem lenne, nem mennél tovább. A hit próbája ez a hitetlenség idején. Rettegsz bevallani magadnak, mennyire kiüresedtél. Félsz, hogy nem bírnád ki, ha ezzel a részeddel kellene szembe nézned. Pedig nincs más út. El kell fogadd magadban az elfogadhatatlant. El kell fogadd a halált ahhoz, hogy újra élni tudj.

Először jön a fájdalom. Szeretnéd megúszni, de egy nap elönt az az erő, mellyel már bele tudod engedni magad. Itt indulsz el a gyógyulás felé, ahogy egy gennyes sebet kitisztítanak vagy ahogy egy érett pattanás szinte magától kifakad. Egész testedet rázza a zokogás, mégis érzed a megkönnyebbülés hullámait, ahogy kimossák belőled azt, amihez eddig annyira ragaszkodtál.

A fájdalom elmúlik, a veszteség megmarad. Ez a következő lépés. Elfogadni és egész lényeddel átélni annak biztos tudatát, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Hasonló még lehet, de jobban esik, ha inkább teljesen más. Nem akarod, hogy bármi is arra emlékeztessen, amit már nem kaphatsz vissza. Az emlékek még keresik benned a helyüket, lassan mégis viselhetőbbé válik a jelenlétük.

Aztán túl leszel ezen is, mert, aki végig megy az alagúton, egyszer biztosan kiér a túloldalra.

A veszteség is a helyére kerül benned.

Most jöhetne, hogy új életet kezdesz, hisz túlélted a túlélhetetlent. A torony összeomlott. Egy részed ott maradt alatta, de te azt választottad, aki megmenekült. Elmúlt a vész, még akár ünnepelni is lehet, de az új élet kezdete még odébb van.

Ugranál fejest abba, ami szembejön veled, a mozdulatot azonban nem tudod befejezni. Valami megállít. Valami hiányzik, a hajdani erőt nem találod magadban. Bizonytalanok és tétovák a lépteid. Ilyen állapotban nem tudsz még belehelyezkedni egy új életbe, még akkor sem, ha a sors tálcán kínálja eléd.

Időt kérsz, és mélyen magadba nézel. Mit veszítettél el? Mi hiányzik? Melyik részed sérült meg attól, hogy beleálltál a fájdalomba?

Végül visszamész a romokhoz. Már érted, hogy az igazi munka csak most kezdődik, hisz ami az összedőlt életedből maradt, azt helyetted senki nem fogja eltakarítani. El kezdesz hát keresgélni a törmelék alatt hosszan és kitartóan. A lélegzeted finomodik és vezeti a figyelmedet, mely egyre jobban letisztul. Időzöl az időtlenben.

Nem csak arról van szó, hogy ráérsz, hanem, hogy már nincs is más valóság, csak ez a pillanat. Életed romjai igazgyöngyöket rejtenek. Ott lapulnak csendben és várják, hogy rájuk találj. Csak ez fontos most.

A lélek úgy mozdul, mint egy halhatatlan tai chi mester. Vízként folyik keresztül az éles sziklákon, s egyszer csak megérzed porban heverő igazgyöngyeid mindenen áthatoló ragyogását. Most érted meg igazán, hogy mindez érted történt.

Igazgyöngyeidet, értékeidet nem az összeomláskor veszítetted el, hanem már az építéskor.

Beleépítetted a tornyodba, az illúzió téglái közé. Odaadtad, beáldoztad őket, hogy cserébe kívülről kapd meg azt a szeretetet, amit nem adsz meg magadnak. Mélyen belül elárultad magad. Vétked megbocsáthatatlan, mégis érzed, ahogy megérint a semmivel sem magyarázható kegyelem.

A zokogás, mint ismerős vendég, újra eljött hozzád. Öröm és a fájdalom vizei egymásba ömlenek. Van feloldozás, és Te végre, annyi idő után újra kapcsolódhatsz önmagadhoz. Az a rakoncátlan kisgyerek, akit elhagytál egykor, most visszatért hozzád. Utatok innentől együtt vezet tovább.

Az élet megelevenedik, újra színesbe vált a fekete-fehér film. Mintha eddig semminek nem lett volna értelme. Mintha eddig csak túlélésre játszottad volna minden szerepedet. 

Akkora a hála és a katarzis élménye, hogy azt érzed, ha itt érne véget, már akkor is megérte volna. Itt azonban nincs még vége. Most jön az, hogy meg is add ennek a gyermeknek azt a figyelmet és szeretetet, amit eddig megvontál tőle. Örül, hogy újra itt vagy vele. Nem haragszik, nem játszmázik. Egyszerűen csak bízik benned és abban, hogy nem hagyod el többé.

Kacsakövezés a Duna parton. Nézitek, ahogy pattog a kavics a folyton változó víz tükrén. Begyalogoltok térdig a vízbe. Csukott szemmel engeditek, hogy megérintsen és meg-meg billentsen a hullám, melyet még egy uszály indított el.

Biciklire pattansz és elindulsz csak úgy találomra felfedezni az utcákat, melyek az itt maradt római kori romokra épültek. Megmutatsz neki mindent, nem korlátozod, nem fegyelmezed és ő sem követelőzik. Elfogad téged és azt, amit kap tőled, mert érzi, hogy amit adsz, szeretettel adod.

Folyamatos munkával hordod el a romokat és a törmeléket, míg végül meglátod a talajt és a fellélegző aljnövényzetet. Feltör egy tiszta vizű forrás is, és elkezdi lemosni a port köveidről.

Egy újabb igazgyöngy került most elő, pedig még az előző öröme is ott lüktet benned. Elhangzik egy szó, egy mondat, mely annyira tiszta, akár az imént feltört forrás vize. Nagyon rég hallottad ezt utoljára, mikor még egy igazabb világhoz tartoztál. Az öröm könnyei mossák le most az emlékeket. Újra hallod az indián nevedet, ahogy egykor szólítottak. Mikor még volt miért harcolni, mikor még volt ügy, mely mellé egész lényeddel oda tudtál állni. Ekkor még nem ismerted a gyávaságot és a megalkuvást. Itt még a jó halál értékesebb kincs volt, mint az értelem nélküli túlélés.

Romjaid alól előkerül a benned lévő nyers, elemi vadság, melyet a gyermek részed mellett még beépítettél a toronyba. Ő is vállalhatatlan volt, mert, aki nem ismeri a hazugságot, az félelmetes, és az nem illik ebbe a világba. Elrejtetted hát, hogy konszolidált és értelmezhető legyél azok számára, akik ugyanígy elrejtették az értékeiket önmaguk elől.

Most végre ő is itt van és keresi a lehetőséget, hogy megnyilvánulhasson. Irány az erdő. Itt az ideje kicsit elveszni a vadonban. Társak várnak rád valahol, de te térkép nélkül indultál, mert amit látsz most fontosabb, mint az, amit gondolsz róla. Szarvas bőgés hasítja a fák közt a hűvös, szürkületi levegőt. Megtaláltad az egyetlen utat, melyen nincs turista jelzés.

„Ez az út nem is létezik. Talán én sem létezem.” - villan át rajtad a gondolat, de mész tovább és engeded az útnak, hogy megmutassa neked, amit látnod kell. Ilyenkor nem kellene erdőben éjszakázni. – mondták többen. Ilyenkor a szarvasok is veszélyesebbek, mint máskor. Nem baj, most pont ez kell. A veszély, a vadság, a kiélezettség.

Lassan lemegy a nap, ideje sátrat állítani. Végre ledobod magadról a nehéz túrazsákot és engeded, hogy a lélegzeted visszataláljon természetes ritmusához. Biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy ez az erdő vigyáz rád.

Egy helyen a vadak feltúrták a földet. Itt puhább a talaj, pont ideális lesz a sátor alá. Az éjszaka szinte kellemesen telik. Egyenletessé simul a lélegzeted a tiszta levegőn. Fogalmad nincs hol vagy most, mégis otthon érzed magad ebben az erdőben, mely a maga vadságával befogad téged a te vadságoddal együtt.

Még az este folyamán érkezik egy gondolat, mely valami nagy mélységet rejthet magában, de azt is tudod, hogy ennek megfejtéséhez még idő kell. "Jogod van a saját fájdalmadhoz." Annyit tehetsz, hogy hordozod magadban ezt a mondatot és időnként ízlelgeted. Együtt vagy vele, de nem akarsz tőle semmit. Olyan, mint egy hallgatag útitárs, aki némaságában is jobban figyel rád, mint bárki más a hangoskodók közül.

Mikor valóban élsz, a félelmek számára láthatatlan vagy. Jöhet az élet! Legyen, ami van! Mindez megtörténik, az élmény jön és megy. Aztán egyszer csak otthon vagy megint és újra magad köré teremted a jól megszokott helyzeteket.

Hogy tudnál most kapcsolódni, amikor épp csak most kaptad vissza elveszett értékeidet? Hogy tudnál most kapcsolódni, úgy, hogy ez eddig mindig az értékeid beáldozását is jelentette? Nem árulhatod el újra önmagad. Végre magadra találtál, nem cserélheted le magadat másokra. Mi lesz most? Hisz társas lény vagy te is, mint az emberek általában, természetüknél fogva.

Vállalod a kockázatot, és önmagad maradsz? Tud-e, akar-e hozzád bárki kapcsolódni, ha nem veszel vissza magadból. Van-e aki így is képes szeretni, tisztelni és elfogadni? Van-e, akitől nem kell félned, hogy ha meglátja a gyengeségeidet és a sérülékenységedet, akkor elhagy, mert mindez ijesztő és viselhetetlen számára? Van-e, akit nem hagysz majd el te magad, attól való félelmedben, hogy ha te nem teszed meg, majd megteszi ő?

Még nem tudsz lépni, még nem jött el az idő. Visszakaptad az elveszett részeidet, melyeket még a másokkal való kapcsolódás miatt száműztél magadból. Most akár egész is lehetnél, de, mikor a torony összedőlt, a kapcsolódásba vetett hitedet is elveszítetted. E nélkül pedig nehéz lenne bármibe is beleengedned magadat.

Menned kell hát tovább, a sérült hit és bizalom nyomait követve. Vajon hová fognak elvezetni?

Teljes a zavar, hisz megkaptad már többször, amit kértél, amit akartál, még sem jött el a várt boldogság. Kaptál helyette mást, mely néha még jobb is volt, mint, amit el tudtál képzelni. Amit meg igazán jónak gondoltál, azt ahogy adta, el is vette az Sors. Nem csoda hát, ha most azt sem tudod, mit akarsz az élettől. Az meg, hogy az Élet mit akarhat tőled, majd a következő kérdés lehet.

Vissza hát a romokhoz, folytatódhat a jól megszokott tisztogatás. Jön a kérlelhetetlen felismerés, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Lehet, hogy így maradsz. A naivitásoddal együtt a hitedet és a bizalmadat is elveszítetted. "A tavalyi fészekben ne keress idei fiókákat." Ezt az életet már így kell leélned. A realitás és a félelmeid lassan elkezdenek falat építeni köréd a romok mohosodó köveiből.

Megint itt tartasz. Véded magad a saját életedtől. A szorongás összehúzz és sutává teszi minden mozdulatodat. Idegenné váltál a saját testedben. Gyengeséged, félelmeid úgy vesznek körül, mintha levakarhatatlan, gyengeelméjű társak lennének, akik hűségesen kísérnek, bárhová mész is.

Mindez egy kapcsolódás kellős közepén. Magad sem tudod, milyen megfontoltságból hívtál vendéget összedőlt életed emlékei közé.  Máskor talán cikinek éreznéd, ami történik. Szánalmasan átlátszó vagy, de legalább nem hazudsz. Ez van. Szorongsz és a szorongásod miatt még lelkifurdalásod is van. Igen, annyi tanulás és önmagadon való kemény munka után ennyire szerencsétlen tudsz lenni...

Elengedsz hát mindent, hisz nincs mit vesztened. Ami igazán fontos, azt már nem lehet tőled elvenni, mert a részeddé lett. Ami történik, annak talán még némi humora is van. Már szégyellni sem tudod magad. Ez a képesség kiveszett belőled. 

Aztán egymásra néztek és egyszer csak meglátod a szemében mindazt a fájdalmat és derűt, amin átmentél. Nyoma sincs ítéletnek, mert, aki ezen átmegy, az többé nem képes annyira eltávolodni az élettől, hogy elítélje azt, ami emberi.

Vendégségben vagyunk a romjaimnál, és ő, aki szintén élte már túl a saját zuhanását, otthon érzi magát a csupasz, mohosodó köveken.

-Gyere csak! – mondja. – Nézd meg, mit találtam! Egy hatalmas seb a talajon, melyet eddig sem eltakarni, sem begyógyítani nem tudtam. Vérzése elállt, gyógyulásnak indult és a heg helyén egy kis, törékeny virág dugta ki a fejét.

-Ez a kis növény most a hited és a bizalmad. – mondja. –Nem csak a tiéd, hanem az enyém is, amit beléd vetek. -Így vagy ember és én így szeretlek. Minden gyengeségeddel és fájdalmaddal együtt. Látlak Téged és Te is látsz engem. Nem akarunk semmit. Most jó így. A dolgok majd történnek valahogy, a virágra meg vigyázunk.

-Legyen szép estéd.      

Csak kézenállás, mi?

Ha fejlődni szeretnél egy mozdulat elsajátításában, nem elég a fizikai gyakorlás. Értened kell, hogy mit miért csinál a tested. Fontos, hogy érdekeljen a folyamat is, ami benned zajlik, így magadat is jobban megismered. Az ész és lélek nélküli gyakorlás nem visz előbbre.

A változás nem a test korlátai miatt nehéz, hanem azért, mert az elme ragaszkodik a régi mintákhoz. Ismered a mondást, miszerint a „biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó”. Ez az elme mondata. Abban érzi biztonságban magát, amit ismer, még akkor is, ha az teljesen egyértelműen ártalmas.  

Ahhoz, hogy mégis ki tudj keveredni a hibás mintákból nagy lelkierőre és a felfedezők kíváncsiságára van szükséged. A lelki erő két fontos összetevője pedig a Bátorság és a Bizalom.

Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy többé nem félsz egyáltalán, hanem azt, hogy a félelmek ellenére képes vagy a szívedet követni, amikor döntés előtt állsz. Valójában épp a félelmek edzik meg a szívedet, ha nem elbújsz előlük, hanem szembe nézel velük.

A Bizalom megint csak nem arról szól, hogy vakon bízol a szerencsédben, és hogy nem ismernéd a kételyt. A Bizalomban van egy nagy adag kockázat vállalás is. Nem abban van bizonyosságod, hogy ha a szívedet követed, soha nem szenvedsz vereséget, hanem abban, hogy a vereség után is van tovább, és hogy bármi is történik veled, az el fog majd vezetni valahová.

A Kíváncsiság - hogy felfedezd és megértsd a saját tested működését, hogy megtaláld magadban azokat a mintákat, melyek egy-egy mozdulat tökéletes végrehajtásához kellenek - a bizalom és a bátorság mellett az az összetevő, mely belevisz a cselekvésbe.

Elengeded a régit, akkor is, ha az újat még nem látod. Kitartó belső munka kell ahhoz, hogy helyet tudj csinálni magadban az újnak, és hogy megértsd a testedben lévő feszültségek mélyebb okát.

Merev a vállad? Korlátozott a mozgástartománya? Feszesek a combhajlító izmaid? Nem tudsz egyenesen ülni? Nem érted, hogyan tudna összedolgozni a csípő horpasz a széles hátizommal és a hasizmokkal?

Hol akad el benned a mozdulat, melyek azok a részeid, melyek között nincs kapcsolat? Mire van szükséged ahhoz, hogy egész lényeddel egy irányba haladj?

Sokkal több a tét, mint hogy tökéletesen tudsz kézen állni vagy össze tudsz kötni egy varjú pózt egy fejenállással.  

Mutatok erre egy esetleges példát:

Az elején talán csak egy boltív tartja a testedet, melyet az enyhén behajlított karok alkotnak. Feljebb laza tónusú izmokból, véletlenszerűen létrejött ’banán-póz’ alakul ki. Amikor egy fotón keresztül szembesülsz a látvánnyal, még eldöntheted, hogy jó ez neked így is, vagy szeretnéd kiegyenesíteni a pózt.

Ha banánban maradsz, a fejlődésed megáll és a derekad előbb-utóbb megfájdul, a vállaid pedig egyre rosszabb állapotba kerülnek.

Ha úgy döntesz, hogy ki akarod egyenesíteni a pózt, nem csak a gyakorlásodat, de a tudatosságodat is egy magasabb szintre kell emelned. Elmélyült figyelemmel pásztázod a tested izomzatát és próbálod megérezni előbb a hátad közepét, a trapezius középső és alsó szakaszán majd az keresztcsont környékét.

Hallod az instrukciót újra és újra. Ésszel fel is fogod, de a szavak még nem érkeztek meg a testedbe. Behúzod a hasad, beforgatod a medencéd, bicskázol a lábaddal, de közben a karod hajlítod és vállszögbe kerülsz. Erre korrigálod a vállszöget, beletolsz, ahogy csak bírsz, de elveszíted a medencét, és visszatér a banán póz.

Még nem beszélünk egyensúlyról, csak a pózt javítod, de túl sok mindenre kell figyelned, a test még nem érti, mit szeretnél tőle. Hol vállban, hol derékban törik meg a póz, és te fáradsz, mert a törések mentén elfolyik belőled az energia.

Ennek ellenére mész tovább, egyre trükkösebb rávezető gyakorlatok mentén próbálod a kapcsolatot megteremteni a különböző izomcsoportok között.

A póz még tökéletlen, de már vannak tudatosított területek a testben, ahol eddig semmit sem éreztél, ott most észreveszed, hogy tudsz lazítani és feszíteni. A figyelmed lassan kezdi meghódítani a vállaid után a hát felső szakaszát. Már nem fáradsz úgy el, hisz kezded elosztani a terhelést.

Amit talán a legnehezebb megérezni, az a középpontod. Próbálod nyitni a vállad, hogy nagyobb mozgásteret nyerj, miközben aktív hasizmokkal és horpasszal billented a medencéd magad alá. Ellentétes irányú törekvések ezek, mégis ez visz el a korrekt, függőleges pozíció felé.

Kezded megérezni a hasizmokat, de a fenék még mindig külön életet él. Előre billensz, és hirtelen kidobod a feneket hátra, hogy mentsd a pózt, de abban a pillanatban ellazítod a hasizmokat, és már el is veszítetted a középpontodat, a póz pedig atomjaira hullik szét.

Végül egy-egy pillanatra sikerül megreguláznod a rakoncátlan testrészt, és egyszer csak addig sosem ismert stabilitást és könnyedséget tapasztalsz meg. Az ujjak maguktól egyensúlyoznak, pedig korábban még súlyt sem tudtál igazán tenni rájuk, és a póz, melyben eddig az életedért küzdöttél, most szilárdan áll, a semmi közepén.

Egy pillanatra megszűnik minden, csak a lélegzet és a koncentráció marad. Egy örökkévalóságnyi villanásra a gondolatok nélküli végtelen tér szabadságában időzöl, aztán hirtelen közbeszólnak a megszokott minták: „Ez lehetetlen, hisz te nem tudsz kézen állni…”

Úgy jössz le, hogy akár maradhattál is volna. Nem egyensúly vesztés volt, csak a régi, megszokott gondolkodási struktúrák hoztak le.

Azt viszont megérezted, hogy ha sikerül a tested izomzatát egy integrált függőleges irányú erőkifejtésre rávenned, sokkal könnyebb az egyensúlyt is megtalálnod. Már tudod, mit keresel, csak az oda vezető ösvényt kell kitaposni.   

Az a kérdés ilyenkor, hogy hogyan gondolsz magadra. Egy olyan emberként, aki nem tud és nem is fog kézen állni vagy egy olyan valakiként, aki már elindult a beton-stabil egyensúly felé.

Könnyen lehet, hogy egy belső konfliktus előtt állsz. A kifogások világában nincs felelősség vállalás. Kényelem van és biztonság, hisz körül vesznek a megszokott korlátaid. Ha kilépsz ebből a világból, egy ismeretlen, de jóval tágasabb világba kerülsz, ahol fejlődés van, szabadság, erő és tudatosság. Ha az utóbbit választod, nincs visszatérés az előzőbe.

Kérhetsz segítséget, de a problémáidat magad oldod meg, vállalod a felelősséget a döntéseidért és, ha kell, elviszed értük a balhét, de más balhéját már nem viszed el. Előre léptél a saját személyiség fejlődésedben, már nem egészen ugyanaz az ember vagy, mint voltál, és ezt a környezeted is megérzi.

Ha a munkahelyeden eddig elnyomott, kihasznált pozícióban voltál, ezt nem fogod tudni tovább csinálni. Kiállsz magadért, mert nem köpheted szemen azt, amiért ennyit dolgoztál, egyre jobban értékeled mindazt a fejlődést, melyen végig mentél.

Számtalanszor legyőzted a félelmet, mikor határátlépés előtt álltál. Bármilyen nehéz is volt, de leváltál a falról, átlépted az árnyékodat és most egy sokkal szabadabb térben lendülsz. Érzed a tested feszülését az ujjaktól a lábujjakig.

Talán reggeli órákon is részt vettél. Verítékben úszva nyomtad a fekvőtámaszokat, miközben mások még aludtak vagy a kávéjukat szürcsölgették. Újból és újból neki mentél a korlátaidnak, hogy mindazt, amitől félsz, átüsd a tudatosság kalapácsával. Érzed, ahogy lüktet a vér az ereidben, érzed, hogy feltölt és átjár az erő.

A tartásod egyre egyenesebb és észrevétlen leszoktál a panaszkodásról.

Most lehet, hogy épp egy olyan ember próbál megfélemlíteni, akinek fogalma nincs róla, hogy mi van a félelem és a megalkuvás kerítésén túl. „Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Itt mindenki pótolható…” Most esik csak le igazán, hogy eddig egy olyan helyen dolgoztál, ahol pótolható voltál, ahol igazából senki sem értékelte azt az embert, aki Te vagy. Sebaj, már úgy sem illesz a munkatársak közé.

Felállsz és mosolyogva az ajtóhoz sétálsz a szabadság ízével a szádban. „Ez nem ilyen egyszerű.” – sikolt egy kétségbe esett hang benned, de a döntést már meghoztad. Hirtelen túlnősz mindenen, ami addig öntudatlan rettegésben tartott. „Pontosan ilyen egyszerű.” – érkezik a válasz a bölcsebbik énedtől.

Az életben időnként választani kell. Pedig Te csak kézen állni jöttél. Most mégis magaddal kerültél egyensúlyba.

Visszatérés

Van valami jólesően megnyugtató ebben a szóban. Visszatérés, hazatérés. Honnan hova térek, mikor hazatérek? Vélt vagy valós elvárások tengeréből, realitásnak álcázott megfelelési kényszer viharaiból, őrült rohanásból, a folyamatos teljesítmény hajszából térek meg önmagamhoz.

Tudom, hogy sosem lehetek elég jó és mégis jó vagyok úgy, ahogy vagyok.

Megint a bizalomnál vagyunk. El mered engedni magad, el mered engedni az örökös kontrollt bízván benne, hogy van valami nagyobb, ami megtart akkor is, amikor áldott semmit tevésben időzöl? Nem lustálkodásról, tétlenségről van szó, hanem a pillanat valódi megéléséről.

Megszoktad, hogy cápa vagy. Ha abba hagyod az úszást, elsüllyedsz. Megszoktad, hogy nincs megállás, mert aki megáll, azt bedarálja valami láthatatlan erő, amely az örökös bizalmatlanságból és bizonytalanságból fakad. Megszoktad, hogy azért szeretnek, azért fogadnak el és azért van helyed ezen a világon, mert folyton cselekszel, mert minden nap leraksz valamit az asztalra, ami ha nem is rossz, de sosem lehet elég jó...

Megszoktad, hogy nincs nyugvásod, mert az élet maga az örök mozgás, tevés, izgés-mozgás és aki megáll, az halott, vagy, ami még rosszabb, olyan, mintha nem is lett volna sohasem.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a nap kellős közepén egyszer csak abbahagyj mindent és kapcsolódj önmagaddal. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy merd meghallani azt a belső hangot, mely mindig is ott volt benned, csak a túlélésért küzdő egó harsány követeléseitől nem hallod legtöbbször.

Állj meg, hagyd abba az úszást és süllyedj el mélyen önmagadba. Engedd le a horgonyt, hadd érje el a benned lévő mélységes tenger fenekét!

„Nincs időm.” Tényleg nincs. Az időbe vetettség az egyik legmakacsabb illúziónk. Kell, hogy legyen, mert csak így tudod magad elhelyezni a létezésben, de az időbevetettség végső soron a halál bizonyossága is.

Idő van, de nincs. Azért nincs időd, mert soha nem is volt. Az egyetlen örök valóság, a pillanat végtelensége. Ide térsz haza, amikor végre elengeded magad. Rettegsz attól, hogy elsüllyedsz, de ez csak azért van, mert elkülönültségben vagy. Így definiálod magad, hogy elkülönülsz a világtól és, amikor ez az elkülönültség elidegenedésbe vált át, rád tör a halálfélelem. Mert, aki elidegenedik a világtól, az önmagától is elidegenedik.

Ez bújik meg az ’idő-pánik’ mögött is. Itt hagynak, lemaradsz, elveszel, eltűnsz. Elveszel az élet, azaz a tennivalók tengerében és a hullámok szó szerint összecsapnak a fejed felett.

Ez a legnagyobb félelmed, de egyben, ez a legjobb dolog is, ami történhet veled. Kilépsz az elidegenedésből és újból egyesülsz magaddal, egyesülsz a világgal. Kint és bent egyé válik és egész lényed lélegezni kezd.

Ez történik a tökéletes meditációban. Egyszerűbb, mint gondolnád. Egyesülsz a látvánnyal, egyesülsz a hangokkal, egyesülsz az ízekkel, egyesülsz a mozdulattal, sőt. Innentől Te magad vagy a mozdulat, a hang, az íz, a látvány és minden, ami tapasztalásként megtörténik veled, ítéletek és minősítés nélkül.

Minden pontosan az, ami, és ehhez nem kell sem hozzátenni, sem ebből elvenni. Amíg ez az egység tart, a pillanat végtelenségében időzöl, és bár tudod, hogy előbb-utóbb gondolatok jelennek meg és kihoznak ebből a kegyelmi állapotból, tudod, hogy ide mindig vissza tudsz térni és ott folytatod majd, ahol abbahagytad.

Pontosan ezt a célt szolgálja az elvonulás. Elvonulsz a világ zajától, mely valójában inkább belső zaj, hisz, ha benned nyugalom van, tényleg „a piactér a legalkalmasabb hely a meditációra”.

Először te vagy az, aki a gondolatait gondolja. Aztán, egy tiszta pillanatban elkülönülsz a gondolataidtól. Még mindig őrjítő lehet, ahogy egymást kergetik a fejedben, de itt már kezdesz a megfigyelő szerepébe kerülni. Még idegesítenek, még minősíted őket. „Hogy lehet ilyen hülyeségeket gondolni!?” Próbálod őket elhessegetni, aztán, mikor ebbe is belefáradsz, már nem bántod őket és magadat sem, csak csenden figyeled az áramlásukat.

Egy idő után a gondolatok egyenletes, meg-meg szakadó háttérzajjá válnak, és Te már nem őket figyeled, hanem azt, aki őket figyeli. Megfigyeled a gondolatok megfigyelőjét. Most akkor melyik vagy, a megfigyelt vagy a megfigyelő?

Egyszer csak nem lesz többé ennek sem jelentősége. Beleolvadsz a megfigyelésbe. Egybe olvadsz magaddal és elrejtőzöl a pillanatban. Megfigyelés van, de te már csak létezel tisztán az egységben, mint fán a levél, mint virágban az illat. A gondolatok is lecsendesednek és beleolvadnak a gondolatok előtti térbe. Végre csend van, végre nyugalom van és te a jelenlét tápláló vízén ringatózol.

Megkönnyebbülten sóhajtasz egyet. Milyen rég óta vágytál már erre! Átjár az öröm és, ahogy az öröm tudatosul le is jössz az egységről, mely törékenyebb és illóbb, mint egy pókhálón fennakadt harmatcsepp.

De jó lenne mindezt mással is megosztani! De jó lenne mindig ezt érezni! Elmesélem másoknak is. Mekkora királyság!

Oda a varázs, a harmatcseppet felszárította a délelőtti nap. Imidzset csináltál az élményből, hogy még több szeretetet, elismerést, tisztelete zsebelhess be, hogy státuszt, hogy pozíciót építs belőle magadnak. Te vagy a nagy jógi, a bölcs, a mester. Jöhet a fáradságos munka, hogy ennek illúzióját fenntartsd önmagad és mások előtt.

Elszakadtál az egységtől, újból pánikszerűen rohansz az illúzióid után és rettegsz, hogy hibát követsz el, hogy lebuksz, hogy nem az vagy, akinek látszol, hogy kifutsz az időből. Végül, mikor észreveszed mit is művelsz valójában, és kilépsz a tagadásból, hirtelen rettenetesen cikinek érzed magadat. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy akár önmagad előtt felvállald, mennyire nevetséges köröket futsz ilyenkor.

És mindezt azért, mert belül megöl a kétely, hogy mi van, ha mégsem érdemled meg a figyelmet, a sikert, az elismerést, mások szeretetét, mert mindaz, ami vagy és amit teszel, szánalmasan középszerű…

Az illúzióid a félelmeidből táplálkoznak. Menyivel egyszerűbb, könnyebb, energia-takarékosabb lenne nem félni, nem alakítani, nem kergetni, nem rohanni, hanem egyszerűen csak lenni. Belefáradsz a rohanásba, megállsz, újra egyesülsz, és a kör kezdődik előröl.

Látszólag újból és újból ugyanazon mész keresztül, de valójában, ha igazán odafigyelsz rá, kiderül, hogy minden kör más és más. Ahogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, a saját folyamataid is állandó változásban vannak.

Még kapod az élettől a pofonokat, de legalább már magadat nem bántod. Elkezdesz őszinte lenni, és, ha vannak is még szerepek, legalább magadnak már nem játszol és szépen, egészen finoman bekúszik az életedbe a humor. Ami eddig ciki volt most már inkább vicces és a felvállalt sutaságaid lassan egészen emberivé és szerethetővé tesznek önmagad és mások szemében.

A leghálásabb az egészben, hogy mások is egyre felvállaltabban mernek előtted önmaguk lenni, hisz te sem játszod már meg magad. Megkönnyebbülés ez mindenki számára, aki belefáradt abba, hogy önmagával szkanderozzon. Megnyugszotok, egyre kevesebb lesz a kínos csend és a feszengés, ha mégis megjelenik, egymásra néztek és önfeledt nevetésben törtök ki. Hisz egymás arcában a saját, leplezni próbált részetek tükröződik, és ennek bizony tényleg van egy erős komikuma, ha nem veszitek magatokat túl komolyan.

Ennek a fajta személyiségfejlődésnek a hozadéka, hogy egyre több felszabadult ember vesz körül és, hogy nem tudsz már mit kezdeni azokkal, akik hazudnak önmaguknak, tőled is azt várván, hogy hidd el a hazugságaikat.

Az élet ettől még persze nem áll meg. Tudod jól, hogy vannak dolgok, melyeket senki sem fog megtenni helyetted. Pénzt kell csinálnod, el kell adnod magad, és az általad képviselt tevékenységeket, céget, terméket, szolgáltatást. Lehet, hogy szereted a munkádat, de, ha egy pillanatra megállsz, bedarál a gépezet, lenyom a konkurencia elveszíted az ügyfeleidet, tanítványaidat, klienseidet, talán még a barátaidat is, ha nem vagy elég aktív a közösségi oldalakon…

Létrehoztál valamit, de a teremtésed kezd hisztériába torkollni. Újból magadat kergeted, miközben a halandóság elől menekülsz. Úrrá lett rajtad az idő-pánik, és a veszett rohanásban érzed, megint önmagadról fogsz lemaradni.

Vannak tevékenységek, melyek látszólag öncélúak, közvetlenül nem hoznak pénzt a konyhára, valójában azonban kikapcsolnak, töltenek és örömöt okoznak. Alkotás, festés, írás, tánc vagy zene, lehet az bármi, amit önmagáért szeretsz csinálni. 

Talán már hónapok óta tervezed, hogy elmész kirándulni, hogy kiszakadsz pár napra a tennivalók rabszolgaságából és lazulsz egyet a telken. Hetek óta figyel a gitár a sarokban. Egyszer elő is vetted, hogy leporold a húrokat pár kedves, saját szösszenettel, de végül győzött a lelkifurdalás. Tennivalók vannak, azzal, hogy játszol, hogy alkotsz, csak az időt vesztegeted, és az élet elrohan melletted. Lerakod hát a gitárt és rohansz a dolgaid után.

Már megtervezted, be is írtad a naptárba, mikor mész ki a telekre lazulni. Hagyjanak békén, ne zavarjon senki! Belül arra vágysz, hogy még telefont se vigyél magaddal, az indulás napján azonban félúton mégis visszafordulsz, hisz a telken nincs wifi…

Na jó, mégis kimész, este még tűzet is raksz, de még az éjjel kocsiba pattansz és pánik szerűen elhagyod a helyszínt, hisz ma-holnap körmödre ég a munka…

A lelkifurdalást ettől még persze nem úszod meg. Egy bokor ága utánad nyúl és beléd kapaszkodik, a gitár bánatosan peng, még behangolni sem tudtad rendesen. Megint nem volt időd magadra, mert abban a kevésben, amit magadra szántál sem voltál jelen…

Kezdesz megint belefáradni. Eljön egy pont, amikor a nyugdíjasokat kezded irigyelni. Nem rohannak sehová, hisz bölcsen tudják, ha elment a villamos, jön majd a másik. Lassítasz Te is a tempón. Ha az élet suhanó gyors vonat, hát, te inkább lemaradsz róla. Késében vagy, nincs időd. Nem igaz, Időben vagy. Pont ott és akkor, amikor. A legjobb időben, a legjobb helyen.

Tudod, hogy el fogsz késni. Írsz egy sms-t és bízol a legjobbakban. Jön is a válasz hamar. „Ne siess, dugóban ülök.” Megkönnyebbült sóhajjal megállsz a zebránál és kivárod a következő zöldet.

A beton a járdán felrepedt több helyen. Egyikből hangyák masíroznak szorgosan határozott céljuk felé. Másikból egy pitypang dugta ki fejét észrevétlen. Egy teherautó széllökésétől feje megnyílik és a kis ejtőernyősök útra kelnek arra, amerre a sors szeszélye viszi őket.

Belélegzed azt a sajátos keveréket, amit az élet ebben a megismételhetetlen pillanatban generált számodra. Virágzó akác illata keveredik kipufogó füsttel, fagylaltéval és a közelgő esőével. Jelen vagy a testedben, a lépteidben, a mozdulataidban, jelen vagy kint és bent. Te vagy a nyugdíjas, akit előre engedtél, te vagy a villamos, mely lassú döccenéssel elindul, és te vagy a galamb is, mely az utolsó pillanatban felröppent a sínekről.

Hazatértél. Végre újra itthon.