Egyensúly

Vajon mit élhet át az, az artista, aki drótkötélen egyensúlyozva ment át a World Trade Center tornyai között? 

Több hasonló vállalkozáson túl volt már, mikor jött az új kihívás: drótkötélen a Grand Kanyon két széle között. A szponzorok benne is voltak a buliban, tetszett nekik az ötlet. Aztán, csak kíváncsiságból elutaztak a helyszínre, ahol szembesültek vele, mire is vállalkozott az őrült artista…

Visszaléptek, nem vállalták a felelősséget, nem kockáztatták a botrányt leesés esetén. Igazuk van. Hogy is nézne ki, hogy egy exhibicionista öngyilkost támogatnak a saját kivégzésében. Mikor megkérdezték a művészt, gondolt-e arra, mi van, ha leesik, a válasza ez volt: „Nem, mert nem esek le.”

Megkérdeztek egy másik artistát is, aki trapézon dolgozik, hogy mi van, ha nem sikerül elkapnia a felé repülő társát. A válasz ugyanez volt: „Olyan nincs, mert mindig elkapom.”

Ezek az emberek nem kockáztatnak, hanem biztosra mennek. Addig gyakorolnak, amíg tökéletes nem lesz a mozdulat, a gyakorlat. Ezután sem állnak le, hisz gyakorlás az életük. Szeretik a gyakorlást és szeretik az életüket. Nem kockáztatnak. Másnak kockázatos lenne ugyanez. Kétellyel, szorongással és egymást kergető gondolatokkal küzdene egy normál, földi halandó.

Az Ő fejükben viszont csend van. Csak arra összpontosítanak, amit csinálnak. A kudarcnak egyszerűen nem hagynak helyet a fejükben, és a tér megtelik az ő koncentrációjukkal. Egy cirkuszi artista – talán nem is tud róla, de – néhány pillanatra megváltja a közönséget. 

Akik vele izgulnak, kiszakadnak a hétköznapok rohanásából, az örökös problémákból, és a jelen pillanat varázsában időznek. Miközben külső szemlélő számára az életét kockáztatja, Ő jelen van, él és esélyt ad a közönségnek, hogy ők is jelen legyenek, hogy ők is éljenek.

Az egyensúlyt könnyű elveszíteni és nehéz helyreállítani. Ha végre megvan, óriási munka megőrizni. Az egyensúly a koncentráció gyakorlása közben születik meg. Mikor arra összpontosítasz, amit gyakorolsz.

Te mit szoktál gyakorolni? Jelen vagy közben, vagy a problémáiddal vagy elfoglalva?

Ha képes vagy időnként elszakadni a problémáktól, időt nyersz, életet nyersz magadnak. Átélt pillanatokat, melyek erősebbé tesznek. Nem azért szakadsz el a problémáidtól, hogy menekülj, mert aki menekül, az csak egy másik problémába tud menekülni. 

Valójában éppen felkészíted magadat a probléma megoldására. Arra a sajátos belső alkímiára készülsz fel, melynek izzásában a probléma kihívássá tud átalakulni. Ha már átalakult kihívássá, – ami valójában nem a probléma átalakulása, hanem a Tiéd – akkor érik meg arra, hogy megoldódjon.

A megoldás Te magad vagy.

Sokszor elég, ha a Te hozzáállásod megváltozik és a probléma, eltűnik. Tapasztaltál már ilyet?

Mint egy rejtvény, ami egyszer csak felfedi előtted a saját megfejtését. Van, hogy elszántságra, bátor szembenézésre van szükséged mindehhez, máskor meg inkább az akarás görcsét kell elengedni.

Egyszer a kezembe került egy indiai ’trükkös doboz’, ami csak egy bizonyos, trükkös módon volt hajlandó kinyílni. Már legalább fél órája fárasztottam, mikor egyszer csak úgy döntöttem, feladom. Minden általam akkor ismert módon próbáltam kinyitni, de nem ment. Elengedtem hát, a feszülést. Lehet, hogy ez a doboz sosem fog kinyílni nekem, de az élet ettől még megy tovább.

Nagyot sóhajtottam, és nyúltam az asztal felé, hogy letegyem. Már épp az asztal fölött volt a kezem, mikor a doboz hirtelen ’megmozdult’. Teljesen spontán csinált a kezem egy olyan mozdulatot, ami azelőtt eszembe sem jutott. Megcsináltam a mozdulatot még egyszer és a doboz kinyílt.

Olyan volt, mint amikor megértesz egy zen koant. A megértés mindig is ott volt. Te voltál máshol. Érdekes paradoxona ez a rejtvényeknek. A jelenben minden megoldás megjelenik, csak idő kérdése, miközben a jelen az egyetlen tér, ahol nincs idő.

Az idő, az a kollektív illúzió, ami csak a konvencionális valóságban létezik, így, aki ebből kilép, az, az időt is képes egy, egy pillanatra megállítani. Ez a belső nézőpontváltás néha egészen spontán is megtörténik.

Ilyen az, amikor megáll az idő. Ismerős, ugye?

Jó, jó, de hogy jön ez az egyensúlyhoz?

A mindennapi élet tele van rutin tevékenységekkel, mikor nem kell, igazán jelen lenned. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy ne is legyél jelen. Lehet agyalni, álmodozni, szervezkedni, bambulni, problémázgatni. Minden történik magától. Utazol, dolgozol, fogat mosol, üzenetekre válaszolsz, megeszed az ebédedet a kajaszünetben.

Hihetetlen, de ma már ezeket akár egyszerre is végezheted…

Számtalan eszközzel nyered magadnak az időt, de ettől még nem lesz több időd egy perccel sem, sőt. Halott tevékenységeknek rabolsz időt, a saját életedből.

Egy olyan térben időzöl ilyenkor, ahol nincs spontaneitás, nincsenek megoldások, csak félelmek, szorongások és problémák vannak.

Egy picike, szűk tér ez, az élet azonban hatalmas és előbb, utóbb szétfeszíti a felszínes valóság korlátait.

Hirtelen felriadsz, mert megbotlottál valamiben, rád dudál egy autó és majdnem elgázol, rád köszön egy nagyon régi ismerős, akit egyből fel sem ismersz, és így tovább...

Egy pillanatra megáll minden. A gondolatok szüntelen áramlását elvágja valami, s a rutin világából átbillensz az élet végtelen valóságába. Olyan ez, mint egy ’zen pofon’… A cél, a kizökkentés. ’Jobb félni, mint megijedni?’ Óriási tévedés!

Félni nem jó, egyáltalán. Ha megijedsz, felriadsz, felébredsz, és abban a pillanatban esélyt kapsz a teljességre. Kiemelted a fejed a vízből, és már nem akarsz visszasüllyedni.

Egy pillanatra megvan az egyensúly. Hogy meddig tudod fenntartani, az, az éberségeden múlik. Addig a pillanatig őrzöd az egyensúlyt, amíg a valóságot meg nem szokod, amíg rutinná nem teszed a pillanatot.

Ezért nagyon jó tanítók a babák. Ők még éberen élnek és tapasztalnak, nem ismerik a fogalmak világát. Nem a térképet nézik, hanem a tájat.

Ha türelmesen nézel egy babát, megtanít újból a jelenben lenni.

Légy éber, és nem érhet meglepetés. Pontosabban minden pillanat meglepetés. Te magad is az vagy. Magadat is képes vagy meglepni spontán akciókkal.

Amikor gólyalábon állsz, vagy rola-bolán egyensúlyozol, a legnehezebb dolog, a mozdulatlanság. Az egyensúlyt megérezni és megőrizni egyaránt a folyamatos mozgásban tudod.

A test rugalmas, az elme rugalmas. Azért rugalmas az elme, mert üres. Nincsenek benne előre gyártott, merev koncepciók, halott definíciók, mert ezekben lehet leginkább megbotlani.

Akkor tudsz mindent, amikor semmit sem tudsz. Akkor vagy egyensúlyban, mikor nincs benned ellenállás, mikor mindenre nyitott vagy.

Nem azt mondom, hogy minden tudást és elméletet, amit az emberiség saját történelme alatt megalkotott, a kukába kellene dobni. Egyszerűen csak ne gondold az elméletet többnek, mint ami. A fogalom, nem több, mint fogalom. Ne keverd össze a valósággal. Amikor valamit elméleteken, fogalmakon keresztül lehet megérteni, tedd azt. Ők a térkép, az iránytű viszont már benned van.

„Rugalmas lélekkel, együtt hajlok a végtelennel, mindig az élet irányába.”

Minden gyermek a Paradicsomban él, amíg a valóság meg nem szilárdul körülötte. Ez a Paradicsomból való kiűzetés, mely törvényszerű. Mindannyiunkkal megtörténik.

„Először a hegyek még hegyek, a folyók, még folyók…” Ahogy a zen mondás tartja. „Aztán a hegyek, többé már nem hegyek, és a folyók többé már nem folyók…”

Elveszítjük az élettel való közvetlen kapcsolatunkat és legalább részben elveszítjük a spontaneitásunkat is. Ott hagytuk őket a paradicsomban és már nem mehetünk vissza értük.

Egy lehetőség azonban maradt. 

Amikor kibillensz a rutinból, ha elég bátor vagy, megtalálhatod mindezt újra, a felnőtt életedben. Nem visszafelé mész, hanem előre, de a spontaneitás és a korlátlan valóság itt is szembejön veled. Most is mindezt átélheted, csak most felnőtt fejjel, érett felelősség vállalással ötvözheted gyermeki kíváncsiságodat.

„Végül a hegyek, újra hegyek, és a folyók, újra folyók.”

Ne félj, hát, inkább ijedj meg, és maradj éber, minél tovább!   

Harag

Voltál dühös mostanában? És felvállaltad, kifejezted, vagy inkább elfojtottad? Esetleg uraltad? Egész jó! Csak nem tombolhat egy egész város a minden napi frusztrációtól!

Nyelünk egy nagyot, vagy kettőt, magunkban káromkodunk egyet, de, ha nem muszáj, inkább nem eresztjük ki a szellemet a palackból. 

Az igazán rutinos versenyzők tudják, hol vezethetik le a feszültséget. Nincs nyugodtabb ember a harcművészeknél.

Egy időben a Blahán ki volt akasztva egy boxzsák, hogy „ezt üsd, ha feszült vagy", de pár nap múlva valaki ellopta. Gondolom, kellett otthonra…

Harag és harag között óriási különbség van.

Ha megnézed magadban, mitől leszel általában ideges, elsőre olyan dolgokat találsz, amelyek közvetlenül és személyesen érintenek. Nem jár a 4-es, 6-os, késésben vagy, lekésed a buszt a cammogó nyugdíjas miatt, valamit otthon hagytál, mehetsz haza, stb.

Ezután jönnek a személyedet közvetlen érintő sérelmek, valaki beszólt, hülyének nézett, hallasz egy kellemetlen pletykát magadról, ostoba emberek próbálnak visszaélni a hatalmukkal, vagy akár vissza is élnek.

Minél tehetetlenebbnek érzed magad, a düh annál erősebb. Van, hogy szinte szétrobbansz, pedig lehet, hogy kis dologról van szó, csak a kiszolgáltatottság mértéke nagyobb.

Ezek többnyire mindennapos dolgok, és sokszor épp csak a felszínt karcolják.

A harag ott kezd igazán izgalmas lenni, mikor nem tudod pontosan, mi is az oka. 

Mik azok a dolgok, amelyek akkor is haragot váltanak ki belőled, ha nem vagy közvetlenül érintett benne? Mi az, ami mélységesen felháborít, amire bármikor képes vagy felhördülni, még a legbékésebb napodon is?

Mondok néhány példát.

Egy ismerősöd elmeséli, hogy új főnököt kapott, aki a saját munkáját is ráterheli. Fenyegeti kirúgással, visszaél a hatalmával, és végül ő kapja az elismerést, jutalmat, előléptetést, azért az eredményért, amelyért mások dolgoztak meg. Ha ez Veled történne meg, valószínűleg dühös lennél, de lehet, hogy így is dühít. Azért dühít, mert nem bírod az igazságtalanságot, azért, mert nem bírod a felfújt hólyagokat, azért, mert nem tehetsz semmit a helyzet megváltoztatásáért?

Talán nem is a főnökre haragszol, hanem a panaszkodó ismerősre, aki rád terheli a problémáját. Talán azért haragszol rá, mert emlékeztet a szüleidre, akik szintén tőled várták a megoldást, és így, már gyerekként felnőtté kellett válnod.

Fokozhatja a dühödet, ha a másik a saját tehetetlensége mögé bújik. Például azt mondja: „én nem tehetek semmit, én csak egy kicsi és pótolható alkalmazottka vagyok…”

Ettől aztán könnyen elszakadhat a cérna egy kicsit is öntörvényű embernél. A válasz lehet valami ilyesmi: „azért tart itt ez a k…rva ország, mert mindenki ilyen birka, mint Te! Nem tudtok mást, csak bégetni!” Veríték csurog az oldaladon, lüktet a halántékod, remegsz a dühtől, pedig nem is a te problémádról van szó…

Volt már veled ilyen?

Következő. Találsz egy pusztító erejű képsort, valamelyik közösségi oldalon. Emberek delfineket kínoznak és mészárolnak nagy örömmel… Megeszik őket? Nem. Ruhát készítenek a bőrükből, hogy ne fázzanak? Nem. Értékes gyógyszert készítenek a májukból? Nem. Hát akkor miért csinálják?! Nem tudjuk. Talán mert betegek… Talán mert frusztráltak… Talán mert ez a szokás... Ez kérem tradíció! Hoppá, gyerekek is vannak a képen. Egyikük éppen boldogan lovagol egy véres delfinen, amelyik még mozog…

Aki akar, szembesülhet az ember által kiirtott állatfajok véget nem érő listájával. Látod a képeket, tudod, hogy mi történt, talán a delfin a kedvenc állatod. Segíteni nem tudsz rajtuk, bosszút állni nem tudsz. Egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy odatolod a saját véleményedet a többi komment mellé, aztán mész tovább a dühöddel, a frusztrációddal.

Később elképzeled, hogy odautazol a tett színhelyére és véres igazságot teszel. Egymás után lövöd fejbe a szánalmas gazembereket, aztán feldarabolod és megeszed őket, a belőlük készült ürüléket pedig szépen kilövöd a világűrbe elrettentő példaként. 

Aztán jön az értetlenség. Ők is emberek. Hogy képesek ilyen szemét dolgot tenni?! 

Végül, mikor már azt hiszed, túl vagy rajta, arra ébredsz, hogy üvöltve zokogsz: „Isten az égben! Hogy hagyhatod ezt?!”

Az álmok nem szórakoznak. Kő keményen belenyomják az arcodat abba, amit nap közben elfojtasz, mert túl nagy ahhoz, hogy bármit is kezdjél vele. Nem érted, miért vagy így kiborulva. Nem a te szeretteidet bántották. Hogy lehet ilyen hatással rád mégis egy kósza információ?

Talán, mert mégis csak érintve vagy. Talán hosszú évek óta nem mondasz ki valamit. Félelmek, szorongások gyűlnek a lelkedben és hagyod, ugyanúgy, mint Isten az Égben az állatkínzást. Nem sújtasz le magadban a kicsinyhitűségre, a gyávaságra, az alacsony önértékelésre. Csupa olyan dolog halmozódik, ami elválaszt önmagadtól.

Van, aki kényszeresen csúnyának, ügyetlennek, szerencsétlennek, hiszi magát, mert ezt a mintát kapta. Mindig ezeket mondták neki a szülei, (akiknek szintén ezeket mondták), vagy egyszerűen a saját példájukon keresztül nevelték lúzernek gyermeküket…

Van, akit örök bűntudat gyötör, mert mélyen belül gyűlöli az apját, aki gyerekkorában megerőszakolta és megalázta és gyűlöli az anyját, aki mindezt hagyta.

A düh mértéke, és benne a gyilkos vágy annyira erős, hogy sokan a mély tudatukba száműzik. Innentől kezdve az illető, lehet, hogy minden élethelyzetet kerülni fog, ahol haraggal lehet valamit megoldani.

Voltam olyan családállításon, ahol a kliens olyan mélyre temette magában a meg nem élt haragot, hogy az megjelent a térben és mindenkire kiterjedt, még az állítás vezetőjére is. Mindenki azt követelte a klienstől, hogy legyen dühös. Még a legbékésebb embereket is majd szétvetette az indulat. Ez a düh hatalmas és félelmetes. Bőven túl terjed azokon a határokon, amelyek egy személyiséget elválasztanak más dolgoktól. Nem csoda, ha hárítja, hisz ki tudja mi lesz, ha robban a pokolgép! 

Pedig ez a harag adja neki az élet eleven lüktetését. Ezt a haragot előbb, utóbb meg kell, hogy élje, mert ez lesz a megoldás. Ez az út ahhoz, hogy a harag végül átalakuljon erővé.

Vannak olyan önvédelmi rendszerek, ahol agressziónövelő gyakorlatokat is alkalmaznak a hatékonyság fokozása céljából. Először nem értettem, mit keres annyi jól szituált nő, kislány, ilyen edzéseken. Később megértettem, hogy mivel a lányokat - feszültség levezetés gyanánt - inkább sírásra, mint dühöngésre nevelik, a düh számukra sokáig tiltott energiaforrás. 

Mikor végre megélik a saját, belső agressziójuk erejét, az nem csak rendkívül hatásos és bámulatba ejtő, de felszabadító is.

A kis, ártalmatlan leánykát körbeveszi 6-7, tagbaszakadt fickó. „Na, most törj ki, kisanyám!” Az első próbálkozások rendszerint sikertelenek, de végül, minden alkalommal átkattan valami a lány fejében, és szétszórja a nagydarabokat...

Sokan ekkor szembesülnek először, a bennük rejlő, hihetetlen erővel. Az életösztön nagy úr.

Ha gyerekkorodban bántottak, az a felnőtt életedre is hatással van. Komoly terápiára lehet szükség ahhoz, hogy rehabilitáld magad, de történhetnek spontán áttörések is.

A düh olyanerő, amelyet időnként bizony érdemes használni.

Ha bántottak, düh van benned, amit vagy megélsz és átengedsz magadon, vagy magadba fojtasz. Egy spontán módja lehet a dühöd megélésének, - különösen, ha az igazságtalanság amúgy is nyitja a zsebedben a bicskát – hogy gondolatban találkozol a gyermekkori, bántalmazott önmagaddal. Most már felnőtt vagy, most már erős vagy, és nagyon szereted ezt a kisgyereket. Megígéred, hogy megvéded, akár az életed árán is. Többé nem tűröd el senkinek, hogy bántsa.

Ehhez persze már oldottabbnak kell lenni a düh irányába. Ha az ellenállás már nem olyan nagy, lehet, hogy eljött a pillanat. Ilyenkor, mivel nem tudod pontosan milyen módon is fog a düh megnyilvánulni, mindenképp érdemes védett helyen lenni, olyan emberek közt, akik értenek és vigyáznak rád, akik tudják, mi megy végbe benned.

Egy alkalommal, sok, sok évvel ezelőtt, éppen kirándultam egy kedves ismerősömmel. Akkor is nagyon szerettem kirándulni, de akkoriban valamiért állandóan fölösleges dolgokat cipeltem magammal. Csupa olyan dolog nyomta a vállamat, amire semmi szükségem nem volt kirándulás közben. Ráadásul egy meredek emelkedőn mentem felfelé, így az amúgy sem könnyű terepen igen nehéz dolgom volt.

Azóta már tudom, hogy a kirándulás, szó szerint terápia is lehet.

Egyszer csak rájöttem, hogy az egészből semmit nem élvezek. Magamat szívatom, csakúgy, mint az életben. Hirtelen elkezdtek feljönni azok a nyomasztó, gyermekkori emlékek, amiket egészen addig magammal cipeltem.

Egyre dühösebb lettem és mikor végre felértem a csúcsra, ledobtam magamról a hátizsákot az összes kolonccal együtt. Olyan őrjöngésbe kezdtem, ami engem is meglepett. Körömmel kapartam a fák kérgét, üvöltve rúgtam, szórtam a földet és az avart.

Társam, aki elkísért a harag ösvényén, tisztes távolból nézte tombolásomat, csakúgy, mint bennem valaki. 

Éreztem, ahogy a düh erővé változik és ék alakban, mint egy jéghegy, elindul kifelé a szívközéppontomból. Azt hittem, szétszakadok. Ez az erő sokkal nagyobb volt, mint én. Nem voltak határai. Csak egy pici részt mutatott meg magából, mert tudta, hogy többet nem bírnék elviselni.

Mikor végső kimerültségemben a földön fekve ziháltam, egy hang bennem így szólt: „Jól van. Ez most kijött. Mostantól könnyebb lesz.”

Azóta valóban könnyebb. Azok az emlékek, amelyek korábban úgy nyomasztottak, kifakult, elmosódott képek csupán. Nincs már erejük.

A harag táplál és sok mindenen átvihet.

Ha félsz, ha szorongás gyötör, ez az igazi fegyvered. Az élet túl rövid ahhoz, hogy a benned rejlő lehetőségeket a kukába dobd, csak mert félsz. Mit veszíthetsz?!

Ahhoz, hogy kiállj az emberek elé, és vállald magad az álmaiddal, céljaiddal együtt, erős önbizalom kell, önbizalmat pedig erős önbecsülésre építhetsz.

Sokáig azt hittem az önbecsülésemet az határozza meg, hogy mit teszek le az asztalra. Rá kellett jönnöm, hogy ez hiba volt. Az önbecsülés előbb van, mint az eredmény és a legkevesebb mértékben sem függ tőle, sem attól, hogy mások, milyen véleményt alakítanak ki rólad.

Az önbecsülés gyárilag jár neked, mert része vagy az Egésznek, mert Isten, a saját lelkét, a saját, határtalan teremtő erejét lehelte beléd. Minden lehetőséged ebből fakad. 

Eredendően nem bűnös vagy, hanem boldog, mert a lélek természete kiapadhatatlan szeretet és tudatosság.

Most rajtad a sor, hogy megnézd, mi az, ami ettől elválaszt. Mik azok a kényszeres működések és hiedelmek, melyek korlátoznak és eltakarják előled a valóságot? 

Ahhoz, hogy ezekkel szembenézz és leszámolj velük, a saját haragod lesz az eszköz, ha felébreszted.

A Te haragod, a Te erőd, a Te életed. Tanulj meg bánni vele és használd!

Párkapcsolat és bizalom

Nem rég elém került a hírhedt Joós István interjú a Nők Lapja Cafféval. Mivel találtam benne érdekes, továbbgondolásra érdemes meglátásokat, nyomban meg is osztottam. Mire kettőt pislogtam, óriási port kavart, valóságos kommentháború indult el.

Röviden arról szól, hogy a nők és a férfiak szerepe nem ugyanaz egy párkapcsolatban, és, ha boldog akarsz lenni benne, nem is felcserélhető. Az alapvető különbséget a cselekvés irányában látja, miszerint ideális esetben a férfi cselekszik kifelé, a világba és főleg ott éli meg kreatív teremtő erejét, míg a nő, eközben bölcsességével és hitével támogatja és összetartó erejével a háttér országot biztosítja kettőjük számára.

Az ügy, melyért együtt harcolnak, nem a férfi ügye, hanem kettőjük ügye. 

Alárendeltségről, hierarchiáról szó sincs.

A kommentekből az derült ki, hogy leginkább két irányból támadható ez az álláspont. Egyrészt onnét, hogy milyen jogon veszi el a férfi a nőtől a világban való kreatív alkotás lehetőségét? Ha ez a hozzáállás széles körben elterjedtté válna, nem csak a felső vezetésből, meg általában a munkahelyekről tűnnének el a nők, hanem a művészetekből és a sportokból is. Nem lennének színésznők, balerinák, énekes és festőnők sem…

Valóban szörnyű egy világ volna.

A másik terület, ahonnét szintén sok kritika érte az ötletet és annak gazdáját, hogy ebben a felállásban, a nőnek minden önállóságát fel kellene adnia. Saját egzisztencia nélkül vigye a háztartást, feladva álmait, és mikor öregecske feleséggé válik, a sikeres férj majd egyszerűen lecseréli egy fiatalabbacskára… Így aztán, a szegény ex-feleség, hátralévő életét az utcán, vagy jó esetben egy idősek otthonában tengetheti majd...

Mindkét ellenérv igen erős, az önzőnek és idealistának minősített felvetésben azonban mégis van valami nagyon ősi igazság. Az írás egyelőre nem több, mint felvetés. A dolog ’Hogyan?’ részét nem tartalmazza. Az majd a következő lépés lehet, ha a felvetés valóban megértésre talál.

Ha a nők eltűnnének a művészetekből, meg a kreatív önmegvalósításból, azt a férfiak is megsinylenék. Erre semmi szükség.

Amit a magam részéről továbbgondolásra érdemesnek tartok, az inkább az a gondolat, hogy a nő, hitével és bölcsességével támogatja és formálja a férfit közös álmuk megvalósításában. Nem a házimunka a lényeg. Azt végezhetik együtt, vagy akár barátokkal összefogva is, így legalább megnő a közösség összetartó ereje. 

A lényeg, hogy az a férfi, akiben hisz a felesége, miközben az álmait valósítja meg, szárnyakat kap.

Jöhet persze a kérdés, hogy mitől lesz jó ez a nőnek? Ha az álmot nem érzi magáénak, nem lesz jó neki és nem is fog működni. Ha az álom közös, a siker is közös és a belőle nyert boldog pillanatok, elismerés, megbecsülés, azaz pénz is közös. A férfi nem rúgja ki a nőt, mert tiszteli, szereti és becsüli, hisz tudja, hogy sikerét is jórészt Neki köszönheti. A közös álom, a közös tevékenység összeköti őket.

Erre a gondolatra, a beszélgető partner reakciója az volt, hogy ehhez (hogy a nő mindent feladva, életét a férfi támogatásának szentelje) nagyfokú bizalom kell, és, hogy emiatt ez 10 nőből 7-nél már élből bukik…

Ez sajnos jellemző a mai kapcsolatokra, mindkét fél esetén. A bizalom szinte teljesen kiveszett. Nem merünk elköteleződni, mindig készen állunk egy esetleges szakításra, válásra. Az egységet nem merjük létrehozni, mert minél mélyebb és intimebb az egység köztünk, annál fájdalmasabb lesz majd az elszakadás!

Miért kell elszakadni, ha ennyire jó együtt!?

Volt idő, mikor a szülők választották ki a gyermekük házastársát, és a válás, mint opció, nem létezett. Vagy beletrafáltak a szülők, vagy nem…

Ehhez képest ma egy embernek akárhány párkapcsolata, élettársa, szeretője, stb. lehet. A szabadság, szinte korlátlan, és a morális háttér teljesen zavarossá vált. Ez a szabadság, kellő érettség felelősség és kockázatvállalás nélkül végzetes következményekkel jár mind az egyén, mind a társadalom számára.

A beszélgetés másik nagyon fontos pontja az volt, mikor a gondolat felvetője a szenvedésről beszélt. Azt mondta, a tapasztalás fontos része a szenvedés, mert ez nyitja fel a szemet új igazságokra.

Ez Buddha 1. nemes igazsága: A szenvedés oly módon része az életnek, mint a tengernek a só… Aki ezt nem hallotta még, az szerintem tapasztalatból tudja. A beszélgetőtárs mégis azt veti fel, nem lehet-e valahogy „megúszni ezt a szenvedés részt”.

Az érettség egyik jele, mikor már nem megúszásra utazol, hanem el kezded értékelni a szembejövő fájdalmat, mert látod a szenvedésbe rejtett tanítást. A szenvedés nem azért van, mert valaki odafönt haragszik rád, hanem azért, hogy tanulj, hogy értékes tapasztalatokkal és életbölcsességgel gazdagítsd a lelked.

Lásd, hogy mi a Te hibád, hol van a Te felelősséged, és mik a természetes törvényszerűségei annak, ahogyan az életedet vezeted. Vannak olyan történések is, melyeknek az oka rejtve marad a logikus gondolkodás előtt. Ezek az események sokszor sorsszerűek, és ilyen esetben nem abban áll a személyes szabadság, hogy esetleg elkerüld őket, hanem, hogy eldöntsd, mit kezdesz velük.

Napjaink szabadságtól túlterhelt embere számára nincs igazán kényszerítő tényező a felnőtté válásra, mint ahogy a nővé, férfivé válásra sem, a megbölcsült öregről meg már nem is beszélve...

Sokadik házasságodban, kapcsolatodban keresed, azt, ami nem kint van, hanem bent. Nincs közös ügy, a gyerek sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy a párok, akik nem társak, együtt maradjanak. Pánikszerű együtt maradás, pánikszerű válás, és a megöregedéstől való kényszeres félelem jellemzi világunkat.

Mit jelent valakivel együtt megöregedni?

Az öregkor, a régiek szerint a nagy aratás ideje. Nem az élet leszálló ága, hanem a csúcsa! 

Az öregkor, ma ’öregkór’… Korház, betegség, elhülyülés, leépülés, nyugdíjas otthon és más, hasonló borzalmak. Ez a meg nem élt pillanatok bosszúja. Ez a gyáva, megalkuvó élet és a hamis biztonság ára.

„A kihagyott lehetőségeket halálunk után az orrunkra akasztják…” 

Mi lett volna, ha akkor van elég bátorságom? Mi lett volna, ha akkor bevállalom és igent mondok, ha akkor nem futok el, hanem szembe nézek azzal, ami szembe jön? 

Haldoklókkal foglalkozók szoktak mesélni arról, hogy a végső állapotban lévők miket szoktak megbánni. Pontosan ezeket a dolgokat. A kihagyott lehetőségeket, azokat a pillanatokat, mikor az élet eleven lüktetése helyett a mindennapi rutint választották.

Egy ismerősöm megfogalmazása szerint, ma a házasság „vakmerő dolog”… Az elválás, az elkülönülés üzenete benne van a térben.

Egy, egy családállításban megdöbbenve tapasztalom, mennyi mindent nem mondtak ki egymásnak házastársak. Nekünk itt a lehetőség, hogy az állításokban ezeket kimondjuk. Gyógyító szavak ezek, melyektől megnyugszik a tér szüntelen vibrálása. Ez, az a vibrálás, ami a párokat szétrázza, ez az, ami kételyt, félelmet és szorongást visz a kapcsolatokba.

Rajtunk múlik, hogy ezt a kollektív vibrálást enyhítjük vagy fokozzuk.

Megtudtam, hogy a világ második legolvasottabb könyve, a Biblia után, Cervantes Don Quijotéja.

Ez a könyv sosem volt még ennyire aktuális, mint most.

Egy őrült, társadalomtól elszakadt idealista megmutatja, hogy képes a legzüllöttebb nőben is meglátni a szépet, a magasztosat, a tiszteletreméltót. A bekérgesedett, befagyott lelkű nő, sokáig ellenáll, mert a túléléshez szükséges erő számára a bizalmatlanságban rejlik. A férfiak eddig csak bántották, becsapták, megalázták, használták és eldobták. 

A férfigyűlölő nő, az összes nő összes fájdalmával azonosul. Ez olyan páncélt von köré, melyet csak az olvaszt fel, ha egy megszállott férfi tisztán és kitartóan imádja. Még viszonzást sem kér, csak azt, hogy imádhassa, hogy az Ő nevét kiáltva, Rá gondolva halhasson meg.

Don Quijote a történelem összes olyan bűnéért vezekel, amelyet férfi valaha nő ellen elkövetett.

Családállításkor az egyik lehetőség az, hogy egy férfi bejön a térbe és meghajol a szenvedés teli női sors előtt. A bosszúvágy erős és jogos, de nem célra vezető, mert a nő boldogsága nem abban áll, ha férfivé válik, és bebizonyítja, hogy mindenben jobb a férfinél, mert annak az a következménye, hogy többé nem lesz szüksége a férfira.

Márpedig kölcsönösen szükségünk van egymásra. 

Amellett, hogy meg kell, élje a kreatív alkotás örömét, a nő újból fel kell, fedezze és meg kell, élje a saját, női értékeit (szépséget, harmóniát, táplálást, odaadást, női bölcsességet, stb.), melyek egy érett kapcsolatban tudnak igazán kiteljesedni. A férfi pedig, miután meghajolt a női sors és a női fájdalom előtt, az ősök erejét magába szívva, tiszta, teremtő férfi energiával, kell, hogy kiálljon a világ elé, hogy ott megvalósítsa azt, amire született. Mindketten többek lesznek együtt, mint külön, és kapcsolatuk befelé és kifelé egyaránt virágba borul.

Idealista? Naiv? Irreális?

Az is. Én mégis ebben hiszek, mert így esik jól, és mert az igazság mindig irreális, naiv és idealista...

Emléktisztítás

Hogy mit utálok a Karácsonyban? Lerágott csont. Nem bírok már erről írni. Hogy mit szeretek a Karácsonyban? Valószínűleg azt, amit bárki más.

Akkor mi az, ami a legjobban foglalkoztat Karácsonnyal kapcsolatban? Na, ez az igazán jó kérdés.

Te szoktál Karácsonykor takarítani? Csak nem jöhet a Jézuska koszos lakásba, ugye? Miért takarítunk karácsonykor? Én is takarítok, pedig utálok takarítani. Lehet, hogy egész évben nem takarítok, de Karácsonykor valamiért muszáj.

Tetszik, vagy nem, de előbb, utóbb rá kell vennem magam, és, ha egyszer elkezdtem, nem állok le addig, míg minden sarokból ki nem söpörtem a kisöpörnivalót.

Először csak ott tisztogatsz, ahol látszik. Közben rá jössz, hogy máshol is látszik, s mire észreveszed magad, már nyakig vagy a nagytakarításban. Azt hitted megúszod?

Tavaly Karácsony óta bizony összegyűlt a kosz az egész lakásban. Eddig nem akartad látni, de a fény, ami ilyenkor a szívedbe költözik, minden sarkot bevilágít, így az életed rendezetlenebb területei is feltárulnak előtted.

Eljött az önvizsgálat, a számadás ideje. Mi valósult meg tavaly óta a terveidből, az álmaidból? Mi az, ami még mindig fontos, mi az, ami már nem az? Mi az, amit feladtál, mi az, amit feláldoztál, mik az új célok? Csak jönnek és jönnek a kérdések. 

Szembesülés van.

Ilyenkor kénytelen vagy megállni, és a saját szemedbe nézni. Furcsa egy mélypontja ez az évnek.

Újjá kell születni, de előtte meg kell halni. Miért kell? Tényleg kell? Igen KELL. Ez az a kényszer, amely a gyereket és az anyát egyaránt belehajtja a születésbe.

Valami véget ér, hogy valami más elkezdődhessen. Nem rekedhetsz meg félúton a szülőcsatornában.

A születés pedig fájdalmas, talán ez a legfájdalmasabb élmény az életben. Előfordul, hogy mindketten belehalnak, de akkor is a világra KELL, jönni.

Mi köze mindehhez a Karácsonynak és a takarításnak?

A takarítás kényszere hasonlatos a születéshez abban az értelemben, hogy meg kell, szabadulj mindentől, ami már nem kell, mindentől, ami már idejét múlt, hogy helyet teremts az újnak.

Karácsonykor rengeteg porfogó tud felhalmozódni. Ajándékokat kapsz azoktól, akik így fejezik ki, hogy fontos vagy a számukra. Évek múlnak el, és az életedből sokan eltűnnek, mert az út, ami összesodort titeket most szétválik, és messze visz egymástól.

Már más a fontos, már mások vesznek körül, de az emlékek még ott vannak az életteredben, sokszor olyan, egykori ajándékok formájában, melyeknek sosem volt igazán funkciója.

Most eljött a Karácsony, a megtisztulás, a takarítás ideje. Szembe kell, nézned a tárgyakkal, amik körül vesznek, és a hozzájuk tapadó emlékekkel.

Lehet, hogy már alig van számodra hely a saját lakásodban. Szeretnél újra levegőt kapni, szeretnél helyet magadnak az életedben és szeretnéd beengedni az életedbe azokat az új impulzusokat, amikre szükséged van a fejlődésed érdekében.

Talán máskor nem veszed észre, most azonban érzed, hogy le kell, számolj magadban minden olyan emlékkel, ami az életed szabad áramlását akadályozza.

Ez eddig oké, de kinek lenne szíve kidobni vagy (Úristen!) tűzre vetni, mondjuk egy plüss macit?!

A szíved szakad meg már a gondolattól is, nem?   

Pedig egy régi szerelmedtől kapott tárgy könnyen lehet nehezítő tényező a továbblépésben. Borzasztóan nehéz döntések ezek. Ha helyet akarsz adni az újnak, meg kell, szabadulj a régitől…

Nem arról van szó, hogy minden kapcsolatod, elmúlt barátságod emlékét ki kell, törölnöd a szívedből. Ehelyett, sokkal inkább az a lelki munka áll előtted, hogy a benned keringő emlékeket a helyére tedd magadban.

A szíved hatalmas hely, elfér benne mindenki. Engedd, hogy az emberek elfoglalják benne a nekik fenntartott helyet. Ha ezt sikeresen megteszed, nem lesz már szükség a porfogókra sem.

Mindezt magadért teszed, nem őértük. Hidd el, egyik volt szerelmed sem fogja számon kérni tőled, hogy hova lett a lakásodból a sok évvel ezelőtt, tőle kapott angyalka, plüssállat, kulcstartó, vagy bármi más.   

Ha ténylegesen nincs már szükséged a tárgyra, azt mondom, szabadulj meg tőle és tartsd meg az emléket magadnak. Az élmény, az emlék, a tapasztalat mind, mind gazdagabbá tesz, ha nem háborog tovább, mert megtalálta benned a helyét.

Hogy ezek után mi lesz a plüssmacival, az már részletkérdés. Lehet, hogy tényleg az a legjobb, ha rituálisan elégeted valahol, a természet lágy ölén, és a hamvait szétszórod a szélben. Ha úgy érzed, ezt kell tenned, az könnyen lehet, hogy rég eltemetett fájdalmat ébreszt fel, és végre lehetőséget kapsz, hogy meggyászold azt a kapcsolatot, amiben egykor megcsillant a boldogság és a közös jövő lehetősége. Ha megsiratod, meggyászolod, elhamvasztod be nem teljesült álmaidat, képessé válsz leválni az emlékeidről, megtisztulsz és idővel beléphetsz majd egy új, érett párkapcsolatba. 

Mert a fájdalom, ha magadhoz öleled, megtisztít.

Az is lehet, hogy rituálisan kimosod a plüssmacit (ha bírja a mosást), így szétválasztod őt, a hozzá tapadó emlékektől. Ezek után - engedve, hogy új életet kezdjen, és örömöt okozzon, mondjuk egy kisgyereknek - felajánlod egy árvaháznak, vagy bármilyen gyerekközpontú intézménynek. Fontos azonban, hogy ne valami ismerősnek ajándékozd. Ez a maci olyan helyre kell, kerüljön, ahol garantáltan nem jön többet szembe veled.

Hagyd a sebet begyógyulni!

Fenn áll azonban a kérdés, hogy mit tegyünk azokkal a tárgyakkal, amelyek a hétköznapi életben is betöltik funkciójukat. Lehet szó bögréről, takaróról, hangszerről, ruhadarabról, vagy más használati tárgyról.

Ebben az esetben ugyanúgy ott a lehetősége annak, hogy egy alapos emléktisztítás után ismeretlen helyre adományozd, és megszabadulj tőle.

Mivel azonban nem csupán porfogóról van szó, ha tényleg szükséged van rá, azt is megteheted, hogy az emléktisztítás után megtartod magadnak, hisz van helye az életteredben. Ha valóban megtisztítod a hozzátapadó emlékektől, bátran tudod használni anélkül, hogy akadályozna a tovább lépésben.

Az emléktisztítás ebben az esetben sem azt jelenti, hogy elfelejted a tárgy származását. Nagyon jól tudod, kitől kaptad, és mivel a mindennapi életedben jó szolgálatot tesz, hálával és minden fájdalom nélkül gondolsz arra, aki annak idején neked adta.

A karácsonyi takarítás halogatása mögött tehát könnyen lehet, hogy a porfogó-gyűjteménnyel való szembesülés kerülése áll.

Ehhez képest egy zen kolostorban – a tudat tisztogatásának eszközeként – gyakorlatilag folyamatosan takarítanak. A söprés, itt meditáció. Jelenlét a pillanatban, időzés a mostban. 

Amikor egy gondolat megjelenik, még nem több, mint egy gondolat, és, ha nem foglalkozol vele, hamar tovasuhan. Abban a pillanatban viszont, hogy a múlt emlékei és a jövő reményei hozzá tapadnak, olyan tudati folyamatok indulnak el, melyek menthetetlenül kiszakítanak a jelen varázsából.

Amikor a szerzetes söpör, épp ezeket a folyamatokat söpri ki az elméjéből. 

Ahhoz, hogy Te is hódolj ennek a nemes tevékenységnek, nem kell szerzetesnek lenned.

Ezt a gyakorlatot Te is bármikor alkalmazhatod, így élmény lesz a takarítás, mosogatás és minden olyan tevékenység, mellyel egy tárgyat megtisztítasz.

Figyeld a kezed, ahogy mosogat, figyeld a tested mozdulatát söprés közben. Merülj el a cselekvésben, miközben az elméd nem cselekszik. Ez az üres tudat ad teret a spontán cselekedeteknek. Ne tudd, hogy mit csinálsz, és jól fogod csinálni. Válj eggyé a mozdulattal, és az életed újra lüktetni kezd.

Pezsgés van, erő van, áramlás van. Az elme csendjében tisztán szétválik, mi tartozik hozzád és mi az, amit el kell engedned, mint a tovasuhanó felhőt.

Szép Karácsonyt és jó megtisztulást kívánok Neked. Erőt, hitet és bátorságot a tisztánlátásra.  

Engedély a boldogságra...

Bátorság, humor és önirónia kell azokhoz a tiszta pillanatokhoz, mikor végre rálátunk saját, kényszeres, önsorsrontó működéseinkre. A szembesülés fájdalmas és felkavaró, de hát „bírni kell”, ahogy azt egyik kedves tanítóm mondta valamikor.

Bírni kell! Egyszerű tőmondat. Rövid és tömör, mégis hányszor mentett már meg a totális kétségbe eséstől!

Ijesztő, hogy a ’boldogtalanság’ mennyire otthonos érzés lehet. Sokaknál ez jelenti a biztonságot. Ezt ismeri, ezt szokta meg, inkább nem kockáztat.

Te hogy állsz a boldogsággal? Mersz boldog lenni? Voltak boldog pillanataid mostanában? Ismersz boldog embert?

Mennyi abszurdnak látszó kérdés! Miért kellene félni a boldogságtól?

Sokáig nem értettem, látszólag egészséges, normális emberek – nők és férfiak egyaránt – hogyan képesek szemlátomást beteg, sok szenvedéssel járó párkapcsolatokban dagonyázni hosszú, hosszú évekig, vagy akár életük végéig.

Végig néztem, amint annyi gyötrelmes év után, végre talál magának valakit, aki tényleg szereti, és, aki egészséges irányba terelgeti bimbódzó kapcsolatukat, mire a lány végül visszamegy elnyomójához, hogy újból a jól megszokott lelki terror vegye körül. Kiszállt a saját boldogságából, mielőtt az megvalósulhatott volna. Eldobta magától a lehetőséget, mert megijedt, hogy így elveszíti a régi, jól megszokott mintázatot.

A biztonságot az jelenti, amit megszoktál.

’Biztonság’. Ez van kiírva hatalmas neon betűkkel az egyik ház tetején valahol a Déli Pályaudvar környékén. Egészen megdöbbentem, mikor észrevettem. Valaki nagyon sokat fizet azért, hogy ez az üzenet folyamatosan hatással legyen az emberek tudatára.

’Köss biztosítást!’ Hátha egyszer bajod lesz, vagy meghalsz. Mi lesz akkor? Ki fog majd vigyázni rád? Ki fogja majd a jól ismert mintáidat köréd pakolni?

Biztonság, biztonság, BIZTONSÁG…

Tényleg nagyon bátornak kell lenned ahhoz, hogy felismerd, mekkora illúzió ez az egész.

Mennyi pénzt fizetünk ki azért, hogy a biztonság illúzióját fenntartsuk magunknak! Senki sincs biztonságban, és nem is lesz soha. A gyermekeid, rokonaid, a családod Isten kezében vannak, veled együtt, nem a biztosítóéban.

Nem azt mondom, hogy ne fizess tébét, vagy soha ne fizess utasbiztosítást egy, egy veszélyesebb, távolibb utazás esetén. Inkább az elv a lényeg. Csökkentheted egy helyzet veszélyességét, de, ha folyamatosan pénzért akarod megvenni a biztonságodat, nem csak a pénzeddel, de a szabadságoddal is fizetsz mindezért. 

Mindig mérlegeled majd, hogy mit tehetsz meg, mi mennyire veszélyes, mivel mit kockáztathatsz és miért fizet a biztosító. A halálfélelem pedig mindig ott lapul majd a bőröd alatt.

Félni fogsz, mert az élet elevenségét, és a létbizalmon alapuló spontaneitást áldoztad be egy olyan dologért, ami soha nem is létezett. Ha ez megtörténik, bár fizikailag még élsz, ténylegesen halott vagy már. Nem csoda hát, ha nyughatatlanság gyötör.

A lelked tudja mi igaz és mi hazug. Amikor olyan élethelyzet közelít, ami hazugságon alapul, választás elé kerülsz. Megteheted, hogy valamilyen módon nemet mondasz a hazugságra, és tiéd a lelki béke, meg az árral szemben úszás küzdelme, ami egy idő után nagyon kimerítő lehet.   

Választhatod persze a megalkuvást is. Csinálhatsz úgy, mintha nem látnád, mi történik ’Karácsonykor’, a közös családi pofaviziteken, az iskolákban, az egészségügyben. Elfogadhatsz minden hazugságot kényelmi szempontok miatt. Hadd mérgezzenek csak a beteg társadalom rabszolgái, hisz egy fecske úgysem csinál nyarat…

Vigyázz, az Ördög nem alszik. A lelked a tét.

Ha sosem voltál boldog, talán fel sem tűnik, hogy boldogtalan vagy. Lehet, hogy sosem láttál senkit a családban, aki a saját életét élte volna. A lehetőség azonban mindig ott van, hogy felülemelkedj az önkorlátozó mintákon.

Ahogy sokan megtorpannak és kihátrálnak egy egészséges párkapcsolat kapujában, sokan a siker súlyától ijednek meg, vagy attól, mi lesz majd, ha a fizetésük a többszörösére emelkedik. A magas fizetés olyan felelősséggel jár, ami a ’született csóróknak’ és 'lúzereknek' nagyon ijesztő.

Ha megszoktad az alacsony életszínvonalat és az ezzel járó biztonságot, bizony nehéz lesz kitörni ebből. Teljesen új működésre, új gondolkodásra lesz szükséged ahhoz, hogy meg is tartsd, amit megszereztél. Ezért zuhannak a lottó milliomosok rendszerint még mélyebb nyomorba, miután frissen szerzett vagyonukat sikeresen elúsztatták...

Attól a pillanattól, hogy tényleg önmagad akarsz lenni, tényleg a saját életedet akarod élni, a biztonság többé nem lesz a barátod. Onnantól ő a legádázabb ellenséged. Mézes mázas szavai mind veszélyes hazugságok, amiket többé nem szabad elhinned!

Bátorság, Kaland, Kihívás, Felelősség és szüntelen Tanulás lesznek a szövetségeseid. 

Innentől döntésképesnek kell lenned, a legfájdalmasabb helyzetben is. Nem az lesz a fontos, hogy egyszer majd boldog nyugdíjas legyél, hanem az, hogy az élet virágában termő nektárt magadba szívd, az utolsó cseppig.

Hedonista egy felfogásnak tűnik, mi? Ha bármikor kész vagy meghalni, az életed minden pillanata értéket nyer. Nem lesz időd önszívatásra.

Ezzel a hozzáállással hozod meg azt a döntést, hogy kerül, amibe kerül, de utána jársz a családi tudattalan mélyén rejlő, féltve őrzött fájdalomnak.

A hazugságon alapuló párkapcsolat, a megalkuvó megélhetés és a félrekezelt egészségügynek való végletes kiszolgáltatottság, nem az a sors, amit a Lelked neked választ. Ha mégis belenyugszol ezekbe, azt sosem fogod megbocsátani magadnak.

Gyakori jelenség, hogy a családból valaki boldogtalanságra kárhoztatta magát, és, ha Te mégis megengeded magadnak, hogy boldog légy, azzal úgy érzed, őt árulod el. Pedig könnyen lehet, hogy akinek a szeretetéért tönkreteszed magad, nincs is már az élők sorában.

Nem érted, miért nem vagy sikeres abban, amit csinálsz, pedig jól csinálod, értesz hozzá és szereted is csinálni. Benned az X-faktor, benned a szenvedély, karizmatikus tűz hevít át, mikor egyé válsz avval, amire születtél, amihez tehetséged van. Mégis mások kapják a megbízást, mégis körmödre égnek a számlák és minden vállalkozásod kudarcra ítéltetett...

Miért van ez? Átok ül rajtad? Könnyen lehet. Talán meg akarsz felelni valakinek a kudarcaid által. Valójában egy boldogtalan sorssal azonosultál, ami nem a Te sorsod. Bárki lehet a családban, aki helyett a terhet cipeled, mindketten jobban jártok, ha szépen visszaadod neki. Az, az ő sorsa. Nincs hozzá jogod, hogy átvedd tőle. Ha tudnád, milyen dühösek tudnak lenni ilyenkor az Ősök! Láttam már, nem egyszer…

Sok, fura félreértés és kényszeres hiedelem rejlik az önszívatás mögött.

Mikor megérted, hogy kinek az életét élted eddig, hogy kitől nem kértél engedélyt, ahhoz, hogy végre önmagad lehess, az olyan, mint amikor hosszú idő után kiemeled a fejed a vízből.

Levegőt kapsz, megkönnyebbülsz. Nem csak magadat, az egész családi rendszeredet gyógyítod ilyenkor. Kitisztítasz egy mélyen ülő sebet az Ősök tudatában. Hálásak lesznek érte, és ez a hála sokáig simogatja még a lelkedet.

Egy csomaggal kevesebb, tisztábban látod és bátrabban vállalod magad. Máris tettél egy hatalmas lépést önmagad felé.

Szerintem megéri a munkát.

Intimitás

Az intimitáshoz nagy bátorság kell manapság. Mindannyian vágyunk rá, hogy megéljük, de az egyre csak pusztuló családi mintákból ez sokszor szinte teljesen hiányzik.

Szerinted hol kezdődik az intimitás? Mikor először találkozol a szerelemmel? Mikor odabújsz szerető szüleidhez? Vagy, mikor először veszed kezedbe a saját kisbabádat?

Szerintem az intimitásunk ott kezdődik, amikor a szüleink először találkoznak. 

Pontosabban akkor, amikor először indul be közöttük az a fajta kémia, aminek az eredményeként, végül megszületünk. Nem az első szeretkezésre gondolok, hanem az első olyan vonzalomra, amikor a két lélek kölcsönösen vonzódni kezd egymáshoz.

Azt mondod, ez nem minden párkapcsolatban vagy házasságban történik meg? Sajnos, könnyen lehet, hogy igazad is van.

Ha a lelkek nem látják egymást, nincs intimitás. Attól még persze lehet szexelni, lehet szerelmet játszani, udvariaskodni, de, ha ebből a találkozásból gyerek születik, az a gyerek nem intimitást, hanem a férfi és nő közötti hazugságot fogja megtanulni.

Márpedig az első a szülői minta.

Ha a családban eddig minden házasság válással végződött, nagy valószínűséggel a többi is erre a sorsra jut majd. Hisz kitől tanulta volna meg a gyerek, hogy miként is kell valakivel együtt maradni, mikor a családban ezt senki sem tudja?

Elmondom, hogyan látom a párkapcsolatok terén végbemenő, napjainkig tartó furcsa degenerációt.

Arra az időszakra, mikor még ritkaság számba ment a válás, nem emlékszem. Már óvodás koromban is mi voltunk az egyetlen család a csoportban, ahol a szülők együtt voltak.

Később már egy ember 2-3 válása is teljesen hétköznapinak számított, és úgy tűnt, a családok sorsa, az elkerülhetetlen felbomlás.

A felnövekvő generáció ettől nem kapott igazán kedvet. Láttam olyanokat, akik boldog párkapcsolatban éltek hosszú évekig, egészen addig, amíg össze nem házasodtak. Rá egy évre, de lehet, hogy csak félévre elváltak.

Addig jók voltak együtt. Mi változott meg?

Az a néhány kivétel sem túlbiztató, ahol békés nihilben, vagy egymás kölcsönös utálatában élik le a házastársak életüket. Emlékszem, egyszer, a lépcsőházban odalépett hozzám Tibi Bácsi, a nyugalmazott, ex-hentes szomszédunk, kifújta a cigi füstöt, majd megkérgesedett hangján így szólt: „Fiam, egy hibát nem kövess el az életben. Soha ne nősülj meg…”

Ez a következő szint. 

Az én generációmban már sokan egyáltalán nem házasodnak meg. Ki vállalna ilyen elköteleződést egy válásra ítélt világban?!

Ma már nem ciki, ha házasságon kívüli gyereket nevelsz. Se neked, sem a gyereknek. Így hát a párkapcsolatból gyerek lesz, ami házasság híján a könnyedség illúziójával kecsegtet, de legalábbis, válás helyett egy szakítással is meg lehetett úszni a dolgot.

Amelyik gyerek ilyen családban nő fel, az, az érzelmi felelősség alól való kibújást tanulja meg, és azt, hogy egy kapcsolatba sem engedheti bele magát igazán, még akkor sem, ha a szerelemből gyerek születik. Mindig készen kell, hogy álljon egy esetleges szakításra.

Nehéz az intimitást megélni, ha ennyire nincs meg a biztonság és az együtt maradásban való hit.

Aztán, eljött az, az idő is, mikor a 30 körüli nő, pánikszerűen gyereket szült, és aztán, a saját szüleivel karöltve nevelte fel a kicsit. Apát már sokan tudatosan nem akarnak gyermekük mellé, mert arra nincs szükség, így viszont legalább lehet pasizgatni még a gyerek mellett.

Az idő azonban múlik, és lassan ezek a gyerekek is felnőnek. Apa nélkül, pasizgató anyukával. Már a válást is csak hírből ismerik, hisz házasság sincs.

Vajon milyen mintát szív magába egy ilyen, kezdettől fogva, kényszeresen csonka család gyermeke, aki sokszor azt sem tudja, melyik férfi termékenyítette meg az anyját annak idején?

Ezek a kamaszok már inkább nem hoznak létre párkapcsolatot.

A mai ’Zs-generáció’-ként megjelenő fiatalok nem csak azért vannak teljesen elveszve, mert belezuhantak az internet keltette illúzió hálóba. Inkább azt mondanám, hogy az intimitás teljes hiánya, az örökös bizonytalanság és az élhetetlen minták elől menekülnek a virtuális drogok közé.

Itt tartunk most, és bízom benne, hogy ez már tényleg a mélypont.

Egy tanár ismerősöm szerint ma, a 13-éves lányok jelentős része aktív nemi életet él, és nem kizárt, hogy szüzességét 12-évesen veszítette el… A fiúk ehhez képest testileg visszamaradottak. Sokszor magam is elcsodálkozom, mikor belépek egy 15 évesekkel teli osztályba, ahol a lányok nagyjából a koruknak megfelelő szintet hozzák, a fiúk viszont (tisztelet a kivételnek) 10-11 évesnek néznek ki és úgy is viselkednek.

Nem akarnak még fejlődni sem. Inkább ott ragadnak pubertás szinten, mert abban, ami rájuk vár, nem akarnak részt venni.

Te mit tennél a helyükben?

Eszembe jut az a fajta, szexuális felvilágosítás, amiben annak idején, iskolai keretek között részem volt.

Már az sem az intimitás megéléséről, hanem az aktus mechanikus működéséről szólt. Nem embereknek, hanem biomechanoidoknak szólt. Később meg jöttek az akár „hogyan ne…” címet is viselhető drogos filmek, mind, mind az elrettentést szolgálva.

Most eljött az idő, hogy valahonnan, a tudatunk mélyéről előrántsuk a „hogyan igen…” című történetet, hogy végre megállítsuk a zuhanást, és pozitív példát mutathassunk az utánunk jövő generációknak.

Emlékszem pár éve egy kedves barátommal éppen párkapcsolatokról beszélgettünk. Akkoriban én sem mertem magam beleengedni a kapcsolatokba, hogy, ha majd úgyis nem sokára vége lesz, ne kelljen belehalni a szakításba, hanem lehessen könnyedén, fájdalommentesen odébb állni. Erre ő elmondta, hogy egy igazi belehalós szerelemre vágyik. Az sem baj, ha nem viszonzott, sőt talán jobb is, így igazán érezhet, igazán fájhat, igazán élhet.

Ennek hallatára nagyon elszégyelltem magam, és megértettem, érzelmi kockázatvállalás nélkül nincsenek boldog pillanatok, nincs fejlődés, nincsenek valódi kapcsolatok és főleg nincs intimitás.

Ha nem mered magad egy kapcsolatba beleengedni, mert félsz, hogy majd sérülsz benne, magadon hagyod a páncélt. Megközelíthetetlen maradsz, és nem tudsz bízni sem magadban, sem a másikban, sem az Ég Akaratában.

Azt mondom, ha van vér a pucádban, leveszed a páncélt. Az igazi bátorság az, ha vállalod a kockázatot, ha mersz bízni a másikban, ha mersz sérülni és mersz gyógyulni a sérülésből.

Ami alapvetően sérült, az a bizalom és a hit. Nem a Te bizalmad és hited, hanem több generációé. Ha ezek a sérülések benned gyógyulnak, azzal az egész generáció sebeit gyógyítod magadban.  

Merj ott lenni, merj figyelni a másikra. A párodra, a társadra. A figyelmesség erről szól. Nem agyból, okoskodva, hanem a másik lelkére ráérezve keresem azt, ami neki igazán jól esik. Az ő bizalmán is dolgozom, mert tudom, hogy a bizalmat elég drágán mérik manapság. A bizalom olyan érték, ami ritka és törékeny.

Ha egyszer megjelenik a kapcsolatodban, már tudod, hogy van mit veszítened. Ettől kezdve gyengéd vagy, ettől kezdve puhán lépsz, mert közös álmaitok törékeny növénykéi bújnak ki mindenhonnét.

Ahhoz, hogy mindehhez legyen elég bátorságod, fel kell ébresztened magadban a hitet, abban, hogy az Univerzum a javadat akarja. Isten rajtad keresztül tapasztalja a világot, és ha ráfekszel akaratára, a személyesen neked szánt úton fogsz haladni.

Ez a létbizalom.

Amelyik gyerek ebben az állapotban fogan meg, az nagyon közel kerül a boldogsághoz.

Amelyik családban ez az érzés megjelenik, azt az Égiek is segítik a fejlődésben, növekedésben, egyben maradásban.

Manapság, ha egy család szeretetteljes egységet alkot, az nem csak ritka, de óriási kegyelem is.

Ezt a kegyelmet pedig érdemes kiérdemelni.